A különféle, az emberi jogok nemzetközi védelmét biztosító rendszerek közül kétségtelenül az európai működik a leghatékonyabban. Az 1950-ben Rómában, az Európa Tanács keretén belül aláírásra megnyitott, majd 1953-ban hatályba lépett Egyezmény az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről 10. cikkében védi a véleménynyilvánítás (a hivatalos angol szöveg szerint: a "kifejezés" - freedom of expression) szabadságát.
Az Egyezmény szövege bőbeszédűbb, mint általában az alkotmányos rendelkezések. Kifejezetten szól például a sajtó egyes formáinak szabadságáról, és meglehetősen részletesen a korlátozások lehetséges szempontjairól. Az Egyezmény betartása felett az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: Bíróság) őrködik. Ha az Egyezmény valamely részes államában olyan bírói ítélet, hatósági határozat születik, mely megsérti az Egyezményben foglalt valamely alapvető jogot, és az adott államban nincsen további mód a döntés felülvizsgálatára (például mert a legvégső bírói fórum hozta meg azt), a panaszos a strasbourgi székhelyű Bírósághoz fordulhat, amely, ha panaszát elfogadhatónak nyilvánítja, dönt az ügyben, és amennyiben megállapítja az Egyezmény megsértését, kártérítést ítélhet meg a panaszos számára. A Bíróságnak nincsen hatásköre arra, hogy megsemmisítse a részes államok szerveinek döntéseit, vagy jogszabály-módosításokat kezdeményezzen, de marasztaló döntése általában nem marad következmény nélkül az adott államban. 1998-ig egy azóta megszűnt szerv, az Emberi Jogok Európai Bizottsága végezte az előzetes szűrés feladatát, döntése után kerülhetett az ügy a Bíróság elé.
Baka András, a strasbourgi Bíróság magyar bírája szerint a testület esetjoga "feltétlenül jogi kultúrát közvetít. A bíróság esetjoga jogi kincs, közös érték. Egy korszak fejlődését, változását tükrözi.".[1] A Bíróság többször hivatkozott a közös európai örökségre, az egységes mérce felállítását igazolandó.[2] Kérdéses persze, hogy 1950-ben, alig öt évvel a háború után hivatkozhatott-e valaki is hitelesen erre a tradícióra, illetve, hogy abban hol és hogyan lehet megtalálni az Egyezményhez a kilencvenes években csatlakozó egykori szocialista országok helyét. A közös európai kulturális örökség létezése kétségtelen, de a Bíróság arra való hivatkozása olykor inkább csak az adott döntést alátámasztó, legitimációs célzattal alkalmazott retorikai fogásnak tűnhet. Hiszen, ahogyan az idézett szavakból is kiderül, a Bíróság a jelen változásait, közös európai folyamatait ragadja meg, amelyek alakulásában nyilvánvalóan - bár vitatható mértékben - szerepet játszik a múlt öröksége, de ezen túl a Bíróság nem csupán reflektál a változásokra, nem csupán összegyűjti, összefoglalja, mindenki számára nyilvánvalóvá teszi döntései által, hanem maga is aktívan alakítja azokat.
A strasbourgi bíróság döntéseinek meghozatalában természetszerűleg alkalmazza az összehasonlító módszert. Teljes következetesség azonban annak alkalmazásában nem fedezhető fel, elképzelhető, hogy időnként előbb születik meg a döntés, és utána kerülnek összegyűjtésre azon jogrendszerek megoldásai, melyek azt alátámasztják.[3] Időnként Európán túl is tekint a testület, gyakran hivatkozik például az Egyesült Államok Legfelső Bíróságának ítéleteire, de időrőlidőre más országok megoldásaira is.[4] Összességében megállapítható, hogy Strasbourg figyelemmel követi a jogfejlődésben tapasztalható európai és globális változásokat.
A Bíróság egyfajta közös európai minimumkövetelményt kíván az egyes jogokkal kapcsolatban meghatározni. Ez semmiképpen nem jelenti azt, hogy döntései során a legkisebb közös többszöröst keresi, azaz az adott alapjognak a legalacsonyabb mértékű védelmet nyújtó állam mércéjét teszi a közös alappá. Sokkal inkább érezhető a Bíróság törekvése arra, hogy egy általánosan követendő mércét határozzon meg, amely új, közös minimummá válik. Ez a mérce, a Bíróság által kialakított elvek és az ítéletek egymásra épülő gyakorlata
- 94/95 -
az egyes alapjogok esetében, sőt még azokon belül is eltérő szigorúságú lehet.
A szólásszabadság értelmezésében ez az eltérő mérce különösen élesen látható. A közéleti viták, a politikai szólások védelme, a közéleti szereplők szabad bírálhatósága kiemelt prioritást élveznek a Bíróság gyakorlatában. Ugyanez igaz a sajtószabadság egyes kérdéseiben, például az újságíró azon joga tekintetében, hogy titokban tartsa a számára információt szolgáltató személyek kilétét.[5] Ezekben az esetekben a Bíróság aktivista módon járt el, tehát a közös minimum-mércét meglehetősen magasra helyezte.
Másfajta szólások esetén a Bíróság mintha megelégedne az amúgy is létező közös minimum fenntartásával. Ez vehető észre a fajgyűlölő kifejezések esetében, amelyek egyébként is minden államban korlátozás alá esnek, és a Bíróság nem határoz meg velük kapcsolatban egy egységesen magas (vagy alacsony) mércét, megelégszik általános iránymutatással.[6]
Egy harmadik csoportban pedig a Bíróság meghagyja a tagállamok mozgásterét a szólásszabadság korlátozásával kapcsolatban, például a vallásgyalázó vagy a közerkölcsbe ütköző szólások esetében.[7] A mozgástér meghagyásával a Bíróság -hasonlóan az amerikai high-low value megkülönböztetéshez - meghatározta azt, hogy mely szólások azok, amelyek feltétlen, és egységes mértékű védelmet élveznek minden részes államban, és melyek azok, amelyek korlátozásánál a Bíróság hátrébb lép, és valóban csak alapvető garanciákat követel meg az államoktól. A szubszidiaritás elve tehát nem csak abban érvényesül, hogy nem lehet addig a Bírósághoz fordulni, míg valamennyi hatékony jogorvoslati eszköz ki nem merült, hanem a jog értelmezésében is, amelyben elválnak egymástól az univerzálisan védett, közös mércével meghatározott szólások és a tagállamok belátására bízott területek.[8]
A szólásszabadság korlátozása csak a 10. cikk 2. bekezdésében szereplő indokkal lehetséges, ott azonban olyan mennyiségű, korlátozásra okot adó körülmény kerül felsorolásra, hogy akár azt is hihetnénk, hogy a 2. bekezdés visszavonja az 1. által biztosított jogot. A szövegben azonban szerepelnek a jogkorlátozás garanciái is.
A korlátozásnak a jog által előírtnak [prescribed by law] kell lennie. Ez nem feltétlenül jelent törvényt, megfelelően például a magyar Alkotmány előírásainak, hiszen tekintettel kell lenni más országok eltérő jogforrási rendszerére. A "jog által előírt" annyit jelent, hogy a korlátozás előre meghatározott, megismerhető, világos tartalmú jogi normán alapul.
A korlátozásnak szükségesnek kell lennie a demokratikus társadalomban [necessary in a democratic society]. A szükségesség - melyben ezúttal implicite benne foglaltatik az arányosság követelménye is - mindig valamely, a 2. bekezdésben megfogalmazott érdek védelmére tekintettel vizsgálandó. Akkor szükséges a korlátozás - és ez már nem a szövegből, hanem a Bíróság gyakorlatából olvasható ki -, ha azt valamely nyomós társadalmi érdek [pressing social need] indokolja.[9]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
