Az ügy körülményei. 1997. június 12-én a kérelmezőt - aki visszaeső bűnelkövető - tetten érték, amikor amfetamint árul egy bárban. Ugyanezen a napon tartott kihallgatása során megtagadta a vallomástételt, és bizonyítékot semmisített meg azzal, hogy lenyelt egy papírdarabot, amely letartóztatásakor a birtokában volt. 1999. január 12-én a Budapest VI-VII. Kerületi Ügyészség vádat emelt a kérelmező és két további gyanúsított ellen. A kérelmezőt kábítószerrel való visszaélés bűncselekményének elkövetésével vádolták. Az elsőfokú bírósági eljárásban a Pesti Központi Kerületi Bíróság (PKKB) 1999. január 18-án elrendelte a kérelmező előzetes letartóztatásának fenntartását, majd azt ismételten meghosszabbította. A 2000. április 10-i tárgyaláson a bíróság kábítószerrel való visszaélés bűntette miatt kilenc év szabadságvesztésre ítélte a kérelmezőt. A bíróság okirati bizonyítékokra, tanúvallomásokra, orvos és vegyész szakértők véleményére, továbbá a rendőrség kábítószerellenes akciócsoportjában részt vevő fedett nyomozók jelentéseire és vallomásaira alapozta az ítéletet. A PKKB súlyosbító körülményként értékelte az elkövetett cselekmény halmazati jellegét. Az előzetes letartóztatásban töltött időt a bíróság beszámította a büntetésbe.
Fellebbezések nyomán a Fővárosi Bíróság 2000. december 6-án tárgyalást tartott és ítéletet hirdetett, amelyben a kérelmező büntetésének időtartamát hét évre csökkentette. A Fővárosi Bíróság megállapította, hogy a kérelmező által elkövetett cselekmény nem valósított meg bűnhalmazatot. Enyhítő körülményként értékelte a kérelmező családi állapotát és azt, hogy a bűncselekmény elkövetésekor kedvezőbb volt a bírósági gyakorlat.
A kérelmező strasbourgi beadványában sérelmezte, hogy előzetes letartóztatása túlságosan hosszú ideig tartott. Állítása szerint megsértették az egyezmény 5. cikkének 3. bekezdését, amelynek releváns része kimondja: "E cikk 1. (c) bekezdésének rendelkezésével összhangban letartóztatott vagy őrizetbe vett [...] minden személynek joga van arra, hogy ésszerű időhatáron belül tárgyalást tartsanak ügyében vagy a tárgyalásig szabadlábra helyezzék. A szabadlábra helyezés olyan feltételekhez köthető, melyek biztosítják a tárgyaláson való megjelenést."
A határozat.[2] A kérelmezőt 1997. június 12-én vették őrizetbe, s 1997. június 14-től 2000. december 6-ig, börtönbüntetése letöltésének megkezdéséig, előzetes letartóztatásban tartották. Azonban a bíróság jelezte, hogy az egyezmény 5. cikkének 3. bekezdése és az 1. bekezdés (c) pontja között fennálló lényegi kapcsolatra figyelemmel az első fokon elítélt személy nem tekinthető az 5. cikk 1. bekezdése (c) pontjában meghatározott olyan személynek, akit abból a célból tartanak fogva, hogy "bűncselekmény elkövetése alapos gyanúja miatt az illetékes hatóság elé állítsák", hanem olyan személy, aki az "illetékes bíróság által történt elítélést követő" őrizetben tartást megengedő 5. cikk 1. bekezdés (a) pontjának hatálya alá esik (lásd például B. kontra Ausztria[3]). Ezért a kérelmező előzetes letartóztatásának 2000. április 10-től (az elsőfokú ítélet meghozatalától) 2000. december 6-ig (a jogerős ítélet meghozatalának napjáig) terjedő időszaka az 5. cikk 3. bekezdésének alkalmazása szempontjából nem vehető figyelembe. Következésképpen a bíróság úgy találta, hogy a figyelembe veendő időszak 1997. június 14-től, a kérelmező előzetes letartóztatásba helyezésének napjától kezdődik, és 2000. április 10-ig tart, azaz két év, kilenc hónap és huszonhat nap.
Az előzetes letartóztatás időtartamának ésszerű voltát vizsgálva a bíróság rögzítette, hogy a kérelmező szerint maga az a tény, hogy ügyét az eljárás egy részében az ügyben szereplő többi terhelt ügyével egyesítették, indokolatlan késedelmet okozott. A kormány azon érveire válaszolva, mely szerint az eljárás elhúzódása miatt a kérelmezőt is felelősség terheli, a kérelmező hangsúlyozta, hogy nem volt köteles együttműködni a rendőrséggel a nyomozás során, s hogy joga volt tetszése szerinti vagy új védőügyvédet megbízni. Megismételte, hogy előzetes letartóztatása csaknem két évig és tíz hónapig tartott, amely időtartam összeegyeztethetetlen az egyezmény 5. cikke 3. bekezdésében lefektetett követelményekkel.
A kormány fenntartotta, hogy a kérelmező előzetes letartóztatásának szükségességét a bíróságok rendszeresen vizsgálták, és minden esetben indo-
- 125/126 -
koltnak találták azon az alapon, hogy a nyomozás során fennállt az összejátszás veszélye, továbbá a szökés és a bűnismétlés kockázata. A kérelmező letartóztatásához vezető bűncselekmény természete miatt bonyolult nyomozást kellett lefolytatni annak érdekében, hogy felfedjék azt a kábítószer-hálózatot, amelynek a kérelmező is része volt. Az ügyben egyéb terheltek is szerepeltek, s az egyikükkel kapcsolatban külföldi szervtől kellett bizonyítékot beszerezni. A kormány hangsúlyozta, hogy a hatóságok eljárása nem okozott lényeges késedelmet. Az ügyben szereplő egyik terhelttel összefüggő eljárást éppen azért választották el a kérelmezővel kapcsolatos eljárástól, hogy elkerüljék a késedelmet. A kérelmező maga is hozzájárult a nyomozás és a bírósági szakasz elhúzódásához azzal, hogy többször megtagadta a vallomástételt, ellentmondásos nyilatkozatokat tett, és visszavonta védőügyvédje meghatalmazását. Összegezve: a kormány álláspontja szerint az ügy egyedi körülményeire tekintettel a kérelmező előzetes letartóztatásának időtartama nem haladta meg az ésszerű időt.
A bíróság emlékeztetett arra, hogy az előzetes letartóztatás ésszerű tartama nem ítélhető meg elvontan. Azt, hogy a vádlott előzetes letartóztatásának fenntartása ésszerű-e, minden esetben az ügy egyedi körülményeinek figyelembevételével kell megítélni. Az elhúzódó fogva tartás egy adott ügyben csak akkor lehet indokolt, ha a közérdek valódi követelményének olyan specifikus jelei állnak fenn, amelyek - az ártatlanság vélelme ellenére - nagyobb súllyal esnek latba, mint az egyezmény 5. cikkében lefektetett, az egyéni szabadság tiszteletben tartását előíró szabály (lásd többek között Labita kontra Olaszország[4]).
A bíróság szerint elsősorban a nemzeti hatóságok feladata annak biztosítása egy adott ügyben, hogy a vádlott előzetes letartóztatása ne haladja meg az ésszerű időtartamot. Ennek érdekében - kellő figyelemmel az ártatlanság vélelmének elvére - a hatóságoknak minden olyan tényt meg kell vizsgálniuk, amelyek az 5. cikktől való eltérést igazoló, fent említett "közérdek" fennállta mellett vagy ellen szólnak, s a szabadlábra helyezés iránti kérelemről hozott határozatban e tényeket ismertetni kell. A bíróságnak alapvetően a határozatokban nyújtott indoklás, továbbá a kérelmező fellebbezéseiben előterjesztett, jól dokumentált tények alapján kell döntenie arról, hogy az 5. cikk 3. bekezdését megsértették-e (lásd Müller kontra Franciaország[5]). Az arra vonatkozó gyanú tartós fennállta, hogy a letartóztatott személy bűncselekményt követett el, elengedhetetlen, de bizonyos idő eltelte után nem elégséges feltétel ahhoz, hogy az elhúzódó fogva tartás törvényesnek legyen tekinthető. A bíróságnak ezért azt kellett megállapítania, hogy a bíróságok által hivatkozott további okok igazolták-e a szabadságtól való megfosztást. Ha ezek az okok "relevánsak" és "elégségesek", akkor a bíróságnak arra a következtetésre kell jutnia, hogy a nemzeti hatóságok "különös gondossággal" jártak el az eljárás lefolytatásakor.
A bíróság észrevételezte, hogy az 1997. június 14. és szeptember 3. közötti időszakban a kérelmező előzetes letartóztatásának fő indoka az összejátszás veszélye volt. Mivel a kérelmezőt kábítószer-kereskedelemmel vádolták - amellyel összefüggésben fel kellett göngyölíteni a kérelmezőt kábítószerrel ellátó hálózatot -, a bíróság arra a meggyőződésre jutott, hogy a nyomozás kezdeti szakaszában az összejátszás olyan, ténylegesen fennálló veszély volt, amely a bűncselekmény kérelmező általi elkövetésére irányuló gyanú fennállta mellett indokolttá tette a kérelmező előzetes letartóztatásba helyezését az eljárás megfelelő lefolytatásának biztosítása érdekében. A bíróság azonban úgy vélte, hogy az idő múlásával ez a fogva tartási alap elkerülhetetlenül veszített relevanciájából, különösen arra a tényre figyelemmel, hogy a kérelmező két tettestársát 1997. szeptember 26-án, illetve október 13-án letartóztatták. Igaz, az 1997. szeptember 3. és 1999. július 19. közötti időszakban a bíróságok az összejátszás mellett a szökés veszélyére is hivatkoztak. A kormány azonban - bár néhány érvet felsorakoztatott a szóban forgó büntetőeljárás hosszának igazolására - egyetlen olyan tényt sem említett, melynek alapján a hatóságok ésszerű módon a kérelmező szökésére következtethettek volna, s ilyen módon megmagyarázhatták volna az elhúzódó fogva tartás szükségességét. A kérelmező előzetes letartóztatásának utolsó szakaszában -1999. július 19. és 2000. április 10. között - a hatóságok a bűnismétlés és szökés kockázatára hivatkoztak. Ez a megfontolás elégségesnek tekinthető, figyelemmel arra a tényre, hogy a kérelmező visszaeső elkövető volt.
Összegezve: a strasbourgi testület szerint 1997. szeptember 3-a és 1999. július 19-e között a bíróságok az előzetes letartóztatás meghosszabbításáról szóló határozataikat elsődlegesen a kérelmező szökésének veszélyére alapozták, miközben az összejátszás veszélye fokozatosan csökkent. E kockázat tartós fennálltát azonban semmiféle specifikus bizonyítékkal nem támasztották alá. Csak nagyon kényszerítő indokok győzték volna meg a bíróságot arról, hogy a kérelmező előzetes letartóztatásba helyezésének - amely a szóban forgó időszak végére már meghaladta a két évet - meghosszabbítása szükséges volt. Ilyen okok vagy körülmények hiányában a bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a jogalkalmazó szervek hatá-
- 126/127 -
rozataiban hivatkozott indokok nem elégségesek ahhoz, hogy a kérelmező előzetes letartóztatásban tartását igazolják a szóban forgó időszakban, ezért megsértették az egyezmény 5. cikkének 3. bekezdését.
Az ügy körülményei. 1999. június 10-én a kérelmezőt emberölés vádjával letartóztatták és kihallgatták. Azzal vádolták, hogy 1997-ben megölt egy férfit, akinek holttestét egy másik vádlott kertjében találták meg. Az áldozat személyazonossága ekkor még nem volt ismert. Másnap a Fővárosi Főügyészség elutasította a kérelmezőnek a letartóztatásával kapcsolatos panaszát. Időközben a Pesti Központi Kerületi Bíróság elrendelte a kérelmező előzetes letartóztatásba helyezését. A Kerületi Bíróság megállapította, hogy a kérelmező ellen felhozott vádak súlyossága miatt fennállt a szökés és összejátszás veszélye. A végzést a Fővárosi Bíróság 1999. június 18-án helyben hagyta.
1999. július 8-án a Budai Központi Kerületi Bíróság a Pesti Központi Kerületi Bíróság által felhozott okokkal megegyező indokok alapján 1999. szeptember 12-ig meghosszabbította a kérelmező előzetes letartóztatását. A végzést a Fővárosi Bíróság 1999. július 26-án hagyta helyben. 1999. szeptember 7-én, majd december 2-án a Fővárosi Bíróság ugyanezen okok miatt 1999. december 12-ig, illetve 2000. április 12-ig meghosszabbította a kérelmező előzetes letartóztatását, s e végzéseket a Fővárosi Bíróság fellebbviteli tanácsa 1999. szeptember 23-án, illetve december 22-én helyben hagyta. 2000. április 10-én a Legfelsőbb Bíróság meghosszabbította a kérelmező előzetes fogva tartását. A bíróság a szökés veszélyére hivatkozott, megjegyezve, hogy az áldozat személyazonosságának megállapítása céljából DNS-vizsgálat volt folyamatban. A vizsgálat elvégzésére 1999. augusztus 16-án kirendelt hemogenetikus szakértő 2001. október 17-én terjesztette elő végleges szakvéleményét. Ezt követően a nyomozási szakban az előzetes letartóztatás megszüntetésére irányuló kérelmet a bíróságok sorra elutasították.
2001. július 13-án a Fővárosi Főügyészség emberölés miatt vádat emelt a kérelmező és két másik gyanúsított ellen. Az elsőfokú bírósági eljárásban 2001. július 17-én, majd 2002. április 29-én a Fővárosi Bíróság helyben hagyta - a Legfelsőbb Bíróság pedig 2001. augusztus 16-án, illetve 2002. június 11-én megerősítette - a kérelmező előzetes fogva tartását az elsőfokú ítélet meghozataláig elrendelő végzést. A bíróságok a szökés veszélyére hivatkoztak. 2002. július 8-án a kérelmező az előzetes fogva tartás megszüntetése iránti kérelmet terjesztett elő, amelyben a hazai joggyakorlatra, továbbá a bíróságnak az előzetes fogva tartással kapcsolatos esetjogára hivatkozott. Többek között azzal érvelt, hogy szökése valószínűtlen, mivel szorosan kötődik beteg anyjához, lebénult apjához, testvéreihez és 11 éves fiához, s mivel több mint öt éve együtt él élettársával, akivel jelentős felújítási munkákat végeztek lakásukban. 2002. július 23-án a Fővárosi Bíróság a büntetőeljárásról szóló törvény 95. § (4) bekezdése alapján mellőzte a határozat meghozatalát azon az alapon, hogy az ismételt kérelem nem tartalmazott új körülményt. 2002. október 10-én és 15-én a Fővárosi Bíróság tárgyalást tartott, majd 2003. január 8-án elutasította a kérelmező fogva tartás megszüntetése iránti kérelmét. 2003. február 3-án a Legfelsőbb Bíróság szökés veszélyére hivatkozva elutasította a kérelmező fellebbezését, azt követően 2003. március 4-én és 20-án a Fővárosi Bíróság ismét elutasította a kérelmező fogva tartás megszüntetése iránti kérelmét. 2003. április 16-án, május 12-én, június 3-án és 11-én további tárgyalásokra került sor. Az utóbbi időpontban a Fővárosi Bíróság ítéletet hirdetett. A 34 oldalas ítéletben a testület emberölés miatt életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélte a kérelmezőt. 2003. augusztus 7-én a kérelmező fellebbezett, majd 2004. május 5-én a Fővárosi Ítélőtábla hatályon kívül helyezte az elsőfokú ítéletet, az ügyet visszautalta a Fővárosi Bíróság elé, s meghosszabbította a kérelmező előzetes fogva tartását. A kérelmezőt az ítélet meghozataláig fogva tartották. A kérelmező előterjesztette, hogy előzetes fogva tartása túlzottan elhúzódott, megsértve az egyezmény 5. cikkének 3. bekezdését.
A határozat.[7] A bíróság megállapította, hogy a Pesti Központi Kerületi Bíróság 1999. június 12-én rendelte el a kérelmező előzetes letartóztatásba helyezését, és az ítélet meghozatalának időpontjában is fogva tartották. 2003. június 11-én a Fővárosi Bíróság elsőfokú bíróságként eljárva elítélte a kérelmezőt. Az ítéletet 2004. május 5-én a Fővárosi Ítélőtábla hatályon kívül helyezte, és az ügyet visszautalta az elsőfokú bíróság elé.
A 2003. június 11. és 2004. május 5. közötti időszak vonatkozásában a bíróság megismételte, hogy az egyezmény 5. cikkének 3. és 1. (c) bekezdései között fennálló lényeges kapcsolatra figyelemmel az első fokon elítélt személy nem tekinthető olyannak, akit - az utóbb említett rendelkezés meghatározása szerint - törvényesen letartóztattak vagy őrizetbe vettek "abból a célból, hogy [...] bűncselekmény elkövetése alapos gyanúja miatt az illetékes hatóság elé állítsák", hanem olyannak tekintendő, akire "az illetékes bíróság által történt elítélést követően" foganatosított őrizetben tartásra feljogosító
- 127/128 -
5. cikk 1. (a) bekezdése vonatkozik (lásd például B. kontra Ausztria[8]). Ennek megfelelően a bíróság számára a figyelembe veendő időszak legalább 1999. június 12-től 2003. június 11-ig, továbbá 2004. május 5-től az ítélet meghozataláig tart, azaz összességében négy évet és öt hónapot tesz ki.
A kérelmező hangsúlyozta, hogy őrizetbe vétele és ügyének első bírósági tárgyalása között három év és négy hónap telt el. Az áldozat 1999. július 16-i boncolását követően a DNS-vizsgálat eredményének előterjesztésére csak 2001. október 17-én, két év és három hónap késedelem után került sor. Továbbá semmilyen olyan egyedi körülmény nem állt fenn, amely magyarázattal szolgálhatott volna a nyomozás 2001. június 20-i lezárása és a 2002. október 10-én tartott első bírósági tárgyalás közötti késedelemre.
A kormány fenntartotta, hogy a kérelmező előzetes fogva tartását a hazai bíróságok többször felülvizsgálták, és indokoltnak tartották az összejátszás és a szökés veszélye miatt. Az ügy meglehetősen bonyolult volt, mert a felfedezése előtt csaknem két évvel elkövetett súlyos bűncselekmény nyomán indult. A bizonyítékok beszerzése nagy nehézségekbe ütközött, mivel a holttest már erőteljes oszlásnak indult megtalálásakor, s nem lehetett tiszta szövetmintát nyerni a DNS-vizsgálat elvégzéséhez. Ez a körülmény késleltette a szakértők munkáját. A kormány ugyanakkor elismerte a késedelmet a szakvélemények beszerzése és a vádemelés, illetve az első bírósági tárgyalás között.
A bíróság határozatában megismételte: az a kérdés, hogy a fogva tartás időtartama indokolt volt-e vagy sem, elvontan nem ítélhető meg. A vádlott fogva tartásának indokoltságát minden esetben az ügy speciális vonásaira tekintettel kell megítélni. Tartós fogva tartás csak akkor igazolható egy adott ügyben, ha specifikus jelei vannak, hogy a közérdekből történő fogva tartás olyan követelmény, amely az ártatlanság vélelme ellenére súlyosabban esik latba, mint az egyén szabadságának tiszteletben tartását kimondó, az egyezmény 5. cikkében lefektetett szabály (lásd többek között Labita kontra Olaszország[9]).
Elsősorban a nemzeti bíróságokra tartozik annak biztosítása, hogy egy adott ügyben a vádlott előzetes fogva tartásának időtartama ne lépje túl az ésszerű időt. Ebből a célból - megfelelő figyelmet fordítva az ártatlanság vélelmének elvére - minden olyan tényt meg kell vizsgálniuk, amely az 5. cikkben lefektetett szabálytól való eltérést igazoló követelmény fennálltát alátámasztja vagy cáfolja, s e tényeket ismertetniük kell a fogva tartás megszüntetése iránti kérelmekkel kapcsolatos határozataikban. A bíróságnak lényegében az e határozatokban kifejtett indokolások, továbbá a kérelmező fellebbezéseiben előadott, jól dokumentált tények alapján kell döntenie arról, hogy az 5. cikk 3. bekezdését megsértették-e (lásd Müller kontra Franciaország[10]).
A tartós fogva tartás törvényességének sine qua non feltétele, hogy alapos gyanú álljon fenn arra vonatkozóan, hogy az őrizetbe vett személy bűncselekményt követett el, de bizonyos idő eltelte után az alapos gyanú megléte már nem elég. A bíróságnak így azt kellett eldöntenie, hogy a bíróságok által hivatkozott egyéb alapokon továbbra is indokolt volt-e a szabadságtól való megfosztás. Amennyiben ezek az alapok "relevánsak" és "elégségesek", akkor a bíróságnak arról is meg kell győződnie, hogy a nemzeti hatóságok "különleges szorgalommal" folytatták le az eljárást.
A bíróság észrevételezte, hogy az 1999. június 12. - 2000. április 10. közötti időszakban a kérelmező előzetes fogva tartásának fő indoka az összejátszás veszélye volt. Tekintettel arra, hogy a kérelmezőt emberöléssel vádolták, és az áldozat azonosítása még nem történt meg, a bíróság elfogadta, hogy a nyomozás kezdeti szakaszában az összejátszás valóban olyan veszély volt, amely azon gyanú mellett, hogy a kérelmező követte el a bűncselekményt, igazolta a kérelmező előzetes fogva tartását az eljárás megfelelő lefolytatásának biztosítása érdekében. 2000. április 10-től a bíróságok kizárólag a szökés veszélyére hivatkozva hosszabbították meg és hagyták helyben a kérelmező fogva tartását. E veszély folyamatos fennálltát azonban semmilyen specifikus bizonyítékkal nem támasztották alá. Bár a kérelmező állította, hogy családi és személyes körülményei miatt a szökés veszélye nagyon valószínűtlen, a bíróságok anélkül ismételték újból és újból, hogy a bűncselekmény súlya önmagában indokolja a fogva tartást, hogy rámutattak volna olyan konkrét tényre, melynek alapján joggal feltételezhették, hogy a kérelmező megszökhet. Valójában anélkül tartották fenn a fogva tartást, hogy annak szükségességét megmagyarázták volna. Ilyen körülmények között csak nagyon kényszerítő okok győzték volna meg a bíróságot a kérelmező fogva tartása meghosszabbításának szükségességéről, amelynek tartama e periódus végére elérte a négy évet. Így a bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a bírósági határozatokban hivatkozott indokok nem voltak elégségesek igazolni a kérelmező fogva tartását a szóban forgó időszakban. Azt is megjegyezte, hogy a kérelmező előzetes fogva tartása az elsőfokú marasztaló ítélet hatályon kívül helyezése után is folytatódott, s a kérelmezőt az ítélet meghozatalakor is fogva tartották. Ezért megállapította, hogy megsértették az egyezmény 5. cikkének 3. bekezdését.
- 128/129 -
Az ügy körülményei. 1992. október 2-án a Komárom-Esztergom Megyei Rendőr-főkapitányság arról tájékoztatta a kérelmezőt - aki egy korlátolt felelősségű társaság ügyvezető igazgatója volt -, hogy csalás gyanúja miatt büntetőeljárás indult ellene. 1993. január 8-án a rendőr-főkapitányság elrendelte a nyomozás folytatását. Az 1993. december 14-ig terjedő időszakban a rendőr-főkapitányság számos tanút meghallgatott, összesen tizenöt alkalommal, s 1993. augusztus 24-én és december 16-án kihallgatta a kérelmezőt is. 1993. december 17-én a nyomozó hatóság grafológus szakértőt rendelt ki, majd 1993. december 27-én lezárta a nyomozást, és az ügy iratait megküldte a Városi Ügyészségnek, amely 1994. február 7-én benyújtotta vádindítványát.
A Tatai Városi Bíróság elutasította a kérelmező 1995. április 26-án előterjesztett, pótnyomozás elrendelése iránti kérelmét, ezt követően 1996. április 12-én került sor az első bírósági tárgyalásra. A tárgyaláson a városi bíróság több tanút meghallgatott. A kérelmező nem kívánt vallomást tenni, és azt állította, hogy nem követte el a bűncselekményt, amelynek elkövetésével megvádolták. A kérelmező 1996. június 10-én előterjesztett elfogultsági kifogása nyomán az eljáró bíró hozzájárult kizárásához. 1996. október 30-án a városi bíróság elnöke új bírót jelölt ki. Ezt követően 1996. december 16-án a városi bíróság elnöke és két további bíró elfogultságot jelentett be, ezért 1997. április 29-én a Komárom-Esztergom Megyei Bíróság a Tatabányai Városi Bíróságot jelölte ki az ügy tárgyalására. 1999. április 27-én a Tatabányai Városi Bíróság tárgyalást tartott, és felmentette a vádlottat. Az ügyészség fellebbezése nyomán 2000. január 11-én és 25-én, továbbá február 22-én a megyei bíróság tárgyalást tartott, és 2000. március 14-én helybenhagyta az elsőfokú ítéletet, amely ilyen módon jogerőssé vált.
A kérelmező azt panaszolta, hogy az eljárás hossza összeegyeztethetetlen volt az egyezmény 6. cikkének 1. bekezdésében megkívánt "ésszerű idő" követelményével. A 6. cikk 1. bekezdése kimondja: "Mindenkinek joga van arra, hogy [...] bíróság [...] ésszerű időn belül [...] hozzon határozatot polgári jogi jogai és kötelezettségei tárgyában... "
A határozat.[12] A büntetőeljárás 1992. október 2-án indult meg a kérelmezővel szemben, amikor tájékoztatták erről. A bíróság észrevételezte, hogy a figyelembe veendő időszak 1992. november 5-én, az egyéni panaszjog Magyarország általi elismerése napján kezdődött. Az ezen időpont óta eltelt idő ésszerű voltának megítéléséhez azonban figyelembe kellett venni az eljárás akkori állapotát. A szóban forgó időszak 2000. március 14-én, a kérelmezőt felmentő ítélet megyei bíróság általi helybenhagyásával zárult. Ily módon az eljárás hét évig, négy hónapig és kilenc napig tartott. Az eljárás során a kormány az ügy bonyolultságával és azzal érvelt, hogy az eljárásba szakértőket és adóellenőröket kellett bevonni, ami hozzájárult az eljárás elhúzódásához. A kérelmező magatartását illetően a kormány úgy vélte, ő is késedelmet okozott azáltal, hogy nem volt hajlandó tanúvallomást tenni, a bíróságok magatartását illetően pedig fenntartotta, hogy két időszaktól eltekintve (1994. február és 1996. április, továbbá 1997. április és 1999. április között) azok indokolatlan késedelem nélkül jártak el. A kérelmező vitatta ezeket az érveket. Szerinte a szakértők és az adóellenőrök által igénybe vett időtartam jelentéktelen volt az eljárás teljes hosszához képest. Hangsúlyozta, hogy a hazai hatóságok nem megfelelő szorgalommal jártak el az ügyben.
A bíróság megismételte, hogy az eljárás hosszának ésszerű voltát az ügy egyedi körülményeinek fényében és a bíróság esetjogában lefektetett kritériumokra tekintettel kell megítélni, különösen az ügy bonyolultságára, a felek és a releváns hatóságok magatartására, valamint arra figyelemmel, hogy mi volt a per tétje a kérelmező számára (lásd például Frydlender kontra Franciaország[13]). A bíróság úgy találta, hogy az ügy elbírálása nem volt különösebben nehéz sem a ténykérdések, sem pedig az alkalmazandó jog tekintetében. A kérelmező magatartását illetően észrevételezte, hogy 1993. december 16-án és 1996. április 12-én nem kívánt vallomást tenni. Bár a kérelmező magatartása által okozott késedelem nem róható az állam terhére (lásd Eckle kontra Németország[14]), az eljárás teljes hosszára figyelemmel a bíróság nem tulajdonított döntő jelentőséget ennek a körülménynek. E döntésénél azt is figyelembe vette, hogy a kérelmező nem hibáztatható amiatt, hogy gyakorolta a hallgatáshoz fűződő jogát, s hogy a bizonyítási teher az ügyészségre hárult. Ilyen körülmények között nem róható inaktív időszak a terhére.
A bíróságok magatartását illetően strasbourgi testület észrevételezte, hogy a kérelmező ügyében 1994. február 7. és 1996. április 12., továbbá 1997. április 29. és 1999. április 27. között nem került sor eljárási cselekményre. A meg nem magyarázott inaktív időszakok együttesen négy évet és két hónapot tesznek ki, s az állam terhére róhatók. A fenti megfontolások elégségesek voltak a bíróság számára azon következtetés levonásához, hogy a kérelmező ügyének tárgyalására nem került sor
- 129/130 -
ésszerű időn belül, ezért az egyezmény 6. cikkének 1. bekezdését megsértették.
Az ügy körülményei. 1986. április 16-án a kérelmező házassági bontópert indított, majd a Nagyatádi Városi Bíróság előtt folyó eljárásban a házassági közös vagyon megosztását is kérte. 1987. január 6-án, március 3-án és június 19-én a városi bíróság tárgyalást tartott, majd a bíróság építész szakértőt rendelt ki a felek által a házukban eszközölt beruházások értékének megállapítására. 1987. szeptember 22-én a városi bíróság felbontotta a felek házasságát, majd 1988. június 23-i ítéletében megosztotta a házassági közös vagyont. Fellebbezés nyomán a Somogy Megyei Bíróság 1988. december 1-jén tárgyalást tartott, hatályon kívül helyezte az elsőfokú határozatot, és új eljárásra utasította az elsőfokú bíróságot. A városi bíróság előtt megismételt eljárásban 1989. január 17-én a kérelmező kiterjesztette keresetét fiára és volt felesége édesanyjára. A városi bíróság 1989. március 31-én, április 17-én, május 16-án, július 26-án és szeptember 12-én tárgyalást tartott, 1991. február 11-én pedig mezőgazdasági szakértőt rendelt ki a felek tulajdonában álló gyümölcsös értékének megállapítására. A szakértő 1991. április 16-án nyújtotta be szakvéleményét. 1992. szeptember 7-én a városi bíróság meghallgatta az építész szakértőt és négy tanút. 1993. január 29-én újabb tárgyalásra került sor, ezt követően 1993. november 2-án a városi bíróság megosztotta a házassági közös vagyont. 1993. december 2-án a kérelmező először az ítélet kijavítását kérte. 1993. december 16-án a városi bíróság elutasította a kérelmet. A megyei bíróság 1994. április 29-én helybenhagyta az elutasító határozatot.
Fellebbezés nyomán a megyei bíróság 1994. április 28-án és június 2-án tárgyalást tartott, majd 1994. június 10-én módosította az elsőfokú határozatot. 1994. október 17-én a kérelmező felülvizsgálat iránti kérelmet terjesztett a Legfelsőbb Bíróság elé, amely 1995. április 25-én hatályon kívül helyezte a másodfokú határozatot és új eljárásra utasította a megyei bíróságot. 1995. november 16-a és 1997. július 3- a között tárgyalásokkal, szakértői meghallgatásokkal folytatódott a per. 1997. július 10-én a kérelmező volt feleségének édesanyja meghalt, ezért 1997. július 18-án a megyei bíróság félbeszakította az eljárást. 1998. február 10-én a kérelmező arra kérte a bíróságot, intézkedjék az elhunyt alperes jogutódjának perbe vonása érdekében. 1998. május 4-én a helyi közjegyző tájékoztatta a bíróságot, hogy a jogutód a kérelmező fia, aki már félként szerepel az eljárásban. 1999. február 4-én a felek az eljárás szüneteltetését kérték, majd a panaszos kérelmére 1999. október 7-én a megyei bíróság, folytatva a pert, tárgyalást tartott, és 1999. október 14-én a megyei bíróság jogerős ítéletet hozott.
A kérelmező beadványában sérelmezte, hogy pere ésszerűtlenül hosszú ideig elhúzódott, megsértve az egyezmény 6. cikkének 1. bekezdését, amelynek releváns része kimondja: "Mindenkinek joga van arra, hogy [...] bíróság [...] ésszerű időn belül [...] hozzon határozatot polgári jogi jogai és kötelezettségei tárgyában... "
A határozat.[16] Az ítélet utal a kormány érveire, melyek szerint az ügy meglehetősen bonyolult volt, főként amiatt, hogy szakértőket kellett kirendelni. A kormány azt állította, hogy az eljárás szüneteltetését a felek kérték, ezért az nem róható az állam terhére. A bíróságok magatartását illetően pedig fenntartotta, hogy a hazai bíróságok indokolatlan késedelem nélkül jártak el. A kérelmező vitatta ezeket az érveket.
A bíróság emlékeztetett arra, hogy az eljárás hosszának ésszerű voltát az eset egyedi körülményei fényében, a bíróság esetjogában kidolgozott kritériumok figyelembevételével kell megítélni, különös tekintettel az eset bonyolultságára, a kérelmező és a releváns hatóságok magatartására és arra, hogy mi volt a per tétje a kérelmező számára. A bíróság számára önmagában az a tény, hogy több szakértőt kellett kirendelni egyes vagyontárgyak értékének a megállapítására, nem ad magyarázatot az eljárás teljes hosszára, mivel az ügy jogi szempontból nem tekinthető bonyolultnak. A kérelmező magatartását illetően a bíróság észrevételezte, hogy 1999. február 4-én a kérelmező a többi féllel együtt az eljárás szüneteltetését kérte. 1999. október 7-én a kérelmező kérelme nyomán az ügy vizsgálata folytatódott. Ezt a nyolc hónap késedelmet a kérelmező terhére kell róni.
A hatóságok magatartását illetően a bíróság megjegyezte, hogy a tárgyalásokra rendszeres időközönként került sor. Ugyanakkor úgy vélte, hogy a nemzeti bíróságok nem használták fel hatékonyan ezeket az alkalmakat arra, hogy az ügyben jogerős határozatot hozzanak. Az egyezmény magyarországi hatálybalépését követően a bíróságoknak még hét évre volt szükségük ahhoz, hogy lezárják az ügyet. Megjegyezte továbbá, hogy az eljárás 1986 óta folyamatban volt, így a hatálybalépés időpontjában már előrehaladott stádiumban kellett volna lennie.
Figyelemmel arra, hogy mi volt a per tétje a kérelmező számára - nevezetesen a házassági kötelék megszüntetése a közös vagyon jogerős megosztásával -, a bíróság úgy vélte, a hazai bíróságoktól elvárható lett volna, hogy nagyobb szorgalmat tanúsítsanak az
- 130/131 -
ügy kezelésében. Ilyen körülmények között a bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a kérelmező ügyét nem tárgyalták ésszerű időn belül, ezért megsértették az egyezmény 6. cikkének 1. bekezdését.
A kérelmező azt is panaszolta, hogy a hazai bíróságok által a fenti eljárásban hozott határozatok hibásak. A kérelmező az egyezmény 6. cikkének 1. bekezdésére, továbbá a Hetedik kiegészítő jegyzőkönyv 5. cikkére hivatkozott. A hazai jogorvoslati lehetőségek kimerítésére is figyelemmel a bíróság azonban úgy vélte, az ügyiratokban nincs jele annak, hogy az ügyet tárgyaló bíróság elfogult lett volna, vagy hogy az eljárás bármilyen egyéb módon tisztességtelen lett volna. Önmagában az a tény, hogy a kérelmező nincs megelégedve a per kimenetelével, nem alapoz meg igényt a 6. cikk megsértésének megállapítására. Az ügyiratok alapján annak sem volt nyoma, hogy megsértették volna a kérelmezőt a Hetedik kiegészítő jegyzőkönyv 5. cikke alapján megillető jogokat. Ebből következik, hogy a kérelemnek ez a része nyilvánvalóan megalapozatlan volt, és ezért el kellett utasítani. ■
JEGYZETEK
[1] 53129/99. számú kérelem.
[2] 2003. december 3-i ítélet.
[3] B. versus Austria, judgment of 28 March 1990, Series A no. 175, pp. 14-16, §§ 36-39.
[4] Labita versus Italy [GC], no. 26772/95, §§ 152 et seq., ECHR 2000-IV.
[5] Muller versus France, judgment of 17 March 1997, Reports of Judgments and Decisions 1997-II, p. 388, § 35.
[6] 30103/02. számú kérelem.
[7] 2004. november 9-i ítélet.
[8] Lásd a 3. jegyzetet.
[9] Lásd a 4. jegyzetet.
[10] Lásd az 5. jegyzetet.
[11] 60037/00. számú kérelem.
[12] 2004. január 13-i ítélet.
[13] Frydlender versus France [GC], no. 30979/96, § 43, ECHR 2000-VII.
[14] Eckle versus Germany, judgment of 15 July 1982, Series A no. 51, p. 36, § 82.
[15] 59056/00. számú kérelem.
[16] 2004. május 25-i ítélet.
Visszaugrás
