A kereskedelmi választottbíráskodás mint a gazdasági-kereskedelmi ügyletekben egyre gyakrabban alkalmazott vitarendezési mód a big business világában (Sárközy Tamás) igencsak meghatározó szerephez jut. A választottbírósági klauzulák nemegyszer fontos kereskedelmi szerződések lényeges pontjai. Számos esetben többfordulós, jogi képviselők jelenlétében is lefolytatott tárgyalássorozat eredményeként kerül a felek által legelfogadhatóbbnak vélt, olykor a szerződéses felek honosságától különböző országban lévő választottbírósági fórum kijelölésre, és a klauzula rendszerint tartalmazza a választottbírók kijelölésének rendjét, az eljáró választottbírák számát, illetve az eljárás nyelvét és helyét is.[2] Ehhez képest prima facie megdöbbentőnek tűnhet, de mégis nem vitatható módon igaz Ujlaki László fejtegetése, mely szerint: "A választottbírósági szerződés bölcsője - mint megannyi más jogintézményé - Rómában ringott. Már a fejlődés korai szakaszában mód volt arra, hogy a felek az állami bíróságok mellőzésével választottbíró vagy választottbírák döntése alá bocsássák jogvitájukat, hacsak a vita tárgya nem státusügy vagy popularis actio volt."[3] Az alábbiakban a modern választottbíráskodás egyik előképének tekinthető, a római jogból ismert arbiter intézményével kapcsolatban kívánunk némely észrevételt - a teljesség igénye nélkül - megfogalmazni.
Habár a római jog forrásaiban több, az arbiter-re vonatkozó szabályt találunk, melyeket a későbbiekben bemutatunk, illetve melyek igazolják azt is, hogy az arbiter és a modern arbitration között a kapcsolat nem csupán etimológiai jellegű, kiemelést érdemel, hogy a választottbíráskodás egyes előzményei már a görög jogban, illetőleg a görög szépirodalomban is fellelhetőek.[4] A szakirodalom a választottbíráskodásnak az ókori szépirodalomban olvasható klasszikus példájaként Homérosz Íliászára utal. A huszonharmadik ének négyszáznyolcvanhatodik sorát valóságos választottbírói kijelölésnek tekinti Miroslav Bohácek.[5] Bohácek álláspontja szerint a görög szövegben fellelhető isztor kifejezés jelentheti a választottbírót. A görög szó etimológiáját megvizsgálva jut a cseh szerző arra az álláspontra, hogy az isztor olyan személyt jelent, aki az adott ügyet tudása és tapasztalata, azaz racionális megfontolás alapján dönti el, mely - mint ismeretes - sajátja számos esetben a modern választottbíráskodásnak is.[6] Derek Roebuck megállapítása szerint a görög drámairodalomban a tragédia mint műfaj szülőatyjának is tekintett Aiszkhülosz a Kr.e. 458 körül keletkezett, az Oreszteia trilógia harmadik darabjának tekinthető Eumeniszek című művében az Oresztész által elkövetett emberölés - Klütaimnésztra megölése - esetében is egyfajta közvetítői, "mediációs" eljárás alkalmazásának lehetőségét mutatja be, melyet Roebuck a választottbíráskodás és a mediáció előképeként aposztrofál.[7] Habár Oresztész esete nyilván nagyon távol áll a modern választottbíráskodás lényegétől, abban egyetérthetünk Roebuck-kal, hogy a görög antikvitásra is jellemző volt az, hogy a felek a választottbírói eljárást egyfajta természetes vitarendezésnek tekintették, mely megelőzhette, pótolhatta a bírósági eljárást, illetve a korai, archaikus társadalmakban az önhatalmú jogérvényesítést is.[8] Bohácek - már idézett művében - természetesen megjegyzi azt, hogy az általa választottbírónak tekintett isztor természetesen nem rendelkezett jogi lehetőséggel arra, hogy a felek által esetlegesen alkalmazni kívánt önhatalmú jogérvényesítést megakadályozza.[9] A tekintélyes angol római jogász, Peter Stein szerint az ókori jogokban is kimutatható, hogy egy közvetítőnek vagy egy választottbírónak elsődleges fel-
- 221/222 -
adata az, hogy lehetőség szerint mindegyik fél számára, ha nem is kölcsönösen előnyös, de legalább elfogadható döntés szülessen.[10]
A római jog által ismert és szabályozott arbiter vonatkozásában is fontos szempontokat találunk a nem kizárólagosan római jogi, illetve kifejezetten irodalmi forrásokban. Az első lényeges jelentése az arbiter fogalmának a római forrásokban akként jelenik meg, hogy az arbiter mint bonus vir kerül megnevezésre. Ezen megfogalmazás szerint az arbiter olyan személy, akire másik személyek - voltaképpen állami kényszerítés nélkül - rá merik bízni, hogy vitás ügyükben döntést hozzon.
Cicero De officiis című munkájában a következő gondolat olvasható: "Homo autem iustus isque, quem sentimus virum bonum, nihil cuicquam, quod in se transferat, detrahet."[11] Cicero ezen a forráshelyen a bonus vir erkölcsi kategóriájában olyan személyt lát, aki tisztességes, becsületes, nyilvánvalóan nem lop el senkitől semmit. Cicero szerint a mások segítésére, adott esetben a jogviták eldöntésére is alkalmas bonus vir megfelelő erkölcsi normák által vezérelt személy, és éppen ez teheti alkalmassá ezen, voltaképpeni döntőbírói feladatok ellátására is.
Cato a De agricultura című művében azt fejti ki, hogy a bonus vir képes lehet megítélni egy bizonyos borversenyre nevezhető borok minőségét, eldönteni, melyik a jó, melyik a rossz.[12] Álláspontom szerint ez a citátum azért is tekinthető lényegesnek, mert az arbiter jogi jelentésének egyik igen jelentős aspektusára, a szakértő bíró személyére utal, mely jelentés a későbbiekben részletezésre kerül.
Az irodalmi forrásokban a bonus vir tulajdonságait Quintus Horatius Flaccus egyik episztolájában, az alábbiak szerint foglalja össze: "Vir bonus et quis?/Qui consulti patrum, qui leges iuraque servet,/Qui multae magnaeque servantur iudice lites,/Quo res sponsore et quo causae teste tenentur (I.16.40)". Ezen idézet szerint a bonus vir követi a senatus útmutatását, betartja a törvényeket, továbbá a bonus vir neve ott van az esküdtbírák névjegyzékén, valamint a bonus vir kezessége biztosítja a polgári ügyek, illetve tanúvallomása a büntetőügyek sikerét.
A cicerói forráshellyel összevetve Horatius episztoláját elmondható, hogy a bonus vir - aki arbiterként jár el - a közösség kiemelkedő tagjaként, magas erkölcsi nívón álló személyként kerül meghatározásra. Ezen arbiter sok esetben egyébként nem is a tételes jog, hanem a bona fides, illetve az aequitas elvei alapján ítélkezik. (Mindez az arbiter második jelentésével áll összefüggésben, melyet az alábbiakban részletezünk.)
A római jog forrásait figyelembe véve feltehető, hogy az arbiter fogalmának legalább két, egymástól elkülöníthető jelentése alakult ki. Az arbiter szó etimológiája szerint a kifejezés az arbitror álszenvedő igéből származik, az odamegy jelentéssel bíró adbito szóból eredhet, vél, gondolkodik, dönt, kinyilatkoztat igével lehetne lefordítani.
Az arbiter első jelentésének megfejtéséhez közel vezethet bennünket az, ha az ősi római civiljogi perrend, a legis actio második formáját, a legis actio per iudicis seu arbitri postulationem perrend-alakzatot vizsgáljuk meg.[13] A legis actio per iudicis seu arbitri postulationem jellemzőiről Gaius Institúcióiban - Brósz Róbert értő tolmácsolásában - az alábbiakat olvashatjuk:[14] "Per iudicis postulationem perelnek akkor, ha a törvény úgy parancsolja, hogy erről a dologról így pereljenek, amint a XII táblás törvény teszi arra nézve, amit stipulatio alapján követelnek. Ez a dolog nagyjából ilyen volt: aki perelt azt mondta: állítom, hogy te köteles vagy sponsióból kifolyólag tízezer sestertiust adni: azt követelem, hogy ismerd ezt el, vagy tagadd! Az ellenfél azt mondta, hogy nem tartozik. A felperes erre azt mondotta: mivel te tagadod, követelem, hogy te, praetor adj iudexet (bíró), vagy arbitert (szakértőbíró)."[15]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
