Gárdos-Orosz Fruzsina 2023-ban az Akadémiai Kiadó gondozásában megjelent, Az alkotmánybíráskodás átalakulása Magyarországon 2010 után című könyve[1] a szerző korábbi kiterjedt kutatásaira épülő, mégis eredeti tudományos munka, amely - a címmel összhangban - "egy idővonalon" azt mutatja meg, hogy a szerző hogyan látta a magyar alkotmánybíráskodással kapcsolatos változásokat a 2010 és 2022 közötti időszakban.
Az elmúlt években a közjogi változással összefüggésben számtalan tanulmány jelent meg az Alkotmánybíróságról, illetve az alkotmánybírósági gyakorlatról a jogtudományi szakirodalomban,[2] de kifejezetten az alkotmánybíráskodás átalakulását bemutató monografikus feldolgozással nem találkozunk. Az alkotmánybíráskodás átalakulása tekintetében a szakirodalomból két ellentétes narratíva olvasható ki. Az egyik értelmében az Alkotmánybíróság a régi Alkotmány hatálya alatt túlzott aktivizmussal korlátlan hatalmat biztosított magának a törvényhozó, sőt a végrehajtó hatalom fölött is, amit az Alaptörvény alapján az Alkotmánybíróság maga korrigált.[3] A másik narratíva szerint a demokratikus rendszerváltást követően az Alkotmánybíróság volt Magyarországon a törvényhozó és végrehajtó hatalommal szemben az alkotmányosság legfőbb őre, az Alaptörvény azonban oly mértékben szűkítette az Alkotmánybíróság mozgásterét, hogy a funkciójának ellátása is megkérdőjelezhető[4]
A szerző az utóbbi keretek között - az Alkotmánybíróság jogintézménye szükségességének hangsúlyozása mellett - vizsgálja a magyar alkotmánybíráskodás átalakulását azt kutatva, hogy a tizenkét év könyvben ismertetett tapasztalatai hogyan viszonyulnak az ideálhoz, a jogi modell koncepciójához.
A kötet az elemzést az alkotmánybíráskodás jogi modelljének leírásával kezdi, elhatárolva egymástól az alkotmánybíráskodás amerikai és európai típusú modelljét. Az első fejezet kiemeli, hogy az alkotmánybíróság a kelseni koncepció szerint azon a tételezésen alapul, hogy egy jogállamban a jog által meghatározottan történik a politikai döntéshozatal.[5] Ezt a hagyományosnak tekintett elméletet nevezi a magyar szakirodalomban használt kifejezéssel "jogi modellnek",[6] amelynek elengedhetetlen velejárója a jogrendszer negatív jogalkotással (a jogszabály megsemmisítésével) történő alakítása.[7] A szerző rögzíti, hogy Európában - a felvillantott kritikák ellenére (jurisztokrácia, jogi konstitucionalizmus) - az alkotmánybíráskodás
- 50/51 -
jogi modellje terjedt el, amit a rendszerváltó államok azzal a hittel vezettek be, hogy ez egy jogi funkciót ellátó intézmény és ebben az értelmezési keretben vizsgálja, hogy a magyar Alkotmánybíróság tevékenysége 2010 után hogyan igazodik ehhez a modellhez.[8]
Önálló fejezet mutatja be az Alaptörvény Alkotmánybíróságát - a több lépésben megváltozott tételes jogi szabályozás tükrében - rámutatva arra, hogy a hatáskörök átalakítása következtében (bárki által kezdeményezhető utólagos absztrakt normakontroll megszűnése, absztrakt normakontroll indítványozói körének szűkítése, a bírói döntések felülvizsgálatára irányuló panasz bevezetése) megváltozott az ügyek összetétele, ezért a korábban a jogalkotóval szemben alkalmazott mércéket nem lehet változatlanul alkalmazni.[9] Az egyes hatáskörök tapasztalatai ahhoz a konklúzióhoz vezetnek, hogy az Alkotmánybíróság mozgástere mind a "bemeneti", mind a "kimeneti" oldalon szűkült. A szigorú indítványhoz kötöttség - kiegészülve az egyesbírói intézménnyel - oda vezet, hogy az indítványok, különösen az alkotmányjogi panaszok jelentős része érdemi elbírálásra alkalmatlannak bizonyul.[10] A teljes ülés mellett az öttagú tanácsokban való ítélkezés pedig felveti az ítélkezés egységességének problémáját.[11] A szerző az egyes hatáskörökben hozott határozatok statisztikai adataival támasztja alá az Abtv. 26. § (2) bekezdése szerinti panasz háttérbe szorulását és az Abtv. 27. § szerinti panasz dominanciáját, mely utóbbi felveti a rendes bírósági és az alkotmánybírósági jogorvoslat különválasztásának veszélyét.[12] Az utólagos absztrakt normakontroll hatáskör tekintetében a fejezet hangsúlyozza, hogy a személyes indítványozói szerepfelfogásnak nagy szerepe van az Alkotmánybíróság működése befolyásolásában.[13] A szerző kitérve az Alaptörvény előtti gyakorlathoz való viszonyulás kérdésére - a különböző attitűdök szakirodalmi csoportosításának bemutatását követően - rögzíti, hogy az az álláspont kerekedett felül, hogy az Alaptörvény alkotmánybírósági gyakorlata lehet biztos referenciapont az érvelésben.[14] A nemzetközi jog és az uniós jog szerepét illetően két álláspontot állít egymással szemben. A többségi álláspont értelmében "az Alkotmánybíróság által nyújtott alapjogvédelem szintje semmiképpen sem lehet alacsonyabb, mint a nemzetközi (jellemzően a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága által kibontott) jogvédelem szintje". A kisebbségi álláspont szerint a Magyarország által vállalt kötelezettség nem jelentheti azt, hogy az Alkotmánybíróság az Alaptörvény értelmezése során kötve lenne az Emberi Jogok Európai Bírósága eseti döntései által adott jogértelmezéshez.[15]
Különálló fejezet szól a szerző által azonosított új kihívásokról. A fejezet először áttekinti a magyar Alkotmánybíróság joggyakorlatában alkalmazott, hagyományos értelmezési módszereket (textuális, originalista vagy szubjektív teleologikus, objektív teleologikus, történeti, kontextuális stb.), majd összeveti ezeket az Alaptörvény új értelmezési szabályaival [R) cikk (3) bekezdése, N) cikk (1) bekezdése, 28. cikk]. Arra a konklúzióra jut, hogy bár minden új értelmezési elvet társítani lehet egy-egy klasszikus megközelítéshez, az Alaptörvény az értelmezési módszerek tekintetében sok újdonságot képvisel. Az Alkotmánybíróság gyakorlatának vizsgálata során, néhány kiemelt jelentőségűnek ítélt ügy alapján megállapítja, hogy "ezek inkább retorikai díszítőelemek, mintsem a tényleges változás indokai."[16] A szerző az Alaptörvény identitásának alkotmánybírósági védelmét és ennek keretében a történeti alkotmány vívmányainak alaptörvényi koncepcióját a "populista alkotmányosság" kontextusában vizsgálja, kifejezve azon - szakirodalmi álláspontokra támaszkodó - aggodalmát, hogy az alkotmányozó az alkotmányos hagyomány révén "szilárd alapok helyett bizonytalan mélységekre építi a hatályos alkotmányos rendet"[17], mivel a történeti alkotmány vívmányainak fogalma bizonytalan és lehetőséget biztosít a válogatásra, felvetve az alapjogi védelem szintje csökkentésének veszélyét. A szerző álláspontja szerint a hagyomány és identitás tartalmának az esetről-esetre történő kibontása az alkotmánybírósági gyakorlatban szintén oda vezet, hogy ezek a fogalmak a stabilitás helyett éppen a kiszámíthatatlanságot hozzák magukkal, így pedig önkényessé válhat a döntéshozatal.[18] Ez a fejezet kitér még néhány klasszikus dilemmára ("countermajoritarian difficulty", aktivizmus és/vagy deference, az alkotmánymódosítás alkotmányossági felülvizsgálata), amelyek a szerző szerint új megvilágításba kerülnek a kétharmados alkotmányozó többség által kialakított jogrendszerben: "a countermajoritarian difficulty a countermajoritarian jelleggel együtt elvész";[19] az alkotmánybírói aktivizmus ritka jelenséggé válik;[20] az a mezsgye pedig, amelyen belül az Alkotmánybíróság az alkotmánymódosítások alkotmányossági ellenőrzésének körében mozoghat, rendkívül szűk.[21]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
