A Magyar Köztársaság 2004. május 1-jei Európai Unióhoz történő csatlakozásával egy sor olyan jogszabály is hatályba lépett, melyek egyes esetekben egész jogterületek szabályozását alakították át. Mivel az Unió egyik fontos alapelve a személyek és a szolgáltatások szabad áramlása, nagyon lényeges, hogy a különböző foglalkozásokra, hivatásokra vonatkozó jogi szabályozások egységessé váljanak, és így ne legyen jogi akadálya annak, hogy valaki másik uniós tagállamban folytassa tevékenységét. A tanulmány célja annak bemutatása, hogy a közjegyzői tevékenységre vonatkozó rendelkezések miként változtak meg a csatlakozással, és hogy a folyamatban lévő szabályozás-tervezetek miként érinthetik a szakma gyakorlóit.
A közjegyzői tevékenységet a közjegyzőkről szóló 1991. évi XLI. törvény (továbbiakban: Ktv.) szabályozza. A törvény alapján a közjegyzőt az igazságügy-miniszter nevezi ki meghatározott székhelyre, határozatlan időre. Közjegyző csak magyar állampolgár lehet egyetemi jogi végzettséggel és jogi szakvizsgával, ezen kívül közjegyzői tevékenységet csak kamarai tagként lehet gyakorolni.
A közjegyző állami jogalkalmazó, igazságszolgáltató tevékenységet végző hatóság, aki jogilag szabályozott, szabadfoglalkozású státusszal rendelkezik. Tevékenységének alapja a közjogi felhatalmazottság: a közjegyző, mint hatóság jár el a hatáskörébe tartozó valamennyi ügyben. A közjegyző jogi tanácsadást csak a hatáskörbe utalt eljárásokkal kapcsolatban adhat, képviseleti jogosultsága a Ktv. 175. § (1) bekezdése alapján korlátozott. A közjegyzői iroda keretében történő működés a közjegyző esetében nem kötelező, hanem választható.
Tekintettel arra, hogy a közjegyzők meghatározott székhelyre kerülnek kinevezésre, létszámuk korlátozott. Illetékességi területük általában annak a helyi bíróságnak az illetékességi területével egyezik meg, amely a közjegyző székhelyén működik. A közjegyző tevékenysége ellátásán kívül csak tudományos, művészi, irodalmi, oktató és műszaki alkotó munkát, továbbá sporttevékenységet végezhet kereső tevékenységként. A közjegyző magánokiratot nem készíthet, nem végezhet sem személyes közreműködéssel, sem korlátlan anyagi felelősséggel járó vállalkozási tevékenységet, ingatlant vagy kölcsönügyletet nem közvetíthet, a közjegyzői tevékenységgel összefüggésben kezességet vagy szerződést biztosító más kötelezettséget nem vállalhat. Tevékenységének ellátásáért a jogszabályban meghatározott mértékű munkadíj illeti meg, az ott rögzített mérlegelési jogkörrel.
A közjegyzők az etikai szabályzatban rögzítettek szerint tevékenységüket egyéni reklámmal nem hirdethetik, névtáblát - amely a közjegyző nevét, működési címét, telefon és fax számát, közjegyzői mivoltát tartalmazhatja - csak az iroda épületén helyezhetnek el.
A közjegyzői iroda működésére a gazdasági társaságokról szóló 1997. évi CXLIV. törvény korlátolt felelősségű társaságra vonatkozó szabályait kell alkalmazni, azzal az eltéréssel, hogy nem működhet az egyszemélyes korlátolt felelősségű társaságra vonatkozó szabályok szerint. Közjegyzői irodát természetes személyek alapíthatnak, a szavazati jog több mint 50%-át pedig közjegyző tag gyakorolja, és vezető tisztségviselő is csak közjegyző tag lehet.
A szolgáltatások belső piacáról szóló irányelv-tervezet (a továbbiakban: irányelv) célja a szolgáltatások működőképes belső piacának megteremtése. A tervezet keretszabályozást nyújt minden hatálya alá tartozó ágazatra, a már létező szektorális szabályozásokat nem érintve. Tekintettel arra, hogy a közjegyzői tevékenység tagállamonként igen eltérő jellegzetességekkel rendelkezik, közösségi szinten nincsen egységes szektorális szabályozás.
A szolgáltatási szektorban túlnyomó többségben működő kis- és középvállalkozások számára - elsősorban az információhiány, a túlbürokratizált hatósági eljárások, a működést indokolatlanul korlátozó előírások, az egyenlőtlen versenyfeltételek miatt - a másik tagország piacán való megjelenés olyannyira nehéz és költséges, hogy a letelepedésre és a határon átnyúló szolgáltatásra viszonylag ritkán kerül sor. Az irányelv ezeket az akadályokat kívánja felszámolni, és a szolgáltató szektorokra vonatkozó harmonizációs szabályok helyett a túlszabályozást elkerülő alapelvi jellegű szabályokat tartalmaz.
A tervezet egyrészről megkönnyítené a szolgáltatók más tagállam területén történő letelepedését: hatósági eljárási reformot vezetne be (pl. engedélyezési eljárások egyszerűsítése, egyablakos, elektronikus ügyintézés bevezetése), elrendeli a másik tagállami szolgáltatót diszkrimináló, illetve a fogadó ország piacán történő megjelenést jelentősen megnehezítő rendelkezések felülvizsgálatát. Másrészről a fogadó államban letelepedés nélkül (ún. határon átnyúlóan) szolgáltató számára egyenlő piaci feltételeket teremtene. A határon átnyúló szolgáltatás esetén a szolgáltatóra a saját országának joga vonatkozna (az ún. származási ország elve), a fogadó ország azonban az irányelvben meghatározott indokolt esetekben továbbra is alkalmazhatja a szolgáltatóval szemben a fogadó ország szabályait. A pro forma kamarai tagság azonban megkövetelhető határon átnyúló szolgáltatás esetén is.
Szolgáltatás az irányelv-tervezet 4. cikk (1) bekezdése szerint minden olyan önálló vállalkozó tevékenysége, amely az Európai Közösséget létrehozó Szerződés (továbbiakban: EKSz.) 50. cikkének rendelkezése szerinti díjazás ellenében történő szolgáltatásnak minősül.
A jogbiztonság és az eddigi "acquis"2-val való koherencia érdekében a szolgáltatás fenti definíciója a Bizottság véleménye szerint az Európai Bíróság (továbbiakban: Bíróság) jól megalapozott esetjogán nyugszik. Ha egy új, önálló definíciót próbálnának adni, az elkerülhetetlenül jogbizonytalanságot eredményezne. Ugyanígy gyakorlatilag lehetetlen lenne az irányelv által szabályozott szolgáltatások tételes felsorolása, mivel folyamatosan keletkeznek újfajta szolgáltatások. A Bizottság véleménye szerint a Bíróság esetjoga elegendő iránymutatást nyújt annak megítélésére, hogy egy adott szolgáltatás az irányelv hatálya alá esik-e vagy sem.
A Bíróság több kritériumot felállított annak megítélésére, hogy mikor minősül egy tevékenység szolgáltatásnak. Ezek értelmében szükséges az ellenszolgáltatás és a gazdasági jelleg, amelyet a szolgáltatás sajátos jellege önmagában nem zárna ki (pl. az egészségügyi szolgáltatás is lehet gazdasági jellegű), de mindenképpen esetről-esetre kell megítélni, hogy szolgáltatásról beszélhetünk-e.
Mindezen érvek ellenére eddig nem született olyan javaslat, melyet minden tagállam elfogadott volna.
A közjegyzői szakma érintettsége egyelőre még vita tárgya, figyelemmel a tevékenység közhatalmi jellegére, ugyanis az irányelv-tervezet 2. cikk 2. d) pontja az EKSz. 45. cikke alá tartozó tevékenységeket kiveszi az irányelv hatálya alól.
Az EKSz. 45. cikke szerint: "Valamely tagállamban a közhatalom gyakorlásához tartósan vagy időlegesen kapcsolódó tevékenységekre e (a letelepedésről szóló) fejezet rendelkezései az adott tagállam vonatkozásában nem alkalmazhatók."
A Bíróság ezt kiegészítette azzal, hogy a jól megalapozott esetjog szerint a derogációnak azon tevékenységekre kell szorítkoznia, amelyek közvetlenül és kifejezetten kötődnek a közhatalom gyakorlásához.
A Bíróság minden alkalommal külön vizsgálja az adott tevékenység sajátságos jellegzetességeit, és nem a konkrét szakma által nyújtott szolgáltatás egészét nézi. Kifejtette, hogy mivel ez nem más, mint a letelepedés szabadságának alapvető szabálya alóli derogáció, a 45. cikket csak olyan mértékben lehet alkalmazni, amennyiben az feltétlenül szükséges azon érdekek biztosításához, amelyeket a rendelkezés szerint a tagállamnak joga van megvédeni.
Kérdéses tehát, hogy a közjegyzői tevékenység mennyiben minősül, illetve minősíthető-e kizárólagosan közhatalmi tevékenységnek? A közjegyzők a legtöbb tagállamban túlnyomórészt valóban közhatalmi jelleggel járnak el, de ennek fokozata eltérő, számos ország (így többek között Németország és Franciaország) szabályozása szerint olyan tevékenységek ellátására is jogosultak, amelyek már nem tartoznak a közhatalom gyakorlásához.
Érdekes példa Olaszország, ahol a mindennapos adásvételi szerződések érvényességéhez is közokirati forma szükséges. Franciaországban a közjegyző közreműködik többek között bizonyítékok kidolgozásában, szerződések megkötésében, azok letétben tartásában, hitelesítéseket is végeznek, és az igazságszolgáltatás közjogi részében is szerepet játszik (ez utóbbi azt is jelenti, hogy a bírók munkáját is segíti, azaz részt vesz az igazságszolgáltatásban).
A közhatalmi jelleg miatt a tagállamok állampolgársági feltételhez kötik a közjegyzői státusz elnyerését. Ezt a kritériumot a Bizottság azonban nem tartotta megalapozottnak, ezért felszólította a tagállamokat e követelmény felszámolásra (ennek Olaszország és Spanyolország eleget is tett), és tájékoztatása szerint több tagállam ellen eljárást is indított.
A kérdésben tehát még nem alakult ki konszenzus, vita van mind a tagállamok között, mind a Bizottság és a tagállamok között. Megoldás, az a Magyarország által is képviselt álláspont lehetne, ha az irányelv a tevékenység-központú koncepció helyett szakmai központú koncepcióra térne át, és így nem a közhatalmi tevékenységet, hanem a közjegyzőket, mint szakma egészét vennék ki a tervezet hatálya alól. Amennyiben az irányelvet a jelenlegi állapotában fogadnák el, az irányelv a szakmák megbontásával a perek lefolyásába is beavatkozna. A szakma képviselői Brüsszelben is aggodalmukat fejezték ki az irányelvvel kapcsolatban.
A közokirat fogalmát a magyar jogban a polgári perrendtartásról szóló törvény 195. § (1) bekezdése határozza meg: "Az olyan papír alapú vagy elektronikus okirat, amelyet bíróság, közjegyző vagy más hatóság, illetve közigazgatási szerv ügykörén belül, a megszabott alakban állított ki, mint közokirat teljesen bizonyítja a benne foglalt intézkedést vagy határozatot, továbbá az okirattal tanúsított adatok és tények valóságát, úgyszintén az okiratban foglalt nyilatkozat megtételét, valamint annak idejét és módját. Ugyanilyen bizonyító ereje van az olyan okiratnak is, amelyet más jogszabály közokiratnak nyilvánít."
A Ktv. 111. § (1) bekezdése értelmében "A közjegyző által e törvényben előírt alakszerűségek megtartásával elkészített közjegyzői okirat, ennek hiteles kiadmánya és a közjegyzői tanúsítvány: közokirat."
Az igazságügyi együttműködés esetén két területről, polgári és büntető ügyekben történő együttműködésről beszélhetünk.3 A polgári jogi együttműködés alapjait már az 1957-es Római Szerződés lefektette, melynek értelmében a tagállamok tárgyalásokat folytathatnak egymással annak érdekében, hogy állampolgáraik javára biztosítsák a bírósági határozatok és választottbírósági határozatok kölcsönös elismerésére és végrehajtására vonatkozó alakiságok egyszerűsítését.4
Az Európai Unió 3 pilléres felépítését az 1993. november 1-jén hatályba lépett Maastrichti Szerződés hozta létre, a bel- és igazságügyi - ezen belül a polgári és büntető - együttműködés alkotta a harmadik pillért. A Szerződés VI. címében intézményesítette a tagállamok között már fennálló és működő együttműködéseket, mint például a személyek szabad mozgásáról szóló 1985-ös és 1990-es schengeni megállapodásokat. A második (közös kül- és biztonságpolitikai) és harmadik pillér tekintetében azonban jóval korlátozottabb az Unió hatásköre; kormányközi együttműködés jellemző, az egységes álláspont, az egységes fellépés valamennyi tagállam egyetértését igényli, jogilag a tagállamok nem adták fel döntési autonómiájukat, ha úgy tetszik, megőrizték szuverenitásukat.5
Fordulatot jelentett azonban az Amszterdami Szerződés, amely 1999. május 1-jén lépett hatályba. Az egyik leglényegesebb változtatás a harmadik pillért érintette, ugyanis annak jelentős része átkerült az első, ún. "közösségi" pillérbe, az EKSz. közösségi politikái között a IV. címbe: "Vízumok, menekültügy, bevándorlás és a személyek szabad mozgására vonatkozó egyéb politikák" elnevezéssel.6 (Az ilyen és hasonló terjedelmű kiegészítések indokolták egyébként a Szerződés cikkeinek újraszámozását.) A Szerződés hasonlóan határozza meg ezen cím és a módosított harmadik pillér - amely most már csak a rendőrségi és a bűnügyi igazságügyi együttműködést fedi le - célját: mindkettő a "szabadságon, biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térség" létrehozását hivatott szolgálni.7 Az Amszterdami Szerződéssel került be az EKSz-be és az Uniós Szerződésbe a "szorosabb együttműködés" formula, melynek lényege, hogy az Unió céljának elérése érdekében azon tagállamok, melyek gyorsabban haladnak az integráció kiteljesítése felé, szervezetten foghatnak össze egymással. Az együttműködés nem ronthatja le az "acquis"-t, az újonnan csatlakozó tagállamoknak el kell fogadniuk az így kialakított szabályozást.
A Szerződés értelmében a hatályba lépést követő 5 éven belül meg kell valósulnia a polgári jogi együttműködés reformjának. Ezen közösségi jogszabályok nem kötik Dániát, Nagy-Britanniát és Írországot, csak akkor, ha részvételi szándékukat jelezték.8
1999 októberében az Európai Tanács a finnországi Tamperében megrendezett csúcstalálkozóján kidolgoztak egy politikai stratégiát és egy ötéves programot, melynek legfőbb célkitűzései között szerepelt az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés megkönnyítése, valamint a bírósági határozatok és ítéletek kölcsönös elismerése elvének fejlesztése, és ezeknek az Unión belüli foganathatósítása. Az első program 2004. május 1-jén ért véget; keretében több irányelvet is elfogadtak, az elért eredményekről a Bizottság közleményben9 vont mérleget. A 2004. novemberi hágai tanácsi ülésen megállapodás született a program második szakaszának elindításáról. A Hágai Program10 további együttműködést szorgalmaz a menekültügy és a bevándorlás-politika területén, kiemeli a külső határok ellenőrzésével kapcsolatban a felelősség megosztását, a közös vízumpolitika és a terrorizmus elleni egységes fellépés szükségességét. Hangsúlyos a polgári jogi együttműködés továbbfejlesztése, és célul tűzték ki az eddig tagállami hatáskörben lévő családjogi, házassági vagyonjogi és örökösödési szabályok harmonizációját is.
Az Európai Unióhoz történő csatlakozás által megkövetelt jogharmonizáció, a közösségi joganyag átültetése, a tagjelöltektől rendkívül nagy szakmai és anyagi erőfeszítéseket kívánt. A kötelezően kidolgozandó Acquis Átvételi Nemzeti Program (ANP) mind 1999-ben, mind 2000-ben országonként több ezer oldalon taglalta az uniós jogszabályok átvételéhez szükséges teendőket.11 A bel- és igazságügyi fejezet tárgyalását már 2001-ben lezárták, átmeneti mentességet nem kértünk, így 2004. május 1-jén Magyarország felkészülten vált az Unión belüli igazságügyi együttműködés részesévé.
Az együttműködés egyik területe a tagállamok bíróságai által polgári és kereskedelmi ügyekben hozott határozatok végrehajtása. A belföldön történő végrehajtásnak ezekben az ügyekben tehát nem nemzetközi szerződés, viszonosság vagy belső jogszabály alapján, hanem az Európai Unió Tanácsának vagy az Európai Unió Parlamentjének és Tanácsának a tagállamokban közvetlenül alkalmazandó rendeleteiben foglaltak alapján van helye. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ha egy határozatot az egyik tagállamban hozták és ott végrehajtható, valamint a közösségi rendeletekben foglalt feltételeknek megfelelő bírósági határozat a másik tagállamban is végrehajtható, a végrehajtás államában az erre hatáskörrel rendelkező bíróság kérelemre megállapítja a másik tagállamban hozott bírósági határozat végrehajthatóságát.12 A bírósági határozatok végrehajtására vonatkozó elvek alapján történik a rendeletek hatálya alá tartozó ügyekben készített közokiratokban foglalt követelések végrehajtásának elrendelése is.
A tagállamok hasonló tárgykörben (joghatósági szabályok, elismerés és végrehajtás) már az 1960-as években együttműködtek nemzetközi egyezmények alapján (Brüsszeli Egyezmény), illetve később az EFTA államokkal is hasonló tartalmú egyezményt kötöttek (Luganoi Egyezmény).13
A továbbiakban a területet érintő közösségi rendeleteket, irányelveket ismertetem.
A rendelet célja a polgári és kereskedelmi ügyekben hozott határozatok szabad mozgásának biztosítása. Ennek érdekében szükséges és célszerű, hogy a joghatóságra, valamint a határozatok elismerésére és végrehajtására vonatkozó szabályokat közvetlenül és kötelezően alkalmazandó közösségi jogi aktus rendezze. A határozatok szabad mozgása érdekében az e rendelet hatálya alá tartozó tagállamokban hozott határozatokat el kell ismerni és végre kell hajtani a többi tagállamban, még akkor is, ha a végrehajtás alá vont személy harmadik államban rendelkezik lakóhellyel.
A rendelet hatálya nem terjed ki a természetes személyek állapotára, jog- és cselekvőképességére, házassági vagyonjogára, végrendeletre, öröklésre, csődeljárásra, kényszeregyezségre, szociális biztonságra és a választott bíráskodásra. Meghatározza ugyanakkor a tagállami bíróságok joghatóságát, azaz, hogy különböző ügyekben a felperes melyik tagállamban indíthatja meg a pert. A szabályrendszernek köszönhetően elkerülhető a bíróságok közötti pozitív, illetve negatív illetékességi összeütközés. Főszabály szerint az alperes lakóhelye szerinti bíróság előtt kell megindítani a pert, egyes ügytípusoknál azonban más bíróságokhoz is fordulhat, így például szerződéses jogvitáknál a teljesítés helye, kártérítési követelésnél a kár bekövetkeztének helye szerinti bírósághoz. Külön szabályok vonatkoznak a biztosítási ügyek, fogyasztói szerződések, egyedi munkaszerződések és a kizárólagos joghatóság eseteire; egyes ügytípusoknál pedig kizárólagos joghatósággal rendelkeznek valamely tagállam bíróságai (ingatlanok, társaságok bejegyzése stb.). A felek természetesen maguk is meghatározhatják, hogy vitájukban melyik bíróság járjon el.
A 32. cikk szerint "határozat valamely tagállam bírósága által hozott bármely határozat, elnevezésre tekintet nélkül...". Az elismerés szabályai szerint valamely tagállamban hozott határozatot más tagállamban külön eljárás nélkül elismerik, és a külföldi határozat érdemben semmilyen körülmények között nem vizsgálható felül. Az elismerés csak kivételesen, speciális eljárás lefolytatásának eredményeképpen tagadható meg, amennyiben sérti az elismerő állam közrendjét, vagy az alperesnek nem volt lehetősége védekezni a perben, vagy ha a tárgyban már született jogerős ítélet.
A más tagállamban történő végrehajtásához azonban szükséges az, hogy a határozatot hozó tagállamban bármely érdekelt fél kérelmezze a végrehajthatóvá nyilvánítást. Amennyiben a kérelem megfelel a rendeletbe foglalt formai követelményeknek, a végrehajthatóvá nyilvánításnak nincs akadálya. A döntés ellen kétfokú jogorvoslat áll rendelkezésre, de csak ugyanazon okokból kifolyólag lehet megtámadni, mint a határozat elismerésének megtagadásánál.
Az 57. cikk rendelkezik a közokiratokról, mely szerint az alaki követelményeknek megfelelően elkészített vagy közokiratként nyilvántartásba vett és valamely tagállam területén végrehajtható okiratot más tagállam területén végrehajthatónak nyilvánítanak a rendeletben szabályozott eljárásnak megfelelően benyújtott kérelem alapján. A bemutatott okiratnak meg kell felelnie a származási tagállamban a hitelesség megállapításához szükséges feltételeknek.
A közösségi jog csak a végrehajtás elrendelése körében tartalmaz szabályokat (milyen határozatok hajthatók végre másik tagállamban és milyen módon kell az erre vonatkozó kérelmeket előterjeszteni), a végrehajtás foganatosításának szabályozását teljes mértékben a tagállamok belső jogára bízza. Fontos rendelkezés továbbá, hogy nemcsak a ténylegesen "bíróságnak" elnevezett szervek határozatai tartoznak a rendeletek hatálya alá, de azoké az egyéb hatóságoké is, amelyek a hazai jog szerint a rendeletek hatálya alá tartozó ügyekben eljárásra és döntéshozatalra hatáskörrel rendelkeznek.
A rendelet a határozatok kölcsönös elismerésének és végrehajtásának elvét szem előtt tartva, a végrehajtás érdekében szükséges közbenső intézkedések, eljárások lehetőség szerinti kiiktatásának céljával készült. Hatálya a bíróság jellegétől függetlenül a házasság felbontásával, a házasfelek különválásával, a házasság érvénytelenítésével, valamint a közös gyermek feletti szülői felügyelettel kapcsolatos polgári ügyekre terjed ki.
Főszabály szerint a házasság felbontására azon tagállami bíróságnak van joghatósága, ahol a házastársak utolsó közös szokásos tartózkodási helye volt, vagy ahol az alperes, illetve a kérelmező szokásosan tartózkodik (közös kérelem esetében bármelyik fél lakóhelye szerinti bíróság lehet). Ugyanez a bíróság dönthet szülői felügyelettel kapcsolatban, ha a gyermek lakóhelye e tagállamban van, vagy ha más tagállamban lakik ugyan, de valamely szülő rendelkezik felügyeleti joggal, és a szülők a joghatóságot elfogadják. Amennyiben így sem lehet eldönteni, akkor a gyermek jelenléte szerinti tagállam bírósága, vagy egy, a gyermek érdekei szerinti alkalmasabb bíróság járhat el az ügyben.
A határozatok elismerési szabályait tekintve itt is alapelv, hogy - amennyiben nem áll fenn az elismerést kizáró ok - valamely tagállamban hozott határozatot a többi tagállamban külön eljárás nélkül el kell ismerni. A láthatási jogokat, és a gyermek visszavitelét illetően a rendelet tartalmazza azt az új, végrehajthatóságot érintő rendelkezést, melynek alapján a valamely tagállamban meghozott végrehajtható határozatot a végrehajtás szerinti tagállamban a végrehajthatóvá nyilvánításnak szükségessége és elismerésének megtagadása lehetősége nélkül el kell ismerni és végre kell hajtani (amennyiben azt az eredetileg eljáró bíróság a rendeletben meghatározott igazolással látta el). A koncepcióváltás lényege, hogy a jogosultnak nem a végrehajtás államában kell - esetleg több ízben is - a határozat ottani végrehajthatóságát megállapíttatnia, hanem a határozat hozatalának államában megállapított végrehajthatóság már feljogosítja a jogosultat - valamennyi tagállamra kiterjedően - a végrehajtás kezdeményezésére. A más tagállamban történő végrehajtásához itt is bármely érdekelt félnek kérelmet kell benyújtania, az e tárgyban hozott határozat ellen pedig jogorvoslattal lehet élni. A végrehajtás foganatosítása már a belső jog szerint történik.14
A 22-es preambulum és a 46. cikk szerint a határozatokkal azonos feltételekkel ismerik el és nyilvánítják végrehajthatónak az alaki követelményeknek megfelelően végrehajtható okiratként elkészített vagy nyilvántartásba vett, és valamely tagállamban végrehajtható okiratot; ez vonatkozik tehát a közokiratokra is.
Az 1999-es Tamperei Program egyik fő célkitűzése, hogy a határozat meghozatalának helye szerinti tagállamtól eltérő tagállamban a végrehajtáshoz való hozzáférést gyorsítani és egyszerűsíteni kell. Ennek érdekében el kell tekinteni a végrehajtást megelőzően a végrehajtás helye szerinti tagállamban szükséges valamennyi közbenső intézkedéstől. A rendelet alapján a nem vitatott követelésekről szóló határozatokat, bírósági egyezségeket és közokiratokat,15 valamint az ezen okiratok európai végrehajtható okiratként történő hitelesítése megtámadását követően hozott határozatokat külön eljárás nélkül a többi tagállamban is végre lehet hajtani. A végrehajtás szerinti tagállam a végrehajthatóvá nyilvánítás szükségessége és az elismerés megtagadásának lehetősége nélkül ismeri el és hajtja végre a határozatot, amennyiben az eredetileg eljáró bíróság azt a rendeletben meghatározott feltételek megléte esetén európai végrehajtható okiratként hitelesítette, és erről szóló tanúsítvánnyal látta el.
Az európai végrehajtható okiratként hitelesített határozatot tehát úgy kell tekinteni, mintha azt a végrehajtás tagállamában hozták volna meg. A hitelesítés kérelmezése azonban csak egy választási lehetőség a hitelező számára, aki dönthet a 44/2001/EK rendelet szerinti elismerési és végrehajtási eljárás, illetve más közösségi jogi aktusok alkalmazása mellett is.
A rendelet rendelkezéseit mindazon polgári és kereskedelmi ügyekben kell alkalmazni, amikor a hitelező - akinek pénzbeli követelése jellegét és mértékét az adós igazoltan nem vitatja - az adóssal szemben bírósági határozatot, illetve az adós kifejezett beleegyezését igénylő végrehajtható okiratot (bírósági egyezség, közokirat) tud felmutatni. Ennek célja, hogy a nem vitatott követelésekre vonatkozó európai végrehajtható okirat létrehozásával lehetővé váljon a határozatok, bíróság által jóváhagyott egyezségek és közokiratok szabad mozgása a tagállamok között anélkül, hogy a végrehajtás szerinti tagállamban az elismerést és a végrehajtást megelőzően bármely közbenső eljárás meghozatalára lenne szükség.
Egy követelés akkor minősül nem vitatottnak, ha az adós bírósági eljárás során vagy közokiratban kifejezetten elismerte, bíróság által jóváhagyott vagy bíróság előtt kötött egyezséggel elfogadta vagy ellene kifogást nem emelt, illetve ha bírósági eljárásban kifogást emelt ugyan, de a későbbiekben nem jelent meg (amennyiben ez a származási ország joga szerint hallgatólagos elismerésnek minősül).
Az európai végrehajtható okiratként történő hitelesítés előfeltétele többek között, hogy a határozat a származási országban végrehajtható, megfelel a minimumkövetelményeknek, az iratokat a rendelet szerinti módon kézbesítették az ellenfélnek, aki abból megfelelő tájékoztatást kapott a követelésről és annak vitatásához szükséges eljárási lépésekről stb. Lehetőség van részleges tanúsítványt kiállítására, amennyiben a határozatnak csak egy része tesz eleget e rendelet követelményeinek, illetve a tanúsítvány kijavítására, esetleg visszavonására is.
A rendelet III. Fejezete szabályozza a nem vitatott követelésekre vonatkozó eljárások minimumszabályait. Ha az adós a bírósági eljárás során nem emel kifogást a tartozással szemben, vagy emel ugyan, de később azt hallgatólagosan elismeri, az ilyen követelésre vonatkozó határozat csak akkor hitelesíthető európai végrehajtható okiratnak, ha a származási tagállamban lefolytatott bírósági eljárás megfelel a rendelet eljárási követelményeinek.
A minimumszabályok előírják a kézbesítés szabályait, az adós általi kézhezvétel bizonyítékával és az a nélküli esetekre egyaránt; az adós tájékoztatását a követelésről és a vitatásához szükséges eljárási lépésekről. A rendelet nem tartalmaz arra irányuló kötelezettséget, hogy a tagállamok nemzeti jogszabályaikat a benne foglalt eljárási minimumszabályokhoz igazítsák, az egyszerűsített végrehajthatóság alkalmazására azonban csak akkor van lehetőség, ha a tagállamok bírósági eljárásában ezek teljesülnek.
A végrehajtási eljárásra vonatkozóan ez a rendelet sem tartalmaz részletszabályokat, a tagállamok belső jogára bízza, ugyanakkor a végrehajtás megtagadható, ha a hitelesített határozat összeegyeztethetetlen egy korábban meghozott határozattal. Lehetőség van továbbá a végrehajtás felfüggesztésére vagy korlátozására is.
A rendelet alapján lehetővé válik, hogy a tagállamok igazságszolgáltatásába vetett kölcsönös bizalom alapján csak egyetlen tagállam bírósága döntsön arról, hogy egy határozatnak európai végrehajtható okiratként való hitelesítéséhez minden feltételt teljesítettek-e. A cél, hogy az összes többi tagállamban lehetővé váljon a határozat végrehajtása anélkül, hogy végrehajtás szerinti tagállamban az eljárási minimumszabályok helyes alkalmazását egy további bíróságnak vizsgálnia kellene.16
A rendeletet 2005. október 21-től kell alkalmazni.
A bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvénynek (továbbiakban: Vht.) a külföldi bírósági határozatok végrehajtásának elrendelésére vonatkozó rendelkezései alapvetően megfelelnek azoknak a követelményeknek, amelyeket e rendeletek megkövetelnek a bírósági határozatok végrehajthatóságának elrendelésével kapcsolatban: a belföldi végrehajthatóság kimondása bírósági eljárás útján történik, a bíróság határozata pedig kétfokú jogorvoslattal támadható, s a végrehajtás elrendelése nem jelenheti a határozatnak - a rendeletekkel egyébként kifejezetten tiltott - érdemi felülvizsgálatát. Ennél fogva a rendeletek (805/2004/EK és 2201/2003/EK rendelet) hazai alkalmazásához nem születtek új rendelkezések: a Vht. ezek helyett előírja, hogy az Európai Unió tagállamaiban hozott bírósági határozatok végrehajthatóságának a két rendelet szerinti megállapítása során - természetesen a rendeletekben nem rendezett kérdésekben - a külföldi bírósági határozatok végrehajtásának elrendelésére vonatkozó szabályok szerint kell eljárni.
A Vht.-t módosító 2005. évi XLI. törvény vezette be új intézményként azonban például a belföldi végrehajthatóságról szóló tanúsítványt, amelyet a határozatot hozó állam bíróságának kell kiállítania. A rendeletek mellékleteiben foglalt tartalommal készülő tanúsítvány, illetve igazolás tartalmazza a határozat leglényegesebb, a végrehajthatóság megállapítása szempontjából jelentőséggel bíró adatait, s azt az ügyfélnek csatolni kell a másik tagállamban indított, a végrehajthatóság megállapítása iránti eljárásban. Ezen eljárásban meghozott határozat alapján kerül sor nálunk a végrehajtható okirat (végrehajtási lap, végrehajtási záradék stb.) kiállítására, majd a végrehajtás foganatosítása már a belső jog szerint történik. Hazánkban a kiállított végrehajtható okiratot a bíróság eljuttatja az illetékes bírósági végrehajtónak, aki a költségeinek megelőlegezését követően a Vht. szerint jár el az adóssal, kötelezettel szemben.
A belföldi határozatok tekintetében a Vht. 31/C. §-a kimondja, hogy a tanúsítvány, igazolás kiállítását a hazai végrehajtás elrendelésére - a Vht. szerinti végrehajtható okirat (végrehajtási lap, végrehajtási záradék stb.) kiállítására - jogosult bíróság végzi, kivételesen pedig (ha Magyarországon már indult végrehajtás a határozat alapján) a végrehajtást foganatosító bíróság is kiállíthatja azt.
A Magyar Köztársaság az európai uniós csatlakozásra történő felkészülés során megtette a rendeletekben előírt közléseket: kijelölte a végrehajthatóság megállapítása során eljáró bíróságokat, a határozataik elleni jogorvoslatot elbíráló bíróságokat, meghatározta, hogy ezen utóbbi bíróságok határozatai ellen milyen eljárás keretében lehet további jogorvoslattal élni. E közlések tartalma a csatlakozási szerződés értelmében ugyancsak a rendeletek részévé vált.17
Az Európai Bíróság általában azzal a kérdéssel foglalkozott, hogy a közjegyzői hivatás közhatalom gyakorlásának tekinthető-e az EK-Szerződés 39. cikkének (4) bekezdésére figyelemmel, mely szerint "e cikk rendelkezései (munkavállalók szabad mozgása) nem vonatkoznak a közszolgálatban történő foglalkoztatásra."
Az Európai Bíróság a Reyners ügyben18 hozott ítéletében kimondta, hogy a tagállamok csak azon tevékenységek esetében állíthatnak fel korlátokat a más tagállamból származó munkavállalók alkalmazása szempontjából, amelyek a közhatalom gyakorlásában történő közvetlen részvételnek minősülnek. A jogászi, azon belül is elsősorban az ügyvédi hivatás kapcsán ezt a megállapítást nem lehet kiterjeszteni azon tevékenységekre, amelyek meghatározó részét elsősorban a jogi tanácsadás és a bíróságok előtti képviselet.
Mindezek alapján felmerül a kérdés, hogy a közjegyzői hivatás, mint jogászi tevékenység az EK-Szerződés alkalmazása szempontjából közszolgálatnak minősül-e? A Közszolgálati Reform Kormánymegbízotti Hivatal állásfoglalása szerint "a közjegyző működése - bár közérdekű tevékenységet lát el - nem sorolható a közszolgálat körébe, mivel nem tagozódik be az államszervezetbe, nem része egyetlen állami (önkormányzati) szervnek sem."19
Az Unibank ügyben20 ugyanakkor az Európai Bíróság a közokiratok bizonyító erejét a közhatalom gyakorlásában történő részvétellel és a közokiratot kiállító személy által viselt tisztség közhatalmi jellegével hozta összefüggésbe. A tagállami bíróság előtt felmerült jogvita a polgári és kereskedelmi ügyekben irányadó joghatósági szabályokról, valamint az ítéletek végrehajtásáról szóló Brüsszeli Egyezmény 50. cikkének értelmezésével kapcsolatos, amely a közokiratok és bírósági határozatok kölcsönös elismeréséről és végrehajtásáról szól. Eszerint az egyik tagállamban kiállított és végrehajthatónak minősülő közokirat végrehajtható egy más tagállamban is, az Egyezmény 31. cikkének megfelelően benyújtott kérelem szerinti eljárás alapján. Az Európai Bíróság az Unibank ügyben kimondta, hogy mivel a Brüsszeli Egyezmény 50. cikkének hatálya alá tartozó közokiratok végrehajtása gyakorlatilag ugyanazon feltételekkel történik, mint a bírósági ítéletek végrehajtása, azok hitelességét minden kétséget kizáróan meg kell állapítania a végrehajtás tárgyában eljáró bíróságnak. A magánszemélyek által kiállított okiratok nem minősülnek eredendően hitelesnek, ezért az Európai Bíróság szerint a közokiratok hitelességéhez elengedhetetlen, hogy a kiállítás szerinti állam által felruházott "hatóság" vegyen részt az elkészítésükben. A német Közjegyzői Kamara (Bundesnotarkammer) ebből azt a következtetést vonta le, hogy a közhiteles dokumentumok kiállítása olyan tevékenységnek minősül, amely a közhatalom gyakorlásához kapcsolódik.21
2000 márciusában a lisszaboni Európai Tanács elfogadta azt a gazdasági reformprogramot, melynek célja, hogy az EU 2010-re a világ legversenyképesebb és legdinamikusabb tudásalapú gazdaságává váljon. A szakmai szolgáltatásoknak fontos szerep jut az európai gazdaság versenyképességének javításában, mivel a gazdaság és az üzleti világ számára inputot jelentenek, tehát minőségük és versenyképességük fontos továbbgyűrűző hatásokkal jár. A szakmai szolgáltatások jelentőségéhez hozzájárul a fogyasztókra gyakorolt közvetlen hatásuk is.
A szabadfoglalkozások bölcsészeti, illetve tudományos szakképzettséghez kötött szakmák, ide tartoznak a könyvelők, építészek, mérnökök, gyógyszerészek, ügyvédek és a közjegyzők is. Az ágazatra jellemző a nagymértékű szabályozás: állami jogszabályok vagy szakmai szervezetek önszabályozása formájában. Az előírások vonatkozhatnak többek között a foglalkozást gyakorlók számára, az alkalmazható díjakra és a díjszámítás megengedett módszereire, a szolgáltató vállalkozások szervezeti formájára, a reklámozás lehetőségére, és azokra a feladatokra, amelyeket kizárólag az adott foglalkozást űzők végezhetnek.
A szakmai szervezetek által megalkotott szabályozások vállalkozások társulásai által hozott döntések, amelyekkel megsérthetik az EKSz. 81. cikkében megfogalmazott tilalmat: tilos minden vállalkozások közötti megállapodás, vállalati társulások döntése és összehangolt magatartás, amely alkalmas a tagállamok közötti verseny befolyásolására, és a közös piacon belüli verseny akadályozását vagy torzítását célozza, vagy ilyen hatást fejt ki.
Ugyanakkor nem esnek e tilalom alá azon szabályok, melyek az illető tagállam szervezeti keretei között objektíve szükségesek az adott szakma megfelelő gyakorlásához. A versenykorlátozó magatartást előidéző vagy támogató, vagy annak hatásait felerősítő állami szabályozás viszont az EKSz. 3. cikk (1) g) pontjába, a 10. cikk (2) bekezdésébe és a 81. cikkbe ütközik. A tagállam is felelősségre vonható az ebből fakadó jogsértések miatt, ha döntéshozatali jogát megfelelő garanciák nélkül valamely szakmai szervezetre ruházza, azaz anélkül, hogy pontosan meghatározná a figyelembe veendő közérdekű célokat, valamint az utolsó szó jogát sem tartja fenn magának, és nem ellenőrizheti a végrehajtást. Látható tehát, hogy ellentét alakulhat ki a szabadfoglalkozások bizonyos mértékű szabályozásának igénye és az EKSz. versenyszabályai között.
A Bizottság jelentése az ügyvédi, közjegyzői, mérnöki, könyvelői és gyógyszerészi foglalkozásokra koncentrál, a 2004. május 1-je előtti 15 tagállam által benyújtott adatok alapján. Nem tartotta ugyanakkor szükségesnek az EKSz. 82. cikkének vagy a vállalkozások közötti koncentrációk ellenőrzéséről szóló 139/2004/EK rendelet esetleges alkalmazásának vizsgálatát.
Számos empirikus kutatás kimutatta, hogy a fogyasztók számára milyen negatív hatásokkal járhat a túlzott mértékű, vagy elavult versenykorlátozó szabályozás. Az ilyen szabályok kizárhatják vagy korlátozhatják a szolgáltatások közötti versenyt, ezzel csökkenthetik a szakma képviselőinek érdekeltségét abban, hogy költséghatékonyan, alacsony árakon, jobb minőségben dolgozzanak.
Ugyanakkor három fő okból is szükség lehet a szabadfoglalkozások bizonyos szintű szabályozására. Az első ok a fogyasztók és szolgáltatók közötti ún. "információs aszimmetria", a szakmai szolgáltatások egyik fő jellemzője ugyanis nem más, mint hogy gyakorlóik olyan magas szintű szakmai ismeretekkel rendelkeznek, melyeknek a fogyasztók nincsenek a birtokában. Elképzelhető, hogy a fogyasztók nincsenek ilyen ismeretek birtokában, így nehezen tudják megítélni a vásárolt szolgáltatások minőségét.
A második ok az "externáliák" kérdése, vagyis, hogy e szolgáltatások hatással lehetnek kívülállókra, és fennáll a veszély, hogy az ilyen szolgáltatások nyújtói és vásárlói nem veszik figyelembe ezeket a külső hatásokat (például egy pontatlan könyvvizsgálat félrevezetheti a hitelezőket, befektetőket is).
A harmadik érv a "közjavakhoz" kapcsolódik, mivel egyes szakmai szolgáltatások a társadalom egésze számára értéket képviselő közjavakat állítanak elő. Ezért a korlátozó szabályozás hívei úgy érvelnek, hogy e szabályozás célja a szakmai szolgáltatások színvonalának megőrzése, és a fogyasztók védelme a szakmai hibákkal szemben.
Az EU-ban a szabadfoglalkozásokra vonatkozó potenciális versenykorlátozó szabályozásokat öt fő kategóriába sorolhatjuk: árrögzítés, ajánlott árak, a reklámozás szabályozása, piacralépési követelmények és fenntartott jogok, valamint a tevékenység struktúrára és a multidiszciplináris tevékenységekre vonatkozó szabályok.
a) Szabott árak
A szakmai szolgáltatások díját a legtöbb tagállamban a szolgáltató és az ügyfél szabad alkuban állapítja meg. Néhány esetben azonban továbbra is léteznek szabott árak, valamint maximum és minimum árak. A szabott ár vagy minimum ár az a szabályozási eszköz, amely a legtöbb káros hatással lehet a versenyre, mivel eltünteti vagy jelentősen csökkenti a versenypiac által a fogyasztóknak biztosított előnyöket.
Egyes szakmai szervezetek szerint a szabott ár nem más, mint az alacsony árszintet biztosító mechanizmus. Ám a közgazdaságtan elmélete azt mutatja, hogy ha egyébként a piacon verseny van, nem valószínű, hogy az árszabályozás alacsonyabb árakat eredményez, mint a versenyár.
A szakmai szervezetek azzal érvelnek, hogy a szabott árak a szolgáltatás minőségét védik. Ám a szabott árak nem akadályozzák meg a szolgáltatókat abban, hogy rossz minőségű szolgáltatást nyújtsanak. Emellett több olyan mechanizmussal (például szakmai szolgáltatásokról szóló információ elérését és minőségét javító lépések) is biztosítható a minőség és a fogyasztók védelme, melyek kevésbé korlátozzák a versenyt.
Az elmúlt két évtized során több tagállam is eltörölte a szabott árakat a szakmai foglalkozások területén. Az 1970-es és '80-as években például az Egyesült Királyságban megszüntették a tulajdonátruházási és építészi szolgáltatásoknál, Franciaországban a jogi szolgáltatásoknál. Jelenleg a legtöbb tagállamban a jogászi, könyvelői, mérnöki és építészi szakmák hatékonyan működnek szabott árak nélkül. Ez azt sugallja, hogy az árszabályozás nem elengedhetetlen szabályozási eszköz e szakmákban, és más, kevésbé versenykorlátozó mechanizmusok hatékony eszközt jelenthetnek a megfelelő színvonal fenntartására.
Lehetséges, hogy a maximált árak védik a fogyasztókat a túlzott díjak alkalmazásától az olyan piacokon, ahol komoly piacralépési korlátok vannak, és nincs hatékony verseny. Ám úgy tűnik, ez a legtöbb szabadfoglalkozás esetében nem igaz. Kivétel lehet ez alól a Bizottság jelentése szerint a latin közjegyzői szakma, ahol az árszabályozás mellett más szabályok is vannak, mint például a kvantitatív piacralépési korlátok és reklámkorlátozások, melyek komolyan korlátozzák a versenyt. E piacon a szabályozó hatóságoknak összetettebb reform-megközelítést kell alkalmazni, azaz szükséges lehet az árszabályozás megszüntetése mellett más versenybarát változtatásokra, a kvantitatív belépési és reklámkorlátozások lazítására is.
b) Ajánlott árak
A szabott árakhoz hasonlóan az ajánlott árak is jelentős negatív hatással lehetnek a versenyre. Először is, az ajánlott árak megkönnyíthetik az árak összehangolását a szolgáltatók között, másodszor pedig félrevezethetik a fogyasztókat az ésszerű ár mértékével kapcsolatban.
A szakmai szervezek szerint az ajánlott árak hasznos információt adnak a fogyasztóknak a szolgáltatások átlagos költségszintjéről, továbbá csökkentik az egyedi ármegállapítás és áralku költségeit, és iránymutatással szolgálnak a szakma művelőinek, akik esetleg nem rendelkeznek elegendő tapasztalattal a díjak megállapításához.
Az olyan piacokon, ahol magasak a keresési költségek, valóban előnyös lehet a fogyasztóknak, ha pontos információk állnak rendelkezésükre a tipikus árszintekről. Ugyanakkor vannak más, a versenyt kevésbé torzító megoldási módszerek az árinformációk biztosítására, például ha fogyasztói szervezetek múltbeli adatokon vagy felméréseken alapuló árinformációkat tesznek közzé, az megbízhatóbb árjelzéssel szolgálhat a fogyasztók számára, és a versenyt is kevésbé torzítaná.
Az elmúlt két évtized során több országban is eltörölték az ajánlott árak alkalmazását a szakmai szolgáltatásoknál (a '80-as évek végén a Finn Versenyhivatal kezdeményezésére a jogászi, építészi és más szakmák esetében, '90-es évek végén a jogászoknál Hollandiában, illetve az építészeknél Franciaországban).
c) Reklámkorlátozások
Az EU-ban számos szabadfoglalkozásnál ágazat-specifikus reklámkorlátozás van érvényben. Egyes esetekben a reklámozás teljes tilalom alá esik, másutt konkrét média- vagy hirdetési módszerek, vagy meghatározott tartalmú hirdetések tiltottak. Sokszor nem egyértelműek az érvényes reklámszabályok, ami már önmagában is visszatarthatja a szolgáltatókat egyes reklámmódszerek alkalmazásától.
A reklámozás korlátozása csökkentheti a versenyt, mivel megnöveli a különböző termékekről való tájékozódás költségeit, megnehezíti a fogyasztók számára, hogy megkeressék az igényeiknek leginkább megfelelő minőséget és árat. Abban is általános az egyetértés, hogy a hirdetés létfontosságú versenyeszköz lehet különösen az új piacralépők és az új terméket forgalomba hozók számára.
A reklámkorlátozások hívei hangsúlyozzák, hogy a szellemi foglalkozások esetén milyen információs aszimmetria áll fenn a szakemberek és a fogyasztók között. Úgy érvelnek, hogy a fogyasztók nehezen tudják megítélni a szakmai szolgáltatásokra vonatkozó információkat, ezért különös védelemre szorulnak a megtévesztő vagy manipulatív állításokkal szemben.
Egyre több empirikus bizonyíték támasztja viszont alá az egyes reklámkorlátozások potenciális negatív hatásait. E kutatás azt mutatja, hogy a reklámkorlátozások bizonyos esetekben növelhetik a szolgáltatások díját anélkül, hogy pozitív hatással lennének az érintett szolgáltatások minőségére.
Az elmúlt két évtized során több tagállamban is enyhítették a reklámkorlátozásokat a szabadfoglalkozások területén: a hetvenes években az Egyesült Királyságban törölték el az ügyvédi és könyvelői, a kilencvenes években Dániában a jogászi, könyvelői és építészi szakmákban, de Németországban is enyhítettek a tilalmon. Hasonlóképpen, sok tagállamban a legtöbb reklám-forma megengedett az ügyvédek, közjegyzők számára. Természetesen továbbra is érvényben van olyan általános jogszabály, mely tiltja a hamis vagy megtévesztő reklámot.
d) Piacralépési korlátok és fenntartott tevékenységek
A legtöbb tagállamban minőségi piacralépési korlátok vonatkoznak a szabadfoglalkozásokra. Ilyen korlátozás lehet a minimális képzési idő előírása, szakvizsgák vagy minimális gyakorlati idő követelménye. A piacralépési korlátok mellett gyakran kizárólagos jogosultság is érvényben van bizonyos szolgáltatások nyújtására. Egyes tagállamokban a gyógyszerészek és jogászok esetében még demográfiai vagy földrajzi kritériumokon alapuló kvantitatív piacralépési korlátok is léteznek.
A kvalitatív piacralépési korlátok a fenntartott tevékenységekkel együtt biztosítják, hogy csak a megfelelő végzettségű és szakismerettel rendelkező személyek végezhessenek bizonyos feladatokat. Ezek tehát fontos szerepet játszhatnak a szakmai szolgáltatások színvonalának megőrzésében.
Ugyanakkor a túlzott engedélyezési követelmények nagy valószínűséggel csökkentik a szolgáltatók kínálatát, aminek negatív hatása van a versenyre és a szolgáltatás minőségére. Az empirikus kutatások szerint egyes esetekben a túlzott engedélyezési követelmények magasabb árakat eredményeznek, de a magasabb minőséget nem garantálják.
Ezzel szemben egyes országokban bizonyos szakmák követelményeinek enyhítése következtében alacsonyabbak lettek az árak, míg a minőség nem romlott észrevehetően. A mennyiségi piacralépési korlátok csökkentik a szolgáltatók számát, így a fogyasztók választási lehetőségét és a kínálatot is. Egyes esetekben ezen túlmenően a minőségi korlátozások helyi monopóliumokat is létrehozhatnak.
A korlátozás hívei szerint a demográfiai kritériumokon alapuló mennyiségi korlátozások szükségesek a fontos szolgáltatásokhoz való hozzáférés biztosítására. Szerintük a mennyiségi korlátozások javítják a jövedelmezőséget, így védik a szolgáltató egységek életképességét a ritkán lakott területeken, továbbá megállítják a szolgáltatások átrendeződését a ritkán lakott területek kárára (például a gyógyszerészek és közjegyzők esetében). Mindenesetre, az ilyen mennyiségi piacralépési korlátok indokolatlannak tűnnek az olyan régióban, melyek nem ritkán lakottak, és ahol ezért nincs veszélye a kínálati hiánynak.
e) A tevékenységi szerkezet szabályozása
Több szakmában is szektor-specifikus szabályok vonatkoznak az üzleti struktúrára. E szabályok korlátozhatják a szakmai szolgáltató tulajdonosi szerkezetét, a más szakmákkal való együttműködés mértékét, és egyes esetekben a fiókok, franchise-részlegek vagy láncok nyitását is.
Az üzleti struktúrára vonatkozó szabályozások negatív hatással lehetnek akkor, ha nem engedik, hogy a szolgáltatók új szolgáltatásokat vagy költséghatékony üzleti modelleket vezessenek be. Elképzelhető, hogy e szabályok miatt az ügyvédek és a könyvelők nem nyújthatnak integrált jogi és számviteli tanácsadást adókérdésekben, illetve nem hozhatnak létre "egyablakos" szolgáltatórészlegeket a vidéki régiókban. Egyes tulajdonosi szabályok, például a részvénytársasági forma tilalma, nehezíthetik a tőkéhez jutást a szakmai szolgáltatások piacán, ami gátolja az új piacralépést és a terjeszkedést.
Ugyanakkor a vállalati struktúrára és tulajdonosi viszonyokra vonatkozó szabályok biztosítják a szolgáltatók személyes felelősségét, az ügyfelekkel szembeni helytállási kötelezettséget, a szolgáltatók függetlenségét. Ha a szakmai szolgáltató társaságok nem szakmabeliek tulajdonában vagy befolyása alatt állnának, az alááshatná a szakmabeliek ítélőképességét és a szakmai értékek tiszteletben tartását.
A Bizottság véleménye szerint nem elfogadhatók a szabályok ha az ugyanazon szakma tagjai közötti együttműködést korlátozzák, mivel ez csekély valószínűséggel csökkenti a szakma függetlenségét és etikai színvonalát. Az üzleti struktúra szabályozása indokolhatóbb lehet az olyan piacokon, ahol komoly szükség van a szakmabeliek függetlenségének védelmére vagy személyes felelősségük biztosítására. Viszont létezhetnek a versenyt kevésbé korlátozó alternatív mechanizmusok a függetlenség és az etikai színvonal megőrzésére, egyes piacokon a szigorú tulajdonosi szerkezeti korlátozásokat részben vagy egészben fel lehetne váltani kevésbé versenykorlátozó szabályokkal.
A Bizottság álláspontja szerint a fennálló szabályozások felülvizsgálata során az arányosságot kell számon kérni: a szabályoknak objektíve szükségesnek kell lenniük valamely pontosan meghatározott és jogos közérdekű cél eléréséhez, és csak a lehető legkisebb versenykorlátozással járhatnak. Az ilyen korlátozások valóban a szakemberek és a fogyasztók, felhasználók érdekeit fogják szolgálni.
Következő lépésként az Európai Bizottság az említett 15 tagállam körében végzett felmérését kiterjesztette az újonnan csatlakozó országokra, ennek eredményét23 2004. novemberében tette közzé. A tanulmány átfogó képet ad a 10 új tagállam szakmai szervezetei által alkalmazott szabályozások típusairól és mértékéről. A leginkább szabályozott szakmák valamennyi új tagállamban, a régi tagállamokhoz hasonlóan a közjegyzők, valamint a gyógyszerészek, míg a jogi szolgáltatók (jogászok, ügyvédek) esetenként közepesen, a technikai szakmák (építészek, mérnökök) pedig kevésbé szabályozottak. A könyvelői szakmák (könyvelők, könyvvizsgálók, adótanácsadók) ugyanakkor sokkal liberálisabb szabályozási környezetben folytathatják tevékenységüket a csatlakozó országokban.
A könyvelői szolgáltatók esetében a leggyakoribb korlátozások a szolgáltatók reklámozási, valamint a más szakmákkal való együttműködési lehetőségeire vonatkoznak. A jogi szolgáltatók kamarái elsősorban tagjaik reklámtevékenységét, valamint vállalkozásaik tulajdonosi szerkezetét szabályozzák, és számos esetben meghatározzák szolgáltatásaik díjtételeit.
A közjegyzők tevékenysége valamennyi tagállamban jogszabályban meghatározott keretek között folytatható, számos kizárólagos tevékenységi jogkörrel felruházva. Ennek megfelelően szolgáltatási díjaik is általában tételesen meghatározottak, emellett szigorú képzettségi és belépési feltételeknek kell megfelelniük, kamarai önszabályozásaik pedig további korlátozásokat határoznak meg. A technikai szakmákra a tagállamok többségében hasonló belépési korlátok jellemzőek, így képzettségi követelmények, megfelelő gyakorlat, valamint engedély megszerzésének előírása. Ezen túl néhány ország kamarája részletes előírásokat határoz meg szolgáltatói minimum-díjtételei vonatkozásában.
Összességében a kamarák válaszai és a kutatás eredményei alapján Csehország, a Balti-államok, valamint Szlovákia tűnik a leginkább szabályozott országnak, míg Magyarország és Lengyelország esetében a szakmai szabályok csak szűk körben határoznak meg versenykorlátozásnak tekinthető rendelkezéseket.
2005. szeptember 5-én Neelie Kroes versenyjogi biztos nyilvánosan felszólította az Unió tagállamait, hogy liberalizálják a szellemi szabadfoglalkozású munkavállalókra vonatkozó szabályaikat. A jogászok, építészek, közjegyzők, könyvelők és gyógyszerészek által nyújtott szolgáltatások könnyebb elérhetősége kulcsfontosságú a Barroso vezette Bizottság számára.
A biztos arra kérte a tagállamok kormányait, hogy a sokszor hangoztatott politikai elköteleződésük után tegyenek végre valós intézkedéseket a területen. Kroes emlékeztetett arra, hogy a fenti szakmák képviselői által nyújtott szolgáltatások kulcsfontosságúak az EU gazdaságában, és hozzátette, hogy a gazdasági versenyt akadályozó előírások megszüntetése nem csak a piaci szereplők versenyképességére lenne élénkítő hatással, hanem egyidejűleg a fogyasztók választási szabadsága és az üzleti élet résztvevői is több és jobb minőségű szolgáltatást kaphatnának pénzükért cserébe.
A jelenlegi Bizottság munkájában tehát kulcsfontosságú a versenyjog érvényesítése: a szolgáltatások határokon átnyúló elérhetőségén túl most már a tagállamok hazai szabályozásának megváltoztatása is napirendre került. Az EU-ban elsősorban a nemzeti hatóságok kötelezettsége biztosítani a közösségi versenyjogi szabályok érvényesülését, és a Bizottság által sürgetett reformokkal is tagállami szinten kell foglalkozni.
Az Egyesült Királyságban, Dániában és Hollandiában jól halad a szabadfoglalkozásúak által nyújtott szolgáltatásokra vonatkozó szabályok reformja. Jelentős költségcsökkenést érezhettek az ügyfelek például annak köszönhetően, hogy a holland és brit ingatlanforgalmi szerződéseket már nem kizárólag jogászok köthetik meg.
Franciaországban, Németországban és Írországban jelenleg is folyik a versenyjogi szabályok felülvizsgálata. Írországban például előre láthatóan nem kell sokat várni az ügyvédi szolgáltatásokra vonatkozó reklámtilalom eltörlésére.
A fentiekkel ellentétben több tagállamban egyáltalán nem tapasztalhatók a versenyjogi reformmal kapcsolatos intézkedések. A Bizottság által különösen bírált országok a Cseh Köztársaság, Ciprus, Finnország, Görögország, Málta, Spanyolország és Svédország.24
A Gazdasági Versenyhivatal (GVH) számos versenyfelügyeleti eljárásában vizsgálta a szakmai kamarák önszabályozó tevékenységét, s tett versenypártoláson keresztül ajánlásokat a jogszabály-előkészítések során. A szakmai szabályozások versenypolitikai értékelése kapcsán megfogalmazott ajánlásokkal és célkitűzésekkel összhangban a GVH javasolja a közjegyzői tevékenységre vonatkozó szabályozások felülvizsgálatát, az aggályosnak ítélt rendelkezések újraszabályozását.
A közjegyzők tevékenységüket gazdaságilag önálló vállalkozásként, saját kockázatukra folytatják, ezen belül bizonyos tevékenységeiket pedig versenyző - lényegét tekintve piaci - szolgáltatásként nyújtják, így azok vállalkozási jegyeket is hordoznak, ezért a fennálló, alapvetően a hatósági feladatok ellátását garantáló szigorú törvényi előírások egy része egyúttal versenykorlátozó jellegű szabályozásként is értékelhető.
Szükséges lenne tevékenység-fajtánként (elkülönítve a kizárólag hatósági tevékenységet a versenyzőtől) vizsgálat tárgyává tenni a szabályozási célokat, az alkalmazott korlátozó jellegű szabályozásokat, s igazolni azok feltétlen szükségességét, és arányosságát. Indokolt lehet egyrészt a kizárólagos hatósági tevékenységi körök, másrészt a területi illetékességi szabályok és a közjegyzői létszám korlátozása tekintetében felülvizsgálatot végezni.
Azokban az esetekben, amikor jogszabály nem határoz meg számukra földrajzi és időbeli kizárólagosságot, a közjegyzők közötti verseny (különösen a szolgáltatás minősége - pl. iroda helyszíne, ügyfélfogadási idő, szolgáltatásnyújtás gyorsasága stb. - területén) nincs teljesen kizárva, még abban az esetben sem, ha a szolgáltatásnyújtók alacsony száma, illetve az egyéb szabályozási kötöttségek miatt gyakorlatilag korlátozott. A közjegyzői okiratok elkészítése, okiratmásolat és aláírás hitelesítése, vagy jogi tanácsadása esetén például az ügyfelek szabadon dönthetnek abban, hogy melyik közjegyző szolgáltatását veszik igénybe még akkor is, ha például a közokirati forma kötelezettségét jogszabály határozza meg. A közjegyzőkre vonatkozó, a közhatalmi jogosítványaikat garantáló szabályozási kötöttségek miatt e versenyző tevékenységeik elkülönülten értékelhetők az egyéb jogi szolgáltatók (így az ügyvédek) által nyújtott hasonló szolgáltatásokhoz képest.
Azonban azáltal, hogy szolgáltatásaik díját nem közvetlenül az államtól, hanem ügyfeleiktől kapják, saját tevékenységükkel befolyásolhatják az ügyfelek választását, s ezáltal azt, hogy milyen mértékű bevételre tesznek szert. Így érdekeltté válhatnak piaci jellegű tevékenységeik esetében mind az ügyfélszerzésben, mind bevételük és nyereségük növelésében, igénybe véve egyúttal a piaci tevékenység folytatásának nélkülözhetetlen eszközeit, így a reklámozás vagy az árverseny lehetőségét.
A GVH által versenykorlátozó jellegűnek értékelt szabályozási elemek többek között:
- a kinevezés feltételei,
- tevékenységi monopóliumok,
- létszámuk szabályozása,
- illetékességi előírások hatósági ügyekben,
- rögzített díjak,
- korlátozott párhuzamos tevékenységi lehetőség,
- tevékenységi forma megkötése.
A hatósági tevékenységek esetében a GVH indokoltnak tartja annak mérlegelését, hogy valamennyi esetben szükséges-e közokirati forma. A jelenleginél differenciáltabb díj- és áralkalmazási rendszer kialakítása indokolt, annak fenntartása mellett, hogy a különböző közjegyzői tevékenységek esetében a szabályozás a méltányos, tisztességes díjazás elvárását közvetítse. A hatályos közjegyzői törvény díjszabályozásra vonatkozó része hatékonyságra ösztönzési és fogyasztóvédelmi szempontból nem fogalmaz meg érdemi garanciális rendelkezéseket, nem határoz meg szabályokat arra, hogy a törvényességi felügyeletet ellátó miniszternek a díjak szabályozása során, milyen megfontolások alapján kell meghatároznia a különféle közjegyzői szolgáltatások díjtételeit, tarifáit, illetve az sem tisztázott megnyugtatóan, hogy mi lehet az egyes díjtételek közgazdasági tartalma.
Vélelmezhetően a közjegyzői díjszabás megállapításakor csupán azokon a területeken indokolt rögzített, az igazságszolgáltatásban elfogadott átalányszerű, eljárási díj jellegű szolgáltatási díjakat meghatározni, ahol fennmaradna a közjegyzők hatósági eljárási területi monopóliuma is, s az ügyfelek hitelesítés igénybevételének kötelezettsége a jelenlegi jogszabályok által meghatározott esetekben.
Így a versenyző szolgáltatások esetében szabályozási szempontból a fix díjtételekről az ármaximálásra való áttérés lehet indokolt. Azoknál a közjegyzői szolgáltatásoknál, ahol a közjegyzők közötti választás nem korlátozott, ott a jelenlegi árrögzítést felülvizsgálandó, s helyette olyan díjmaximumok kidolgozását szükséges elindítani, melyek az állandó ráfordítások költségén túl a nyereségre is fedezetet biztosítanak. Az ármaximálás egyúttal a fogyasztói érdekek védelmével is alátámasztható, mivel jelenleg a közjegyzők számának korlátozása miatt bizonyos földrajzi területeken, a jogszabály által biztosított kizárólagos tevékenységi körök a potenciális verseny lehetőségét is kizárják. További garanciát jelenthetne egy területi-jövedelmi egyenlőtlenségeket kiegyenlítő kassza létrehozása, valamint a közjegyzők kötelezése arra, hogy tarifáikat költségarányosan határozzák meg.
A Versenyhivatalnak nem célja a szabályozási korlátok teljes eltüntetése, hanem csupán a közérdek pontos definiálása, az ennek elérését szolgáló szabályozási korlátok olyan szinten történő meghatározása, amelyek mellett a feltétlenül szükséges garanciák megmaradnak, s versenybarátabb mechanizmusokkal elérhető a fogyasztói igények kiszolgálási hatékonyságának, az alkalmazkodás rugalmasságának növekedése.
Az Európai Bizottság 2005. márciusában Zöld könyvet bocsátott ki az öröklés és a végrendeletek esetleges közösségi szabályozása kapcsán. Az emberek mobilitása egyre növekszik a belső határok nélküli térségben, így a különböző tagállamok állampolgárai közötti kapcsolatok száma is nő, ami gyakran együtt jár a több tagállamban történő vagyonszerzéssel, ez pedig jelentősen bonyolítja az örökösödést. Az eddig elfogadott nemzetközi magánjogi tárgyú közösségi normák eddig nem szabályozták ezt a területet.
A transznacionális öröklési ügyek szereplői érdekében a közösségi jogi eszközöknek a bíróságokon kívüli iratok és cselekmények elismeréséről is kell szólniuk (így a végrendeletek, közjegyzői okiratok, közigazgatási eljárások esetén).
A vitaindító anyag kérdései között szerepel az alkalmazandó jog kérdése, az ennek kiválasztásához szükséges "kapcsoló tényező" megtalálása, a köteles rész intézménye, az áttétel, a joghatósági szabályok, az elismerési és végrehajtási szabályok és az ún. európai öröklési bizonyítvány létrehozása.
A közjegyzői tevékenység folytatásának jogi feltételeit Magyarország uniós csatlakozása nem befolyásolta, hiszen a létező közösségi jogi előírásoknak, követelményeknek a hatályos magyar jogi szabályozás maradéktalanul eleget tett. Ugyanakkor az előkészületben lévő uniós tervezetek, szabályozási iránymutatások már mélységeiben érinthetik a jelenleg a tagállamokban működő rendszereket. A kötöttségek esetleges lazítása - mind a szolgáltatás irányelv, mind pedig a szakmai liberalizáció tekintetében - azonban csak hosszú szakértői egyeztetési folyamat eredménye lehet, de egyre kevésbé tűnik elkerülhetőnek. Szükséges tehát, hogy a közjegyzői hivatásrend időben felkészüljön az európai jogi környezet változására. ■
JEGYZETEK:
* A tanulmány Fazekas Juditnak a Budapesti Közjegyzői Kamara közgyűlésén 2005. február 26-án elhangzott előadásának bővített változata.
1 2004/0001 (COD) Proposal for a Directive of the European Parliament and of the Council on services in the internal market.
2 Acquis: az "acquis communoutaire" francia kifejezésből, a közösségi joganyag egészét jelenti, beleértve az alapszerződéseket, azok módosításait, a közösségek másodlagos jogforrásait és az Európai Bíróság ítélkezését is.
3 Dr. Bozzay Erika, dr. Simon Balázs, dr. Villányi József, dr. Wallacher Lajos: Igazságügyi együttműködés az Európai Unióban, Európai Füzetek 33. Budapest, 2003.
5 Várnai Ernő: Az Európai Unió joga, 55-56. o.
7 Paul Craig, Gráinne de Búrca: EU Law (2003) p. 30-31.
8 Az Európai Unióról szóló Szerződéshez és az Európai Közösséget létrehozó Szerződéshez csatolt jegyzőkönyvek, Amszterdami Szerződés.
9 COM (2004) 401 final
10 16054/04, a Program végrehajtása érdekében 2005. májusában Akció Tervet fogadtak el (9778/2/05 REV2).
11 Kende Tamás-Szűcs Tamás: Az Európai Unió politikái, 17. o.
12 Ld. a 2005. évi XLI. törvény általános indokolása.
13 Ld. a 2005. évi XLI. törvény általános indokolása.
14 Ld. a 2005. évi XLI. törvény Általános Indokolása
15 A közokirat fogalma a 4. cikk szerint "egy hivatalosan kiállított vagy bejegyzett irat, melynek közhitelessége az aláírásra és az irat tartalmára vonatkozik, és egy hatóság vagy a származási tagállam e célra felhatalmazott más szerve által került megállapításra".
16 Lásd a 2005. évi CLI. törvény általános indokolása.
17 Lásd a 2005. évi XLI. törvény általános indokolása
18 C-2/74
19 http://www.kszrh.hu/tanul3.html
20 C-260/97
21 http://www.bnotk.de/Informationen_Presse/BNotK-Positionen/Notare_in_Europa%5BEN%5D.htm
22 COM (2004) 83 végleges.
23 Stocktaking Exercise on Regulation of Professional Services - Overview of Regulation in the New EU Member States dated November 2004.
24 Forrás: JogiFórum.hu
25 http://www.gvh.ionlab.net/index.php?id=3877&l=h
24 Forrás: JogiFórum.hu
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Fazekas Judit, európai integrációs helyettes államtitkár, IM, Budapest egyetemi tanár Dr. Tóth Annamária, tanácsos, IM, Budapest
Visszaugrás
