A jog realitása alatt voltaképp a jog létmódját értjük; a realitás szóba sűrítve a jog ontologikus vonatkozásainak megannyi elemét. A realitás szó elsődlegesen valami tárgyias, sőt anyagi jelleget sugall. Természetesen léteznek pszichikus, mentális realitások is, így sokkalta szélesebb értelemben használhatjuk, illetve kell, hogy használjuk a realitás fogalmát annál, mintsem azt a köznapi szóhasználat teszi.
Jog alatt legtöbben egy olyan összetett társadalmi jelenséget értenek, amely egyszerre valósul meg materiális és immateriális közegben. Így a jog jelenségének körében szokás értelmezni
- meghatározott emberi cselekvéseket (szerződési akaratnyilatkozatokat, közigazgatási, bírósági, törvényhozási cselekményeket),
- bizonyos tárgyakat (okiratokat, hivatalos közlönyöket, stb.),
- meghatározott, fizikailag nem érzékelhető "dolgokat" (jogintézményeket, magukat a jogszabályokat, az államot, stb.).
Ezekben a jelenségekben, dolgokban, illetve elgondoltságokban nyilatkozik meg maga a jog, amelynek a jogfilozófia gyakorta mindezeken túli entitást tulajdonít.
És alighanem igaza is van, hiszen a magatartások, tárgyak, elgondoltságok azáltal tekinthetők és tekintendők joginak, hogy egy további képzet, magának a jognak a képzete társul hozzájuk.
Ám, hogy pontosan mi is ez a jog illetve, hogy a jognak mi is adja lényegét, ebben már merőben eltérnek a vélemények.
Az úgynevezett parancselméletek a jog lényegi elemét a normakibocsátó hatalmában, végső soron a fizikai kényszert is igénybe venni képes hatalmában vélik felismerni (Austin).[2] Az e felfogással szemben leggyakrabban felhozott ellenérv szerint: a parancselmélet elfogadása esetén a fegyveres útonállónak az áldozataihoz intézett utasításait is jogszabályoknak kellene tekintenünk. Mindenesetre a parancselmélet a fizikailag is működésbe léphető hatalomban véli felismerni a jog lényegi sajátosságát, s ezzel a jogot ontológiai értelemben voltaképp a fizikai realitások közegébe vonja.
Az úgynevezett elismerési elméletek szerint a jog alatt azokat a szabályokat kell érteni, amelyeket az emberek együttélésük normáiként elfogadnak.
E felfogás képviselői (Bierling, Jellinek)[3], tehát a jog lényegét ugyan egy pszichikai mozzanatban, az elismerésben látják, s így elgondolásuk elemelkedett a parancselméletek materialitás közeliségétől, ám az elismerés elméletek kevéssé birkóztak meg a jognak a konvencionális szabályoktól való elhatárolásával. Szokás, erkölcs, illem és jog fogalma e szerint a koncepció szerint szinte teljesen feloldódni látszik egymásban.
A jogpozitivizmus a jog lényegére vonatkozó kérdést nem annyira megválaszolja, mintsem elodázza. E felfogásban jog az, amit erre felhatalmazott szervek, előírt rend szerint magatartási szabályként meghatároznak. A jogpozitivizmus legjelesebb képviselője, Kelsen szerint a jog lépcsőzetesen felépülő rendszerében a jogalkotás képességét és hatalmát egy megelőző jogi előírás adja.
A jogszabályok, illetve a normakibocsátó hatalmak tehát egy sajátos láncolaton, lépcsőzetességen keresztül egymásból nyerik létalapjukat, s e lépcsőzetesség
- 332/333 -
legfelső fokán egy hipotetikus alapnorma áll. Csakhogy a jogpozitivizmus épp ennek az alapnormának a természetét és eredetét nem kutatja. A jog lényegét merő normativitásában látja. Így nem képes magát a jogot az egyéb szabályoktól elhatárolni, s ebből a szempontból furcsamód az elismerési elméletekkel mutat némi rokonságot. Egyúttal - azzal, hogy puszta normaként értelmezi - kimondatlanul is az elgondoltságok szférájába, a spiritualitás közegébe helyezi a jogot.
Mindenesetre e három legfőbb jogfilozófiai áramlat felismerései nyomán beláthatjuk, hogy a jog realitásának vizsgálata során számolnunk kell
- a hatalom,
- az elismerés és
- a normativitás
jelenségeivel.
Ezek közül az első, a hatalom a materiális realitások közegében helyezkedik el, noha igen jelentős spirituális vonatkozásai is vannak. A hatalom ugyanis létét fizikai valóságán túl legalább ennyire a róla való vélekedésből, a mások által hatalomként való felfogásból nyeri.
Az elismerés és a normativitás jelenségei, pedig már tisztán pszichikus, spirituális realitásoknak tekinthetők.
Anélkül tehát, hogy a jog fogalmának egy újabb meghatározására kísérletet tettünk volna, látható, hogy a jog jelensége hangsúlyosan és elsődlegesen pszichikus jellegű, s a jog realitása így inkább spiritualitásában mintsem materialitásában adott.
Itt hangsúlyozottan a jogi szabály, s nem pedig "a jog" Sollen jellegének kérdésével kívánunk foglalkozni. Megállapítottuk ugyanis, hogy a jogfilozófia a közvetlenül megismerhető, alkalmazható és alkalmazandó jogi normáktól, s egyéb a joggal kapcsolatos jelenségektől többnyire elkülönülten tételezi, de legalábbis külön megragadhatóként fogja fel magát a jogot.
Tekintettel azonban arra, hogy vizsgálódásainknak célja, s nem pedig kiinduló pontja a jog realitásának leírása, ehelyütt magának a jognak a Sollen jellegéről, avagy e jelleg hiányáról még korai volna szólnunk. Mindazonáltal a jog realitásának megértésében jelentős segítségnek ígérkezik a jog talán legpregnánsabb jelenségének, a jogi szabálynak a Sein-Sollen kettősség oldaláról való vizsgálata.
A hagyományos felosztás szerint a természet, például a fizika, kémia, biológia törvényei úgynevezett Sein szabályokat képeznek. Akként vannak ahogy - minden különösebb előzetes megfontolás és akarás nélkül.
A filozófia ezekkel szokta élesen szembeállítani a Sollen szabályokat, amelyek jobbára a társadalmi jelenségekre jellemzőek.
Természetesen a társadalmi relációkban is vannak Sein törvényszerűségek, ám gyakorta ezek semlegesítésére fogalmazódnak meg a kellést kifejező Sollen szabályok. Ilyenként tételezik elsődlegesen az erkölcsöt, mely valamely előzetesen tételezett érték alapján előír egy olyan kívánatos magatartást és annak nyomán valamely többé-kevésbé ideális állapotot, amely kizárólag a Sein realitása mellett nem valósulna meg.
Most tegyük félre, hogy menyiben tekinthető túlhaladottnak a felvilágosodás német idealizmusában született eme Sein-Sollen felosztás. Tegyük zárójelbe egyúttal annak kérdését is, hogy a kellés felismerésének pszichikus mozzanata magában a Sein közegében valósul meg, s ezáltal a Sein és Sollen kategóriáinak elhatárolása mennyiben pusztán az öntudat dialektikájának terméke, s mennyiben bír valós létalappal. Nos mindezt tegyük most zárójelbe, hiszen az a körülmény, hogy e felosztást a társadalomtudományok immár kétszáz esztendeje akként használják, hogy általa a valóságmegértésnek minden bizonnyal egy magasabb fokára jutottak, önmagában tudományos értéket kölcsönöz e szellemi struktúrának. Fogadjuk el tehát a Sein-Sollen felosztás létjogosultságát, és vizsgáljuk meg rajta keresztül a jogi szabály természetét.
Először is vázoljunk fel egy Sein-struktúrát. Mondjuk A jelenség B körülmény közbejötte által C-ből D állapotba fog jutni. Ez zajlott le tegnap, ez ma, és minden bizonnyal holnap is ez fog bekövetkezni.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
