Örvendetes, hogy az elmúlt másfél-két évtizedben megkezdődött a XX. századi magyar eszmetörténet elfelejtett tudósainak tudományos, szakmai, erkölcsi és politikai rehabilitációja is.[1] Míg Bibó István társadalomelméleti, történetszociológiai, politikaelméleti, társadalomlélektani felfogásának feltérképezésében és értelmezésében már jelentős eredmények mutatkoznak, jogbölcseleti munkásságának rekonstrukciójával és értékelésével még adós az irodalom. Ezt a "fehér foltot" tünteti el a térképről Zsidai Ágnes - a neves Horváth Barna-kutató - legújabb könyve.
Bibó István jogbölcseleti munkásságát a szerző a módszertan, a jogelmélet, a joglogika és az értékelmélet tematikus felosztásában tárgyalja. Ami az első dimenziót illet, Bibó szemben állt korának egyik domináns paradigmájával, az újkantianizmussal, mivel az képtelen megragadni a jog társadalmi valóságát. Ő az ún. induktív-empirikus módszert alkalmazza. Mint a szerző helyesen rámutat, az életmű során az empirikus fogalomalkotási módszer folyamatosan átalakul egy sajátosan bibói társadalomlélektani megközelítésbe, mely azután lényegi szerepet játszik a későbbiekben írt politikaelméleti munkáiban.[2]
Bibó jogelméletének elemzésénél[3] a kényszer és a szabadság karakterológiájából kell kiindulni. Ezek csakis az ember perspektívájában értelmezhetők. Bibónál a kényszer mindig lelki jelenség, amelyik kétpólusú: a kényszert gyakorló és a kényszerített. Ezáltal szembehelyezkedik Bierling, Binding, Somló és Moór felfogásával, akik a kényszert nem relatív, hanem abszolút kategóriának tekintik. Bibó szerint a kényszerek közötti különbség mindig fokozati és relatív. Bibó jogelméletének másik fogalmi alappillérre a szabadság. Szerinte a szabadság (élmény) relatív és negatív jellegű. "Csak akkor tudjuk a szabadságot értékelni, ha megismerjük az ellenkezőjét" - írja. Harmadik lépcsőben - a jogot bekapcsolva - Bibó rámutat arra, hogy minden jogilag releváns magatartás vagy kényszerített vagy szabad.[4] Bibó felteszi a kérdést: a jogban melyik elem dominál? Nos, az uralkodó állásponttal szemben, mely a jogban elsősorban kényszert lát, azt vallja, hogy a kényszer - és a szabadságelemek a jog tapasztalati anyagában egyensúlyban vannak.
Bibó fontos felismerése, hogy a szankció nem jelent önmagában kényszert, hanem a jogkövetkezmény szükségszerű bekövetkezése teszi azt kényszeraktussá. Csak egyetérteni lehet azzal a megállapításával is, hogy a jogi szankció erőssége tekintetében nem különbözik más társadalmi normákétól. Szerinte helytelen az a felfogás is, amely a kényszert a jog, a szabadságot pedig az erkölcs világához kapcsolja. Bibó értelmezésében - rögzíti le helyesen Zsidai[5] - a jog a legobjektívebb kényszer és a legobjektívebb szabadság együttszemléléséből adódó szinoptikus jelenség.
Mestere, Horváth Barna hatására egyfelől a szinoptikus módszert, másfelől az eljárást is Bibó a jog jellemzőiként fogja fel, bár ez utóbbi objektiváció elemzésével adós maradt. Bibó ugyanakkor kritikusan viszonyul a Kelsen-Merkl féle joglépcsőelmélethez, amely szerint az alsóbb jogi aktusok a magasabb jogi aktusokra támaszkodnak, s érvényességüket végző soron a hipotetikus alapnormából származtatjuk. Bibó a legfőbb jogi szervek tévedhetetlensége elvének felállításával megfordítja a logikát. Tagadja, hogy a konkrét aktusok támaszkodnának az alapnormára, hanem fordítva: az alapnormát a konkrét jogi aktusok - hivatkozásaik révén - hozzák létre.
Tudósunk következő nagy témája a jogerő, melynek elemzésével egy sajátos értelemben vett szuverenitáselméletig jut el. Bibó párhuzamot von a jogerő (és inverze: a semmisség), valamint a jogalkalmazás (és inverze: a derogáció) között. Míg a jogerő (semmisség) a jogi aktusoknak azt a tulajdonságát jelenti, hogy valamely tényállásból jogi norma válik, addig a realizálás (derogáció) a jogi normáknak az a tulajdonsága, hogy belőlük tényállás válik. Ugyanakkor állítja, hogy a jogerővel "szembefeszülő folyamat" a jogalkalmazás. Csak egyet lehet érteni Zsidaival abban, hogy nem biztos, hogy indokolt ez a szembeállítás.[6]
Bibó szerint a szuverenitás a jogi aktusok speciális fajtájának azon tulajdonsága, amely elvileg minden jogi aktust jogi normává képes változtatni. Számára a szuverenitás azonban nem fókuszálódik egy centrumba (pl. az államba), sőt nem is elsődleges, állandó jogintézmény, hanem úgy látja, hogy az a jogerő legingatagabb alakzata. Keletkezhet és megszűnhet, szétszóródhat és létrejöhet a jogi tévedhetetlenség centrumainak sokasága. Fenti fejtegetéseivel - mutat rá helyesen Zsidai[7] - Bibó megint csak tanúságot tett kivételes jogelméleti vénájáról.
Bibó jogbölcseletének torzósága axiológiájában is megjelenik, ugyanis nem lehet nála komplett, kidolgozott értéktant felmutatni. Töredékeket viszont igen. Így, a nemzetközi jogi szankcióról foglalkozó
- 242/243 -
művében hangsúlyozza, hogy a hatékony szankció minden jogalanyra kiterjedjen és méltányos legyen, mindezek helyesjogi követelmények. Ugyancsak ebben az írásban körvonalazódnak helyesjogi álláspontjának irányai: a jog és társadalmi alapjai közötti kapcsolat feltételezése, a megegyezés, az egyetemes béke stb. alapértékeihez való ragaszkodás. Bibó valójában a rendet és az igazságosságot tekinti a jog abszolút értékmérőjének. A kettő ugyanakkor egymás korlátjaként is működik. Egy másik tanulmányában az erkölcs értéktani elsőbbségét hirdeti a jog felett, illetve a két érték elszakíthatatlanságát hangsúlyozza. Summa summarum: Bibó egy relatív természetjogi felfogáshoz jut el - zárja fejtegetéseit a szerző.[8]
A fiatal Bibó - sok hazai és külföldi jogfilozófussal ellentétben - nemcsak megértette, hanem továbbfejlesztette és számos elemmel gazdagította korának jogbölcseleti tematikáját. Ennek kimutatását pedig Zsidai Ágnes kiváló monográfiájának köszönhetjük, amely nemcsak a jogásztársadalom figyelmére érdemes.■
JEGYZETEK
* Szent István Társulat, Budapest 2008. 237 o.
[1] Csupán példaként ld. Huszár Tibor: Bibó István. Budapest 1989 - Szabadfalvi József (szerk.): Portrévázlatok a magyar jogbölcseleti gondolkodás történetéből. Miskolc 1995 - Zsidai Ágnes: A tiszta jogszociológia. Budapest 2008
[2] Vö. Zsidai: Jogelméleti torzó. 80-84. o.
[3] Uo. 85-196. o.
[4] Ennek következményeiről a jog hatékonyságára nézve ld. Visegrády Antal: A jogi szabályozás eredményessége. Budapest-Pécs 2006
[5] Jogelméleti torzó 191. o.
[6] Uo. 207. o.
[7] Uo. 210. o.
[8] Uo. 220. o. köv. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tanszékvezető egyetemi tanár.
Visszaugrás
