2005-ben hiánypótló munkaként jelent meg a magyar szakirodalomban Sándor Tamás és Vékás Lajos tollából a Nemzetközi Adásvétel - a Bécsi Vételi Egyezmény kommentárja című munka,[1] ami nagymértékben elősegítette az Egyezmény egységesebb magyarországi jogalkalmazását, illetve annak a gyakorló jogászok körében való ismertségét.
Szabó Saroltának a Pázmány Press által megjelentett A Bécsi Vételi Egyezmény, mint nemzetközi lingua franca - az egységes értelmezés és alkalmazás újabb irányai és eredményei című átfogó munkája méltó folytatása és kiegészítése a fent idézett műnek, függetlenül attól, hogy maga a szerző nem szánja munkáját a szó szoros értelmében kommentárnak és vizsgálódása is szűkebb spektrumú, mint a kommentáré, hiszen elsődlegesen az Egyezmény rendelkezéseinek értelmezésére létrejött Tanácsadó Testület véleményeivel érintett cikkeket teszi elemzése tárgyává. Mégis, e cikkek tekintetében teljeskörű áttekintést nyújt a vonatkozó nemzeti joggyakorlatról, a jogtudomány helyenként megosztott álláspontjáról, a Testület véleményéről, annak mögöttes indokairól, adott esetben annak kritikáját is adva.
Az 1980-ban elfogadott Bécsi Vételi Egyezményt, melynek az Egyesült Királyságot és Indiát leszámítva valamennyi nagy kereskedő nemzet tagja és összesen 80 tagot számlál, méltán nevezik a kereskedelmi jog lingua franca-ja megalapozójának, hiszen a nem fogyasztói jellegű nemzetközi árukereskedelem vonatkozásában egységes anyagi jogi szabályokat kínált a nemzeti kollíziós normák által kijelölt nemzeti jogok alkalmazása helyett. Szabó Sarolta munkájában alapvetően arra keresi a választ, hogy az Egyezmény gyakorlati alkalmazása során valóban a nemzetközi kereskedelem közös nyelvévé, illetve annak katalizátorává tudott-e válni, illetve az ezzé válását, vagyis rendelkezéseinek egységes értelmezését mennyiben tudja segíteni iránymutatásaival az Egyezmény mellett jogtudósi magánkezdeményezésre létrejött Tanácsadó Testület (CISG Advisory Council).
A könyv négy címre, ezen belül három jól elkülöníthető tematikus részre osztható. Az első rész (I. cím) abból az aspektusból vizsgálja az Egyezményt, hogy annak szabályai milyen hatást gyakoroltak a szerződési jog nemzetközi jogegységesítési instrumentumaira. Jelentős szerepe van ennek a kérdésnek abból a szempontból, hogy az Egyezmény be tudja-e tölteni egyfajta tényleges lingua franca szerepét, hiszen ehhez nem csupán az szükséges, hogy az Egyezmény szabályai egységes tartalommal érvényesüljenek a részes országok rendes és választott bíróságai előtt, hanem az egyezményes szabályok sikerességének alapvető fokmérője, hogy azokat más instrumentumok vonzónak találják: így válhat ugyanis tágabb értelemben is valóságos közös kereskedelmi nyelvvé, illetve lehet ennek előmozdítója. A tanulmány jól érzékelteti ezt a kettősséget.
1. Az I. címből az látszik kirajzolódni, hogy az Egyezmény - függetlenül attól, hogy több mint 20 évvel a megalkotása után is gyakran kerül kizárásra a felek által, illetve általában kevéssé ismert - jelentős hatást volt képes gyakorolni mind a nemzeti kodifikációs folyamatokra, mind a regionális vagy nemzetközi jogegységesítésekre. Az előbbiek tekintetében nem csak a csendes-óceáni Tokelau-szigetek szélsőséges megoldása állhat példaként, ahol gyakorlatilag az Egyezmény átvétele teremtette meg a függetlenné vált állam nemzeti adásvételi szabályozását, hanem mindenekelőtt azok az esetek figyelemreméltóak, amikor az Egyezmény egyes rendelkezései kifinomult kötelmi jogi hagyományokkal rendelkező jogrendszerek számára szolgáltak modellként vagy gyakoroltak hatást. Ez történt a skandináv országok adásvételi törvényeinek 20. század végi felülvizsgálata során vagy a német kötelmi jog 2002-es reformja alkalmával. Ebben a vonatkozásban a legfrissebb megreformált, új kódex, amelyikre inspirálóan hatottak az Egyezmény egyes szabályai, az új Ptk.
A szerző az új Ptk.-ra gyakorolt konkrét hatásokra, illetve az új Ptk. rendelkezései és az Egyezmény előírásai közötti eltérésekre később, az egyes testületi véleményekkel egyenként foglalkozó III. cím valamennyi alfejezete esetében külön-külön kitér, ami elvitathatatlanul értékes erénye a könyvnek. A regionális, nemzetközi jogegységesítés tekintetében a könyv jól szemlélteti, hogy az Egyezménynek meghatározó hatása volt az egyes nemzetközi megállapodásokra, illetve modelltörvényekre
- 379/380 -
mind az UNIDROIT egyes egyezményei, mind az európai jogegységesítés vonatkozásában, de még az afrikai szerződési jog harmonizációja esetében is. Ennek a résznek a fókuszában ugyanakkor napjaink legmerészebb, ámde hányatatott sorsú uniós jogalkotási kezdeményezésének, a közös európai adásvételi jogi rendelet (CESL) tervezetének[2] és az Egyezménynek a viszonya áll. A szerző jó érzékkel koncentrált erre az instrumentumra, hiszen amennyiben a CESL közvetlenül alkalmazandó jogforrássá válik a tagállamokban - annak opcionálisan választható jellege ellenére - feltehetően az egyik legnagyobb gyakorlati hatású jogegységesítő instrumentum lesz. Ezért különösen érdekes a kereskedelmi lingua franca kialakulása szempontjából, hogy az Egyezmény egyes rendelkezései miként hatottak rá, illetve, hogy nem lenne-e alkalmasabb szabályozó a CESL helyett az Egyezmény a kereskedők közötti (úgynevezett B2B) szerződések tekintetében. Ugyan a CESL alapvetően a vállalkozások és fogyasztók közötti jogügyletekre (B2C) terjedne ki, de vállalkozások közötti adásvételi szerződések is a hatálya alá tartozhatnának, amennyiben az egyik vállalkozás kis vagy közép-vállalkozásnak minősül (tehát gyengébb pozícióban van) és ez utóbbi vonatkozásban mintegy konkurense az Egyezménynek. Méltán szentel tehát a szerző jónéhány oldalt annak a dilemmának, hogy van-e értelme a CESL által mintegy megkettőzni az egységes adásvételi szabályokat akkor, amikor az Unió 28 tagállama közül 25 részese az Egyezménynek is. Körbejárja továbbá azt a kérdést, hogy miként tud majd a két szabályozó-rendszer együttesen működni, milyen egyezőségek, különbségek mutathatóak ki a tárgyi hatály, illetve az anyagi szabályok között általában és mennyire lesz valóban vonzó vállalkozások számára a CESL szabályrendszerébe való "beleszerződés" és egyúttal az Egyezmény alkalmazásának kizárása. A fejezet jól láttatja, hogy a CESL okosan merített az Egyezmény rendelkezéseiből: sok esetben követte azokat, de mintegy tanult az Egyezményt övező értelmezési dilemmákból is és a tág értelmű előírásokat igyekezett egyértelműsíteni. Így kerülte el például a CESL az áru megvizsgálásának kezdeti időpontja tekintetében az "ésszerű idő" fogalmának alkalmazását. Ezen felül a CESL egyértelmű előnyeként azonosítja a szerző, hogy kiterjed számos olyan az adásvételi szerződéshez kapcsolódó kérdésre, melyeket az Egyezmény egyáltalán nem rendez és amelyek ennek vonatkozásában "külső joghézagként" jelentkeznek, mint a szerződéskötés előtti tájékoztatási kötelezettség, akarathibák, elévülés. Mindazonáltal a fejezet Összegzése helyesen mutat rá, hogy a hasonlóságok ellenére a CESL teljes rendszerét áthatja annak hatása, hogy alapvető célja a gyengébb fél (a fogyasztók, illetve a kkv-k) védelme, míg az Egyezmény a nemzetközi adásvételi szabályozás minél kiegyensúlyozottabb voltán alapul.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
