Kezdetben hazánkban a munkavállaló kárfelelősségének általában nem alakultak ki különös jogszabályai. A munkaviszony, illetve szolgálati jogviszony kötelmi jogi jellege folytán a munkavállaló az általános vétkességi felelősség szabályai alapján tartozott felelősséggel a munkáltatójával szemben. Általános szabályként nyert alkalmazást, hogy a munkavállaló - a munkáltatóhoz hasonlóan - a jogellenes magatartással a másik félnek okozott kárt az általános magánjog, vagyis általában a vétkességi felelősség szabályai szerint volt köteles megtéríteni (785. EH., Kúria P. II. 2860/1931.).
Ennek végrehajtási és levonási korlátai álltak fenn azon elv alapján, hogy a munkavállaló megélhetésének biztosítása érdekében a munkabérből általában csak a végre-hajtásilag lefoglalható rész volt végrehajtás alá vonható, illetve volt egyébként levonható (Kúria 960/I. EH.). A lefoglalható rész általában legfeljebb a munkabér egyharmad része erejéig terjedt, úgy azonban, hogy a munkavállaló részére évi 2000 pengő kereset érintetlenül maradjon. Ez a védelem nem terjedt ki a szándékosan okozott kár megtérítésére irányuló kártérítésre (960/II. EH.), egyes határozatok szerint pedig a súlyos gondatlanságból történt kártételekre sem (Kúria P. II. 4313/1936 - JH XI. 186).
Ez érvényesült jogunkban egészen 1951. február 1. napjáig a Munka Törvénykönyve hatályba lépéséig.
Ekkor a munkavállaló kárfelelősségének rendje alapvetően megváltozott. A főszabály szerint a munkavállaló a gondatlanságból okozott kárért korlátozottan, egyhavi alapbére 15%-ával tartozott felelősséggel abban az esetben is, ha egy hónapban többször okozott kárt. Az ezt meghaladó teljes kár megtérítésének csak abban az esetben volt helye, ha a kárt a munkavállaló szándékosan okozta [30/1951. (I. 31.) MTr. 83. §].
Különösen ebben az időszakban volt vitatott, hogy szándékosság bizonyítatlansága, de súlyos gondatlanság megállapíthatósága esetén nem túlzott-e ez a korlátozás. Főleg akörül forgott a vita, hogy a tudatos kötelezettségszegéssel okozott kár szándékosan elkövetettnek minősül-e, következésképpen a munkavállaló kárfelelőssége ilyen esetben kiterjed-e a teljes kár megtérítésére. A kérdésnek különösen a gépkocsivezetők által okozott károk esetén volt nagy gyakorlati jelentősége.
A kiterjesztő álláspontot elméletileg azzal kívánták alátámasztani, hogy a szándékosság fogalmát kiterjeszteni kívánták a tudatos, súlyos gondatlanság eseteire is (JK 1954/ 1-2/39-41.old.) és ezáltal kívánták a munkavállaló munkajogi kárfelelősségét korlátlanná tenni. Ezt mások helyesen kifogásolták (Mikos F. - Nagy L. - Weltner A.: Az Mt. és végrehajtási szabályai. Bp., KJKK, 1955. 620. old.).
Kezdetben az akkori felsőbírósági ítélkezési gyakorlat a 30/1951. (I. 31.) MT rendelet alapján megengedte annak a munkavállalónak a kár teljes megtérítésére történő kötelezését, aki a kárt foglalkozása szabályainak tudatos megszegésével vagy azzal járó kötelességeinek tudatos elhanyagolásával okozta (LB Pf. VI. 23.102/1953.). Ez az álláspont utóbb megváltozott a büntetőbírósági gyakorlatnak a veszély és a kár tudatos voltát helyesen megkülönböztető felfogása alapján (BH 1954/6/363), méghozzá akként, hogy az életet vagy testi épséget veszélyeztető tudatos kötelezettségszegésből egymagában nem következik a kapcsolatos vagyonrongálás szándékos volta (BH 1953/3/107).
Az I. Mt. 1953. évben történt módosítása az idevágó szabályozást azzal a kiegészítéssel tartotta fenn, hogy a teljes kárért való felelősséget a szándékos károkozás mellett előírta arra az esetre is, ha a kárt okozó magatartás egyébként is bűncselekményt képezett és emiatt a bíróság a munkavállalót jogerősen elítélte [53/1953. (XI. 28.) MT r. 191. §].
E szabályozás alapelveit az 1964. évi módosítás sem érintette, hanem azokat két kiegészítéssel fenntartotta. Egyrészt ugyanis a gondatlan bűncselekménnyel történt károkozást nem vonta egy tekintet alá a szándékos károkozással, hanem az előbbire az utóbbinál enyhébb jogkövetkezményt írt elő akként, hogy ebben az esetben nem szükségképpen a teljes kárért felelős a munkavállaló, hanem legfeljebb egy évi átlagkeresete erejéig. Másrészt a havi alapbér 15%-a és az 1 évi átlagkeresettel történő felelősség közé egy további fokozatot iktatott be, nevezetesen a havi átlagkereset fele erejéig felelt a munkavállaló, ha a foglalkozási szabályok súlyos megsértésével vagy ha ismételten (a károkozást megelőző harminc napon belül több ízben) okozott kárt [33/1964. (XII. 18.) Korm. r. 187. §]
A II. Mt. is fenntartotta e szabályozás kereteit és azokon csupán kisebb módosításokat hajtott végre. Nevezetesen a gondatlan károkozásra vonatkozó főszabályban a korlátozás alapját szigorította akként, hogy nem a havi alapbér, hanem a havi átlagkereset 15%-a erejéig felelős a munkavállaló. Ezenkívül enyhítette a bűncselekménnyel történő károkozásra meghatározott szabályt és ilyen esetben általában csupán 3 havi átlagkeresetével felelt a munkavállaló, a korábbi szabályban megjelölt 1 évi átlagkeresettel csupán abban az esetben, ha a bűncselekmény miatt szabadságvesztést szabtak ki [1967. évi II. tv. 57. §, 34/1967. (X. 8.) Korm. r. 95. §].
Az 1979. évi módosítás gondatlanság esetén a korlátozás alapjaként tartalmilag fenntartotta a havi átlagkeresetet, de annak 15%-áról 50%-ra emelte fel a kiszabható kártérítés összegét, továbbá az előző bekezdésben említett legutóbbi szabályt érintette annyiban, hogy a gondatlan bűncselekménnyel, illetve kirívóan súlyos gondatlansággal okozott kár esetére állapított meg fokozott felelősséget egységesen a munkavállaló 6 havi átlagkeresete erejéig [48/1979. (XII. 1.) MT r. 79. §]. Agyakorlat az előbbi fordulatot megszorítóan értelmezte akként, hogy a károkozó magatartása akkor kirívóan súlyos, ha annak mértéke eléri vagy megközelíti a gondatlan bűncselekmény súlyát, de a gondatlan károkozást illetően büntetőjogi felelősségre vonásra valamilyen okból nem került sor (LB M. törv. II. 10.072/1981.). Konkrét esetben kirívóan súlyosan gondatlannak minősült a boltvezető-helyettes azon mulasztása, hogy az ellátmány összegét meghaladó pénzkészletet - igazgatói utasítás ellenére - a boltban hagyta és annak biztonságos elhelyezéséről nem gondoskodott (BH 1989/4/165.).
Az 1992. július l-jén hatályba lépett (III.) Mt. fenntartotta az addigi - szabályozás két alappillérét: gondatlan károkozásnál a havi átlagkereset feléig terjedő általános, és szándékos károkozásnál a teljes kár megtérítését rendelő különös kárfelelősségi szabályt. A további eddigi szabályokat mellőzve lehetőséget ad arra, hogy meghatározott esetben a kollektív szerződés a kárfelelősség felső határát hat havi, a munkaszerződés pedig 3 havi átlagkereset összegében határozza meg [Mt. 167. § (2) bek.]. Említést érdemel, hogy a gyakorlat, továbbra is követi azt a korábban kialakult elvet, amely szerint a bíróság a munkáltató által kiszabott kártérítést mérsékelheti, illetőleg a jogszabály alapján megállapítható mértéknél alacsonyabb összegben is marasztalhatja a munkavállalót, ha a károkozás és a károkozó körülményei ezt nyomatékosan indokolják; szándékos károkozás esetében azonban általában nincs helye mérséklésnek (LB Mfv. II. 10.344/1997 -MEH II/361).
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
