Egy román állampolgár kereste meg az Igazságügyi Minisztériumot a vonatkozó ügyben azzal a kérdéssel, hogy a Brassói Egyetemen szerzett jogász diplomájával, illetve különböző gazdasági társaságoknál eltöltött sokéves gyakorlatával Magyarországon, jogi területen, elsősorban bírósági fogalmazóként, illetve bírósági titkárként hogyan tudna elhelyezkedni.
Az igazságügyi alkalmazottak szolgálati jogviszonyáról szóló 1997. évi LXVIII. törvény 13. § (1) bekezdése szerint bírósági fogalmazónak az az egyetemi állam- és jogtudományi diplomával rendelkező személy nevezhető ki, aki az OBH elnöke által lebonyolított felvételi versenyvizsgát sikeresen letette.
A valamely külföldi állam joga szerint kiállított bizonyítványnak és oklevélnek a Magyarországon megszerezhető bizonyítvánnyal és oklevéllel egyenértékűként történő elismerésére és honosítására, valamint a résztanulmányok beszámítására a külföldi bizonyítványok és oklevelek elismeréséről szóló 2001.évi C. törvényt (a továbbiakban: Elismerési tv.) kell alkalmazni.
Az Elismerési tv. szerint, amennyiben a kérelmező valamely EU tagállam állampolgára, úgy számára tájékoztatást az eljárásról és az ahhoz kapcsolódó tudnivalókról a Magyar Ekvivalencia- és Információs Központ nyújt, így ez nem az Igazságügyi Minisztérium feladata.
Az igazságügyi alkalmazottak szolgálati jogviszonyáról szóló 1997. évi LXVIII. törvény 13. § (1) bekezdése szerint bírósági titkárnak az a jogi szakvizsgával rendelkező személy nevezhető ki, aki bírósági pályaalkalmassági vizsgálaton részt vett.
Jogi szakvizsgát az tehet, aki a jogi szakvizsgáról szóló 5/1991. (IV. 4.) IM rendelet szerint joggyakorlatot szerzett. A rendelet 2. § (1) bekezdése alapján a joggyakorlat ideje - napi 8 órás munkaidővel számolva - legalább 3 év.
A rendelet 2. § (3) bekezdése értelmében a jogi szakvizsga letételéhez szükséges joggyakorlati idő számításánál a külföldön szerzett diploma esetén csak az annak hazai elismerését követően szerzett joggyakorlat vehető figyelembe. Ebből következik, hogy a külföldön szerzett diploma esetén csak a Magyarországon való elismerést követően szerzett joggyakorlat vehető figyelembe, tehát az addig megszerzett gyakorlat a beszámítása nem lehetséges a joggyakorlat idejébe.
A kezdeményező azzal a kérdéssel fordult az Igazságügyi Minisztériumhoz, hogy a Btk. jelenlegi rendszere vajon megfelelő védelmet nyújt-e a közműszolgáltató szektort hosszú ideje sújtó áramlopások, illegális gázvételezések ellen. A szolgáltatók megfigyelése szerint ugyanis a jelenlegi, a Btk.-ban szabályozott törvényi tényállás (Btk. 370. §, lopás) nem hatékony, mert annak megállapításához az elkövetési értéket is meg kell határozni. Ennek a bizonyítása pedig nehézkes. A kérdés részét képezte, hogy növelhetné-e a hatékonyságot egy olyan tényállás megalkotása, amelynek nem lenne eleme az elkövetési érték meghatározása, s amely büntetőjogi felelősséget telepítene az energialopást lehetővé tevő "manipulátorra" A javasolt tényállás szerint a bűncselekményt az követné el, aki energia továbbítására, vagy ellátására szolgáló rendszerrel jogosulatlanul, méretlenül kapcsolatot létesít, vagy fogyasztásmérő berendezések működésébe jogosulatlanul beavatkozik, azt méretlen vételezésre alkalmassá teszi. A javaslat kitért arra is, hogy a speciális szabályozás eklatáns példája a "csalás" és a "gépjármű kilométer-számláló műszer által jelzett érték meghamisítása", mivel utóbbi cselekmény korábban és súlyosabb esetben jelenleg is csalásként volt értékelhető, illetve minősíthető.
A kérdés álláspontunk szerint a hatályos jog félreértelmezéséből fakad, s az Igazságügyi Minisztérium Büntetőjogi Jogalkotásért Felelős Helyettes Államtitkársága álláspontja szerint helyes értelmezéssel a kérdésben jelzett probléma megoldható.
Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy a bűncselekmények felderítése, nyomozása valóban gyakran nehézkes, de ez nem büntető anyagi jogi kérdés, hiszen az anyagi jognak a rendőrségi munka "megkönnyítése" nem feladata. A felderítést nem feltétlenül fogja javítani, ha minden egyes lopástípusra külön tényállást alkot az Országgyűlés. Az új Btk. szigorítást eredményezett sok területen, de jól tudjuk, hogy nem csak a büntetés szigora, hanem a büntetés elkerülhetetlensége az, ami leginkább visszatartja a bűnözőket a bűncselekmény elkövetésétől. Az elmúlt években a rend hiánya, a törvény
- 53/54 -
következetességének, szigorának a felpuhítása volt az, ami sokakat felbíztatott. Ezt azonban az anyagi jog alakításával hatékonyan orvosolni nem lehet. A gépjármű kilométerszámláló műszer által jelzett érték meghamisítása bűncselekménye és az energialopás között analógia aligha állítható fel. Előbbi bűncselekmény ugyanis vagy a csalás, vagy az információs rendszer felhasználásával elkövetett csalás bűncselekmény sui generis előkészületi bűncselekménye. Eképpen a kilométeróra visszatekerése nem a csalásnak egy speciális típusa, a kettő nem fedi egymást, ezzel szemben az energialopás a lopás egy alakzata lenne.
A jelenlegi gyakorlat ugyanakkor valóban azt mutatja, hogy nem egyszerű ezeket a bűncselekményeket tetten érni, és nem egyszerű meghatározni azt sem, hogy mekkora a pontos elkövetési érték. De ez nemcsak az energialopásnál fordul elő, a bitorlásnál vagy iparjogvédelmi jogok megsértésénél, egyes gazdasági bűncselekményeknél (mint például az áru hamis megjelölésénél) szintén nehéz, sőt, még nehezebb megjelölni a pontos elkövetési értéket.
Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy emellett hány betöréses lopás, terménylopás, gépkocsifeltörés, gépkocsilopás történik, azonban mégsem került külön szabályozásra a pénzlopás, gépkocsilopás vagy terménylopás a Btk.-ban, hiszen ez nagyon kazuisztikussá tenné a Btk.-t. A kormány büntetőjogi kodifikációs elve az egyszerűsítés, absztrakció irányába hat, a hatékony jogalkalmazás érdekében minél kevesebb paragrafus megalkotása az irányadó, és a túlburjánzó különös részi tényállások helyett olyan kerettényállások meghatározása, amelyek minél több büntetést tesznek lehetővé minél szigorúbban.
Az új, sui generis tényállás bevezetése amiatt is problémás lenne, hogy ha az érték, mint tényállási elem kikerülne az új törvényi tényállásból, akkor ugyanazon büntetési tételkereten belül kellene kiszabni a büntetést arra elkövetőre, aki otthon a saját háztartásában illegálisan lopja az áramot, valamint arra a nagy hotelkomplexumra, esetleg gyárra (vagy - a közelmúlt eseményeiből is ismerten - lakóparkra) is, aki ennek több százszorosát lopja naponta. A két elkövető tekintetében azonos büntetőjogi fenyegetettség lenne. Ez semmiképpen nem egyeztethető össze a büntetőjog céljával.
A villamos energiára elkövetett vagyon elleni bűncselekmény minősítése szempontjából irányadó érték meghatározása tekintetében egyébként a 127. BK megfelelő iránymutatást ad a bíróságok számára.
A kérdés kitért arra is, hogy az energialopás, mint büntetőjogi tényállás minősített eseteként nem kerülhetne-e nevesítésre a "manipulátorok" elkövetési magatartása, akik anyagi ellenszolgáltatás fejében, akár üzletszerűen, szervezetten végzik a jogtalan cselekményt, ugyanis a lopás, mint büntetőjogi tényállás közvetlenül csak a felhasználói kör szabálytalan vételezését szankcionálja, de nem sújtja közvetlenül az őt a szabálytalan vételezésre rábíró, befolyásoló, a konkrét műszaki beavatkozást végző "manipulátort".
Azon túlmenően, hogy a Btk. vagyon elleni bűncselekményeinek logikájától idegen a speciális elkövetői alakzat minősített esetként történő beépítése a tényállásba, az szükségtelen is. A jelenleg hatályos Btk. eddig is szigorúbban büntette azt az elkövetőt, aki a lopást üzletszerűen, vagy bűnszövetségben követte el, a jogalkotó éppen ezért ezen elkövetési formákat minősített esetként kezeli.
A Btk. 12. §-a határozza meg az elkövetői formákat, mely szerint megkülönböztetünk tetteseket és részeseket. Részes lehet a felbujtó és a bűnsegéd. Felbujtó az, aki mást (szándékos) bűncselekmény elkövetésére szándékosan rábír. Rábírás alatt olyan tevékenységet értünk, amelynek hatására a felbujtott személy bűncselekmény elkövetésére határozza el magát, s ennek nyomán legalább megkísérli a bűncselekmény elkövetését. Bűnsegéd pedig az az elkövetési alakzat, amikor valaki a (szándékos) bűncselekmény elkövetéséhez másnak szándékosan segítséget nyújt. A segítő magatartás nemcsak fizikai, hanem pszichikai jellegű is lehet. A bűnsegély továbbá nemcsak tevékenységben, hanem mulasztásban is megnyilvánulhat.
A Btk. a bűncselekmény különös részi tényállásában írt büntetési tételt a tettesekre és a részesekre egyformán irányadónak tekinti, vagyis ezen jogszabályi rendelkezés alapján a szabálytalan vételezésre rábíró, befolyásoló (felbujtói), valamint az abban segítséget nyújtó elkövetői kör is ugyanúgy büntetendő, mint a tettes, így e vonatkozásban a lopás tényállását szükségtelen és indokolatlan kiterjeszteni a "manipulátorokra".
Összefoglalva tehát: a Btk. hatályos szabályai az anyagi jogi hátteret megfelelően biztosítják az energialopások elleni küzdelemhez, azonban annak az eredményessége az eljáró hatóságok hatékonyságának a függvénye.
Az Igazságügyi Minisztériumhoz rendszeresen érkeznek olyan bírósági megkeresések, amelyek célja annak tisztázása, hogy a külföldi felperes részére polgári jogi ügyben indult eljárás során nyújtható-e perköltség-biztosíték letétele alóli mentesség. E megkeresések jogszabályi alapját a Pp. 89.§-a képezi. Eszerint a külföldi felperes az alperes kérelmére perköltségbiztosítékot köteles adni, és e főszabály alóli kivétel csupán néhány külön nevesített esetben, így többek között vonatkozó nemzetközi megállapodás vagy viszonosság alapján garantálható, amelynek a fennállása tekintetében az igazságügyért felelős miniszter ad tájékoztatást.
A perköltség-biztosíték funkcióját tekintve arra irányul, hogy fedezetül szolgáljon a (többnyire) magyar állampolgárságú alperes perrel összefüggő költségeinek a megtérítésére
- 54/55 -
arra az esetre, ha a külföldi felperes pervesztes lesz, és a perköltség kiegyenlítését elmulasztja, különös tekintettel a külföldi végrehajtás korlátozott lehetőségére, ill. annak nehézkes és hosszadalmas voltára. A külföldi felperes által letétbe helyezett perköltség-biztosítékból ily módon az alperes perköltségből eredő igénye kielégítést nyerhet. Ilyen, a perköltség-biztosíték letétele alóli mentesítésről szóló rendelkezéseket fogalmaz meg - egyes kétoldalú jogsegélyszerződések mellett - a polgári eljárásról szóló 1954. évi hágai perjogi egyezményben (hazánkban kihirdette: 1966. évi 8. tvr.), amelynek negyvenkilenc állam - közöttük hazánk is - részese.
Az 1954. évi hágai perjogi egyezmény 17. cikkének első fordulata rendelkezik a perköltség-biztosíték alóli mentességről. Az egyezmény fenti cikkének a magyar nyelvű szövege szerint "ha valamely Szerződő állam polgára, akinek lakóhelye a Szerződő Államok egyikében van, bármelyik Szerződő Állam bírósága előtt felperesként vagy beavatkozóként lép fel, sem azért mert külföldi, sem azért mert belföldön lakó- vagy tartózkodási helye nincs, biztosítékadásra, vagy bármely néven nevezhető letétbehelyezésre nem kötelezhető".
Az egyezmény perköltség-biztosítékról szóló 17. cikkének az értelmezése a korábbi gyakorlat során kérdéseket vetett fel a tekintetben, hogy az alapján csupán természetes személyek részére biztosítható a perköltség-biztosíték letétele alóli mentesség, vagy ez a jogi személy felpereseket is megilleti. Sajnálatos módon ehhez az egyezményhez - a Hágai Nemzetközi Magánjogi Értekezlet keretében kidolgozott más jogi eszközökkel szemben - sem magyarázó jelentés, sem kézikönyv nem készült, amely támpontként szolgálhatna a jogalkalmazás számára.
A jogértelmezési problémákat jelzi az is, hogy - amint az a bírói döntésekből nyomon követhető - e cikkel összefüggésben, a külföldi székhelyű jogi személy (cég) felperes perköltségbiztosíték alóli mentessége kapcsán a hazai joggyakorlat korábban divergált (ld. BH2001.288; EBH2003.874; BDT2004.966). Hazánk EU-hoz történt csatlakozását követően fordulat következett be, figyelemmel a jelenleg az EUMSZ 18. cikkében (korábban: EKSZ 12. cikkében) megfogalmazott diszkrimináció tilalmára (ld. BDT2004.1031). Az uniós jog, ill. az Európai Bíróság joggyakorlata (ld. C-43/95. sz. Data Delecta-ügy) folytán a hazai polgári eljárásjogi rendelkezések is megváltoztatásra kerültek; a jelenleg hatályos Pp. 85. §-ának (5) bekezdése az uniós polgárok és harmadik államnak az EU-ban jogszerűen tartózkodó állampolgárai mellett immár kifejezett utalást tartalmaz az Unióban bejegyzett külföldi jogi személyekre, ill. szervezetekre is, ezek tekintetében kimondva, hogy perköltség-biztosíték letételére nem kötelezhetőek. Ennélfogva uniós vonatkozásban ez a problémakör tisztázottnak tekinthető; nyitott kérdések EU-n kívüli relációban merülhetnek fel.
Az 1954. évi hágai perjogi egyezmény más, idegen nyelvű szövegverzióit vizsgálva - anélkül, hogy nyelvészeti elemzésekbe bocsátkoznánk - látható, hogy egyes nyelveken - így pl. a francia és az angol szöveg alapján - eljuthatunk olyan következtetésre, miszerint az egyezmény perköltség-biztosítékra vonatkozó cikke tartalmilag magában foglalja a jogi személyeket is, de ez kizárólag a szöveg alapulvételével, nyelvtani értelmezés szerint kétséget kizáró jelleggel nem állapítható meg. Valószínűleg ennek tulajdonítható az, hogy az egyezmény részes államaiban e tekintetben eltérő megközelítés érvényesülhet.
Miután a jogalkotó részéről világos iránymutatást erre nézve magában a jogszabály szövegében nem találunk, a kérdés megfejtésére jogértelmezés útján nyílhat lehetőség. Az e cikkben szereplő fogalmakat a lex fori-tól elvonatkoztatva, autonóm módon kell értelmezni, figyelemmel az egyezmény céljára, hatályára, tekintetbe véve az egyezménynek a Hágai Nemzetközi Magánjogi Értekezlet keretében született más egyezmények rendszerében elfoglalt helyét, ill. ezen egyezményekhez való viszonyát is. E körben konkrét fogódzót jelenthet az, hogy az egyezmény a polgári ügyek mellett a kereskedelmi ügyeket is nevesíti, ami az üzleti szférában részt vevő gazdasági társaságok szerepvállalását is feltételezi.
A szóban forgó kétségek eloszlatása érdekében az ügy kapcsán a Hágai Nemzetközi Magánjogi Értekezlethez fordultunk. E fórum Főtitkársága közölte, hogy az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférésről szóló, 1980-ban Hágában kelt egyezmény tárgyalása során - amely az 1954. évi hágai perjogi egyezmény komplementer jogi eszközének tekintendő -a szakértők egyhangúlag megerősítették azt, hogy az 1954. évi hágai perjogi egyezmény 17. cikke lefedi a jogi személyeket is. Az itt említett 1980-ban kelt egyezmény e vonatkozásban már kifejezetten említést tesz a jogi személyekről is (14. cikk). Erre is alapozva a Hágai Nemzetközi Magánjogi Értekezlet Főtitkársága azon a véleményen van, hogy a jogalkotói szándék annak idején a hágai perjogi egyezmény perköltség-biztosítékról szóló 17. cikke jogi személyekre való alkalmazásának lehetőségét is átfogta.
E körben érdemes megjegyezni, hogy az 1954. évi hágai perjogi egyezmény alapján a Szerződő Államok költségmentesen végrehajthatóvá nyilvánítják a felperest eljárási költségekben marasztaló jogerős bírósági határozatokat (18. cikk). Az egyezmény a végrehajtást kérő részére a végrehajtás iránti igény külföldi érvényesítéséhez eljárási jogsegély formájában segítséget nyújt. Az a tény, hogy az egyezmény alapján mód nyílik az eljárási költségek megtérítésére vonatkozó igény érvényesítésére, ellensúlyozza a perköltség-biztosíték garanciális funkcióját.
A témával összefüggésben a jogalkalmazás szempontjából annak is jelentősége lehet, hogy az érintett külföldi jogi személy székhelye szerinti állam - amely szintén részese az egyezménynek - az adott államban felperesként fellépő magyar jogi személyeket részesíti-e a perköltség-biztosíték letétele alóli kedvezményben vagy sem. Amennyiben a magyar jogi személyek e kedvezményt megkapják, ez viszonos alapon a külföldi jogi személy részére is biztosítható. Ez az eset áll fenn például Svájc vonatkozásában is, amely a rendelkezésre álló információk szerint a magyarországi székhellyel rendelkező jogi személyeknek e tekintetben egyenlő elbánást szavatol.
- 55/56 -
Összegzésképpen: Az, hogy EU-n kívüli "honossággal" rendelkező jogi személynek az 1954-es hágai perjogi egyezmény alapján biztosítandó-e mentesség a perköltség-biztosíték letétele alól, tágabb kontextusban, jogértelmezés útján dönthető el, ami a bíróság kompetenciájába tartozik. Az Igazságügyi Minisztérium álláspontja szerint - a fenti érvek alapján -e költségkedvezmény az egyezmény részes államában bejegyzett jogi személyek részére is megadható.
Az Igazságügyi Minisztériumhoz több szakmai megkeresés érkezett az elmúlt időszakban a közszolgálati tisztviselőkről szóló 2011. évi CXCIX. törvény (a továbbiakban: Kttv.) szabadságra vonatkozó szabályaival kapcsolatban.
Általánosságban elmondható, hogy a kormánytisztviselői jogviszony egyik még "élő" előnye, hogy a munka törvénykönyve szerinti rendes szabadságnál jóval magasabb a kivehető napok száma. Míg a munka törvénykönyve szerinti alapszabadság húsz nap, addig a kormánytisztviselők esetében ez egy teljes héttel, öt nappal több. Mindkét jogviszony esetében az erre rárakódó pótszabadság az eltöltött évek számához igazodik, de míg egy huszonöt éves diplomás fiatal esetében, ha munkajogviszonyban áll, csak egyetlen nappal több a pótszabadság, addig egy szükségszerűen diplomás fogalmazó I. esetében a pótszabadság plusz három nap.
1. A szabadság kiadásánál a munkáltatói jogkör gyakorlója köteles a szabadságok tárgyévi ütemezését meghatározó éves szabadságolási tervet elkészíteni és a szabadságokat a tervben foglaltaknak megfelelően kiadni, amitől csak rendkívül indokolt esetben lehet eltérni. A szabadságot - főszabály szerint - esedékességének évében kell kiadni.
A fentiek alapján fontos kiemelni, hogy a szabadságot a munkáltatónak kell kiadnia, nem a kormánytisztviselőnek, köztisztviselőnek kivennie. Amennyiben a munkáltató e kötelezettségének nem tett maradéktalanul eleget, az a kormánytisztviselőre, köztisztviselőre nézve hátrányos következményekkel nem járhat.
Abban az esetben, ha a teljes éves szabadság kiadására nem került sor az esedékesség évében, a munkáltatói jogkör gyakorlója a tárgyévben ki nem adott szabadság mértékét - a tárgyévet követő hónap végéig - megállapítja és a következő évben járó szabadság mértékéhez hozzászámítja. A kormánytisztviselőnek, köztisztviselőnek az így felhalmozott szabadsága kiadására vonatkozó igénye a kormánytisztviselői, közszolgálati jogviszony fennállása alatt a Kttv. 104. § (6) bekezdés a) pontja értelmében nem évül el. A kormánytisztviselő, köztisztviselő számára lehetővé kell tenni, hogy az igényét érvényesíthesse. A ki nem adott szabadság pénzben történő megváltására csupán a kormánytisztviselői, közszolgálati jogviszony megszűnése esetén kerülhet sor. A szabadság megváltásával kapcsolatos igény elévülése a jogviszony megszűnésének a napján kezdődik.
2. A szabadság kiadása során is érvényesül a munkaviszonyban is alapvető fontossággal bíró együttműködési kötelezettség. Ennek vetületeképpen a Kttv. 103. § (1) és (2) bekezdése a normaszöveg szintjén is kiemeli: a munkáltatói jogkör gyakorlója a kormánytisztviselő igényének megismerése után készíti el a szabadságolási tervet, a szabadság kiadásának időpontját a szabadságolási terv alapján a munkáltatói jogkör gyakorlója határozza meg, de csak a kormánytisztviselő előzetes meghallgatása után teheti ezt meg. A kormánytisztviselő, köztisztviselő pihenéshez való joga érvényesülése érdekében rögzíti a Kttv. 103. § (4) bekezdése, hogy a kormánytisztviselő kérelmére az alapszabadság kettőötödét a szabadságolási tervtől eltérően a kormánytisztviselő által kért időpontban kell kiadni.
Alapvető munkaszervezési érdek, hogy a szabadságolási tervben foglaltaktól csak rendkívül indokolt esetben lehet eltérni és ebben az esetben a kormánytisztviselő - kivéve, ha az eltérésre a kormánytisztviselő kérelmére került sor - jogosult az ezzel összefüggésben felmerülő kára, költségei megtérítésére. [Kttv. 103. § (5) bekezdés]
Fontos tudni azt is, hogy szintén a pihenéshez való jogot és a munkáltató és a kormánytisztviselő, köztisztviselő között már megszületett "megállapodást" felülírhatja a közfeladatok ellátásának rendkívüli sürgőssége: a munkáltatói jogkör gyakorlója a kormánytisztviselő már megkezdett szabadságát "kivételesen fontos érdekből" megszakíthatja. Ebben az esetben a szabadság alatti tartózkodási helyről a munkahelyre, illetve a visszautazással, valamint a munkával töltött idő a szabadságba nem számít be. A kormánytisztviselőnek a megszakítással összefüggésben felmerült kárát, illetve költségeit az államigazgatási szerv köteles megtéríteni.
3. A Kttv. megalkotói a törvénykezési szünet mintájára bevezették az igazgatási szünet jogintézményét, amelynek indokoltsága körül állandóak a viták. Az igazgatási kormányrendeletben szabályozandó, és jelentősége abban áll, hogy ezalatt az időszak alatt kell kiadnia a munkáltatónak a rendes szabadság ún. kötelező részét. Ez annyit jelent, hogy az így kiadott, illetve kivett szabadság nem haladhatja meg a kormánytisztviselő tárgyévre megállapított alapszabadságának a háromötödét.
A közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) egyik jelentős újítása volt, hogy elnevezésben is különbséget tett az érdemi (határozat) és az eljárás során hozott más döntések (végzés) között.[1] A döntés e két fajtájával összefüggő évtizedes jogalkalmazási tapasztalatok meglehetősen széttartóak. Gyakran okoz nehézséget a hatóságnak annak megítélése, hogy az eljárás során tett aktusa kíván-e egyáltalán döntést, vagy
- 56/57 -
valamilyen formátlan aktussal (pl. ügyfélnek küldött levél) az megfelelően kezelhető. Az önálló jogorvoslattal támadható végzések körét a Ket. - és az egyes ágazati törvények - tételesen meghatározzák[2], a többi (vagyis az önállóan nem, csak az érdemi döntés elleni jogorvoslattal támadható) eljárásvezető végzést azonban képtelenség az általános eljárásjogi szabályok szintjén tételesen meghatározni. Ugyancsak képtelenség azt meghatározni - ami a jogalkalmazás terén gyakrabban előforduló probléma -, hogy milyen esetben kell végzést hozni és milyen esetben elegendő ún. formátlan levél. Az IM Ket.-Helpdesk oldalára (www.ket.kormany.hu) e tárgyban érkezett jogalkalmazói kérdés szerint "A fellebbezés felterjesztése végzéssel történik vagy végzésbe foglalás nélkül kell felterjeszteni az első fokon eljáró hatóság ügyről kialakított véleményével, állásfoglalásával együtt?" A kérdés megválaszolásához az alábbiak szerint nyújtunk támpontot.
A Ket. alapján a fellebbezést annál a hatóságnál kell előterjeszteni, amely a megtámadott döntést hozta. Az első fokú döntést hozó hatóság a fellebbezést a fellebbezési határidő leteltétől számított nyolc - szakhatóság közreműködése esetén tizenöt -napon belül terjeszti fel a fellebbezés elbírálására jogosult hatósághoz, kivéve, ha a hatóság a megtámadott döntést a fellebbezésben foglaltaknak megfelelően kijavítja, kiegészíti, módosítja, visszavonja vagy a fellebbezést érdemi vizsgálat nélkül elutasítja, valamint ha a fellebbezést a felterjesztést megelőzően visszavonták. A fellebbezést az első fokú döntést hozó hatóság az ügy összes iratával együtt terjeszti fel és a fellebbezésről kialakított álláspontjáról is nyilatkozik.[3]
A hatósági tevékenység során a döntés jogi jelentőségű, joghatás kiváltására irányuló cselekmény. A döntés, azaz a határozat vagy végzés a konkrét közigazgatási jogviszony jellegét, az eljárás lefolyását alakítja. A döntéshez joghatások fűződnek, fontos azonban rámutatni, hogy ezen szempontból elsődlegesen az vizsgálandó, hogy a konkrét joghatás a hatóság döntéséhez, avagy a jogszabályhoz kötődik-e. Példaként említhető a belföldi jogsegély és az eljárás megindításáról szóló értesítés.[4] Amíg az eljárás megindításához fűződő jogkövetkezmények (az ügyintézési határidő megindulása, illeték, illetve díj-visszafizetési kötelezettség, stb.) nem a hatóság döntéséhez kötődik, nem döntés függvénye, addig a belföldi jogsegély esetén a megkeresett szerv eljárási kötelezettsége a megkereső hatóság döntésén alapszik, annak mérlegelésének, döntésének függvénye.
Fentiek tükrében a felterjesztés nem tekinthető ilyen jogi eszköznek. A felterjesztés jogszabályban előírt, operatív, technikai jellegű, az ügyintézés részét képező kötelező cselekmény, mely külön döntéshozatalt, azaz végzés meghozatalát nem igényli.
* * * Az Igazságügyi Minisztérium állásfoglalásai, jogértelmezései az Alkotmánybíróság 60/1992. (XI. 17.) AB határozata értelmében kizárólag szakmai tájékoztatás érdekében készültek, azoknak bíróságra vagy más hatóságra nézve kötelező ereje nincs. * * * ■
JEGYZETEK
* Az Igazságügyi Minisztérium állásfoglalásai, jogértelmezései az Alkotmánybíróság 60/1992. (XI. 17.) AB határozata értelmében kizárólag szakmai tájékoztatás érdekében készültek, azoknak bíróságra vagy más hatóságra nézve kötelező ereje nincs.
[2] Ket. 98. § (2)-(3) bekezdés.
[3] Ket. 102. § (1) és (5) bekezdés.
Visszaugrás
