A jelenlegi szabályozás értékeléséhez elkerülhetetlen e - némileg kényes - jogintézmény hazai előzményeinek rövid áttekintése. Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy kisajátításról fogalmilag csak a következő feltételek megléte esetében lehet beszélni, ugyanakkor ezek a feltételek kikényszerítik e jogintézmény megszületését:
a) legyen kötöttségektől (pl. feudális kötöttségektől) többé-kevésbé mentes és társadalmi méretekben folyó gazdasági tevékenység;
b) legyen olyan államhatalom, amely e tevékenységet támogatásra érdemesnek tartja, ennek érdekében kényszerintézkedést is hajlandó tenni, s azzal kapcsolatban elvégzi a közérdek és a magánérdek egyeztetését;
c) a társadalom tagjai rendelkezzenek elkülönült (ma-gán-)tulajdonnal, amit a jogrendszer védelemben részesít.
E feltételek általános megléte ellenére a kisajátítás hosszú időn keresztül egyedi, eseti megoldásként került alkalmazásra, külön-külön törvények útján, legelőbb - logikusan -a közlekedés (úthálózat, vasút) kiépítése érdekében. (Az első törvény, amelyben ilyen jelleggel megjelenik a kisajátítás jogintézménye, a Lánchídról szóló 1836. évi XXVI. törvény volt.) Ez volt a helyzet egészen 1868-ig.
Az első átfogó kisajátítási kódex az 1868. évi LV. törvény volt, amely 90. §-ban szabályozta - az előmunkálatoktól kezdve az ingatlanra vonatkozó jogok rendezéséig - a témát. A kiegyezéssel megindult gazdasági "boom" azonban mintegy 10 év elteltével elsodorta ezt az első próbálkozást.
A második kisajátítási kodifikációra 1881 -ben került sor. Az 1881. évi XLI. törvény (94. §) tágabban határozta meg ugyan a kisajátítási célokat, mint elődje, mégsem elég rugalmasan, ezért később e tekintetben szüntelenül kiegészítésre szorult, a kártalanítás anyagi jog szabályait pedig nagyvonalúan kezelte. Ezzel együtt a törvény közel 75 évet "bírt ki". (Ez előnyös a jogbiztonság szempontjából, de ugyanakkor az ilyen törvény többnyire elszakad a társadalmi-gazdasági valóságtól.)
A második kódex hosszú élettartama elsősorban nem e kódex kiválóságának tudható be, hanem annak, hogy az 1949-cel kezdődő pártállami időszakban a kisajátítás jogintézménye némileg háttérbe szorult. Helyét az államosítás és az ún. közérdekű igénybevétel foglalta el.
Az ekkor megkezdett extenzív gazdaságfejlesztés azonban egyre több üres ingatlant igényelt; ezekre az államosítási jogszabályokat már sehogy sem lehetett alkalmazni. Megértek tehát a feltételei egy új kisajátítási kodifi-kációnak, ami 1955-ben következett be (harmadik kodifikáció).
Az ezidőtájt általánossá vált kodifikációs módszernek megfelelően, a szabályozás "többlépcsős" volt. Az 1955. évi 23. törvényerejű rendelet az alapkérdéseket szabályozta 23. §-ban (jogcímek, fórumrendszer, kártalanítás), az eljárási szabályokat egy 35. §-ból álló kormányrendelet adta meg, míg a kártalanítás részletkérdéseit pénzügyminiszteri rendelet rendezte, 16. §-ban.
A szabályozás persze magán viselte az akkori társadalmi-gazdasági viszonyok bélyegét; ez főleg abban mutatkozott meg, hogy az amúgy is szankciószerűen alacsony kártalanításban csak a "dolgozók" részesülhettek, "a nem dolgozók" még annyit sem kaptak. Jogtörténeti szempontból viszont figyelmet érdemel, hogy ez a jogalkotás mozdult el először a kártalanítás tekintetében a szinte nem létező forgalmi értéktől a hatósági ármegállapítás alapján történő kártalanítás felé.
Ezt követően felgyorsultak a jogrendszeri változások. A gazdasági életet érintő számos kódex lépett hatályba, ezekkel - és az alakulófélben lévő új viszonyokkal - összhangba kellett hozni a kisajátítási joganyagot. Ezt a feladatot az 1965-ös, negyedik kodifikáció végezte el, szintén több jogforrási szinten. (1965. évi 15. törvényerejű rendelet 29. íjban, a végrehajtási kormányrendelet 97. §-ban és a kártalanításról szóló miniszteri rendelet 31. §-ban.)
Ez a jogalkotás legalább két vonatkozásban jelentős. Az egyik az, hogy véglegesen szakított a kisajátítás jogi természetét illetően a kényszer adásvételi elmélettel, és a hatósági határozattal történő tulajdonszerzés alapjára helyezkedett. A másik pedig az, hogy a kártalanítás módszerévé egyértelműen a hatósági ármegállapítást tette, a gyakorlatilag még mindig nem funkcionáló forgalmi érték helyett. (Továbbá megszüntette a kártalanítás téren az állampolgárok társadalmi helyzet szerinti diszkriminálását.)
Ez a kártalanítási konstrukció - abban a társadalmi-gazdasági miliőben, amelyben született - alkalmas lett volna fontos gazdaságpolitikai és jogpolitikai célok szolgálatára [földvédelem, telekforgalom befolyásolása, más hatósági (bírósági) intézkedések folytán történt károkozásért járó kártalanítás kiszámítása stb.]. Csakhogy ehhez az is kellett (volna); hogy az illetékes központi államigazgatási szervek figyelemmel kísérjék a kártalanítási gyakorlatot, és jogalkotás útján korrigálják a hatósági árakat minden olyan esetben, amikor az adott szabályozás alapján nemkívánatos eredményre lehet jutni, vagy az ár-érték viszonyokban lényeges változás következik be.
Mindez elmaradt, a kártalanítási konstrukció alkalmazhatatlanná vált, már csak azért is, mert - részben az 1968-as ún. új gazdasági mechanizmus hatásaként - az 1970-es évek elején megindult az ingatlanforgalom, és ezzel funkcionálni kezdett a forgalmi érték.
Mindezek - és más megfontolások - vezettek a sorrendben immár ötödik kodifikációra 1976-ban.
Az immáron 23 éve hatályos - bár agyonmódosított (erre később még visszatérek) - szabályozást egy törvényerejű rendelet (1976. évi 24. tvr., a továbbiakban: Tvr., eredetileg 25. §) tartalmazza, végrehajtásáról egy 63. §-ból álló kormányrendelet szól (a továbbiakban: R.), valamint három miniszteri rendelet.
A Tvr. új konstrukciót vezetett be a tekintetben, hogy ki szerezhet tulajdonjogot kisajátítás útján. A korábbi szabályozás szerint az állam, társadalmi szervezet és szövetkezet is (ez túl tágnak tűnik), a jelenlegi szabályozás szerint viszont az állam és a helyi önkormányzat szerezhet így tulajdonjogot.
A Tvr. megpróbálja erősíteni a kisajátítás korábban is megvolt másodlagos jellegét (csak ha az adásvétel nem lehetséges), de a szabályozás e tekintetben vegyes megítélésű.
Egyebekben a Tvr. a hagyományos témákat szabályozza: jogcímek (a korábbi 15 helyett 18, de 3 már nem hatályos) az ingatlanra vonatkozó jogok rendezése, a kártalanítás néhány kérdése (különös tekintettel a csereingatlanra), néhány hatásköri és eljárási szabály. Az R. anyagi jogi és eljárásjogi részletkérdéseket szabályoz.
A Tvr.-rel és az R.-rel kapcsolatban a következőkben részletezett észrevételek merülnek fel, koránt sem a teljesség igényével.
1. A sok módosítás között elveszett a kártalanítás alapvető tétele, hogy ti. a kártalanítás forgalmi értéken történik. (Csak más témájú szabályokban jelenik meg a forgalmi érték, utalásszerűen.)
2. A jogállamisággal ellentétes a Tvr. 15/B. §-a (1) bekezdésének b) pontja és a (2) bekezdés hasonló szabályt tartalmazó c) pontja.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
