Jelen tanulmány megírásának apropója a Kúria egy nemrégiben közzétett döntése volt, amely kifejezetten a vádelvet, konkrétabban a vádhozkötöttség elvét, valamint a tettazonosság kérdését érinti. A döntésnek már a megjelentetett összefoglaló rendelkezése is vitára adhat okot, pusztán azért is, mert a korábbi bírói gyakorlatot is mintegy túlhaladja, felülírja. A BH2021.66. számú döntés így szól: "Az arra jogosult által emelt vád hiányában való eljárás nem anyagi jogi, hanem eljárásjogi sérelem. A vádelv sérelme nem valósul meg, ha a bíróság a vádiratban megnevezett terheltnek a vádiratban terhére rótt cselekmény során megvalósított elkövetési magatartását a bizonyítás eredményeképp a vádiratban foglaltaktól eltérően állapítja meg, akár akként is, hogy annak alapján a terheltnek a vádtól eltérő elkövetői minőségét állapítja meg." A rendelkezés azon megállapítása, miszerint az elkövetési magatartás vádtól eltérő megállapíthatósága megengedett a vádelv sérelme nélkül, sarkalt arra, hogy közelebbről is szemügyre vegyem a döntést, figyelemmel a döntés indokolásában megjelenő akár elfogadható és logikus magyarázatokra is. A kiindulópont tehát a vádelv kérdése.
A vádelv a hatályos magyar büntetőeljárásnak olyan kikerülhetetlen alapköve, amely változó hangsúllyal ugyan, de mindig is központi kérdése volt a büntető jogalkalmazásnak is. Magam a vádelvet a büntetőeljárás karakterét adó rendszermeghatározó elvnek tekintem. Vámbéry szavaival "...a vádelv sarktétele: a bíróság nem ítélhet olyan tett felett, amely miatt vádat nem emeltek".[2] E sommás kijelentés remekül összefoglalja azt a problémát, amelyet jelen tanulmány keretei között igyekszem majd vázolni. A vádelv egyebekben összetett, és többféleképpen is értelemezett fogalom. Mértékadónak vélem azonban az Alkotmánybíróság 14/2002. (III. 20.) AB határozatában lefektetett tételt, amely szerint: "A történetileg változó tartalmú és eltérő eljárási keretek között alkalmazott vádelv lényegét [...] három elem alkotja: a perbeli funkciók megosztása, a vádló váddal való rendelkezési joga, a bíróság vádhoz kötöttsége mind az eljárás bírósági szakaszának megindítása, mind annak lefolytatása, mind pedig az ítélethozatal során". Mindezek ellenére a vádelvet sokan eleve a fenti gyűjtőfogalom egyik elemével, nevezetesen a vádhozkötöttséggel azonosítják. E kérdésben most állást nem foglalva alapvetően a vádhozkötöttség kérdésköre lesz írásom fókuszában, amelyre bizonyos esetekben magam is vádelvként fogok utalni.
Korábban behatóbban is igyekeztem foglalkozni a vádelv kérdéskörével.[3] E vizsgálódásaim eredményét, valamint a vádelvet érintő fogalmi tisztázásokat itt nem kívánom megismételni, pusztán utalok rá, hogy már a hatályos Be. is tartalmaz olyan - vitatható - rendelkezéseket, amelyek alkalmasak lehetnek a vádelv gyengítésére.[4] Emellett a bírói gyakorlat alakulása, alakítása is képes lehet a vádelvet, vagy annak egyes elemeit erodálni. Egyes alapkérdések értelmezése kapcsán - mint amilyen a vádhozkötöttség is - néha azt tapasztalhatjuk, hogy a vitás kérdések egy idő után nyugvópontra jutnak, a helyes megoldás kikristályosodik, és azt a továbbiakban az elmélet és a gyakorlat is szilárd kiindulópontnak tekinti. Máskor viszont azt láthatjuk, hogy az ilyen érinthetetlennek, vagy legalábbis evidenciának vélt tételek kapcsán mégis születhetnek olyan megállapítások, amelyek újra felszíthatják a vita, de legalábbis a jogértelmezés tüzét. Ilyennek vélem az idézett bírósági eseti döntést is. A vádhozkötöttség vagy a tettazonosság kérdése egyébként mindig is alkalmas volt ilyen viták generálására, de nézetem szerint talán az elkövetési magatartást illető - vádirati és ítéleti tényállásbeli - azonosság kérdése egy ideje már nem volt problémás (vagy legalábbis arról nem folyt élénkebb diskurzus). Épp ezért a célkeresztbe helyezett kúriai BH vizsgálata előtt először azt érdemes szemügyre venni, hogy maguk a jogszabályok miként határozták meg a vádhozkötöttséget, hiszen a jogi meghatározás milyensége, pontossága adhat csak táptalajt az eltérő magyarázatoknak.
A jogi szabályozás egyébként mindig is igyekezett (a nyelvi lehetőségek, illetve a normától elvárt generalitás alapján) világos lenni a vádhozkötöttség kérdését illetően (más kérdés, hogy a bírói gyakorlat azért "felfedezte" a réseket). Első kódexünk, a bűnvádi perrendtartásról szóló 1896. évi XXXIII. törvénycikk (I. Bp.) 1. §-a nyomban a vádelvet fektette le (de itt még csak a vádat mint a bírói eljárás alapját). Ahogy a korabeli szerzők szinte egyöntetűen utalnak rá, az ún. vegyes rendszerű eljárási renden belül a törvény egyértelműen a vádelvnek biztosított túlsúlyt, amely már a törvény nevéből ("bűnvádi") is kiviláglik. Ennél konkrétabb, és kifejezetten a vádhozkötöttségre vonatkozik az I. Bp. 325. §-ának megállapítása: "A biróság semmiség terhe alatt nem tehet itélete tárgyává
- 523/524 -
oly tettet, mely miatt a vádló vádat nem emelt. Sem a tett minősitése, sem a büntetés kiszabása tekintetében nincs a törvényszék a vádló inditványához kötve." Lényeges elem tehát a törvényi meghatározásban a "tett" kifejezés (innen ered kulcsfogalmunk, a tettazonosság is), valamint figyeljünk fel az "erős" jogkövetkezményre, a semmisségre. Az e szakaszhoz fűzött miniszteri indokolás is igyekezett egyértelműsíteni a tett fogalmát: "A vádlott concret és a büntetőtörvénnyel összeütközésbe jött magatartása a vád tartalma."
Az I. Bp.-t követően azonban a vádelv hanyatlásának lehetünk tanúi.[5] Az I. Bp.-t felváltó, a büntető perrendtartásról szóló 1951. évi III. törvény (II. Bp.) eredeti szövegének 178. § (1) bekezdése még azt írta elő, hogy "A bíróság csak olyan tények alapján hozhat ítéletet, amelyek miatt vádat emeltek." Ezt azonban később a törvény 1954. évi novellája jelentősen átalakította. A korabeli egyik kommentár szavaival "perrendünk a vádelvvel szakított".[6] Az új rendelkezések értelmében pedig a bíróság - hivatalból - a vád szerinti bűncselekményen felül bizonyíthatónak látott további bűncselekményt is, amelyben megállapíthatta a vádlott bűnösségét [178. § (4) bekezdés]. A novella a 178. § (1) bekezdését is akként módosította, hogy "A bíróság a terhelt cselekményét - az alábbi rendelkezésekben meghatározott kivételektől eltekintve - a vád alapján bírálja el."[7]
A büntetőeljárásról szóló 1962. évi 8. tvr. (I. Be.) 224. § (1) bekezdése azt mondta ki, hogy "A bíróság csak olyan tények alapján hozhat ítéletet, amelyek miatt vádat emeltek." A vád ténybeli kereteihez kötöttséget tehát e jogszabály is deklarálta, de már nem tartotta fent elődjének a vádon túlterjeszkedést megengedő szabályait. A vádat ugyanis a vádló módosíthatta, terjeszthette ki, azonban a 224. § (4) bekezdés értelmében, ha a bíróság a bizonyítás eredményeképpen úgy látta, hogy a vádlott más bűncselekményben is bűnös, akkor az ügyészt (magánvádlót) a vádmódosítással kapcsolatos jogainak (213. §) gyakorlására hívta fel, vagy ha a tárgyalás ügyész nélkül zajlott, akkor részére az iratokat megküldte. A jogszabálymagyarázat is kimondta, hogy a bíróság nem terjeszkedhet túl a vádiratban írt tényálláson, ha pedig az ügyész a bíróság felhívásának ellenére nem változtatja meg a vádat, mindezért csakis az ügyész felelős.[8]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
