1. A jog és a politika közötti viszony elméleti tisztázása a jogelmélet egyik neuralgikus területe. Azt gondolom, ennek az az oka, hogy a jogelmélet rendszerint "rosszul választ" a jog és a politikai közötti fogalmi viszony lehetséges ábrázolásmódjai között. Azt is gondolom, hogy ennek köze van ahhoz, hogy a jogászok milyen jellegzetes képet alakítanak ki önmagukról. Ez az önkép nem valamiféle elmélet megnyilvánulása (inkább intuíció-jellege van), de elméleti következményekkel terhes: hajlamossá tesz bizonyos elméleti konstrukciók elfogadására. A jogelmélet, mivel többnyire olyan emberek művelik, akik ilyen vagy olyan vonatkozásban mégiscsak jogásznak tekintik magukat, általában igen erősen kötődik a jogászi intuícióhoz, és gyakran átvesz belőle bizonyos mozzanatokat.
Ebben az összefüggésben a jogászok önképének az a mozzanata válik fontossá számunkra, hogy saját tevékenységüket (egyfajta szakmai tevékenységként) szembeállítják a "politikával". Gyakran éppen abban látják "szakmájuk" funkcióját, hogy tartsa féken a politikát, szorítsa határok közé. Sok olyan jogelméleti felfogás van, amely ehhez az intuícióhoz kötődik, ezt próbálja kibontani, netán tisztázni.[1] Úgy látom, ennek az
- 51/52 -
erőfeszítésnek a következménye (sikere?), hogy a jogászi érvelés néhány pontján meg is jelent a jogi és a politikai döntés szétválasztásának valamiféle dogmatikai koncepciója. Ilyen például a nemzetközi jogban a politikai kérdés doktrínája (vagyis az, hogy politikai kérdésekben hozott döntések ügyében a bíróságok nem ítélhetnek[2]), de ilyen az alkalmanként az alkotmánybírósági gyakorlatban megjelenő törekvés, hogy az alkotmánybírák ne avatkozzanak bele a "politikába".[3]
Nem állítom, hogy a jog és a politika közötti viszony ilyen ábrázolása egyedül a jogászokra jellemző. Ellenkezőleg, a jogászi intuíciót jelentősen erősíti, hogy a laikusok körében terjedő közvélekedések is gyakran öltenek hasonló formát. Ám egyrészt az ilyen közvélekedések sem függetlenek a jogászi intuíciótól, másrészt sokkal kevésbé határozzák meg a jogelméletet.
Nem akarom vitatni, hogy a jogászi intuíciónak van némi alapja. Nehezen is vitathatnám, mert az általam elfogadott metaelméleti keretben a jog fogalmi problémái interpretív jellegűek. Tehát arra vonatkoznak, mi a legjobb értelmezése egy bizonyos gyakorlatnak. Egy társadalmi gyakorlat pedig nem lehet független a gyakorlat résztvevőinek önképétől. Az állításom ezért arra vonatkozik, hogy a létező gyakorlatok a jog és a politika közötti viszony több interpretív tisztázását is lehetővé teszik, ám ezek közül több olyan is van, amely ellentmondásos. Természetesen nincs okunk kizárni, hogy egy gyakorlatnak az a leghitelesebb értelmezése, amely ellentmondásokhoz jut el (mert lehet egy nyelvhasználat, a gyakorlatot kormányzó meggyőződések és fogalomhasználati módok egy konstellációja is ellentmondásos). Ám ha a gyakorlat értelmezésének van olyan módja is, amely ellentmondásmentes, az teoretikus értelemben gyümölcsözőbb. Mert az ellentmondások valahol szinte biztosan fogalmi zavarokban és félreértésekben manifesztálódnak. Felol-
- 52/53 -
dásuk pedig reménytelen marad mindaddig, amíg a tisztázó erőfeszítések nem képesek megszabadulni az alapfogalmakat terhelő ellentmondásoktól.
Bizonyos esetekben tehát van értelme, hogy arra biztassuk a gyakorlat résztvevőit, hogy módosítsanak önképükön, illetve fogalomhasználatukon. Mert ez talán annak a gyakorlatnak is a hasznára válik, amelyben résztvevőkké váltak. Úgy gondolom, hogy a jog és a politika közötti viszony problémája éppen az egyik ilyen eset.
2. Azt állítom, hogy a jog és a politika közötti viszonynak van egy olyan ábrázolási módja, amely igencsak jellemző a jogászi intuícióra és a jogelméletek egy részére, és amely súlyos fogalmi zavarokat kelt, mégpedig az alapfogalmi összefüggések ellentmondásossága folytán. Arról a felfogásról van szó, amely a jogot autoritatívnak (kötelezettségek forrásának) fogja fel, miközben a politikának egy igencsak redukciós felfogása mellett áll ki. A politikát a pozícióharcok, az érdekküzdelmek, a hatalmi játszmák terepeként fogja fel, és fogalmi támpontjait is ennek megfelelően adja meg.[4] Ennek a koncepciónak a folyománya a jog és a politika analitikai szétválasztását valló tétel.[5] A politika és a jog ilyen értelmű szét-
- 53/54 -
választását, bár az említett jogászi intuíció folytán nem tekinthetem teljesen alaptalannak, a jog tárgyú elméletalkotás szempontjából súlyosan problematikusnak tartom. Úgy vélem, akadályát jelenti a jogra vonatkozó jobb megértésnek. Alapvetően azért, mert a politika olyan redukciós felfogását tükrözi, amely lehetetlenné teszi a jog alapfogalmi összefüggéseinél felmerülő igazolási kérdések megfelelő kezelését. A "politikai" lényegi tartalmának az érdekharcokkal vagy hatalmi játszmákkal való azonosítása képtelenné tesz bennünket arra, hogy megragadjuk a politikai kötelezettség fogalmát, így pedig a jogi kötelezettség fogalmát is csak igen problematikusan tudjuk leképezni. Azoknál, akik ezt a bizonyos jogászi intuíciót képviselik a jogelméletben (egyébként főleg a normativistákról van szó), a jog autoritatív jellege megoldhatatlan fogalmi rejtvénnyé (vagy puszta ideológiai kérdéssé) válik.
Azt állítom, hogy ennek a nézetnek az alternatívája egy olyan interpretív megközelítés lehetne, amely analitikai összefüggést feltételez a jog és a politika között. Fontos leszögezni, hogy nem azt állítom, a jogi és a politikai egy és ugyanaz. Magam is azt gondolom, a politikainak van olyan jelentésrétege, amelynek érvényesülése kárára lenne egy modern jogrendszernek. (Sőt, azt is gondolom, hogy ez képezi a fentebb emlegetett jogászi intuíció egészséges alapját.) De azt vallom, a politika analitikai összefüggéseiből tárhatóak fel azok a fogalmak és elvek, amelyekkel ellentmondásmentesen oldható meg a jogi fogalmak elméleti tisztázása.
- 54/55 -
3. A politika a görögöknél egészen egyszerűen államtudományt jelentett. Azt a tudásterületet írta körül, amelyen a közügyek intézésének elvi és intézményes problémáira keresik választ a polisz nyilvános élete által teremtett fogalmi keretben. Az állításom az, hogy még mindig ez jelenti a megfelelő kiindulópontot, egyebek közt a jog és a politika közötti viszony tisztázása szempontjából is. A politika tudományos értelemben olyasféle problémákra vonatkozik, mint hogy hogyan válik államalkotó közösséggé egy meghatározott sokaság (hogyan kapcsolja össze a sokaság tagjait a kölcsönös politikai kötelezettség), miért van szüksége egy közösségnek nyilvános autoritásokra, a nyilvános autoritást milyen intézményeknek kell gyakorolniuk, milyen határok között, milyen tartalmi célok nevében. Mivel az autoritás és a kötelezettség fogalma elég szorosan összefügg, hadd fogalmazzak úgy, hogy a politika a nyilvános autoritás problémája körül forog. Ebből adódik, hogy a politikai tudományos kérdésének letéteményese prima facie a politikai filozófia.
A politika azonban jelent mást is. Egy ideje már nem annyira egy tudományt értünk rajta, mint inkább egy tevékenységet. (Ezért használhatunk olyan furcsa kifejezéseket, mint politikatudomány - amely etimológiai tartalma szerint annyit jelentene, "az államtudomány tudománya".) Valójában a zavar ezen a ponton lép fel először. Mert amíg a politikai filozófia esetében mindmáig természetesnek vesszük, hogy a nyilvános autoritás problémáját állítja a középpontba (vagyis rákérdez a politikai közösség mibenlétére, a nyilvános intézmények autoritásigényének alapjaira és határaira), valamilyen okból a politikai tevékenység elméleti ábrázolásánál (amit a politológiától, illetve a politikai szociológiától várunk) nem vagyunk ilyen szigorúak. Ott elfogadunk olyan lazább megközelítéseket, amelyek mondjuk az érdekérvényesítéshez vagy a hatalom kérdéséhez kapcsolják a politikai tevékenység jellegére vonatkozó álláspontokat. Pedig eléggé nyilvánvaló, hogy az érdekérvényesítésnek nem minden változata politikai, mint ahogy a hatalmi jelenség sem minden esetben politikai jelenség. Sőt, az érdekérvényesítés többnyire nem politikai, és a hatalom legtöbb megjelenési formája sem az. Hatalmat egy családon belül is lehet gyakorolni, és az érdekérvényesítés családtagok között is fontos szempont lehet. És persze ezek egyikét sem neveznénk "politikainak". Általában véve semmit nem neveznénk politikainak, ami a "háztartás" (oikosz) szférájában jelenik meg, holott a háztartás nem tekinthető sem hatalommentes szférának, sem pedig érdekharcoktól mentes szférának.
- 55/56 -
Azt hiszem, itt a kellő fogalmi határozottságot csak úgy nyerhetjük vissza, ha a politikai fogalmát a nyilvános autoritásokhoz kapcsoljuk. Ha azt az érdekérvényesítést nevezzük politikainak, amely a nyilvános autoritásokon keresztül, illetve a nyilvános autoritások befolyásolásának szándékával megy végbe. És ha azt a hatalmat nevezzük politikainak, amit nyilvános autoritások gyakorolnak, vagy ami befolyással van a nyilvános autoritások működésére.
4. A politika fogalmát a nyilvános autoritásokhoz kapcsoló felfogás talán azért jut nehezen érvényre, mert a nyilvános autoritások legjellegzetesebb megnyilvánulásai gyakran éppen azok az intézmények, amelyeket "joginak" szeretünk nevezni. Vagyis például a bíróságok. Vagy a közigazgatási hatóságok. Eléggé világos, hogy ha ezekről elismernénk, hogy politikai intézmények, a jog és a politika analitikai szétválasztása tarthatatlanná válna. A jog és a politika elvi szétválasztását valló felfogás egyébként pontosan ehhez a mozzanathoz ragaszkodik a legerőteljesebben: jogként egy olyan elkülönült intézményes szférát ábrázol, amely következetesen elválasztható a politikától. A két szféra természetesen érintkezik egymással, amennyiben vannak olyan intézmények, amelyek politikailag és jogilag egyaránt meghatározottak (ezek alapesete a törvényhozó funkciókat ellátó parlament), de ez nem jelenti azt, hogy az egyik szféra a másik fölött állna. Inkább két funkcionálisan elkülönülő szféra funkcionális kapcsolatáról van szó.[6]
Ám ez a nézet csak akkor tartható fenn, ha a politikai megfelelő elméleti megragadásán alapul, és ha a jogi intézményeket úgy képes ábrázolni, hogy azok fogalmi konstitúciója elválasztható marad a politikai meghatározásától. Ha meg lehet határozni a jogit a politikaira való utalás nélkül. Erről állítom, hogy, legalábbis az itt jelzett interpretív keretben, nem lehet elméletileg korrekt módon megoldani. Éspedig azért nem, mert a jogi intézmények a politikai kötelezettség egy meghatározott konstrukciójára támaszkodva hoznak autoritatív döntéseket: valamilyen politikai kötelezettségre apellálnak, amikor valakit beidéznek, eljárás alá vonnak, elítélnek, stb. Vagyis éppen annak belátására van szükségünk, hogy a politikai és a jogi szorosan összekapcsolódik. Vagy pontosabban, hogy a jog politikai fogalom,[7] ahhoz van köze, ahogy a nyilvános autoritások (mint
- 56/57 -
a politikai szempontjából fogalmilag meghatározó jelenségek) intézményesülnek.
5. Mielőtt belevágnék a szisztematikus kifejtésbe, szeretném tisztázni, hogy milyen álláspontok ellen irányul az elemzésem kritikai éle. Ezt a tisztázást ezúttal kifejezetten a magyar jogelmélet vonatkozásában adom meg, mert ezt a szöveget a magyar jogelméletre reflektálva dolgoztam ki. Három koncepció járt a fejemben: Bragyova András, Varga Csaba és Pokol Béla álláspontja. Érdemes közöttük különbséget tenni, mert nem mindegyiküket érinti ugyanúgy az, ami lentebb következik. Álláspontomat, mint fentebb jeleztem, kifejezetten a normativizmus ellenében dolgoztam ki, úgyhogy a három említett szerző közül Bragyova András lesz most a legfontosabb.
Pokol Bélával szemben korlátozza kritikai megjegyzéseim érvényét, hogy ő a politikát nem az érdekharcokkal vagy a hatalmi harcokkal, hanem kifejezetten a nyilvános intézményekben elfoglalt pozíciókkal határozza meg. (A "kormányra jutni - ellenzékbe menni" értékduálra tekintettel.) Kifejezetten állítja, hogy az állam szervezeti rendszerképződése alapozza meg ezt a fogalmi szerkezetet.[8] Ez egy fontos vonatkozásban közel áll az álláspontomhoz. Sőt, még ott is van egy találkozási pont, ahol Pokol azt állítja, bizonyos állami intézmények (mármint a parlament és egyes közigazgatási intézmények) a politikai és a jogi szempontok találkozási pontját képezik.[9] Az ilyen rokon vonások mellett azonban sokkal komolyabbak az eltérések. A magam részéről nem vagyok híve annak, hogy a jogot és a politikát funkcionális alrendszerekként (professzionális intézményrendszerekként) határoljuk el egymástól. Lentebb kifejtem, hogy miért. Az sem elegendő, hogy a politikai rendszer és a jogi intézmények között bizonyos átfedésekre mutassunk rá, mert én azt vallom, hogy maga a jog tartozik a politikai intézmények kategóriája alá, tehát minden jogi intézmény politikai intézmény. Az sem mellékes, hogy Pokolnál a politikai moralitás és az arra tekintettel specifikált nyilvános autoritás fogalmainak nincs szerepe a jogelméleti elemzésben. Nálam viszont éppen ezek a fogalmak képezik az analitikai tisztázás magvát.
Varga Csaba álláspontja azért nem kerülhet itt a középpontba, mert ez sem a normativizmus értelemkörébe tartozik (inkább egyfajta ontolo-
- 57/58 -
gizáló jellegű társadalomelméleti perspektívát jelenít meg). Varga egyébiránt könyvet írt Politikum és logikum a jogban címmel,[10] amelyben remekül megjelenít egy sor olyan nézetet, amit itt célba veszek. Ő, legalábbis ebben a könyvben, nem annyira a politika és a jog funkcionális differenciálódása mellett érvel, mint inkább amellett, hogy a politika, ha lehet, fogadja el a sajátosan jogi szempontokat, amikor célokat tűz maga elé. Azt az óhajt terjeszti elő, hogy a jog és a tudomány partner legyen a politikában.[11] Ebből azonban rögtön látszik, hogy nem feltételez analitikai kapcsolatot a politikai és a jogi között, vagyis a jogot nem tekinti politikai intézménynek. Ott, ahol a jog fogalmát tárgyalja, még csak nem is említi a politikát.[12] A jog és a politika közötti partneri viszony nála azt jelentené, hogy a jog civilizálja a politikát, hogy a politizálás fórumain a jogászi érvelés mintaadó szerepet játszik, hogy a jog a politikai kérdéseket is "jogilag fertőzötté" teszi.[13] Ebből adódik, hogy Varga a fordított irányú meghatározottságot, a jog politikai szükségletekhez való igazítását a jog tudatos erodálásaként fogja fel.[14] A magam részéről azt gondolom, hogy ez az álláspont félrevezető, mert a jog egy primer (vagy inkább "a" primer) politikai szükséglet (a nyilvános autoritások iránti igény) szülötte, tehát éppenséggel egy bizonyos értelemben vett politikai szükséglethez kell igazodnia. (Erre a pontra, a politika által "maga alá gyűrt" jog problémájára, lentebb még visszatérek.)
Jelentős különbségekhez vezet Varga álláspontja és az én felfogásom között, hogy szerintem a jog fogalmi jellegzetességei szempontjából konstitutív szerepet játszanak az olyan politikai elvek, amelyek a nyilvános autoritások igazolhatóságára, illetve igazolható megszerveződésére vonatkoznak (mint például a hatalommegosztás elve). Varga viszont nem tulajdonít ilyen szerepet az efféle, (például az alkotmányokban) jogi normákat is szülő elveknek. Ő az ilyen elvekre csak egy ideológiakritikai vizsgálódás keretében kérdez rá, és még ezt a vizsgálódást is továbbutalja a politikatudományhoz.[15] Ebből adódik, hogy nála nem játszhat szerepet a politikai moralitás fogalma (ami az én felfogásom szerint bizonyos értelemben éppen az ilyen, jogi meghatározottságokat is szülő politikai elvek össze-
- 58/59 -
foglalása). Ugyancsak jelentős különbség, hogy ahol a jog és az erkölcs közötti viszonyt tárgyalja, a politikai moralitásnak még a fogalmát sem szerepelteti - ehelyett egyfajta "erkölcsi hitelesség" konstrukciójával operál.[16] Markánsan jelzi a különbséget az is, hogy, bár Varga azon kevesek közé tartozik, akik a magyar jogelméletben felvetik az autoritásproblémát, végül is tagadja annak meghatározó jelentőségét.[17] Én viszont azt vallom, hogy egy jogelmélet nem boldogulhat megfelelő autoritáselmélet nélkül, és hogy a jog sajátos normativitása nem ragadható meg autoritáselméleti tisztázás nélkül.
Végül vegyük szemügyre azt az álláspontot, amely a leginkább képezi le a voltaképpen célpontot: Bragyova András normativizmusát.[18] A nehézséget itt az jelenti, hogy Bragyova, bár nagyon határozottan kiáll a jogi és a politikai analitikai szétválasztásának egyik változata mellett, a "politikai" analitikai tisztázásával nem szolgál. Így nehéz teljes bizonyossággal kijelenteni, hogy pontosan mi is az, amit analitikailag elválaszt a jogtól. Ebben a tekintetben eltér a normativizmus legnagyobb alakjától, Kelsentől, akinél a politikai meglehetős egyértelműséggel utal valamire: egy bizonyos, akarati aktusok által vezérelt tevékenységre, amely
- 59/60 -
egy meghatározott társadalmi rend megteremtését, illetve fenntartását szolgálja.[19]
A normativizmus Bragyovánál alapvetően azt jelenti, hogy a jogrendszer jogi minősége (legalitása) bizonyos, magán a jogrendszeren belül kirajzolódó normáknak való megfelelésben áll. "[A] jogrendszer attól 'jogi', hogy a saját működésére vonatkozó szabályokat is tartalmazza."[20] Ez nem azt jelenti, hogy a jogi jelenségeknek ne lennének olyan sajátosságai, amelyek más tárgyi meghatározottságokat is eredményezhetnek. Hogy a jogrendszernek nem lehet politikai vagy szociológiai karaktere.[21] Azt azonban igen, hogy a jogi jelenségek tárgyi minősége szempontjából a jogrendszer-definíciónak lesz meghatározó jelentősége.
Ezt Bragyova az alkotmánybírósági tevékenység elméletének összefüggésében úgy fejezi ki, hogy minden más szempontú elemzésnek is az alkotmánybíráskodás jogrendszer-definíciójából kell kiindulnia: a jogrendszer-definíció a mértékadó definíció. Az alkotmánybíráskodás minden egyéb szerepét (köztük politikai szerepét is), jogrendszerbeli szerepével tölti be.[22] Ebből adódik, hogy Bragyova az alkotmánybíráskodás politikai intézményként való felfogását úgy közelíti meg, mint ami ellenáll annak, hogy a jogi elemzés eszközeivel ragadjuk meg.[23] Éppen ezért ő maga az elmélet támpontjaként olyan alkotmányfogalom megadására tesz kísérletet, amely, még ha össze is egyeztethető a politikai alkotmányfogalmakkal, analitikai értelemben világosan megkülönböztethető tőlük.[24]
Ez természetesen még akkor is homlokegyenest ellenkezik az álláspontommal, ha tekintetbe vesszük a számottevő terminológiai eltéréseket.
- 60/61 -
Számomra az alkotmány olyan dokumentum, amely az autoritásigénnyel fellépő (jogi) intézményeket visszavonatkoztatja a politikai moralitás egy adott konstrukciójára.[25] Jól jellemzi a perspektívák különbségét Bragyovának az a terminológiai döntése, hogy azt az alkotmányt nevezi "politikainak", amely a jogrendszeren kívül van, amelynek megsértése nem jár jogi következményekkel a jogrendszerben.[26]
Bragyova normativizmusának, legalábbis a kelseni változathoz képest, van néhány említésre érdemes sajátossága. Az egyik ilyen az, hogy elveti az érvényesség és a kötelező erő kelseni azonosítását[27] (amit egyébként Raz igen sikeres bírálat alá vett[28]). Ez valójában akár az a pont is lehetne, ahol Bragyova feladja a normativizmus álláspontját, hogy aztán a jog kötelező erejének (a joggal szembeni engedelmességi kötelezettségnek) a tematizálásánál elfogadja az erkölcsi (akár politikai erkölcsi) szempontok elkerülhetetlen relevanciáját. Bragyova azonban inkább úgy jár el, hogy magát a különbségtételt vonja be a normativista perspektíva határai közé, és az engedelmességi kötelezettséget a jogrendszer saját legalitási normájaként határozza meg (szemben az érvényességgel, amely a jogrendszer egy bizonyos, ettől különböző normáján alapszik).[29] Éppen ezért amikor Bragyova eljut az alkotmány igazolásának kérdéseihez, azokat nem tekintheti konstitutívnak a legalitás szempontjából. Csakis értelmezési támpontokként veheti őket számba.[30] Én viszont azt gondolom, hogy az ilyesféle igazolási kérdések tisztázása adja meg számunkra a jog normativitásának kulcsát.
Kelsenhez képest egy másik jelentős eltérésre derül fény, ha arra figyelünk, hogy Bragyova (Rawls nyomán) kifejezetten megengedi a jogrendszer alapjánál egy úgynevezett szubsztantív alkotmány lehetőségét (a statútum-alkotmány mellett).[31] A szubsztantív alkotmány a politikai kö-
- 61/62 -
zösséget szabályozza,[32] tehát (a társadalom alapszerkezetére vonatkozó) tartalmi politikai elvek alapján határoz meg normákat. Ebből nem következik, hogy a jogi érvényességet tartalmi politikai elvek is definiálhatnák (tehát hogy legalább néhány jogrendszerben eltűnhetne a jogi és a politikai közötti analitikai elválasztás): a szubsztantív alkotmány Bragyovánál a normák tartalmát határozza meg, nem pedig jogi minőségüket. (Éppen ezért a létező alkotmányokban a szubsztantív alkotmánynak párosulnia kell a statútum-alkotmány bizonyos mozzanataival.[33]) Az mindenesetre fontos, hogy ez a konstrukció megengedi, hogy a szubsztantív alkotmány tartalmi elvei legalább közvetve kihassanak a normák érvényességére (hogy tartalmi korlátokat állítsanak a jogalkotás elé).
Mivel a normativizmus alapjaira koncentrálok, Bragyova elméletét illetően nem megyek bele az egyes részletek elemzésébe. Arra összpontosítok majd, hogy a jogi minőség jogrendszeren belüli normákra alapozott meghatározása nem képes megfelelően számot adni a jog sajátos autoritásigényéről, vagyis a jog sajátos normativitásáról. Amellett érvelek majd, hogy van ennél jobb elméleti megközelítés is.
6. Lássuk most valamivel szisztematikusabban az összefüggést. A problémánk a jog sajátos normativitásának megragadása volt. (Erről állítottuk, hogy feltételezi a "politikai" megfelelő megragadását.) Ennek az normativitásnak a lényegét az autoritás fogalmával tartom megragadhatónak. Azt állítom, hogy a jog úgy működik, hogy sajátos gyakorlati indokokat szolgáltat értelmes cselekvőknek.[34] Ezek a sajátos gyakorlati indokok preemptív jelleget öltenek: arra tartanak igényt, hogy más gyakorlati indokok elébe vágjanak.[35] Ezt a körülményt írom le úgy, hogy a jog által szolgáltatott gyakorlati indokok autoritatív indokok. (Nem állítom, hogy minden jogi indok autoritatív. De a jog fogalmilag meghatározó sajátossága: autoritatív indokok szolgáltatása.)
- 62/63 -
A jog sajátos normativitásának tisztázása szempontjából meghatározó jelentősége van annak, hogy az autoritás és a kötelezettség fogalma között szoros kapcsolat áll fenn. A kötelezettség fogalma különösen fontos számunkra. Mint fentebb többször is jeleztem, ez a fogalom okoz különösen sok gondot az általam bírált felfogásnak. Azt gondolom, hogy a kötelezettség fogalmának megfelelő kezelése a jogelméletek adekvációs tesztjét jelenti. Enélkül nem beszélhetünk a jog sajátos normativitásának megragadásáról. És a legtöbb jogelmélet éppen ezen a ponton bukik el. A jelen elemzést viszont az a remény mozgatja, hogy ha az imént jelzett autoritáselméleti támpontokra támaszkodunk, és ha kiépítjük a politikai és a jogi kötelezettség közötti fogalmi kapcsolatot, akkor képesek leszünk kiállni ezt a tesztet.
Az autoritás és a kötelezettség közötti kapcsolatnak két oldala is van. (1) Mivel az autoritásviszony nem azonos a puszta kényszerhatalommal, autoritatív indokokat csak egy erkölcsi kapcsolat keretei között lehet szolgáltatni: annak, aki autoritásigénnyel lép fel, valamilyen engedelmességi kötelezettségre kell hivatkoznia. (2) Ennek az erkölcsi viszonynak a háttere előtt képes az autoritás maga is kötelezettségeket teremteni (kötelezettségeket keletkeztetni az eredeti engedelmességi kötelezettségből).
Az autoritás gyakorlása tehát mindig különleges igazolási kérdéseket vet fel. Mindig van értelme annak a kérdésnek, hogyan jön valaki ahhoz, hogy olyan döntéseket hozzon, amelyekkel külön beleegyezésük nélkül is kötelezhet másokat. Ha ezt specifikus morális igazolás nélkül teszi, akkor indokolatlanul hivatkozik bármilyen kötelezettségre (tehát valójában nem is gyakorol autoritást), ha pedig specifikus morális igazolás nélkül kényszerít másokat valamilyen döntésének végrehajtására, akkor nem felhatalmazást érvényesít velük szemben (hisz nincs felhatalmazása), hanem erőszakot tesz rajtuk. Tehát ha valaki autoritást akar gyakorolni, nem pedig erőszakot, akkor képesnek kell lennie arra, hogy egy megfelelő kötelezettségre hivatkozva igazolja eljárását. (Egy olyan kötelezettségre, amely a címzettet engedelmességre szorítja, őt pedig autoritatív döntésre hatalmazza fel.) Mármost eléggé világos, hogy az úgynevezett jogi intézmények nem azzal az igénnyel lépnek fel, hogy puszta kényszerintézményekként működjenek. (Ez a gyakorlat önértelmezésének egyik meghatározó vonása.) Még ha élnek is a fizikai és lelki kényszerítés eszközeivel, ezeket nem puszta fenyegetésként alkalmazzák, hanem bizonyos kötelezettségek érvényesítéséhez szükséges szankcióként. Tehát gyakorlatukban a kötelezettség fogalma minden kényszeraktus igazolásának elengedhetetlen mozzanatává válik.
- 63/64 -
7. Itt természetesen nem lenne elfogadható egy olyan válasz, amely csak egy specifikusan jogi kötelezettség konstitutív szerepét ismeri el.[36] Egy olyan kötelezettséget, amit fogalmilag el kell választani a politikai vagy az erkölcsi kötelezettségtől. A normativista álláspont ugyanis (amennyiben nem apellál a politikai kötelezettségre) azt implikálja, hogy a jog önmagában hordozza annak a kötelezettségnek az alapját, amelyet intézményei a címzettekre alkalmaznak. A jog önmagát teremti, önmagát nyilvánítja érvényesnek.[37] De ebben az esetben mi lesz az, ami a jogi intézmény döntését megkülönbözteti a puszta erőszakalkalmazástól, illetve a hihető fenyegetésre épülő rendtől? Mi teszi autoritatívvá? Nos, nyilván semmi, hiszen arra a kérdésre, hogy a hivatalos személyek miért gondolják, hogy engem bármire is kötelezhetnek, az lesz a válasz, hogy azért, mert a gyakorlatuk önmagában hatalmazta fel őket erre. De ebből az önreferenciális fogalmi játékból eleve nem eredhet igazolt morális igény az engedelmességre. Vagyis ekkor azok a személyek, akik a jogot adminisztrálják, valójában erőszakot alkalmaznak, amit egy önmagába zárt ideológiával lepleznek önmaguk és mások előtt.
Fontos látni, hogy itt nem az a probléma, hogy eleve helytelen a jogot ideológiával leplezett erőszaktételként felfogni. Egy bizonyos nézőpontból (mondjuk az anarchista nézőpontjából) a jog talán szervezett erőszaktétel. A gond ott van, hogy ezt a nézetet (akár implicit formában is) nem lehet úgy fenntartani, hogy a jogot egyszersmind autoritatívnak is tartjuk. Hogy a kötelezettség fogalmának kulcsszerepet tulajdonítunk: a jogot érvényes normatív igények forrásának tekintjük. Vagyis ellentmondás lép fel, ha valaki azt mondja, hogy a jog autoritatív, de önmagában hordozza érvényességének alapját. Erre gondoltam, amikor az elemzés kiindulópontjánál azt írtam, a jog és a politika szétválasztását valló nézet ellentmondásokhoz vezet.
Az sem mellékes, hogy ez az ábrázolási mód interpretív elméletként is problematikus. Azaz nem ad megfelelően számot a jog nevű társadalmi gyakorlatról. Legalábbis az összes alkotmányos demokráciában, ahol a jogi igények normatív alapját az alkotmány képezi. Az alkotmány ugyanis nem önmagából eredezteti normativitását, hanem egy politikai közösség szuverenitásából.
- 64/65 -
8. Rögtön le szeretném szögezni, hogy ebben az esetben az sem lesz önmagában jó válasz, ha azzal állunk elő, a jogot az igazolja, hogy bizonyos társadalmi szükségletekre kínál megoldást. Vagyis azt mondjuk, a jog igazolását nem személyek morális igényeire, hanem társadalmi szükségletekre kell alapozni: abból kell kiindulni, hogy a jog felold bizonyos konfliktusokat, hozzájárul a békés társadalmi együttműködés feltételeinek megteremtéséhez. Természetesen eszem ágában sincs tagadni, hogy ilyesféle funkciók ellátására minden emberi közösségnek szüksége van. Ám abból, hogy valami szükséges, még nem következik, hogy normatív értelemben igazolt is. Az lehet, hogy a társadalom igényli bizonyos "jogi funkciók" ellátását, de az autoritás igazolásának a problémáját ez nem oldhatja meg. Az ugyanis nem azon múlik, hogy szükség van-e bizonyos eljárásokra, hanem azon, hogy miért gondolják meghatározott személyek, hogy pont nekik "van joguk" ezeknek a szükségleteknek a kielégítésére, és hogy ezt autoritatív indokok szolgáltatásával elégíthetik ki.
Érdemes itt arra gondolni, hogy a történelemben nem egyszer előfordult, hogy az emberek nem a "jogi szükségletek" kielégítésének szükségességét utasították el. Nem tagadták, hogy bizonyos (koordinációs) szükségletek kielégítéséhez egy olyan normatív társadalmi gyakorlatra van szükség, amilyennek a jog mutatja magát. Személy szerint azokat utasították el, akik éppen az ilyen szükségletek kielégítését végezték, illetve az ő adott gyakorlatukat. Mondjuk forradalommal más gyakorlatot alakítottak ki, más személyekkel, más autoritásszerkezettel. Tehát a funkciót elismerték, de a konkrét autoritásigényt nem. Pontosan erre akarok utalni, amikor azt mondom, a funkcióra való hivatkozás önmagában nem oldja meg az autoritáskérdést. A tisztánlátás kedvéért érdemes leszögezni, hogy magam is azt gondolom, hogy a jog alapfogalmi tisztázásához funkcionális magyarázat szükséges. De ennek a magyarázatnak nem önmagában a koordinációs funkciót kell megvilágítania, hanem az autoritatív indokok révén való koordináció funkcióját. Vagyis a jog sajátos normativitásának funkcióját. Tehát egy funkcionális magyarázat sem kerülheti meg az itt jelzett autoritáselméleti vonatkozásokat.
Mindebből arra következtetek, hogy (az itt körvonalazott interpretív elmélet összefüggésében) a jogi intézmények működése csak akkor határolható el az ideológiával leplezett erőszaktételtől (a szervezett önkénytől), ha visszavonatkoztatjuk a politikai kötelezettség fogalmára. Ha a politikai kötelezettség fogalmával megteremtjük az igazolási hátterét. Vagyis ha a problémát összekapcsoljuk a politikai filozófiai kérdezéssel. Vagyis ha megmutatjuk, a jogi miképpen alapulhat a politikain.
- 65/66 -
9. Lássuk most, hogy ábrázolhatjuk a "jogi" genezisét a "politikai" jellegzetességeiből. Említettem fentebb, hogy a politikai filozófiai kérdezés központi problémájának a nyilvános autoritás problémáját tartom. Azt gondolom, muszáj észrevennünk, hogy ehhez kapcsolódik a jog fogalmi problémája, amint elfogadjuk a gyakorlat önértelmezését: azt, hogy a gyakorlat autoritásigénnyel lép fel. A gyakorlat ennek az önértelmezésnek a következtében a nyilvános autoritás problémájának több dimenziójával is analitikai kapcsolatba kerül. Persze ezek nem egyformán fontosak a fogalmi genezis szempontjából.
Abból kell kiindulnunk, hogy a jog fogalmi problémája a jog autoritásigénye folytán kapcsolódik a politikai kötelezettség problémájához. Bár ezen a ponton a politikai kötelezettség eredetének kérdése sem mellékes (ráadásul komoly diskurzus épült köré a politikai filozófiában), most inkább arra figyeljünk, hogy a politikai kötelezettségnek mindig van valamilyen tartalma. (Bár többnyire az a helyzet, hogy ennek a tartalomnak az egzakt meghatározása nehézségekbe ütközik.[38]) Akit politikai kötelezettség fűz egy politikai közösséghez, az abban nyer egy meghatározott morális státust.[39] Bizonyos dolgokat igazoltan megtehet, bizonyos más dolgokat viszont nem. Mások bizonyos dolgokat igazoltan megtehetnek vele, bizonyos dolgokat ellenben nem. A többiekkel szembeni felelőssége áldozatokra késztetik, de a többiek vele szembeni felelőssége folytán előnyöket is remélhet. Bizonyos védelmet élvez, de bizonyos korlátok közé kell szorítania cselekvését. Hadd fogalmazzam ezt meg úgy, hogy az a viszonyrendszer, amely a politikai közösség többi tagjához kapcsolja, megtestesíti a politikai igazságosság egy felfogását. A politikai igazságosság adott felfogása képezi a politikai kötelezettség (illetve a politikai moralitás) tartalmát.
Ez a "felfogás" nem okvetlenül esik egybe a tagoknak a politikai igazságosságra vonatkozó személyes felfogásával (azzal, ahogy ők konstruálnák a politikai kötelezettséget, ha csak rajtuk múlna). A politikai igazságosság imént jelzett "felfogása" nem személyes meggyőződések dolga: igazából a politikai kötelezettségnek megfelelően véghezvitt cselekvések erkölcsi tartalmában nyilvánul meg. (Amely persze aligha lehetne
- 66/67 -
működőképes, ha nem lenne nagyobbrészt összhangban a közösség tagjainak személyes felfogásaival.[40]) Éppen azért nevezzük ezt a koncepciót a politikai igazságosság nyilvános felfogásának, hogy ne keveredjen össze a személyes politikai meggyőződésekkel.
Az is fontos, hogy a politikai igazságosság nyilvános felfogásnak nem kell kötődnie az igazságosság semmiféle univerzális és örökérvényű koncepciójához. Ez a felfogás lehet kontingens és változó. Sőt, talán éppenséggel ilyennek kell lennie, hogy alkalmazkodjon egy történetileg létező politikai közösség igényeihez. Politikai kapcsolatokat talán csak egy olyan igazságosság-felfogás képes igazolni, amely történelemben létező emberek kontingens erkölcsi igényeihez igazodik. Ezért kell itt leszögeznünk, hogy álláspontomnak nincsen köze semmiféle természetjoghoz.[41] Azt állítom, hogy fogalmi összefüggés mutatható ki egy közösség erkölcsi élete és a közösség tagjait egymáshoz fűző politikai kapcsolatok között. Bármiféle "természeti eredetű" erkölcsi mércére tekintet nélkül is.
10. Mindenképpen kell itt tennünk egy kitérőt. Az igazságosság fogalmára való utalás (még ha csak a politikai igazságosságról van is szó) világossá teszi, hogy a fogalmi viszonynak van itt egy harmadik pólusa is: az erkölcs. Elemzésem tehát érinti azt a problémahalmazt is, amit a jog és az erkölcs közötti viszony vet fel a jogelméletben. Ezúttal azonban, vállalva akár a fogalmi homályosság veszélyét is, nem vállalom fel ennek a viszonynak a tisztázását.[42] Az a tisztázás ugyanis messze többet követelne tőlem, mint amit ezzel a tanulmánnyal magam elé tűztem. Éppen ezért ezúttal csak két gesztust teszek annak érdekében, hogy az erkölcs
- 67/68 -
problematikája ne maradjon teljesen reflektálatlan az elemzésemben. Egyrészt elismerem, hogy az itt kifejtett koncepció mindenképpen kiegészítésre szorul az erkölcs és jog közötti viszony tekintetében. Másrészt tézisszerűen rögzítem, hogy milyen tételeket védelmeznék abban a bizonyos kiegészítő érvelésben.
Lássuk tehát a téziseket. Először is azt állítom, hogy a fogalmi viszonyt nem valamilyen objektív és univerzális erkölcs, hanem történetileg létező közösségek konkrét etikai élete között kell felállítanunk. A fogalmi tisztázás tehát nem követel tőlünk semmilyen metafizikai elkötelezettséget. Olyat sem, amely a természetjogi koncepciókban megnyilvánul.[43] Másodszor azt gondolom, hogy a jog és az erkölcs között nem közvetlen a viszony, hanem közvetett. A közvetítő fogalmat pedig a "politikai" képezi. A jog létezése erkölcsi kapcsolatokat hoz létre emberek között. A jog követése vagy nem követése mindig erkölcsi döntés kérdése, sőt az is, hogy az ember egyáltalán hajlandó-e egy jogközösség tagjának tekinteni magát. A jog által kijelölt erkölcsi kapcsolatok azonban nem fogják át az etikai élet egészét. Az erkölcs egy szűkebb területén mozognak. Ezt a szűkebb területet érdemes a politikai erkölcs névvel jelölni. Amint az fentebb jeleztem, azzal, hogy valaki egy politikai közösség tagjává válik, nyer egy bizonyos morális státust. Azt állítom, hogy a jogi kapcsolatok ennek a politikai közösségek viszonylatában specifikálható morális státusnak az értelemkörében mozognak. Ezt úgy is ki lehet fejezni, hogy az itt megjelölt értelemben joga csak egy politikai közösségnek lehet. Csak egy politikai közösség alakíthatja ki az erkölcsi kapcsolatnak azt a sajátos fajtáját, amelyre jogi viszonyokat lehet alapozni.
11. Az eddigi elemzésből az vehető ki, hogy a politikai közösség fogalma lesz a meghatározó a jog és a politika közötti viszony tisztázása szempontjából. De miért kell, hogy a politikai közösségnek olyasféle autoritatív intézményei is legyenek, mint a jellegzetes jogi intézmények?
Politikai közösségről nem beszélhetünk ott, ahol a tagok cselekvésének értelmezéséből nem körvonalazható a politikai igazságosság egy nyilvános felfogása. Tehát a politikai igazságosság nyilvános felfogásának érvényesülnie kell. Ez elsősorban azt jelenti, hogy maguknak a tagoknak fel kell venniük a megfelelő gyakorlati orientációt - a töb-
- 68/69 -
biekkel szembeni, a politikai igazságosság nyilvános felfogásán alapuló felelősséget erős (de nem okvetlenül feltétlen) gyakorlati indokok forrásának kell tekinteniük. Ez nem valami szigorú követelmény, elvégre ha erre nem lennének készek, nem is lehetne őket tagoknak nevezni. Ám úgy tűnik, ez az önkéntes cselekvés (még ha bizonyos mértékig elengedhetetlen is), nem biztosítja önmagában egy politikai közösség megszilárdulását és tartós fennmaradását.
Itt lépnek be a nyilvános autoritások, amelyek kifejezetten arra valók, hogy biztosítsák a politikai igazságosság nyilvános felfogásának érvényesülését, hogy adjanak támpontot a tagoknak abban a kérdésben, mi minősül a politikai igazságosság nyilvános felfogásával összhangban álló cselekvésnek, és hogy akár a legitim erőszak eszközeivel is váltsák ki a megfelelő cselekvések végrehajtását. Amíg nincsenek nyilvános autoritások, egy sor bizonytalanság léphet fel a politikai igazságosság nyilvános felfogása körül. Bizonytalan lehet, hogy pontosan mi a tartalma, hogy egyedi esetekben mit követel az érvényesítése. És mivel a politikai igazságosság nyilvános felfogása történeti távlatban változhat is, bizonytalanná válhat, hogy miből állapítsuk meg, mi a jelenlegi, aktuális tartalom.[44] A nyilvános autoritások ezeket a bizonytalanságokat úgy iktatják ki (legalább részben), hogy autoritatív indokokat szolgáltatnak. Az autoritatív indokok úgy tesznek szolgálatot az embereknek, hogy azzal kecsegtetik őket, ha a maguk részéről ezeket az indokokat tekintik a cselekvés vezérfonalának, akkor jó okkal gondolhatják, hogy összhangban maradtak a politikai igazságosság nyilvános felfogásával. Mivel feladataik a politikai igazságosság nyilvános felfogásának érvényesüléséhez kötődnek, ezért az ilyen értelemben vett nyilvános autoritásokat nevezhetjük politikai intézményeknek.
12. Azt gondolom, a nyilvános autoritások működése (az autoritatív indokok szolgáltatása) feltételez három jellegzetes funkciót, amelyek igen ismerősek mindenki számára, aki tud valamit a jogi intézményekről. Az első annak megállapítása, hogy kik gyakorolják a nyilvános autoritást. A második annak megállapítása, hogy mi lesz a politikai igazságosságnak az a nyilvános felfogása, amit vezérfonalnak kell tekinteni a nyilvános
- 69/70 -
autoritás gyakorlásánál. A harmadik pedig annak eldöntése, bizonyos esetekben vagy esettípusokban mit követel a politikai igazságosság nyilvános felfogásának érvényre juttatása.
Ez a három funkció nem okvetlenül differenciálódik a nyilvános autoritások gyakorlatában. A politikai igazságosság nyilvános felfogását lehet például esetről esetre is konkretizálni. Ebből adódik, hogy a politikai igazságosság nyilvános felfogásának nem kell megjelennie autoritatív szabályokban.[45] Egészen biztosan nem kell megjelennie regulatív szabályokban. És az sem biztos, hogy a politikai igazságosság nyilvános felfogásának érvényesítése minimumfeltételként akár egyetlen konstitutív szabályt is feltételezne. Még annak kimondása is elrendezhető egy individuális döntéssel, hogy ki gyakorolhat nyilvános autoritást a politikai közösségben.
Persze a nyilvános autoritás gyakorlása aligha válhat tartósan jól működő rendszerré, ha megmarad ennél a szerkezetnél. Az autoritatív intézményeket ezért nem is így szokták megszervezni. Inkább szétválasztják a második és a harmadik funkciót. (Ami az első funkció gyakorlását is összetettebbé teszi.) Külön intézmények foglalkoznak azzal, hogy konkretizálják, illetve hogy azt egyedi esetekre alkalmazzák a politikai igazságosság nyilvános felfogását. Ebben az esetben pedig a második funkció gyakorlása úgy megy végbe, hogy a politikai igazságosság nyilvános felfogását autoritatív (és regulatív) szabályokban teszik explicitté. Ez aztán lehetővé teszi, hogy a harmadik funkció gyakorlásánál az ilyen szabályokat tekintsék vezérfonalnak. Hogy szabályok biztosítsák az egyedi autoritatív döntések összhangját a politikai igazságosság nyilvános felfogásával. Az ilyen autoritatív szabályokat nevezhetjük akár törvényeknek is. Amint az talán az eddigiekből látszik, a törvény a nyilvános autoritás gyakorlásának nem szükségszerű eleme, de talán hatékony intézményes eszköze.
13. Talán már sejthető, hogy hová helyezném azt, amit "joginak" szoktunk nevezni. Ezzel a jelzővel első megközelítésben azokat a politikai intézményeket illetném, amelyekre az a feladat hárul, hogy segítsék elő a politikai igazságosság nyilvános felfogásának érvényesülését saját cselekvésükkel, illetve azzal, hogy autoritatív indokokat szolgáltatnak a po-
- 70/71 -
litikai közösség tagjainak. (Ezzel nem állítom, hogy ebben áll a jogi intézmények kizárólagos funkciója.) Egy más értelemben joginak nevezhetjük az autoritatív indokoknak azt az anyagát is, amely ezeknek az intézményeknek a gyakorlatából képződik.
A jogelmélet sajátos fogalmi készlete ebben a gyakorlatban gyökerezik. Ám ebből nem következik, hogy minden jogi fogalmat megfelelően meg lehet világítani pusztán a politikai igazságosság nyilvános felfogását érvényesítő mechanizmusból. A legjobb példa erre a jogosultság és a kötelezettség fogalmi kettőse. Ezek természetesen nem a törvény fogalmán alapulnak. Amint azt a politikai kötelezettség fogalma is mutatja, megalapozhatóak úgy is, hogy egy szóval sem utalunk a jogra. Ettől még persze lehetséges az az intézményelméleti álláspont, hogy a jogosultságok és a kötelezettségek akkor jutnak a legjobban érvényre, ha törvényekben tételezik őket. Sőt, úgy is meg lehet szervezni a nyilvános autoritások gyakorlatát, hogy azok döntéseikben csak törvényben tételezett jogosultságokra és kötelezettségekre legyenek tekintettel. Van tehát mód arra, hogy a jogosultság, illetve a kötelezettség valamilyen specifikusan jogi értelme is körvonalazódjon a kötelezettség egy átfogóbb fogalmán belül, és hogy ez a törvény fogalmához többé vagy kevésbé szorosan kapcsolódjon.
Nem azt mondom, hogy ahol egy gyakorlat joginak nevezi magát, és ennek megfelelően specifikus autoritásigénnyel lép fel, ott mindig jelen van a politikai igazságosság valamilyen nyilvános felfogása. Csak azt, hogy a jog autoritásigényének igazolása a politikai igazságosság valamilyen nyilvános felfogását feltételezi. Vagyis megeshet, hogy egy gyakorlati joginak nevezi magát, és ezt a címzettek legalább egy része is kész elfogadni, ám a gyakorlat mégis nélkülözi a jogi minőséget.
Azt gondolom, hogy egy jogi intézmény konstitutív autoritásigénye kétféleképpen bukhat el. Az egyik eset az, amikor az autoritásigény nem igazolható a politikai igazságosság nyilvános felfogásából. Amikor például önkényuralmi eszközökkel akarnak kormányozni egy népet, amelynek demokratikus politikai moralitása van. A másik eset az, amikor nincs a politikai igazságosságnak olyan nyilvános felfogása, amelyre az adott autoritásigény támaszkodhatna. Az a sokaság, amely felett a jogi funkciókat gyakorolni akarják, nem alkot politikai közösséget, vagy nem alkot az autoritásigénnyel fellépő személyekkel egy politikai közösséget. Az előbbire lehet az a példa, amikor valaki egy önkényesen körülhatárolt területen tesz kísérletet egy jogrendszer beüzemelésére (mondjuk egy "hadúr" berendezkedik azon a területen, amit történetesen sikerült
- 71/72 -
elfoglalnia), a másodikra pedig az, amikor egy erőszakkal megszállt ország lakosai felett próbálnak a megszállók autoritást gyakorolni (bíráskodni, törvényeket hozni).
14. Említettem fentebb, hogy elismerem, van a politikainak egy olyan jelentésrétege, amely a jogit és a politikait szétválasztó jogászi intuíció alapját képezi, és amelyre valóban tekintettel kell lennünk. Most erről kellene számot adnunk. Az eddigiek alapján jó okkal gondolhatjuk, hogy a jogit és a politikait az alapfogalmi összefüggések szintjén meglepően nehéz megkülönböztetni. Felsejlik annak a veszélye, hogy teljesen egybemosódnak. Ezt azzal próbálom kivédeni, hogy pontosítom azt a fentebb is jelzett nézetemet, hogy a jogi a politikai bizonyos jelentésrétegeihez kapcsolódik. Azt mondom tehát, hogy a rész és az egész viszonyának egyik esetével lesz dolgunk.
Onnan érdemes elindulni, hogy amit jól ismert gyakorlatainkra támaszkodva jognak nevezünk, olyan (nyilvános) autoritásigényt támaszt, amely igazolási szempontból nem utalhat vissza másra, mint a politikai kötelezettség fogalmára. A jog autoritásigényének tisztázása feltételezi a politikai közösséget összetartó normatív kötelékek megértését. Egyrészt az ilyen kötelékek jellegének általános tisztázását, másrészt azoknak a speciális feltételeknek a megvilágítását, amelyek formát adnak az ilyen kötelékeknek egy meghatározott politikai közösségben.[46] Így jogi intézményeknek az olyan intézményeket nevezzük, amelyek döntéseiket, illetve aktusainak a politikai kötelezettségre apellálva igazolják. Éppen emiatt a jogi intézmények par excellence politikai intézmények lesznek. A politikai kötelezettség egy adott konstrukciójának megtestesítői.
15. Az most a kérdés, hogy az ilyen intézmények működésében mit nevezhetünk sajátosan jogi indoknak, és hogy a jogi indokok teljesen meghatározzák-e bizonyos intézmények működését. Ehhez az autoritatív intézmények által hozott döntések problémáját veszem alapul, bár a jogi indokok természetesen nem csak ebben játszanak szerepet. A döntések
- 72/73 -
igazolását nem tekintem kivételezett esetnek (mondjuk a jogkövetés indokaival szemben), csupán azt gondolom, ennek a problémának a tisztázása gond nélkül kiterjeszthető a jogi indokokkal való igazolás egyéb eseteire is. Az is fontos, hogy a jelen összefüggésben az autoritás gyakorlásának kérdései játszanak meghatározó szerepet. A nyilvános autoritás gyakorlása pedig a legsajátszerűbben az autoritatív döntésben nyilvánul meg.
Mármost a politikai intézmények döntéseiben többféle indok is szerepet játszik. Vannak olyan gyakorlati indokok, amelyek arra vonatkoznak, az intézmények döntései miből nyerik az autoritásukat. Ami azt illeti, ide tartoznak a formális érvényesség kritériumai, ahogy azokat a jogelmélet meg szokta ragadni. Az ilyen indokok azzal hitelesítik a döntést, hogy olyan hiteles forrástól eredeztetik, amely hivatalos minőségében bocsátotta ki őket. Az ilyen indokok alapján a döntés azért lehet autoritatív, mert olyan felhatalmazás alapján bocsátották ki, amely igazolható a politikai kötelezettség adott konstrukciójából.
Vannak olyan indokok is, amelyek ugyancsak a politikai kötelezettséghez kapcsolják a döntést, de nem a forrás hitelességére, hanem a döntés tartalmára tekintettel. (Bár az indokoknak ezt a két fajtáját korántsem könnyű egyértelműen elhatárolni egymástól, a megkülönböztetés mégis hasznos. Leképezhetővé teszi azt az esetet, amikor valaki igazolt felhatalmazás birtokában van, de olyan döntést hoz, amely tartalmát tekintve nem igazolható.) A politikai kötelezettségnek van egy bizonyos tartalma (megtestesíti a politikai igazságosság egy nyilvános felfogását), ennek következtében pedig csak azok a döntések lehetnek autoritatívak, amelyek ezzel a tartalommal összhangban állnak. Az igazolásnak van tehát egy olyan oldala, ahol az indokoknak azt kell tisztázniuk, a döntés valóban a politikai igazságosság nyilvános felfogásának érvényesülését eredményezi-e. Nem pedig egy olyan döntést, amely az adott "felfogás" szempontjából igazságtalan.
Az ilyen "tartalmi" igazolás voltaképpen előállítható a politikai igazságosság nyilvános felfogásának (az intézményes gyakorlatokra és a politikai közösség történetére tekintettel végigvitt) értelmezésével, de az ilyesféle tartalmi igazolás az alternatív érvelések szempontjából mindig vitatható marad. A tartalmi igazolást ezért hatékonyabban meg lehet oldani, ha bizonyos értelmezéseket különös normatív erővel ruháznak fel (mondjuk az, ahogy a bíróságok értelmezik a politikai igazságosság nyilvános felfogását, minden más értelmezéssel szemben elsőbbséget élvez az intézményes gyakorlatokban), de még ennél is jobb megoldás, ha
- 73/74 -
a politikai igazságosság nyilvános felfogására vonatkozó értelmezéseket kötött igazolási helyzetekbe kényszerítik. Vagyis mondjuk regulatív szabályokban fejtik ki a politikai kötelezettség tartalmát, és bizonyos intézményes gyakorlatok vonatkozásában csak azokat az érveléseket fogadják el, amelyek - a politikai igazságosság nyilvános felfogását illetően - az indokaikat ezekből a szabályokból merítik. Ez ugyan nem teszi fölöslegessé a politikai kötelezettség tartalmának értelmezését, de képes leszűkíteni az értelmezés terrénumát, illetve determinálni az értelmezés terminológiáját.
Mármost azt állítom, hogy a döntések hiteles forrásával kapcsolatos indokok és a döntést a politikai kötelezettség tartalmához kapcsoló indokok a sajátosan jogi indokok. Közös jellemzőjük pedig az, hogy a politikai igazságosság nyilvános felfogására tekintettel szolgáltatnak igazoló indokokat egy autoritásigénnyel fellépő döntés mellett. Arról igyekeznek biztosítani a politikai közösség tagjait, hogy a döntés valóban a politikai kötelezettség folyománya.
16. Az volt a másik fontos kérdésünk, hogy az ilyen módon specifikált indokok képesek-e az intézményes gyakorlatokat teljesen meghatározni. Úgy tűnik, képesek behatárolni azokat a feltételeket, amelyek mellett a döntés helyesen hivatkozik a politikai kötelezettségre, de a döntések egy sor további vonatkozását nem. Ezekben a további vonatkozásokban pedig szerepet kap más is, mint a sajátosan jogi indokok. Hogy csak néhány kézenfekvő példára utaljunk, a sajátosan jogi indokok csak igen korlátozott mértékben determinálják, hogy döntsenek-e egyáltalán a politikai intézmények, hogy értelmezzék-e egyáltalán a politikai igazságosság nyilvános felfogását. Persze ebben a tekintetben a politikai intézményeket nem lehet egy kalap alá venni. A jogalkotó például jóformán tetszése szerint határozza meg, hogy mikor dönt és milyen tárgyban (ilyen szempontból a döntései igen ritkán szorulnak normatív igazolásra). A bíróságok jóformán egyáltalán nem jelölhetik ki, hogy milyen ügyben döntsenek, de hogy mikor döntenek, azt csaknem teljesen szabadon határozzák meg. A közigazgatási hatóságok a bíróságoknál nagyobb szabadságot élveznek annak meghatározásában, miről döntsenek (sokszor maguk indítják meg az eljárásaikat), de őket talán jobban kötik a határidők a döntés pillanatának kiválasztásában. Az sem mellékes, hogy a politikai igazságosság nyilvános felfogása eléggé meghatározatlan abban a vonatkozásban, kiknek kell gyakorolniuk a nyilvános autoritást. (Még ha sok helyen vannak is tételesen rögzített alkalmazási, illetve kinevezési felté-
- 74/75 -
telek, ezek szinte mindig személyek egy csoportját körvonalazzák, közülük pedig jóformán szabadon lehet választani.) Minden intézményben születik tehát egy sor tartalmilag aluldeterminált személyi döntés. (És akkor még nem is beszéltünk az ügyek "szignálásában" rejlő lehetőségekről.)
A magam részéről fontosabbnak tartom azt a fentebb már érintett összefüggést, hogy a politikai igazságosság nyilvános felfogása tartalmilag viszonylag meghatározatlan. (Nem nyilvánvaló például, hogy a politikai igazságosság nyilvános felfogása milyen kormányzati, illetve önkormányzati rendszert, hány fokú bírósági rendszert, a hatóságoknál milyen hivatali rendet, az egyes bűncselekmények vonatkozásában milyen büntetéseket, a szerződések tekintetében milyen törvényes biztosítékokat követel meg.) Részben éppen ez teszi szükségessé az autoritatív szabályok széleskörű alkalmazását. De eléggé nyilvánvaló, hogy még az autoritatív szabályok sem lehetnek képesek teljes egészében determinálni, hogy az egyes esetek vonatkozásában milyen döntések állnak összhangban a politikai igazságosság nyilvános felfogásával. Bizonyos értelemben a szabályok mellett is mindig lehet helye az értelmezésnek, azt pedig aligha lehet mindenre kiterjedően meghatározni, hogy ilyenkor a nyilvános autoritás gyakorlója milyen értelmezési módszert válasszon, milyen dogmatikai műveleteket hajtson végre. Ráadásul a normatív szabályokat valakinek meg kell alkotnia. A jogalkotó pedig így óriási szabadságot élvez a politikai igazságosság nyilvános felfogásából fakadó követelmények meghatározásában. Az pedig, aki a legmagasabb szintű szabályokat alkotja, bizonyos határok között (azaz a morális tagság felbontása nélkül) azt is megteheti, hogy módosít a politikai igazságosság nyilvános felfogásán.
17. Tehát van néhány vonatkozása az autoritatív döntéseknek, amelyeket sajátosan jogi indokok csak korlátozott mértékben képesek determinálni. A sajátosan jogi indokok csak azt a feltételrendszert határozhatják meg, amely mellett a döntés normatív igazolást nyerhet (voltaképpen ez a sajátosan jogi indokok funkciója), de lényegében mindig többféle döntés nyerhet normatív igazolást, és ezek között a választást másféle indokoknak kell meghatározniuk. Különböző vonatkozásokban ilyen nem sajátosan jogi indokok döntenek többek között az olyan kérdésekben, mint (személy szerint) ki döntsön, (a jog által lehetővé tett tárgykörön belül) milyen tárgyban döntsön, (a jog által adott lehetőségek határai között) milyen tartalommal döntsön, (a jog által szabott időhatárok között) mikor
- 75/76 -
döntsön. Mármost gyakran az olyan indokokat nevezik politikai indokoknak, amelyek ezen a ponton lépnek be. Az olyan indokokat, amelyek meghatározzák például a személyi döntéseket, illetve a döntést arról, hogy foglalkozzunk-e egy kérdéssel, vagy inkább nem, hogy milyen jogalkotási programot hozzunk létre, stb. Vagy akár az olyan, komplexebb döntéseket meghatározó indokokat, amelyek arról szólnak, megreformáljuk-e az államszervezet valamelyik részét. Az ilyen kérdésekben ugyanis az intézmények mindig lehetőségek között választva intézmények gyakorolják nyilvános autoritásukat, és mód lehet arra is, hogy az ilyen döntéseket valaki nem sajátosan jogi érvekkel próbálja befolyásolni.
Persze a politikai indokok ilyen felfogása veszedelmesen félrevezető. Mint említettem, a sajátosan jogi indokokat az jellemzi, hogy közvetlenül hivatkoznak a politikai igazságosság nyilvános felfogására. Az imént említett indokok viszont nem. Vagy nincsenek tekintettel rá, vagy csak közvetve vannak tekintettel rá. Éppen ezért a jogi indokok inkább tarthatnának igényt rá, hogy politikai indokokként fogják fel őket. Ugyanakkor persze a nem sajátosan jogi indokok imént felmerült példái is nevezhetőek politikai indokoknak abban az értelemben, hogy hatással vannak arra, hogyan gyakorolják az intézmények a politikai autoritásukat, milyen arculatot ölt az intézményes gyakorlat a politikai kötelezettség egy adott konstrukciója mellett. Mondhatnám azt is, ezek a hatásukban politikai indokok.
Elvileg éppen ezért nem ellenzem, hogy politikai indokoknak nevezzük őket, de azt zavarónak tartanám, ha kifejezetten ezeket neveznénk politikai indokoknak. Főleg azért, mert ez kiváltképpen alkalmas lenne arra, hogy félrevezessen bennünket a politikai jelenség analitikai karakterét illetően. Mivel az ilyen indokok nem konstitutívak az autoritásigény igazolása szempontjából, akár azt a téves képzetet is kelthetik, hogy a politikai nem az autoritásprobléma körül forog. És persze itt van a fentebb célba vett következmény is, amikor az ilyen fogalomhasználat arra vezet minket, hogy a jogi indokokat ne kezeljük politikai indokokként, holott igenis politikaiak (sőt, bizonyos vonatkozásokban ezek a "legpolitikaiabbak").
Az imént próbáltam meghagyni a lehetőségét annak, hogy bizonyos vonatkozásokban különbséget tegyünk (sajátosan) jogi és (hatásukban) politikai indokok között. Az azonban korántsem véletlen, hogy éppen az indokok terminusaiban próbáltam tisztázni ezt a lehetséges distinkciót. Azt ugyanis az egyik legkomolyabb zavarforrásnak tartom, ha jogi és politikai döntéseket állítanak szembe egymással. A fenti elemzés egyik
- 76/77 -
sugallata éppen az volt, hogy a jogi indokok nem determinálják minden vonatkozásban az autoritatív döntéseket. Hogy a nem sajátosan jogi indokokon kívüli indokok talán mindig szerepet játszanak az autoritatív döntésekben. A döntés fogalmára összpontosító distinkció tehát problematikus. Már csak azért is, mert amit politikai döntésnek érdemes nevezni, az éppen attól nyeri el sajátos jellegét, hogy a nyilvános autoritás gyakorlásának képezi a részét, illetve arra irányul. Egy olyan területre, amit a sajátosan jogi indokok jelölnek ki a legpontosabban.
18. A jogot és a politikát szétválasztani igyekvő jogászi intuíció egyik sajátossága, hogy bizonytalan abban a kérdésben, a nem sajátosan jogi indokok mellett felmerülő egyéb indokokat mind vagy csak részben tekintse politikainak. Kelsen például minden dogmatikai erőfeszítést politikai jellegűnek tekintett,[47] míg mások az ilyen okoskodásokat jogi indokok forrásának tekintik.[48] A gondot az okozza, hogy a dogmatikai műveletek kimenetele eléggé bizonytalan, ezért igen nehéz amellett érvelni, hogy elfogulatlan, bármikor reprodukálható következtetésekre vezetnek. Egyebek közt Bentham is úgy látta, a bírók az értelmezéseik útján juttatják érvényre önkényes döntéseiket.[49] Ráadásul a dogmatikai érvek nyilvánvalóan nem a politikai igazságosság nyilvános felfogásából merítik az erejüket - mindig világosan megkülönböztethetőek maradnak attól, amit én sajátosan jogi indoknak neveznék. Így ha jogi indokokként kezeljük őket, alkalmasak lehetnek arra is, hogy határozatlanná tegyék a jogi indok fogalmát, elbizonytalanítsák az autoritatív döntések igazolásában betöltött szerepük megvilágítását.[50] Ugyanakkor azt is nehéz lenne kije-
- 77/78 -
lenteni, hogy az érdekharcok vagy hatalmi harcok értelmében vett politikai tevékenységhez tartoznak. Éppenséggel ahhoz látszanak kötődni, amit a jogi tudás sajátos szakmai eszköztárának lehetne nevezni.
Úgy érzem, ezt a bizonytalanságot a legjobban úgy lehet kezelni, ha nem erőltetjük a jogi és a politikai szétválasztását, ha a sajátosan jogi indokokat a politikai indokok egyik sajátos típusaként kezeljük. Így a politikai indokok terrénumán belül tehetünk különbséget olyan változatok között, amelyek más és más módokon kapcsolódnak a nyilvános autoritások gyakorlásához. Így a dogmatikai műveleteket is nevezhetjük "hatásaikban politikai indokok" forrásainak, mert noha önmagukban nem utalnak a politikai igazságosság egy nyilvános felfogására, számottevő hatást gyakorolnak arra, hogy egy autoritatív döntésben hogyan jelennek meg a politikai kötelezettség tartalmi következményei. Ezzel ugyan nem különböztetjük meg őket elvi alapon azoktól az indokoktól, amelyek például egy személyi döntést determinálnak, ám meghagyjuk a lehetőségét annak, hogy a hatásaikban politikai indokok tágabb fogalmán belül további elemzéssel tisztázzuk, hol és milyen módokon járulhatnak hozzá a sajátosan jogi indokok érvényre jutásához. Így anélkül rögzíthetjük a szerepüket, hogy a jogi és a politikai közötti szembeállításban kellene helyet találnunk nekik.
19. A magyar jogelméletben a jog és a politika közötti viszony megítélését (különösen Varga Csabánál és Samu Mihálynál) erősen befolyásolja az önkényuralmi rendszerek működéséből,[51] de legalábbis a megkésett
- 78/79 -
társadalmi fejlődés politikai terheiből[52] eredő tapasztalat. Úgy tűnik, ez ad képet arról, milyen az, amikor "a politika maga alá gyűri a jogot". Kérdéses lehet, hogy a politika efféle "határtapasztalatait" hogyan lehet elhelyezni az itt vázolt fogalmi szerkezetben. Mindkét kérdéssel foglalkozom, először az önkényuralom problémájával, aztán a megkésett fejlődés politikai terheivel. Erre a két problémára azért csak az érvelés végén térek ki, mert abban bízom, hogy a fentiekben kidolgozott terminológia segítségével viszonylag jól kezelhetővé tettem őket.
Azt gondolom, hogy az önkényuralom jogot pusztító politikai megnyilvánulásaira építő megközelítés zavaróan pontatlan. Érdemes lenne megfontolni, hogy az, ami az önkényuralmi rendszerekben megnyilvánul, valóban politikai-e, illetve a megfelelő értelemben minősül-e politikainak. Az nem kétséges, hogy a jogot ilyenkor hatalmi szempontok torzítják. De fentebb igyekeztem leszögezni, hogy a hatalmi, még ha széles körben és ellenállhatatlan erővel nyilvánul is meg, nem okvetlenül politikai. Lehet, hogy a torzítás éppen abban áll, hogy olyan intézményeket hoznak létre, amelyeket nem lehet a közösség politikai moralitására hivatkozva igazolni. Olyan intézményeket, amelyek legfeljebb a "hívek" nézőpontjából politikaiak, a többiek felett pedig alapjában véve a nyers kényszerhatalom módozatában uralkodnak. Egy önjelölt kisebbség uralma rendíti meg az intézmények autoritását. A jogi autoritás igényével fellépő intézmények tevékenysége a legfontosabb vonatkozásokban nem nyilvános autoritás gyakorlása, hanem ideológiával leplezett erőszaktétel. Ekkor hiba lenne azt mondani, hogy a politikai gyűri maga alá a jogot. Inkább azt kellene mondanunk, hogy sérülnek azok a politikai feltételek, amelyek mellett egyáltalán jog keletkezhet. Mivel az intézmények nem reprezentálnak hitelesen egy politikai közösséget, az autoritás alapjai töredeznek szét: az intézmények normatív igényei legalábbis súlyosan problematikussá válnak. Talán nem is lehetnek birtokában annak a normativitásnak, amelyre igényt tartanak. Ennek megfelelően nem lehet engedelmeskedni nekik olyan igazoló érvek nevében, amelyek magukra a "jogi" intézményekre vonatkoznak. Az intézmények a közösség legalább egy része számára csak válasz-indokok[53] forrásai lehetnek. Akárcsak egy fenyegetés, amely okot ad arra, hogy kitérjünk előle, vagy hogy harcol-
- 79/80 -
junk ellene. Az engedelmesség indoka sokak számára legfeljebb mások méltányos igényeinek tisztelete vagy a közrend egy minimuma melletti elkötelezettség lehet. Olyan indokok, amelyekben az önkényuralmi rend intézményei nem játszanak konstitutív szerepet.
Hannah Arendt beszél egy helyen arról, hogy a türanniszt a görögök prepolitikai, azaz politikán kívüli jelenségnek tartották.[54] Mert a türannisz mindenkit visszaűzött a nyilvános szférából a háztartás határai közé.[55] Jól érzékelhető ennek a felfogásnak a hatása Arisztotelész politikai filozófiáján is. Arisztotelész világossá teszi, hogy az államférfi által gyakorolt vezetés nem lehet azonos az úr hatalmával a szolgája felett, mert az előbbi szabad emberekre vonatkozik, míg az utóbbi nem.[56] Márpedig a zsarnokság esetében éppenséggel a szabadságot veszik el az emberektől. Ráadásul a polisz egyfajta közösséget feltételez, amit a tökéletesség és az autarkeia célja vezérel.[57] A zsarnokság pedig felbontja az ilyen kapcsolatokat azzal, hogy mindenkit kiszorít a nyilvános szférából. Éppen ezért kétséges lehet, hogy a türanniszban egyáltalán szó lehet-e államvezetésről. A türannisz csak megszorításokkal nevezhető egyáltalán alkotmányformának: mintegy feszegeti a politika tudományának határait. "Hogy pedig legutoljára szólunk a türanniszról, annak az az oka, hogy valamennyi közül ezt nevezhetjük a legkevésbé alkotmánynak, márpedig a mi fejtegetésünk a politeiáról [alkotmány] szól."[58]
Valami ilyesmire szeretnék utalni magam is. Az önkényuralom körülményei között a hatalom veszít politikai jellegéből. Vagy elveszíti politikai jellegét. Ezzel pedig veszít abból a képességéből, hogy politikai autoritást teremtsen. Olyan autoritást, amely a jogban (jogi kötelezettségekben és jogi jogosultságokban) manifesztálódhat.
Felmerülhet a kérdés, hogy miért nem mondom, hogy az önkényuralom feltételei között az autoritás okvetlenül elvész. Azért, mert az önkényuralmi rendszerek több-kevesebb mértékben szinte mindig megőrzik olyan intézmények folytonosságát, amelyek mélyen gyökereznek a közösség politikai moralitásában. Gyakran ezért képesek kiaknázni a jogi intézmények iránti aktív lojalitást. Éppen ezért kell pontosan fogalmaznunk,
- 80/81 -
és figyelnünk arra, milyen vonatkozásokban sérültek a jog politikai alapjai egy adott önkényuralmi rendben.
20. Azt az esetet, amikor "a politika túlsúlyát" állítólag a megkésett fejlődés váltja ki, még kevésbé tartom leírhatónak a politikát és a jogot szembeállító terminológiával. Ekkor ugyanis valójában arról van szó, hogy egy közösségnek olyan politikai moralitása van, amely akadályát jelenti egy bizonyos értelemben vett társadalmi fejlődésnek. Ráadásul, amire ilyenkor utalni szoktak (a törvényhozás túlzott szerepe, a törvényfetisizmus, stb), az nem a politika túlsúlyát jelenti, hanem a politikai intézmények közötti viszony egy adott konstellációját. Amit funkcionális szempontú bírálatnak vethetünk alá. Nem világos számomra, hogy ennek a konstellációnak a tisztázásához miért lenne szükség a politika és a jog szembeállítására.
21. Mindenképpen szükséges néhány módszertani tárgyú tisztázó megjegyzés, nehogy zavar lépjen fel annak megítélésében, ez az érvelés milyen érvényességigényt támaszt. Véletlenül sem arról van szó, hogy itt a jog általános természetének a tisztázását nyújtottuk volna. Ez a megközelítés, még ha ez néhol nem is nyilvánul meg túl látványosan, interpretív. Létező gyakorlatok értelmezésén alapul. Ezért érvényességigénye nem nyúlik túl azokon a gyakorlatokon, amelyekre referál. Ez az elemzés pedig (jobbára implicit módon) a modern alkotmányos demokráciák jogi gyakorlataira reflektál. Ez nem jelenti azt, hogy eredményei semmiképpen sem terjeszthetőek ki más jogi gyakorlatokra. Csak azt, hogy az ilyen kiterjeszthetőség nem magától értetődő, és minden esetben külön elemzéssel kell megalapozni.
Ugyanakkor ez az interpretív jelleg nem jelenti azt, hogy a gyakorlatot pusztán bemutatjuk annak az önértelmezésnek a felszínre hozásával, amely a gyakorlat résztvevőinek cselekvéseiből és diskurzusaiból kirajzolódik.[59] Arról van inkább szó, hogy kiemeljük a gyakorlat önértelmezésének néhány kulcsfontosságú mozzanatát, aztán ezekből feltárjuk a bennük előfeltételezett teoretikus tartalmat. Akár tudatosodik ez a gyakorlat részvevőiben, akár nem. Aztán tisztázzuk ezt a teoretikus tar-
- 81/82 -
talmat, és szembesítjük a gyakorlattal. Ez az eljárás kiváltképpen alkalmas arra, hogy olyan kérdésekre válaszoljon, mint hogy a gyakorlat mennyire áll összhangban saját implicit előfeltevéseivel (nem ellentmondásos-e), illetve résztvevői milyen mértékben tudatosítják ezeket az implicit előfeltevéseket. Mindenekelőtt pedig képes rákérdezni a gyakorlati immanens értelmére.
Az interpretív megközelítésnek, amelyre itt gondolok, nem kell a gyakorlat résztvevőinek önértését fetisizálnia. Mert nem az a dolga, hogy dokumentálja ezt az önértést, de még csak nem is az, hogy értse meg a résztvevőket. Az a dolga, hogy értse meg a gyakorlatot.[60] Ehhez szükséges a résztvevői attitűdök értelmezése, mert a gyakorlat nem létezhetne olyan résztvevők nélkül, akiknek a cselekvéseiben a gyakorlat megjelenhet. De ez nem jelenti azt, hogy a résztvevői attitűdök mindig hitelesen tárják fel a gyakorlatot. Minden további nélkül elképzelhető, hogy a résztvevők legalább egy része úgy vesz részt a gyakorlatban, hogy maga sem látja át annak struktúráját, illetve nem érti annak poénját. (Ez akár az elidegenedés egyik formája is lehet.) A résztvevői attitűdöktől való nagyfokú eltérés csak azért gond, mert a teoretikus számára annak jele lehet, hogy a gyakorlat interpretív megértése félresiklott. Mert nehéz elképzelni, hogy a résztvevők mindegyike vagy túlnyomó többsége teljesen félreértse a gyakorlatot. Ez azonban a résztvevői attitűdökkel való összhangot nem teszi a gyakorlat megértésének mércéjévé. Ugyanis nem a résztvevői attitűdök képezik ennek a fajta interpretív megközelítésnek a tárgyát. Pusztán a résztvevői attitűdök leírása nem ragadhat meg semmilyen gyakorlatot. Ahhoz ugyanis, hogy bárki személyes attitűdjei konstitutívak lehessenek egy társadalmi gyakorlat szempontjából, előfeltételeznünk kell az adott társadalmi gyakorlat fogalmi lehetőségét (egy közösség életformájában, illetve nyelvében). A személyes attitűdök önmagukban nem alapozhatják meg ezt a fogalmi lehetőséget: senki sincs abban a helyzetben, hogy egy bizonyos személyes attitűd kialakításával társadalmi gyakorlatot hozzon létre.[61] Mindenekelőtt ezért kell fenntartanunk a fentebb jelzett elvi kü-
- 82/83 -
lönbségtevés lehetőségét a gyakorlatra vonatkozó kérdések és a résztvevők gyakorlathoz való viszonyát érintő kérdések között.
A feladatunk az lesz, hogy olyan képet adjunk a gyakorlatról, amely nem fetisizálja a résztvevői attitűdökben megjelenő nyilvános tudást, de képes ezzel a tudással is vonatkozásba állítani saját kognitív igényeit. Van mondanivalója arról, az adott gyakorlat hogyan járulhat hozzá éppen ilyen résztvevői attitűdök létrejöttéhez. Képes a résztvevői attitűdök realisztikus ábrázolását is a gyakorlat megértésének szolgálatába állítani.
22. Konkretizáljuk ezt valamelyest. Ebben az elemzésben három ponton lép be egy-egy interpretív mozzanat. Vagy inkább három interpretív fordulat volt ebben azt elemzésben. Az első az volt, hogy amikor a jog alapfogalmi problémáját felvetettük, elfogadtuk a gyakorlatnak azt az önértelmezését, hogy itt valamilyen potenciálisan igazolható autoritatív igény nyilvánul meg. Elfogadtuk, hogy a jog megértése szempontjából fontos, hogy a jog autoritásigénnyel lép fel. Látnunk kell, hogy ez nem volt szükségszerű. A jog ellentmondásmentesen, sőt teoretikus értelemben hasznos módon fogható fel szervezett erőszaktételként, amelyet egy speciális ideológia leplez (ruház fel az erkölcsi, illetve politikai igazoltság látszatával). Bár a döntésünk nem volt önkényes, hiszen ezt a megközelítést maga a gyakorlat sugallja azzal, hogy a hivatalos személyek érvényes kötelezettségekre hivatkozva végzik a munkájukat, el kell ismerni, hogy a gyakorlat a másik megközelítést is képes sugallni. Egy anarchista gyakorlati orientációjának interpretív analízise ahhoz a második megközelítéshez tartozik. És mint tudjuk, ez a gyakorlati orientáció valóban megjelenik, megértése valóban tájékoztat bennünket a gyakorlat bizonyos vonásairól.
Miután az autoritásproblémát állítottuk a középpontba, feltártuk annak analitikai szerkezetét. Így jutottunk el ahhoz, hogy az autoritásviszonynak sajátos morális tartalma és igazolás igénye van. Abban a formában, amit az értelmezett jogi gyakorlat elénk tár, feltételez egy politikai közösséget, illetve a politikai kötelezettség valamilyen konstrukcióját. Innen nyílt meg a lehetősége annak, hogy a politikai kötelezettség tartalmának (a politikai igazságosság nyilvános felfogásának) érvényesülési feltételeiből eljussunk a nyilvános autoritás fogalmához, valamint a nyilvános autoritás működésének bizonyos feltételeihez. Vagyis hogy eljussunk egy jogi intézményelmélet kapujába.
Ám eközben egy második interpretív fordulat is bekövetkezett. Implicit módon választottunk két olyan rivális értelmezés között, amelyek egyaránt a létező gyakorlatokban gyökereznek. Vannak, akik a politikai
- 83/84 -
autoritást úgy fogják fel, hogy annak csak transzcendens igazolása lehet. Például Arendt klasszikus elemzése úgy ábrázolja az autoritást, mint ami szoros összefüggésben van a hagyománnyal és a vallással.[62] Tehát amely vallásos háttér nélkül menthetetlenül elvész. Mások ezzel szemben úgy fogják fel a politikai autoritást, mint aminek a teljesen szekuláris megalapozása is lehetséges (mint például Joseph Raz[63]). Az ilyenek hisznek például a demokratikus autoritás lehetőségében. Azzal, hogy a politikai kötelezettség tartalmaként a politikai igazságosság nyilvános felfogását jelöltük meg, valójában beálltunk az utóbbi táborba. Megint le kell szögezni, hogy nem egyszerűen kifejeztük az egyetértésünket bizonyos személyek véleményével, mert ezek a fogalmi konstrukciók intézményes mechanizmusokban is testet öltenek. Az előbbi például a király felkenésének aktusában, az utóbbi pedig abban az alkotmányos rendelkezésben, amely a népet nyilvánítja szuverénnek - az autoritatív felhatalmazások alapjának.
Ezzel tovább specifikáltuk azt a gyakorlati orientációt, amelynek teoretikus tartalmát képesek lehetünk tisztázni ezzel az elemzéssel. Az első lépésben elfogadtuk azt a gyakorlati orientációt, amely a jogot autoritatívnak fogja fel, a másodikban pedig azt a gyakorlati orientációt, amely a jogot transzcendens megalapozás nélkül is kész autoritatívnak tekinteni. Leváltunk arról az álláspontról, amely ugyan kész elfogadni a jog autoritását, de amely a modern, szekuláris jogrendszereket az autoritás szempontjából javíthatatlanul fogyatékosnak tekinti.
Mint említettem, a nyilvános autoritások gyakorlatának elemzésével eljutottunk egy jogi intézményelmélet kapujába. Ezt a kérdést nem tárgyaltuk, de a törvény és a kötelezettség, illetve a jogosultság közötti kapcsolat felvillantásával azért valamennyire érintettük. Amikor pedig próbáltuk a sajátosan jogi indokokat és nem sajátosan jogi indokokat szétválasztani, sok vonatkozásban belementünk az ilyen összefüggések részleteibe (amikor például utalásokat tettünk a jogalkotó intézmény, a bíróság és a közigazgatási hatóság döntései közötti különbségekre). Ezen a ponton jött a harmadik interpretív fordulat. Egy tartalmas (tehát a jogi fogalmakat kellőképpen megvilágító) jogelmélet ugyanis nem csupán a politikai igazságosság nyilvános felfogásának valamilyen formális felfogását, hanem tényleges kifejtését is feltételezi (legalább részben). Mivel a jogi intéz-
- 84/85 -
mények működése (és így a jogi fogalmak használata) a politikai igazságosság nyilvános felfogásának érvényesítéséhez kapcsolódik, alkalmazkodnia kell annak tartalmi szempontjaihoz. Ezen a ponton csak akkor takaríthatnánk meg az interpretív elemzést, ha rendelkezésünkre állna egy olyan természetjogi álláspont, amely a létező gyakorlatokra tekintet nélkül is képes lenne a politikai igazságosság szükségszerű tartalmának rögzítésére. Ekkor tudnánk, hogy melyek a szükségszerű jogi intézmények, és hogy mi a jogi fogalmak szükségszerű tartalma. Ám mivel ilyen természetjog nem áll rendelkezésünkre (hiszen nem fogtunk bele semmi ilyesminek a keresésébe), a szükséges tartalmi összefüggéseket létező gyakorlatokból kell nyernünk. (Ezért származott sok asszociáció kifejezetten a magyar jogrendszer gyakorlataiból.) A politikai igazságosság nyilvános felfogása, amely tartalmassá teszi a jogi intézmények tartalmi analízisét, gyakorlatok értelmezésével áll elő. (Egyébként fogalomköltészetté válna.)
* * *
by Mátyás Bódig
The essay concentrates upon the constructive criticism of a view on the relationship between law and politics. That view insists upon the conceptual separation of law and politics. It dominates the self-understanding of lawyers, and, by way of a widespread "lawyers' intuition" (giving birth to conceptions like the "political question doctrine"), has a strong impact on legal theory. The author contends that the conceptual separation of law and politics leads to a kind of inability of accounting for the practical authority of law and, moreover, the very concept of legal obligation. In this respect, the essay analyses some conceptions of the relationship between law and politics in Hungarian jurisprudence (Béla Pokol, Csaba Varga, András Bragyova) concentrating its critical attention on normativism (represented by András Bragyova in Hungary). As an alternative, the essay tries to provide a conception of politics centring around two notions: political obligation and the public conception of political justice. On this conceptual basis, law is depicted as a form of political institutions serving the realisation of
- 85/86 -
the public conception of justice. Legal justification is taken as showing that the need for (or the possibility of) a certain activity is a consequence of the public conception of political justice represented by the political insitutions of a given political community. That conceptual framework allows for a clarification of the distinction between "specific legal reasons" and "reasons political in their effects" (as a misconceived distinction possibly responsible for the "lawyers' intuition"). In the final section, the essay points to the methodological considerations underlying the kind of interpretivist legal theory that the author relies on.■
- 86 -
JEGYZETEK
* A politika és a jog közötti fogalmi kapcsolatra vonatkozó elemzésem a jogelmélet és a gyakorlati filozófia viszonyára irányuló kutatásaim részét képezi. Ezt a kutatást az F 037250 számon nyilvántartott OTKA-projektum és a Boyai János Kutatási Öszöndíj is segíti.
[1] Jó példája ennek az, ahogyan a jog politikát féken tartó erőként való felfogása megjelenik Varga Csabánál. Azt állítja, hogy amikor a jog és a politika kapcsolata közvetetté válik, "a politika ilyenkor a jogtól átszűrt - 'szelídített' lesz". VARGA Cs.: A jogpolitika önállóságáért. In: uő: A jog társadalomelmélete felé. Budapest, 1999, 223. A magyar jogelméletből ugyancsak említésre érdemes itt Pokol Béla koncepciója. Azon belül is a "hermeneutikai pufferre" vonatkozó tanítás. Lásd POKOL B.: A professzionális intézményrendszerek elmélete. Felsőoktatási Koordinációs Iroda, Budapest, 1992, 174-179. Vö. POKOL B.: A jog szerkezete. Gondolat - Felsőoktatási Koordinációs Iroda, Budapest, 1991, 4. és 8. fejezet.
[2] Lásd SHAW, M. N.: Nemzetközi jog. Osiris, Budapest, 2001, 128.
[3] Azt, hogy a politikától való távolságtartás az alkotmánybíráskodás szempontjából nagy jelentőséggel bír, és hogy a magyar alkotmánybírák is ennek megfelelő önképet alakítottak ki, Sólyom László is hangsúlyozza. Érdekes azonban, hogy Sólyom ezt a hozzáállást sok szempontból taktikai kérdésként fogja fel. Nála a politikától való deklarált távolságtartás mintegy leplezi az alkotmánybíróság politikai szerepét. Lásd SÓLYOM L.: Az alkotmánybíráskodás kezdetei Magyarországon. Osiris, Budapest, 2001, 161-163. Azt azonban nem vizsgálja, hogy az alkotmánybíráskodás miért lehet politikai, vagy miért kell politikainak lennie. Én éppen erre összpontosítok.
[4] Bár kifejezetten jogelméleti koncepciókkal foglalkozom, a "politikaira" való jogelméleti reflektálásra összpontosítok, nem lehet kétséges, hogy az általam bírált felfogás a politikatudománytól is komoly támogatást kap. Akár a hazai szakirodalomban is könnyű olyan megközelítés bukkanni, amely a hatalom összetevő mozzanatainak a hatalmat, az akaratot és az érdeket tekinti. Erre szolgáltat példát Bihari Mihály felfogása. Lásd BIHARI M.-POKOL B.: Politológia. Universitas, Budapest, 1992, 61-63. Bihari kifejezetten leszögezi, hogy nem célja a politika definiálása. Mégis megadhatónak tart egy olyan munkafogalmat, amely valamennyire megőrzi a fogalom komplexitását. "[A] politika érdekvezérelt akarati tevékenység és társadalmi viszony. A politikai tevékenység célja a társadalmi reprodukciót vezérlő hatalom megszerzése, illetve megtartása" Uo. 62. Érdemes megjegyezni, hogy az általam célba vett felfogás néha implicitebb módon hat. A Kéri László által szerkesztett politikaiszociológia-jegyzet például nem próbálkozik a politikai fogalmi megragadásával, de a rendszerszerű összefüggéseket feltáró részt a "Hatalmi struktúrák" cím alatt foglalja össze. Lásd László (szerk.): Societas Politica: Fejezetek a politikai szociológia köréből. Miskolc: Bíbor, 2001.
[5] Erre a jogot és politikát analitikailag szétválasztó, egyszersmind a politika egy redukciós felfogásával operáló felfogásra Varga Csaba álláspontja lehet a legjobb példa. "A politika a társadalom alapvető érdekeit egyeztető, uralkodó érdekekké alakító, s ezzel a társadalmat integráló komplexus. A jog ezzel szemben olyan komplexus, amely döntően a társadalom egyéb komplexusai között közvetít." VARGA: A jogpolitika önállóságáért. In: uő: A jog társadalomelmélete felé. Budapest, 1999, 222. Kiemelések tőlem - B. M. Úgy tűnik, ez az álláspont az érdek fogalmával határozza meg a politikát. Valójában azonban inkább az érdek és a hatalom fogalmával való meghatározás kombinációjával operál. Leszögezi például, hogy a jogpolitika is politika, "hiszen hatalmi nyomást céloz". Uo. 223. Kiemelés tőlem - B. M. Ha a politikának kifejezetten a hatalommal való meghatározására keresünk jogelméleti relevanciával bíró példát, akkor egyebek közt Samu Mihály is jó hivatkozási alap lehet. "[K]iindulhatunk abból az általánosan elfogadott tételből, hogy a politika - harc a hatalomért, célja a hatalom megszerzése és megtartása. (...) Közhelyszerű válaszunk az lehet: a politikai tevékenység általában hatalomorientált, konkrétabban: a szemben álló politikai erők harca a hatalmi irányítás megszerzéséért és megtartásáért folyik..." SAMU M.: Hatalomelmélet, különös tekintettel az államra. Korona, Budapest, 2000, 150. A jog és a politika analitikai szétválasztása természetesen itt is megjelenik. Samu a jelzett értelemben vett politikával szemben a jogot önálló tevékenységi szféraként ábrázolja, amelyre hat ugyan a politika, de maga is visszahat a politikára. Lásd SAMU M.-SZILÁGYI P.: Jogbölcselet. Rejtjel, Budapest, 1998, 145-146. Samu egyébként egy újabb írásában sajnálkozik azon, hogy "a rendszerváltás után sem vált közmeggyőződéssé a jog politikai jellegét elutasító nézet". SAMU M.: Az igazságosság és jogrend elválaszthatatlansága (A természetjog és a jogpozitivizmus "örök" dilemmájának föloldása). In: 58 (2003) 2. Jogtudományi Közlöny 73-82., 81., 37. lábjegyzet.
[6] Lásd például POKOL: A jog szerkezete. i. m. 65-67. Lásd még VARGA Cs.: Átalakulóban a jog?. In: uő: A jog társadalomelmélete felé. Budapest, 1999, 306.
[7] Vö. RAZ, J.: Ethics in the Public Domain. Clarendon, Oxford, 1994, 204.
[8] Lásd POKOL: A professzionális intézményrendszerek elmélete. i. m. 135.
[9] Lásd uo. 136-139.
[10] Lásd VARGA Cs.: Politikum és logikum a jogban: A jog társadalomelmélete felé. Magvető, Budapest, 1987.
[11] Lásd uo. 31.
[12] Lásd uo. 223-227.
[13] Vö. uo. 11. és 29.
[14] Lásd uo. 376.
[15] Lásd uo. 142-151.
[16] Lásd uo. 343-347. Ez a megoldás egyébként összhangban van Peschka Vilmos megközelítésmódjával, amely, a jog és az erkölcs közötti viszony tematizálását illetően, komoly hatást gyakorolt a magyar jogelméletre. És a kérdést Peschka is a politikai moralitásra tekintet nélkül tárgyalja. Lásd PESCHKA V.: Az etika vonzásában: Jogelméleti problémák az etika aspektusából. Budapest: Akadémiai, 1980, különösen 122-131.
[17] Varga az autoritáskérdést a formális érvényesség különböző felfogásaihoz kapcsolja, és azt állítja, az autoritásprobléma felvetése egy rossz dilemmához vezet. Vagy az államhoz kapcsolja a jogot, vagy annak belátására kényszerül, hogy az autoritás mindig körülhatárolhatatlan marad, és így egyfajta pánjurizmus melegágyává válik. Lásd Politikum és logikum a jogban 253. Számomra nem egészen követhető ezen a ponton Varga érvelése. Szerintem nem az autoritást kell az államhoz kötnünk, hanem éppen ellenkezőleg: az államot kell a nyilvános autoritás fogalmával meghatároznunk. Arra nézve pedig, hogy (amennyiben az autoritást nem kötjük az államhoz) be kellene látnunk az autoritás körülhatárolhatatlanságát, Varga nem hoz fel érveket. Nem tudom, milyen érvekre gondolhat. (Egyébként Varga álláspontja ebben a tekintetben aligha változott meg, mert a vonatkozó részt a kilencvenes évek végén is változatlan formában adta közre. Lásd A jog társadalomelmélete felé 280-281.)
[18] Bragyova normativista önértelmezésének kinyilvánításaként lásd BRAGYOVA A.: Az alkotmánybíráskodás elmélete. KJK-MTA Állam- és Jogtudományi Intézete, Budapest, 1994, 32.
[19] Lásd Kelsen, H.: Science and Politics. In: uő: What is Justice?: Justice, Law, and Politics in the Mirror of Science. Berkeley, Los Angeles: University of California Press, 1960, 350. és 356. Kelsen ennek a nézetnek a folyományaként a jog és a politika egészen radikális szétválasztását hirdette. "Mivel a jog meghatározásánál fogva a politika ellentéte, a politikai jog önellentmondó kifejezés." Uo. 370-371. Egyébként Kelsentől nem állt messze az a felfogás, hogy a politikait a hatalomra, illetve valamiféle befolyásra való törekvéssel ragadjuk meg. Ez abból olvasható ki, hogy Kelsen úgy látta, azok állnak ellen a jog és a politika szétválasztásának, akik nem szívesen mondanának le egy bizonyos értelemben vett politikai befolyásról. Lásd KELSEN, H.: Tiszta jogtan. ELTE Bibó Szakkollégium, Budapest, 1988, xx.
[20] BRAGYOVA: Az alkotmánybíráskodás elmélete 32.
[21] Vö. uo. 42.
[22] Lásd uo. 26.
[23] Lásd uo.
[24] Lásd uo. 37-38.
[25] Ez természetesen egy dworkiniánus nézet. Vö. DWORKIN, R.: Taking Rights Seriously. Cambridge, Mass.: Harvard University Press, 1977, 185.
[26] Lásd BRAGYOVA: Az alkotmánybíráskodás elmélete 57.
[27] "'Érvényességen' a jog kötelező erejét értjük - vagyis azt a gondolatot, hogy a jogot követniük kell azoknak az embereknek, akiknek a viselkedését szabályozza." KELSEN, H.: Why should the Law be Obeyed?. In: uő: What is Justice?: Justice, Law, and Politics in the Mirror of Science. Berkeley, Los Angeles: University of California Press, Berkeley-Los Angeles, 1960, 257.
[28] Lásd RAZ, J.: Legal Validity. In: uő: The Authority of Law: Essays on Law and Morality. Clarendon, Oxford, 1979, különösen 152-153.
[29] Lásd BRAGYOVA: Az alkotmánybíráskodás elmélete 34-35.
[30] Lásd BRAGYOVA A.: Alkotmánybíráskodás és demokrácia: Az alkotmánybíráskodás elmélete hiányzó fejezete. In: Tóth Károly (szerk.): Emlékkönyv Szentpéteri István egyetemi tanár születésének 70. évfordulójára. Szeged: JATE-ÁJK, 1996, 138-139.
[31] Lásd BRAGYOVA: Az alkotmánybíráskodás elmélete 58-67.
[32] Lásd uo. 59.
[33] Lásd uo. 66.
[34] Vö. POSTEMA, G. J.: Law's Autonomy and Public Practical Reason. In: GEORGE, R. P. (ed.): The Autonomy of Law: Essays on Legal Positivism. Clarendon, Oxford, 1996, 82.
[35] Vö. RAZ, J.: Ethics in the Public Domain 214.
[36] Ezzel operált például Hart is, noha ő természetesen nem volt normativista. Lásd Hart, H. L. A.: Essays on Bentham: Jurisprudence and Political Theory. Clarendon, Oxford, 1982, 145-161.
[37] Ez Bragyovánál pontosan így is van. Lásd Az alkotmánybíráskodás elmélete. i. m. 32.
[38] Vö. BÓDIG M.: Adalékok a jogi érvényesség jogelméleti problémájának tisztázásához. In: 4 (2003) 1. Jogelméleti Szemle (www.extra.hu/jesz), 12. §.
[39] Vö. DWORKIN, R.: Taking Rights Seriously. 185.
[40] Vö. POSTEMA: Law's Autonomy. 108-109.
[41] Ugyanakkor azt is fontos leszögezni, hogy ennek nem az az oka, hogy tagadom a természetjog lehetőségét vagy elméleti relevanciáját. Pusztán arról van szó, hogy nem elképzelésem sincs arról, hogyan lehetne megalapozni egy természetjogot, miközben egy sor elméleti akadályát látom egy ilyen vállalkozásnak.
[42] Korábban azért tettem már rá egy tétova kísérletet. Álláspontom lényege azóta sem változott. Vö. BÓDIG M.: A természetjogtan és a jogpozitivizmus szembeállítása: Egy elhasznált analitikai eszköz. In: Szabó Miklós (szerk.): Natura Iuris: Természetjogtan és jogpozitivizmus és magyar jogelmélet. Bíbor, Miskolc, 2002, 155-158.
[43] Vö. uo. 156-157. Valamint WALDRON. J.: The Irrelevance of Moral Objectivity. In: Robert P. George (ed.): Natural Law Theory: Contemporary Essays. Clarendon, Oxford, 1992.
[44] Az elemzésnek ez a pontja természetesen nem független attól, amit Hart mondott az úgynevezett másodlagos szabályok szerepéről. Lásd HART, H. L. A.: A jog fogalma. Osiris, Budapest, 1995, 111-120. Úgy gondolom, egy ilyesféle (politikai filozófiai eredetű) funkcionális elemzés tisztázhatja Hart álláspontjának igazságalapját.
[45] Itt arra a több szerzőnél is fellelhető nézetre támaszkodom, hogy a jog és a szabály közötti fogalmi kapcsolat kontingens. Lásd SCHAUER, F.: Playing by the Rules. Clarendon, Oxford, 1991, 10.
[46] Vö. GYŐRFI T.: Politikai kötelezettség. In: Bódig M.-GYőrfi T. (szerk.): Államelmélet: A mérsékelt állam eszméje és elemei. II. Alapelvek és alapintézmények. Bíbor, Miskolc, 2002, 65-66.
[47] Vö. KELSEN: Tiszta jogtan 53-55.
[48] Ők azok, akik kiállnak amellett, hogy a jogdogmatika a jog (a jogrendszer) részét képezi. A kortárs magyar jogelméletben is jelen van legalább két ilyen koncepció. Lásd BRAGYOVA: Az alkotmánybíráskodás elmélete 14-16. POKOL B.: A jog elmélete. Rejtjel, Budapest, 2001, 20-21.
[49] Vö. Hart, H. L. A.: Essays on Bentham: Jurisprudence and Political Theory. Clarendon, Oxford, 1982, 21-39.
[50] Érdemes leszögezni, hogy ez az álláspont csak akkor tartható fenn, ha tagadjuk annak a lehetőségét, hogy a jogi gyakorlatból dogmatikai műveletekkel jogi szabályokat állítsunk elő. Vagyis hogy a gyakorlatból külön aktussal nem explikált autoritatív szabályokat olvassunk ki. Bár ennek részletezésébe most nem megyek bele, fontos itt leszögezni, hogy ez a nézet együtt jár annak tagadásával, hogy a jogdogmatika a jog (a jogrendszer) részét képezné. Pontosan ezt vallom. Álláspontomat úgy is ki lehet fejezni, hogy a fenti állítás előfeltételezi annak tagadását, amit Joseph Raz "inkorporációs tézisnek" nevez. Az inkorporációs tézis, az autoritatív intézmények által kibocsátott direktívák mellett, a jog részének tekinti ezeknek a direktíváknak a logikai implikációit is (amit a jog logikai értelemben inkorporeál). Joseph Raz a tézist Hartnak és egyes követőinek tulajdonítja. Lásd RAZ: Ethics in the Public Domain.i. m. 210-211. Úgy látom, lényegében ezt a tézist kell elfogadniuk azoknak, akik a jog részének tekintik a jogdogmatikát is. A magam részéről egyetértek Razzal abban, hogy a jog részének csak az autoritások által kibocsátott direktívákat tekinthetjük. Lehet, hogy egy normatív gyakorlatot megvilágíthatunk azzal, ha dogmatikai műveletekkel olyan szabályokat formulázunk, amelyek megjósolhatóvá teszik a jogi intézmények gyakorlatait, de ha ezeket a szabályokat nem ruházták fel autoritással, akkor nem jogi szabályok. Lásd uo. 226-230. Amint azt fentebb igyekeztem világossá tenni, számomra a jogi igazolás mindig autoritásigények igazolása. Erre pedig nem lehetnek képesek dogmatikai műveletek. Ezen az alapon bírálnám azokat, akik a jogdogmatikát a jogrendszer részének tekintik. A magyar jogelméletben tehát Bragyova Andrást és Pokol Bélát.
[51] Lásd SAMU: Az igazságosság és jogrend elválaszthatatlansága. 81.
[52] Lásd VARGA: Politikum és logikum a jogban. i. m. 376. VARGA Cs.: Politikum és jog ütközése?: A törvényelőkészítés kérdőjelei. In: uo: Útkeresés. Szent István Társulat, Budapest, 2001, 113-117.
[53] Vö. POSTEMA, G. J.: Jurisprudence as Practical Philosophy. In: Legal Theory 4 (1998) 329-357, 346-348.
[54] Lásd ARENDT, H.: The Human Condition. Chicago, Ill.: The University of Chicago Press, 1958, 26-27.
[55] Vö. ARISZTOTELÉSZ: Az athéni állam. XV. 5. In: Németh György (szerk.): Államéletrajzok. Századvég, Budapest, 1994.
[56] Lásd ARISZTOTELÉSZ: Politika. Gondolat, Budapest, 1994, 1255b.
[57] Lásd uo. 1280b-1281a.
[58] Uo. 1293b.
[59] Vö. POSTEMA: Law's Autonomy and Public Practical Reason. 88.
[60] Vö. POSTEMA, G.: Jurisprudence as Practical Philosophy. 4 (1998) Legal Theory 329-357, 351. és 355-356. Ennek az álláspontnak a kritikai éle Hart ellen irányul. Hart gondolta ugyanis azt, hogy jogelméleti magyarázatnak elsőbbséget kell adnia az elkötelezett résztvevők attitűdjeinek. Láttatnia kell, "miként látja a csoport saját viselkedését". Lásd HART: A jog fogalma. i. m. 110.
[61] Azt hiszem, ez az a módszertani érvényű következtetés, amit Wittgenstein privátnyelv-kritikájából hasznosíthat az interpretív jogelmélet. Vö. WITTGENSTEIN: Filozófiai vizsgálódások. i. m. 243-352. §.
[62] Lásd ARENDT, H.: Mi a tekintély?. In: uő: Múlt és jövő között. Osiris-Readers International, Budapest, 1995.
[63] Vö. RAZ, J.: The Morality of Freedom. Clarendon, Oxford, 1986, 70-80.
Lábjegyzetek:
[1] Bódig Mátyás, Tudományos munkatárs, MTA Jogtudományi Intézete, Budapest, E-mail: mbodig@mailbox.hu
Visszaugrás
