2017 szeptemberében emlékeztünk arra, hogy 650 éve alapították az első magyarországi egyetemet. Az alapítás évfordulója alkalmából ünnepi kiadványt adott ki A Jövő Közigazgatásáért Alapítvány a PTE Állam és Jogtudományi Karával való együttműködés keretében.
Az "Alma Materünk a Jogi Kar" c. elegáns kis kötet 46 visszaemlékezést tartalmaz 133 oldalon, a pécsi jogi kar utolsó bő fél évszázadának emlékeiből. Ez az időszak több generáció élményeit sűríti. Az emlékezők a Kar oktatói - a PhD hallgatóktól az egyetemi tanárokig, professor emeritusokig és az egyetemi hétköznapokat segítő adminisztratív dolgozókig. A szerzők nagyobb része olyan egykori diákok, akik a Kar kitüntetettjei, címzetes egyetemi tanárok, vagy docensek, valamint az országos igazságszolgáltatás, közigazgatás fontos posztjain töltöttek, vagy töltenek be jelentős szerepet, így pl. alkotmánybírók, akadémikusok, a Kúria elnöke, ny. legfőbb ügyész, országgyűlési képviselők, megyei, városi vezetők.
A könyv nem a hivatalos, tudományos, protokolláris kiadványok sorát kívánja szándékozott szaporítani. A szerkesztés elvei szerint sokszínű, szabadon választott, nosztalgikus, diák-emlékeket, hangulatokat kíván felidézni, megőrizni.
A fő motívum: mit adott nekem az Alma Mater? Végigolvasva, mintha egy virtuális évfolyambankett sorozat oldott pohárköszöntőit hallanánk. A visszaemlékezők az 50-es évek végétől szinte napjainkig vázolják az egyetemhez (pontosabban a Jogi Karhoz) és az egyetem intézményeihez pl. kollégium való viszonyaikat. Ami közös az írások döntő részében, az az Alma Mater tisztelete, a hozzá való, máig tartó érzelmi kötődés, nem kevésszer a "Gondoskodó Anya" szeretete.
Valószínűleg minden egyetem, egyetemi hallgató legfontosabb élménye maga az oktatói kar. Az emlékezésekben legtöbbször emlegetett tanárok, a legendás professzorok a 60-as évek elejétől a 90-es évekig álltak a katedrán. (Az új oktatói legendák azóta keletkeznek.)
Érdekes, hogy szinte minden fontos professzori emlék, s az oktatói hitvallások többsége is a szóbeliséghez kapcsolódik, az élményt adó előadásokhoz, a tartalmas szemináriumi beszélgetésekhez, néha vitákhoz. Ezek az előadások minden héten, néhány órára a Mecsek aljára varázsolták Európát. A legjobb előadók nemcsak szakterületeiknek voltak mesterei, kivételes irodalmi, történelmi, filozófiai, akár képzőművészeti olvasottsággal is rendelkeztek, s ezeket beleszőtték előadásaikba.
Az 1921-től folyamatosan működő pécsi jogi kar háború előtti tanáraiból csak ketten-hárman folytathatták működésüket a háború után. Emlékezetük nyomokban maradt. A korábban használt hivatalos egyetem nevet: Erzsébet Tudományegyetem 1947-ben "pécsi"-re változtatta egy egyszerű kultuszminiszteri utasítás. (Amit követően is voltak az elmúlt évtizedekben névváltoztatások.)
A későbbi, már konszolidálódott időszakban kialakult professzori körnek volt igénye - és sokszor bátorsága - hogy az elődök vitathatatlan tudományos teljesítményét a köztudatban (egyetemi köztudatban) tartsák. A tankönyvek állandósága, valahogy véges. A legendás professzorok elegánsan megkerülték a napi politikát. A tudomány iránti felelősségük tudatában Ők vitték át a jogi kultúrát - "a túlsó partra".
Az emlékezésekből az is kitűnik, miszerint előfordult, hogy egy-egy tudományosnak mondott jogág váratlan megjelenését később váratlan eltűnését nem annyira a jogtudomány örvendetes fejlődése, mint fővárosi egzisztenciális ambíciók és presztízsérdekek motiválták.
Ezek a diákságot csak közvetve érintették, és hogy közvetve érintették ez az oktatók érdeme, s az is, hogy az egyetem belső világa mindig is megőrizhette autonómiáját. Voltak itt passiv resistencia-szerűen elviselt, Április 4-i, November 7-i egyetemi ünnepélyek, vagy az egyetemi vezetés által bizonyos nyugtalansággal kísért Március 15-ék is.
A 80-as években általánosan is felerősödött a szakmai felelősség, az értelmiségi lét szellemiségének igénye. Reformszelek támadtak, jóirányú, békés társadalmi fordulatokat ígért a szólásbátorság - olvashatjuk több visszaemlékezésben is.
Az (el)mesélők egy része kedves professzoraikhoz való tanítványi viszonyukat emelik ki; azokat a ritka szép emberi és pedagógusi pillanatokat,
- 464/465 -
amikor egy-egy mester felfigyel, tanítványa tehetségére. Ezek a pillanatok egy egész pályafutásra gyakoroltak jótékony hatást.
A diák-korukat felidézők közül sokan a tanulmányok melletti kikapcsolódásokra is szívesen emlékeznek. A feszült vizsgaidőszakokat lazább szorgalmi időszakok követik. Élményt jelentettek a kollégiumi klubestek, a menzai trükkök, a diákdékán-választások, a kirándulások, a sportesemények, a ma már nem pontosan értelmezhető "társadalmi munkák". Az igényes diákélet kedves része, s egyben meghatározó fóruma volt az egyetemi újság, az egyetemi színpad, egyetemi énekkar. Az universitas kisugárzása jótékonyan borul a diákbohémságokra is.
Többen emlékeznek az egyetemet befogadó Város adottságaira, a pécsi színházra, a balettre, a "szabadidős" joghallgatók színházi statisztálásaira, a pécsi filmszemlékre, az Illyés Gyula premierekre. Megjelenik az emlékek között az ősi könyvtár, a tanszéki vitrines könyvespolcok, a sokáig dohányfüstös szemináriumi szobák sejtelmei.
Saját egyetemi hallgatói emlékeim alapján is vallom, hogy a diáklégkört nem csak a summa cum laudék határozzák meg. Időnként be kell vetni pedagógiai szigort is. Kodály, mint tanár, többször hivatkozik egy felvilágosodás korabeli francia író-filozófusra. Caraccioli (1719-1802) írja: "A fiatalság úgy véli, diadalt ülhet, ha ki tudott kerülni egy-egy alkalmat, ahol tudását gyarapíthatta volna." Ez a Kodály által nem véletlenül idézett megállapítás tartalmaz némi pedagógusi rezignációt. Ez nem indokolatlan.
Egy-egy tanszék tekintélyét, presztízsét sokban befolyásolja a vizsgaszigor is. Miután e mögött vitathatatlan tudás volt, a vizsgázó diákság elfogadta a szigort, mint igényességet, tűnik ki az írásokból.
Jónéhány véndiák nosztalgiával emlegeti az egyetem egykori családiasságát, bensőségességét. Mindenki, mindenkit ismert. Ennek inkább előnye volt, mint hátránya. Többen említik azt a megilletődöttséget, amivel az egyetem falai közé kerültek.
Elválaszthatatlan az egyetemi léttől a kollégiumi élet. Sokan - humorral is átszőve - emlékeznek a "ridegtartás" éveire, a 10 ágyas szobákra, a napi fűtési és fürdési gondokra, a fiúk, leányos szobákba való "belépési etikettjére". Mindezeken átsegített azonban a laza diákmentalitás.
Az 1990-es tanévektől megjelent változások nem csak az egyetem családiasságát szüntették meg. Az országban sokáig működő három jogi kar mellé további hat, néha nyolc jogi kar sorakozott fel. A nemzetközi felsőoktatási egyezményekhez való csatlakozás egészen új szokásokat honosított meg. Ezek befolyásolják a felvételik, a vizsgák, az előadások, a szemináriumok rendjét. Komoly ígéretekkel, sok-karúvá bővült az egyetem. Néhány írásban megjelenik a közelmúlt és a jelen (elsősorban vidéki) jogászképzése miatti aggodalom is.
A 90-es évek első felében szélesebbre tárult minden kar kapuja. Vegyes ambíciójú hallgatóság jelent meg. Viszonylag könnyen elérhetővé váltak a legkorszerűbb nemzetközi szakanyagok, irodalmak. A hallgatóság jelentős része jól használható világnyelven beszél, utazik, ösztöndíjakat élvez. Ezek, korábban el nem elérhető lehetőségeket jelentenek. Ugyanakkor a számítógépek, tabletek monitorjai előtt megjelent egyfajta individualizáció, ami nem biztos, hogy a kutató, a tudást kereső kíváncsisága - olvashatunk e jelenségekről is az emlékezetekben.
Az időközben országos szaktekintéllyé vált tanítványok finoman jelzik, hogy az igazságszolgáltatás, közigazgatás, közszolgálat változásai megint nem a tudomány által javasolt utak felé haladnak. A tudomány azonban továbbra is a szép és hasznos szakmai pályák igazi biztosítéka.
Azonosulva a szerzők döntő többsége által vallottakkal, bízzunk abban, hogy a jövő generációi is részesei lehetnek a korábbi évfolyamok által átélt ünnepi érzésnek: Vivat Academia! Vivat Professores!
* * *
Az előbb méltatott ünnepi kiadvány kereskedelmi forgalomban nem jelent meg. Szerencsés lenne megfelelő alapokat találni az újra-kiadásához. Az évfolyamtalálkozók szívesen fizetett bestsellere lenne. ■
JEGYZETEK
* A Jövő Közigazgatásáért Alapítvány, Pécs 2017 (Szerk. Csefkó Ferenc)
Lábjegyzetek:
[1] A szerző ny. kulturális minisztériumi főtanácsos.
Visszaugrás
