Dr. Dudás Ferenc: Örkénytől Woody Allenig, avagy miért nem tudunk (jól) együtt élni a hibákkal? (Jegyző, 2019/6., 33-35. o.)

A hibázókat is célszerű tiszteletben tartani és figyelemben részesíteni a megalázás helyett. Célravezetőbb erősíteni a jó énjüket, hogy legközelebb azzal cselekedjenek. És hogy milyen legyen a jó vezető, aki erre képes?

Az alábbiakban olvashatják.

A hibákkal és a hibázással kicsit úgy vagyunk, mint Örkény István alábbi Egypercesében, a Változatokban. Mert ebben például:

A fűre lépni tilos

tilos a fűre lépni

lépni tilos lépni

lépni lépni lépni

lépni tilos tilos

tilos tilos tilos.

Tilos.

No, és ha rálépnénk, talán összedőlne ettől a világ?

Talán túlzás ez? Mivel ha valaki hibázik, azt általában földbe döngöljük. Valahogy nincsenek antennáink, affinitásunk ahhoz, hogy tiszteljük vagy figyelemben részesítsük a hibázókat. Valamiképp megrekedtünk annál a közhelynél, amely így szól: csak az követ el hibát, aki dolgozik. De ezen túl már nem megyünk, és nem látunk, sajátos üzemi vakságban szenvedünk. Közhelyszerűen kezeljük. Csak nagyon ritkán gondolunk és tekintünk a dolgok mögé. Pedig ha tudnánk, hogy lehetne ezt másképpen is kezelni. Például az egyik afrikai törzs faluközössége ilyen esetben a következő szakmai protokollt alkalmazza:

Ha valaki a közösség tagja közül hibát követ el vagy megbánt valakit, akkor náluk nem a szokásos üzemmód lép életbe. Nem veszik (üvöltik) le a fejét, s még inkább nem rontanak neki. Hát, akkor mit tesznek? Az ő házuk táján bevált eljárás lényege a következő:

1. A hibát elkövető (hibázó) illetőt kiállítják a falu közepére.

2. A közösség tagjai körbe veszik és érdeklődve figyelik.

3. Szinte egymással versengve sorolják az érintett (korábbi) jó cselekedeteit, pozitív tulajdonságait.

4. A fentiekkel kimondatlanul is biztosítják (sőt, bátorítják) a delikvenst arról, hogy változatlanul a közösség (megbecsülésre méltó) tagjának tekintik. Számítanak és számolnak vele.

5. Legfőképpen őszintén bíznak abban, hogy a jövőben jobban odafigyel arra, hogy máskor ne a rosszabb, hanem a jobbik énje vezérelje cselekedeteiben.

Talán többet tudnak erről, mint mi, a modernkor (felkent) emberei? Mert ők azt is tudják, hogy:

Legyinthetünk erre, vagy akár mosolyoghatunk is a fentieken, de egyvalamit ne tegyünk. Ne söpörjük félre. Mivel talán megér annyit, hogy az e körbe tartozó hozzáállásunkat felelősen meg- és át-, vagy akár továbbgondoljuk.

Hiszen vezetőként, együttműködő kollégaként szinte naponta (akár óránként) szembe találjuk magunkat ezzel a kihívással. Mivel a vezetői hajó fedélzetén kapitányként visszatérően, szituációról-helyzetre el kell tudni döntenünk, hogy:

• tiltunk - tűrünk - támogatunk, dicsérünk, vagy

• netán éppen földbe döngölünk.

Mindez szituról szitura döntési, mérlegelési kényszert jelent számunkra, és soha nem teszi lehetővé az elodázást vagy éppen átütemezést, netán az alibizést. Mivel, ha ezt tesszük (s elbénázzuk), akkor annak később mindig megisszuk a levét, mert minden tovagyűrűzik. E körbe tartozó döntéseink, helyzetmegítélésünk mindig a kollégákat érintik. Ők ennek alanyai, s legtöbbször, nem kevésszer elszenvedői. E kérdésről egyébként azért kell visszatérően beszélni, mivel a mindennapi mikroklímát egy munkahelyen a főnöknek

- 33/34 -

a munkatársaihoz való viszonya határozza meg. Ha a főnök állandóan ideges, raplis, kiszámíthatatlan, akkor a személyi állomány hangulata is - az ún. "mérgezett egér" effektus által -, folyton a negatív tartományok tetőfokára hág. Mindez olyannyira képes megmételyezni a klímát, hogy a jóérzésű kollégák többségének már nem is lesz kedve e munkahelynek nevezett térbe bejárni. Emellett a napi gyomorideg elleni leküzdés undorával kell erőt venniük magukon, akár óráról órára. Mert gondolják meg, milyen az a szolgálati miliő, ahová a többség nem szeret bejárni, urambocsá, utál ott lenni. S mindezt még persze mindig lehet fokozni. Képzeljük el, milyen az a teljesítmény, illetve milyen az a szervezeti kultúra és kohézió, amelyet ilyen érzések dominálnak és járnak át, amiből fakadóan pedig egyáltalán nem tartanak össze.