A mű célkitűzése, hogy nemzetközi áttekintést nyújtson a tisztességtelen verseny jogi szabályozásáról. Ez három lépcsőben történik: Nemzetközi szabályok (B. rész), Regionális szabályok (C. rész), 21 kiválasztott ország törvényei és joggyakorlat (D. rész).
A könyv szerkesztője és egyik szerzője a hazai szakkörökben is ismert német F. Henning-Bodewig az előszót azzal kezdi, hogy »A nemzetközi kereskedelem és a globalizáció realitások. Nem kétséges, hogy ezek igénylik a gazdasági versenyt. Ahol pedig verseny van, ott sajnos a tisztességtelen verseny is megjelenik. A tapasztalat azt mutatja, hogy illúzió azt várni, hogy a piaci erők kordában tudják tartani az "így keletkező problémákat«.
A nemzetközi szabályozásra már több mint száz esztendővel ezelőtt sor került: az ipari tulajdon nemzetközi oltalmáról szóló Párizsi Uniós Egyezményben (a továbbiakban: Párizsi Uniós Egyezmény[2]) a tisztességtelen verseny tilalmának néhány alapvető előírását tartalmazza. A '60-as években ezeket kiegészítették a fogyasztóvédelem versenyjogi szabályai - ezekről azonban a Párizsi Egyezményhez hasonló átfogó nemzetközi egyezmény nem rendelkezik.
A tisztességtelen verseny tilalmának gyökerei a XIX. századig nyúlnak vissza. A nagymérvű iparosodás és a szabadkereskedelem megjelenésével - mondja a Bevezetőben (1. §) F. Henning-Bodewig - nagy volt a kísértés a versenyelőny olcsó megszerzésére úgy, hogy a versenytársat akadályozzák, vagy a közönséget megtévesszék. Az ilyen praktikák olyan gyorsan és olyan mértékben terjedtek, hogy társadalmi igény jelentkezett ezek visszaszorítására, természetesen elsősorban az akkor legfejlettebb gazdaságú országokban Franciaországban és Angliában.
Az eltérő jogi tradíciók következtében a vezető országok különböző jogi megoldásokat választottak. A kontinentális jog (civil law) hazájában Franciaországban a Napoleon irányításával létrehozott Polgári Törvénykönyvnek a jogellenes magatartást tiltó 1382. cikke alapján a bírósági gyakorlat egy évszázad alatt kidolgozta a tisztességtelen verseny elleni védekezés jogi mechanizmusát. Követte ezt a példát Hollandia, Olaszország és néhány egyéb ország. Más utat választottak a németek, akik a rendszeres gondolkodásról ismertek. Ők 1886-ban kazuisztikus törvényt fogadtak el, amellyel a tisztességtelen versenycselekmények különböző fajtáit tilalmazták. Majd ezt a törvényt egy részletesebb törvény váltotta fel 1909-ben. Harmadik fajta megoldást választottak az angolok (common law), akik hagyományokban gazdag joggyakorlatukból a jogsértő cselekmények szankcionálására használt joggyakorlatot, különösen a tiltott utánzás (passing off) szankcionálását alkalmazták a kontinensen versenyjognak nevezett eszköz helyett. (A britek a legutóbbi évekig vitatták a versenyjog szükségességét[2].)
Ezek voltak a nemzeti jogokban létrejött alapok, amelyek a Párizsi Uniós Egyezmény[3] versenyjogi rendelkezéseinek létrehozatalához vezettek, s eredetileg csak 11 európai országban voltak hatályosak. Magyarország 1908-ban csatlakozott ehhez az Egyezményhez. Az első magyar versenytörvény pedig - akárcsak Ausztriában - 1923-ban nyert kihirdetést.
A tisztességtelen verseny tilalma valójában csak a XX. században vált széleskörűen elfogadottá, s bár a két világháború a nemzetközi kereskedelem fejlődésének folyamatát megállította, a "békés egymás mellett élés" korában az újból megindult.
A XX. század második felében a versenyjog a legtöbb országban jelentős változáson megy át: kiegészíti azt a fogyasztóvédelem, nagy jelentőséget kap a népgazdasági szintű felügyeletet célzó kartelljog, s erősödik a kapcsolat az iparjogvédelemmel is, különösen a védjegyjoggal. Napjainkban mindhárom jogág átfedéseket, sőt néha párhuzamosságokat is mutat a tisztességtelen verseny hagyományos rendelkezéseivel. Ezekre a körülményekre tekintettel a gyűjteményes mű valamennyi fejezetében több-kevesebb részletességgel kitér a tisztességtelen verseny jogának ezekkel a rokon jogokkal való kapcsolatára.
A tisztességtelen verseny elleni nemzetközi védelem (2. §) tárgyalásánál a szerző F. Henning-Bodewig a Párizsi Uniós Egyezményre (jelenleg 174 ország a tagja) összpontosítja figyelmét. Ez a maga idejében elsőrendű szerepet játszott a gazdasági életben. A szerző szerint azonban 100 év elteltével a lendület lényegesen csökkent. Ugyanakkor a Világkereskedelmi Szervezet által 1995-ben létrehozott TRIPS Megállapodás[4] újra megerősítette a Párizsi Uniós Egyezményt. Nem véletlen, hogy az utóbbit ma "Paris-Plus" Megállapodásként is emlegetik.
A Párizsi Uniós Egyezmény tárgykörébe eredetileg csak szabadalmak, védjegyek, tehát ipari tulajdonjogok tartoztak. Az Egyezmény 1900. évi felülvizsgálata alkalmával azonban kiterjesztették azt a tisztességtelen verseny elleni oltalomra is. Az Egyezmény univerzális, valamennyi érintett jogtárgyra kiterjedő szabálya, valamint egyik legfőbb vonzereje az egyenlő elbánás elve (a külföldiek a belföldiekkel egyenlő elbánásban részesülnek). Ez a gyakorlatban a diszkrimináció tilalmát jelenti. A tisztességtelen versenycselekmények tilalmának nemzetközivé tétele következtében tehát a jogsérelmet szenvedett külföldi érdekelt, belföldön ugyanolyan jogvédelemben részesül mint a belföldi. Több mint száz
- 381/382 -
esztendővel ezelőtt ez korántsem volt egyértelmű, többek között ehhez a jogrendhez volt szükség a Párizsi Uniós Egyezményre.
Ami a nevesített versenyjogi rendelkezéseket illeti, ezek a Párizsi Uniós Egyezmény 10bis cikkében találhatóak.
A 10bis cikk (2) bekezdése széleskörűen határozza meg a tisztességtelen verseny fogalmát, mondván, hogy az "az ipar vagy kereskedelem tisztes szokásait sértő minden versenycselekmény". Ebből a félmondatból a "tisztes szokások" (honest practice) szavak a súlypontiak. Ez a terminológia a francia Polgári Törvénykönyv már említett 1382. cikkére, ill. az azon alapuló francia bírósági gyakorlatra vezethető vissza. Ugyanakkor ezt az alapvető fogalmat általános jogi-, szociológiai-, kulturális-, gazdasági hátterére tekintettel több országban eltérően értelmezték, magyarázták. Ez persze nem véletlen. Meggyőzően mondja a szerző is, hogy a "tisztesség" fogalma aligha lesz valaha is azonos Indiában, Finnországban, Szomáliában és Japánban.
A Párizsi Uniós Egyezmény 10bis cikkének (3) bekezdése három különös elvont tilos tényállást határoz meg: az összetévesztés veszélyének felidézése, a versenytárs hírnevének csorbítása, valamint megtévesztő állítások használata.
a) Az összetévesztés értékelésének sajátos versenyjogi szempontjai nem nyertek tisztázást. Ezért e vonatkozásban a szerző a védjegyek összetéveszthetősége tekintetében kialakított szempontok figyelembevételét tartja célszerűnek, különös tekintettel az EU védjegyjogi irányelvében foglaltakra, valamint az EU Bírósága által kidolgozott szempontokra.
b) A versenytárs hírneve lerontásának tilalma a versenyjog "kemény magja" mondja a szerző: aligha van olyan ország, amely nemzeti jogába ne ültette volna át ezt a szabályt. Sőt akadnak olyan országok is, ahol még a valóságos híresztelés is tilalom tárgyát képezheti, így például az olyan valós összehasonlító reklám, amely agresszív hangvétele miatt ártalmas.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
