"Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él
s mint fán sem nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló."
(Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd)
A személyiségi jogok definiálása nélkülözhetetlen a választott témakör tárgyalása előtt, s bár a kegyeleti jogok az ember halála utáni viszonyokat rendezik, mégis a személyhez fűződő jogokból vezethetők le.
A jogban az ember kétféle megjelölést kap: személy és személyiség. Személyként jogok és kötelezettségek alanya, személyiségként pedig jogvédelem tárgya. Most ennél az utóbbi megjelölésnél szeretnék röviden időzni, és megkísérlem felvázolni a személyiség, illetve a személyiségi jogok mibenlétét.
Az ember, az emberi személyiség sajátos eszmei értékhordozó, egyedi és megismételhetetlen mivolta megkívánja azt, hogy a jog, mint valóban kikényszeríthető és hatékony szabályrendszer is oltalmazza az esetleges sérelmektől. A személyiség magában foglalja az ember fizikai valóságát, vagyis testét, valamint az emberi jellem minden attitűdjét, úgy mint intellektust, temperamentumot, készségeket, erkölcsiséget. A személyiség tehát neurális és mentális jelenség. Ennek fényében a jog az ember testi és szellemi működését, az ember egységét és szabadságát, az ember szellemi értékeit és szubjektumát védi. A személyiség egyedülálló, egyéni, egyedi, egyszeri és megismételhetetlen mivolta és ebből fakadó értéke az, ami ezt a jogi oltalmat megkívánja. A személyiségi jogok azt feltételezik, hogy minden ember különbözik a többitől, és azt biztosítják, hogy minden ember más lehessen, mint a többi.
E jogok elismerése és oltalma alapvetően társadalmi, illetve állami berendezkedéstől függ, ahogyan ezt számos példa igazolta történelmünk során. A monolitikus, diktatórikus társadalmakban az egyén a társadalomnak radikálisan és szigorúan szubordinált; gyakorlatilag személyiségi jog, mint olyan, nem létezik. (Erre a civilizáció hajnalától napjainkig találhatunk példát: ókori Egyiptom, Spárta, fasiszta, illetve kommunista totalitárius berendezkedések). Ezzel ellentétben azokban a társadalmakban, ahol hangsúlyt fektetnek az individuumra, az emberi személyiség szabadságára, egyediként való elismerésére, ott találkozhatunk a személyiség erkölcsi és jogi védelmével. Erre példaként megvizsgálhatjuk a római jogot, a keresztény erkölcsöt, és természetesen a mai demokráciákat.[1]
Társadalmunk és jogunk elismeri és védi a személyhez fűződő jogokat; a kérdés az, hogy a jog hogyan óvja és oltalmazza az ember autonóm külső és belső értékeit.
A személyiségi jogvédelem a történelem során különféleképp manifesztálódott; a személyiség polgári jogi védelme újabb eredetű, korábban inkább erkölcsi természetű, illetve büntetőjogi védelemmel találkozhattunk, melyet csak jogi vonatkozásból - azon belül is a polgári jog aspektusából- veszem górcső alá.
Hatályos jogunk több irányból építette fel védőbástyáit; az Alkotmány definiálja a legalapvetőbb jogokat, melyek az emberi jogokkal vannak kapcsolatban (élet, emberi méltóság, jó hírnévhez, személyes adatok védelméhez való jog stb.). Polgári Törvénykönyvünk személyiségi jogi rendelkezései visszavezethetők részben az Alkotmányra, de emellett a nemzetközileg elfogadott emberi jogi egyezmények és a Ptk. alapelvei szolgáltak a jogalkotónak vezércsillagként e rész megalkotásakor. A Ptk. egy általános személyiségi jog definiálása (Ptk. 75. §) után a személyiségi jogok sérelmének különös eseteivel foglalkozik (Ptk. 76. §), majd nevesíti a jogokat, de kimerítő felsorolást nem tud adni, így a nem nevesített jogok védelmére a 75. § biztosít általános védelmet. Személyiségi jogi vonatkozásokat azonban más tételes jogszabályban is találhatunk, a polgári jogi személyiségvédelem mellett például a büntetőjog és a szabálysértési jog siet a megsértett személyiség védelmére. A fentieken kívüli, példálózó jelleggel utalok arra, hogy számos jogszabályban találkozhatunk a személyiségre, illetve annak védelmére vonatkozó rendelkezéssel, így a munkaviszonyra, szellemi alkotásokra, adatvédelemre, egészségügyre, temetkezésre stb. vonatkozó szabályozásban.
Térjünk most vissza a polgári jogi személyiségvédelemhez, azon belül annak eszközei közül vizsgáljuk meg a nem vagyoni kártérítés intézményét.
- 287/288 -
A nem vagyoni kár a polgári jognak egy igen sajátos intézménye, hiszen a nem vagyoni kár a személyiség integritásán esett csorba, sérelem, s ezt a polgári jog pénzben nyújtott kárpótlással igyekszik kiküszöbölni. Magyarországon a nem vagyoni kár fogalma már az 1928-as Magánjogi törvényjavaslatban is megjelenik, s a bírói gyakorlat révén az élő jog részét képezi egészen addig, amíg a Legfelsőbb Bíróság 1953-ban a III. számú Polgári Elvi Döntéssel ki nem iktatja a jogéletből. Ennek a nyilvánvalóan ideológiai-politikai indíttatású állásfoglalásnak indokolásában a Legfelsőbb Bíróság kifejtette: a személyi értékek nem degradálhatok áruvá a rajtuk esett csorba pénzbeli kárpótlás formájában történő kiküszöbölése révén, emellett a nem vagyoni kártérítés - munkanélküli jövedelmet biztosítván - szemben áll a szocialista erkölccsel, sőt kifejezetten kapitalista szemléletet tükröz. A döntés következtében a személyiségvédelem tulajdonképpen megszűnt hazánkban, mivel képtelenné vált funkciójának betöltésére. A Ptk kodifikációja során nem került be a nem vagyoni kártérítés intézménye a kódexbe, s bár a Ptk. nevesített néhány személyiségi jogot, mégsem alakult ki értékelhető személyiségvédelmi bírói gyakorlat. Mindennek ellenére tény, hogy mindenkor fennáll a társadalmi igény a személyiségi jogok sérelmének orvoslására, emellett a magyar polgári jog irodalmának neves képviselői (Mádl Ferenc, Világhy Miklós, Törő Károly) is lándzsát törtek ezen intézmény újbóli bevezetése mellett. Részben ez inspirálta a törvényalkotót, hogy 1977-ben egy novellával visszaemelje a nem vagyoni kártérítés intézményét a Ptk. rendszerébe, s kibővítette a személyiségi jogok körét is. 1992-ben az Alkotmánybíróság kiterjesztette a nem vagyoni kártérítés lehetőségét különbségtétel nélkül mindennemű személyiségi jogsérelemre.[2]
A nem vagyoni kártérítésre kötelezésről történő döntés, illetve a kártérítés összegének megállapítása igen problematikus, mivel immateriális, objektív mércével mérhetetlen kárról van szó. Általánosságban az mondható el, hogy a nem vagyoni kártérítés kiszabásának lehetőségét, illetve annak mértékét a személyiség értékminőségének csökkenése, helyzetének kedvezőtlen - hátrányos - változása esetén a sérelem súlyához mérten a bíróság saját belátásán alapuló becsléssel állapítja meg. Ez természetesen minden egyes esetben körültekintő mérlegelést és értékelést kíván, s a döntés meghozatalában a bíró igen messzemenő szabadságot élvez.
A személyiségi jogok és a nem vagyoni kártérítés mibenlétének nagyvonalakban történő felvázolását szükségesnek tartottam, mert a genus proximum -azaz a kegyeleti jogot magába foglaló kerek egész, a személyiségi jog- leírása után próbálom a kegyeleti jog mibenlétét a differentia specifica - azaz a kegyeleti jog különös jellemzőinek, megkülönböztető - megadásával meghatározni.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
