Ismert megállapítás, hogy a közösségi jogrend kialakítása során az egyik legradikálisabb megoldás a nemzeti bíróságok a jogérvényesítésbe és a jogalkalmazásba történő bevonása volt. A nemzeti bíróságok ezáltal váltak a közösségi jogot alkalmazó, a közösségi igazságszolgáltatási hierarchia részeként működő bíróságokká. Jóllehet a nemzeti bíróságok integrálását a hatékonyság elve, és az egyéni jogérvényesítés lehetőségének megteremtése diktálta, nyilvánvaló volt, hogy az egységes jogalkalmazást és jogértelmezést is biztosítani kell. Garanciális jellegű kérdés volt, különösen a közösségi jog korai szakaszában, amikor a nemzeti bíróságok még csak ismerkedtek a közösségi jog jellegzetességeivel, hogy a jogértelmezés és a jogalkalmazás egységessége biztosított legyen. Az előzetes döntés nemzeti bíróságok és az Európai Bíróság közötti párbeszéd sajátos csatornájává vált, és a mai napig ez a mechanizmus biztosítja, hogy a közösségi jog értelmezési és alkalmazási kérdéseiben kizárólag az Európai Bíróság dönt. A közösségi jog érvényesítési mechanizmusai közül az előzetes döntés bizonyult a leghatékonyabbnak. Ezt az eljárási formát veszik a legtöbbször igénybe, és az Európai Bíróság munkaterhének legnagyobb részét az előzetes döntések alkotják.
A jelen tanulmány azokat az okokat igyekszik feltárni, amelyek az Európai Bíróság az előzetes döntésekkel kapcsolatos munkaterhének megváltozásához vezettek. Ennek keretében beszámol a Bíróság joggyakorlatának kialakítását befolyásoló megfontolásokról, és rövid számvetést végez az előzetes döntésekkel kapcsolatos statisztikákról. Ezt követően számba veszi a Bíróság az ügyteher kezelésével kapcsolatos saját megoldás kísérleteit és a szakirodalom kínálta megoldás javaslatokat, végül pedig a Nizzai Szerződést, amely hosszú idő után a Bírósággal kapcsolatos szervezeti kérdéseket valamelyes rendezte.
Az elmúlt mintegy negyven évben a nemzeti bíróságok és az Európai Bíróság közötti munkakapcsolat jellege igen megváltozott. Az első megkeresés 1961-ben, vagyis az Európai Gazdasági Közösségről szóló Szerződés (EGKSZ) hatálybalépését követő több mint három év elteltével érkezett az Európai Bíróságoz. Ezt követően is több évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az előzetes döntés Hollandián kívül más tagállamokban is elismert és bevett eljárási forma legyen.1
Az Európai Bíróság a hatvanas és hetvenes években minden rendelkezésre álló eszközével arra törekedett, hogy a nemzeti bíróságokkal történő együttműködés kereteit felállítsa. Ennek során mindent megtett azért, hogy a nemzeti bíróságok a hatáskörelvonás miatt táplált rosszérzéseit elaltassa, és a nemzeti bíróságok minél több ügyben kérjenek előzetes döntést. Az Európai Bíróság lépéseit természetesen lehet azzal magyarázni, hogy egy merőben új arculatú nemzetközi bírói fórum a saját autoritását akarta csupán megalapozni. Azonban az előzetes döntés, mint eljárási forma teljes egészében a nemzeti bíróság megkeresésétől függ. E nélkül ugyanis értelemszerűen nincs eljárás. A tét tehát az volt, vajon a nemzeti bíróságok az Európai Bíróságnak partneréül szegődnek-e a közösségi jog érvényesítésében. A közösségi jog alkalmazása során értelmezési kérdéseikkel megkeresik-e az Európai Bíróságot, és ítéleteiket a kapott jogértelmezés fényében fogják-e meghozni.
Az Európai Bíróság a saját és a nemzeti bíróságok hatásköreinek egyértelmű szétválasztásával a két bírói fórum közötti munkamegosztás hangsúlyozta.2 Ennek a kétoldalú kapcsolatnak a keretében az Európai Bíróság és az utaló bíróság egyenrangú felekként járnak el. Az Európai Bíróság e munkamegosztás lényegét abban látta, hogy míg a nemzeti bíróságnak közvetlen tudomása van az ügy tényeiről és az alkalmazandó belső jogi szabályokról, addig az Európai Bíróság van abban a helyzetben, hogy a közösségi jog értelmezéséről felvilágosítást adjon. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a nemzeti bíróságok a lehető legnagyobb szabadságot élvezve utalhattak kérdéseket. Az Európai Bíróság az elébe utalt kérdéseket adott esetben újraértelmezve, a homályos kérdéseket átírva, a tagállami bíróság fogalmának és az értelmezésre utalható szabályok körének kiterjesztésével azt próbálta, nem kevés sikerrel elérni, hogy minél több kérdést válaszolhasson meg. Tette ezt egyrészről azért, hogy maga az eljárás minél "bejáratottabb" legyen és a nemzeti bíróságok minél nagyobb "bizalommal" forduljanak az Európai Bírósághoz. Másrészről nyilvánvaló volt, hogy az előzetes döntés az a keret, amelyen keresztül az Európai Bíróság a közösségi jog nemzeti alkalmazása során a gyakorlatban felmerülő problémáival foglalkozhat. Az előzetes döntéseken keresztül a nemzeti bíróságok folyamatosan közösségi jogi "matériával" látták el az Európai Bíróságot.3 Ez a közösségi jog kialakulásának különösen abban a szakaszában vált hihetetlenül fontossá, amikor a közösségi szervek politikai konszenzus hiányában egyszerűen nem tudták az EKSZ általános szabályait kifejtő másodlagos jogszabályokat elfogadni. Ez az a pont, ahol az Európai Bíróság végezte jogértelmezési tevékenység új dimenzióba került. A Bíróságot egyre gyakrabban keresték meg olyan kérdésekkel, amelyek alapvetően a másodlagos jogszabályok hiánya miatt merültek fel. A Bíróság ezekben az esetekben sem riadt vissza a jogalkotás határait súroló értelmezési tevékenységtől. A Bíróság "elvi" döntéseit a később a pozitív szabályok megalkotására immár elszánt közösségi szervek már nem tudták figyelmen kívül hagyni. Így a Bíróság egy-egy döntésével a jogalkotás későbbi irányát is meghatározta.4
Ahogy az előzetes döntések magát a közösségi jogot alakították, úgy formálódtak át a nemzeti jogszabályok is. Jóllehet az Európai Bíróság kínosan ügyel arra, hogy a nemzeti jogszabály érvénytelenségét vagy a közösségi jogot sértő voltát közvetlenül ne állapítsa meg.5 A Bíróság ugyanakkor igen progresszíven kezelte azokat az ügyeket, ahol a kérdéses nemzeti jogszabály egy közösségi jogi szabály alapulvételével rendezett olyan kérdéseket, amelyekre a közösségi jog egyébként nem terjed ki. A Dzodzi esetben a belga jogszabály a közösségi állampolgárok másik tagállamban dolgozó házastársaira vonatkozó közösségi szabályt terjesztette ki a belga állampolgárok Belgiumban dolgozó külföldi házastársaira.6 Látható, hogy itt olyan nemzeti szabályról volt szó, amely úgy szabályoz egy a közösségi jogon kívül eső kérdést, hogy egyoldalúan a közösségi jog mintája alapján jár el. Jóllehet belső jogi ügyről volt szó, a Európai Bíróság megállapította joghatóságát, és megválaszolta a nemzeti bíróság a közösségi jogszabály tartalmának értelmezésével kapcsolatos kérdéseit, mert a közösségi jog egységes értelmezésének és alkalmazásának biztosítása ezt követelte meg.
Ugyan az Európai Bíróság sohasem mondja ki közvetlenül, hogy egy adott nemzeti jogszabály ellentétes a közösségi joggal, döntésének absztrakt módon megfogalmazott részéből azonban mindig kiderül, hogy "ha a belső jog ilyen rendelkezést tartalmaz" az a közösségi joggal nem összeegyeztethető. Ilyenkor a nemzeti bíróság feladta a belső jogi szabályt "félretenni", alkalmazását felfüggeszteni, vagy a jogszabályok bírói felülvizsgálatát végző szerv elé utalni.7 Amikor a nemzeti bíróság absztrakt módon megfogalmazott kérdésében a közösségi jog helyes értelmezését kéri, ezzel a vonatkozó belső jogi rendelkezés közösségi joggal való komformitását veti fel. A nemzeti bíróság nem tesz mást, mint aláveti a nemzeti jogot a közösségi jog alapján történő felülvizsgálatnak. Az előzetes döntés eredményeképpen tehát a közösségi jog értelmezésén keresztül végső soron a nemzeti jogrend is "megtisztul" a közösségi joggal ellentétes szabályoktól.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
