A büntetőeljárás fő célja és funkciója a büntetőjogi igény érvényesítése, a jogalkotó azonban pergazdaságossági okokból és a sértett jogainak kiteljesítése érdekében lehetővé teszi, hogy a sértett a sérelmére elkövetett cselekmény büntetőjogi és polgári jogi jogkövetkezményeinek levonását egy eljárásban is kérhesse, a vád tárgyává tett cselekménnyel kapcsolatban keletkezett egyes polgári jogi igényeit már a büntetőeljárás során érvényesítse. A polgári jogi igényt érvényesítő sértett, a magánfél csak a terhelttel szemben érvényesíthet polgári jogi igényt, és csak olyan igényt, ami a konkrét ügyben vád tárgyává tett cselekmény közvetlen következtében keletkezett.
A büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény (Be.) 56. § (1) bekezdés a) és b) pontjai - eltérően az 1998. évi XIX. törvény (1998. évi Be.) szabályozásától - tételesen meghatározzák a büntetőeljárásban érvényesíthető polgári jogi igények körét, a kártérítésre, valamint a dolog kiadására vagy pénz fizetésére irányuló követelésre korlátozva azokat. Kérdéses lehet, hogy adott esetben mit kell érteni a kártérítésre, és mit a dolog kiadására vagy pénz fizetésére irányuló igény alatt, és hogy ezek az igények mikor tekinthetők a vád tárgyává tett cselekmény közvetlen következtében keletkezettnek.
A kártérítési igény értelmezését illetően lényeges, hogy a büntetőjogi és a polgári jogi kárfogalom nem teljesen fedik egymást. A polgári jog kárnak tekinti a károsult vagyonában beállott értékcsökkenést, az elmaradt vagyoni előnyt és a károsultat ért vagyoni hátrányok kiküszöböléséhez szükséges költségeket [a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (Ptk.) 6:522. §]; ehhez képest a büntetőjogi kárfogalom szűkebb, csak a bűncselekménnyel a vagyonban okozott értékcsökkenést foglalja magában, míg a vagyonban okozott kárt és az elmaradt vagyoni előnyt együtt vagyoni hátránynak nevezi [a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (Btk.) 459. § (1) bekezdés 16., 17. pont]. Sem a büntetőjogi értelemben vett kárnak, sem a vagyoni hátránynak nem része tehát - a polgári jog szerint a kár egyik elemének minősülő - a károsultat ért vagyoni hátrányok kiküszöböléséhez szükséges költség. Másfelől viszont a csalás törvényi tényállása szempontjából kárnak kell tekinteni az igénybe vett szolgáltatás meg nem fizetett ellenértékét is [Btk. 373. § (7) bekezdés], ami pedig polgári jogi megközelítésben nem minősül kárnak. Minderre figyelemmel kérdéses, hogy a Be. 56. § (1) bekezdésének alkalmazásában mi minősül kártérítésre irányuló polgári jogi igénynek: a polgári jogi vagy a büntetőjogi értelemben vett kár megtérítése iránti követelés? Az előbbi mellett érvként hozható fel, hogy miután a károsult a polgári jog alapján őt megillető alanyi jogát érvényesíti, ebbe beletartozik, hogy kártérítés címén mindannak a vagyoni jellegű hátránynak a megtérítését követelhesse, ami a polgári jog szabályai szerint a kár fogalmi körébe vonható. Ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül, hogy a büntetőeljárásban polgári jogi igényként csak az a követelés érvényesíthető, amely a vád tárgyává tett cselekmény közvetlen következtében keletkezett. A bűncselekményt megvalósító magatartás és a kár között tehát közvetlen okozati összefüggésnek kell fennállnia. A közvetlen oksági kapcsolat pedig csak azoknál a bűncselekményeknél állapítható meg, amelyeknél a kár vagy a vagyoni hátrány okozása a cselekmény szükségszerű velejárója, azaz törvényi tényállási eleme. Idetartozik a vagyon elleni és a vagyon elleni erőszakos, továbbá a gazdasági, a szellemi tulajdon elleni valamint a költségvetést károsító bűncselekmények jelentős része [pl. zsarolás (Btk. 367. §), rongálás (Btk. 371. §), csalás (Btk. 373. §), gazdasági csalás (Btk. 374. §), hűtlen kezelés (376. §), bitorlás (384. §), szerzői vagy szerzői joghoz kapcsolódó jogok megsértése (Btk. 385. §). iparjogvédelmi jogok megsértése (Btk. 388. §), költségvetési csalás (Btk. 396. §)]. Kétségtelen, hogy más - a kárt, illetve a vagyoni hátrányt törvényi tényállási elemként nem tartalmazó - bűncselekmények elkövetése esetén is érheti olyan kár a sértettet, amely a közvetlen oksági kapcsolat köznapi szóhasználat szerinti értelmét tekintve közvetlenül a bűncselekmény következtében keletkezik. [Pl. a testi sértés (Btk. 164. §) elkövetése során elszakad a sértett ruhája, vagy a közúti baleset okozása (Btk. 235. §) közben megrongálódik a balesettel árintett jármű.] Ezekben az esetekben azonban a kár (vagyoni hátrány) bekövetkezése vagy elmaradása a cselekmény büntetőjogi minősítése szempontjából közömbös, és legfeljebb a büntetés kiszabása során értékelhető (56/2007. BK vélemény III.3. pont). Ezzel szemben, ha a kár (vagyoni hátrány) az adott bűncselekmény törvényi tényállási eleme, többnyire nemcsak a bekövetkezése, hanem mértékének meghatározása is mellőzhetetlen - a polgári jogi igény érvényesítésétől függetlenül - a bűncselekmény pontos minősítése és az irányadó büntetési tétel meghatározása szempontjából (nem mindegy pl., hogy a csalás kisebb, nagyobb, jelentős, különösen nagy vagy különösen jelentős kárt okoz). Ha viszont a Be. 56. § (1) bekezdésének alkalmazása szempontjából csak azok a bűncselekmények jöhetnek szóba, amelyeknek törvényi tényállási eleme a kár vagy vagyoni hátrány okozása, ebből az is következik, hogy a büntetőeljárásban kártérítés címén csak a büntetőjogi kárfogalom - ez alatt értve a Btk. 459. § (1) bekezdés 17. pontja szerinti vagyoni hátrányt is - körébe tartozó tényleges kár és elmaradt vagyoni előny érvényesíthető. Ezt az álláspontot erősíti, hogy a büntetőeljárás alapvető célja a bűncselekmények elkövetőinek hatékony és észszerű határidőn belül lefolytatott eljárásban történő felelősségre vonása, az észszerű határidő követelményének betartását azonban hátráltathatná a büntetőjogi felelősségre vonás szempontjából irreleváns körülmények bizonyítása, az azokkal kapcsolatos igények elbírálása.
- 1379/1380 -
A dolog kiadása iránti igény különösebb magyarázatot nem igényel, kiemelendő azonban, hogy az ilyen tartalmú követelések is akkor minősülhetnek a vád tárgyává tett cselekmény közvetlen következtében keletkezettnek, ha az adott törvényi tényállásnak tényállási eleme az idegen dolog elvétele, eltulajdonítása vagy megszerzése [pl. rablás (Btk. 365. §), kifosztás (Btk. 366. §), lopás (Btk. 370. §), sikkasztás (Btk. 372. §), jogtalan elsajátítás (Btk. 378. §), orgazdaság (Btk. 379. §), jármű önkényes elvétele (Btk. 380. §), készpénz-helyettesítő fizetési eszközzel visszaélés (Btk. 393. §)].
A vád tárgyává tett cselekmény közvetlen következtében keletkezett pénz fizetésére irányuló igények körének meghatározása viszont átgondolást igényel. Célszerűnek tűnik a korábbi szabályozásból kiindulni: az 1998. évi Be. 54. § (2) bekezdése a polgári jogi igény büntetőeljárásban történő érvényesítésének feltételéül csupán azt szabta, hogy az a vád tárgyává tett cselekmény következtében keletkezzék. A bírói gyakorlat - és a Be. ezt tükröző magyarázata - ugyanakkor a büntetőeljárásban érvényesíthető polgári jogi igényt a pénzbeli kártérítési igénnyel azonosította.
A Be. 56. § (1) bekezdése eredetileg tervezett szövege - ehhez a gyakorlathoz képest bővítve, az 1998. évi Be. szövegéhez viszonyítva azonban szűkítve - tételesen határozta meg a büntetőeljárásban érvényesíthető polgári jogi igények körét, ide sorolva a kártérítésre, a jogalap nélküli gazdagodás visszatérítésére, a jogsértés abbahagyására, illetve a sérelmes helyzet megszüntetésére, a sérelmes helyzetet megelőző, illetve az eredeti állapot helyreállítására, továbbá a fentiek hatálya alá nem tartozó, dolog kiadására vagy pénz fizetésére irányuló követelést. A törvényhez fűzött miniszteri indokolás szerint a korábbi szabályozáshoz képest csupán látszólagos a szűkítés, hiszen a felsorolás valamennyi, a büntetőügyben eljáró bíróság által egyszerűbben elbírálható, jellemzően vagyoni jellegű követelést lefed, és csupán azon követelések esnek e körön kívülre, amelyek érvényesítését a büntetőbíróság a gyakorlati tapasztalatok alapján egyébként is egyéb törvényes útra utasítaná.
Utóbb az Országgyűlés a Be. 56. § (1) bekezdését módosította, a 2017. évi CXCVII. törvény 510. §-a szerint az a következő szöveggel lép hatályba:
"(1) A büntetőeljárásban polgári jogi igényként az a
a) kártérítésre, vagy
b) dolog kiadására vagy pénz fizetésére
irányuló követelés érvényesíthető, amely a vád tárgyává tett cselekmény közvetlen következtében keletkezett."
A módosítás indoka szerint. "[a] törvény pontosítja azon követelések körét, amelyekre vonatkozóan a polgári jogi igény a büntetőeljárásban előterjeszthető, fenntartva a lehetőséget a kártérítésre, a dolog kiadására vagy a pénz fizetésére irányuló követelések körére. Ezek jelentik a büntetőeljárásokban érvényesíthető követelések legtipikusabb formáit. A törvény mellőzi a felsorolásból azokat az eseteket, amelyek a büntetőeljárásban nehezen értelmezhetők, illetve, amely kérdések kezelését a büntetőjog a saját intézkedési, illetve szankcionálási eszközeivel hatékonyabban megoldja (például zaklatás esetén távoltartás keretében a terhelt eltiltása a további jogsértéstől)." Sem a törvény eredeti, sem a módosított szövegéhez készült miniszteri indokolás nem ad eligazítást arra, mit értett a jogalkotó a pénz fizetésére irányuló követelés alatt: csak a dolog kiadása helyett igényelt pénzfizetést, vagy az adott bűncselekmény közvetlen következtében keletkezett bármilyen pénzkövetelést. Az utóbbi értelmezés szerint a sértett polgári jogi igényként érvényesíthetné a büntetőeljárásban pl. a valamely bűncselekmény törvényi tényállását kimerítő, de egyszersmind szerződésszegést is megvalósító magatartás esetén a szerződés teljesítése címén őt megillető pénzkövetelést akkor is, ha a kontraktuális kártérítés címén történő igényérvényesítés feltételei nem állnának fenn, vagy pl. a személyiségijog-sértést is jelentő bűncselekményekhez (testi sértés, rágalmazás, becsületsértés stb.) kapcsolódóan a sérelemdíj iránti igényt. Ennek a tág értelmezésnek azonban ellentmond egyrészt az, hogy annak elfogadása gyakorlatilag értelmetlenné tenné a kártérítésre és a dolog kiadására irányuló követelés érvényesítésének - a korábbiakban részletezettek szerinti - szigorú feltételeit, sőt a kártérítési igény külön nevesítését is. Attól az elvi lehetőségtől eltekintve ugyanis, hogy a magánfél mind a kontraktuális mind a deliktuális kárfelelősség szabályai szerint kérheti a kár természetben való megtérítését is [Ptk. 6:144. § (2) bekezdés, 6:527. § (1) bekezdés], a kártérítési igény tipikusan pénzfizetésre irányuló igényként jelenik meg. Másrészt nem hagyható figyelmen kívül az a törvényszerkesztési megoldás sem, amely szerint a büntetőeljárásban érvényesíthető igények felsorolásakor a törvény a dolog kiadása és a pénz fizetése iránti követelést egy pontban rögzíti, elkülönítve azokat a külön pontban megjelölt kártérítési követeléstől. Ez a szerkesztési megoldás arra utal, hogy a Be. 56. § (1) bekezdés b) pontjában írt pénz fizetésére irányuló követelés csak az ugyanezen pontban szereplő dolog kiadása iránti igény helyett, annak alternatívájaként érvényesíthető. Ha nem ez lett volna a jogalkotó akarata, az lett volna a logikus szerkesztési mód, hogy a pénzkövetelésre irányuló igényt a dolog kiadására irányuló követeléstől elkülönítve, külön pontban [c) pontban] jelöli meg akként, hogy "az a) pont hatálya alá nem tartozó pénz fizetésére irányuló követelés".
Mindebből arra a következtetésre lehet jutni, hogy a büntetőeljárásban polgári jogi igényként érvényesíthető egyrészt kártérítés iránti igény (ami irányulhat a kár pénzben vagy természetben való megtérítésére), másrészt dolog kiadása iránti követelés vagy ehelyett - ha a dolog kiadása valamilyen oknál fogva nem lehetséges, vagy az a dolog megrongálódása esetleg egyéb ok folytán a magánfél érdekeit sértené - a dolog bűncselekmény elkövetése időpontjában képviselt értékének megfelelő pénz fizetésére irányuló igény.
A polgári jogi igény büntetőbíróság előtti érvényesítését olyannak kell tekinteni, mintha a magánfél mint felperes a terhelttel mint alperessel szemben a polgári bíróság előtt keresetet terjesztett volna elő. Az 1998. évi Be. 54. § (7) bekezdése szerint a polgári jogi igény érvényesítése úgynevezett adhéziós eljárás keretében történik, ami azt jelenti, hogy ha a polgári jogi igény érvényesítésével kapcsolatos eljárási kérdésről a törvény nem rendelkezik, a polgári eljárás szabályait kell alkalmazni, feltéve, hogy azok a törvénnyel, illetőleg a büntetőeljárás jellegével nem ellentétesek. A Be. ezzel szemben kifejezetten rögzíti
- 1380/1381 -
azokat a kereteket, amelyek a polgári jogi igény elbírálása tekintetében a polgári perrendtartás alkalmazási körét jelentik, azaz a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvénynek (Pp.) csak azokat a rendelkezéseit kell és lehet alkalmazni a polgári jogi igény büntetőeljárás keretében történő elbírálása során, amelyeket a Be. kifejezetten megjelöl. Ezek elsősorban a Be. LXXIX. fejezetében találhatók, de ilyen szabály pl. a Be. 56. § (2) bekezdése is. Ennek indoka, hogy az új polgári perrendtartás számos olyan új megoldást alkalmaz a polgári eljárás lefolytatásával összefüggésben, amelyek alapvetően térnek el mind a polgári peres eljárás korábbi, mind az új Be. szabályaitól, s így a Pp. rendelkezéseinek teljes körű alkalmazása esetenként a sértetti igényérvényesítést akadályozó jogalkalmazási nehézségeket okozhatna (pl. az osztott perszerkezet, a polgári perrendtartásban meghatározott sajátos eljárási határidők, vagy akár a kötelező jogi képviselet szabályai). A Pp. büntetőeljárásban érvényesített polgári jogi igény elbírálása során is alkalmazandó rendelkezései elsősorban a polgári jogi igény tartalmát, egyéb törvényes útra utasításának lehetőségeit és korlátait, az ítélet indokolását valamint az ítélt dolog kérdéskörét érintően vetnek fel jogértelmezési kérdéseket.
A Pp. részletes előírásokat tartalmaz a keresetlevél tagolását és egyes tartalmi elemeit illetően, a Be. azonban a sértetti jogérvényesítés elősegítése érdekében ettől eltérve a polgári jogi igény tekintetében csak azon minimális kellékeket kívánja meg, amelyek nélkül a polgári jogi igény érdemi elbírálása lehetetlen lenne. A Be. 556. § (2) bekezdése szerint a polgári jogi igénynek tartalmaznia kell
a) azon terhelt megjelölését, akivel szemben a sértett polgári jogi igényt érvényesít,
b) a bíróság ítéleti rendelkezésére irányuló határozott kérelmet, különösen a követelés összegét vagy mennyiségét,
c) a polgári jogi igénnyel érvényesíteni kívánt jogot,
d) az érvényesíteni kívánt jogot és az ítéleti rendelkezésre irányuló kérelmet megalapozó tényeket és
e) a polgári jogi igény érdemi elbírálása esetére a teljesítés módját és helyét.
A keresetlevél Pp.-ben előírt kellékeitől eltérően a Be. nem kívánja meg a polgári jogi igényt tartalmazó beadvány hármas tagolását (bevezető rész, érdemi rész, záró rész), vagy nem követelmény pl. a tényállítást alátámasztó bizonyítékok, illetve bizonyítási indítványok feltüntetése, a követelés értékének, a megfizetett illeték összegének, a megfizetés módjának megjelölése, sőt a jogalap meghatározása és az érvényesíteni kívánt jog, a tényállítás és a kereseti kérelem közötti összefüggés levezetésére vonatkozó jogi érvelés sem.
A polgári jogi igénynek is nélkülözhetetlen tartalmi eleme ugyanakkor a bíróság ítéleti rendelkezésére irányuló határozott kérelem (petitum), az érvényesíteni kívánt jog és a tényalap megjelölése. A polgári jogi igény e három érdemi kellékének megjelölését illetően irányadóak a keresetlevél e kellékeivel szemben támasztott követelmények.
A petitumban egyértelműen, kétséget kizáró, további értelmezést nem igénylő módon meg kell határozni, hogy a magánfél a terhelttel szemben milyen tartalmú jogvédelmet, és ennek érdekében milyen tartalmú ítéleti rendelkezést kér a bíróságtól. A kérelemnek határozottnak kell lennie, azt a magánfélnek úgy kell megfogalmaznia, hogy a polgári jogi igény alapossága esetén azzal egyező tartalmú (szövegezésű) és végrehajtható ítéleti rendelkező rész legyen hozható. Ennek megfelelően pénzfizetésre irányuló igény esetén pontosan meg kell határozni a követelés pénznemét és összegét, kamatigény esetén annak kezdő és befejező időpontját és konkrét mértékét, dolog kiadása iránti követelés esetén pedig a dolog pontos, beazonosítható módon történő leírását.
A Be. 56. § (2) bekezdése szerint a polgári jogi igényre a Pp. kereseti kérelem fajtáira vonatkozó rendelkezéseit is alkalmazni kell. A Pp. 172. §-a a kereseti kérelem három fajtáját különbözteti meg: a marasztalási, a megállapítási és a jogalakítási kerestet. Tekintettel arra, hogy a Be. a büntetőeljárás keretében érvényesíthető polgári jogi követelések körét leszűkíti a kártérítésre valamint a dolog kiadására vagy ehelyett a pénz fizetésére irányuló követelések körére, fogalmilag kizárt megállapításra vagy jogalakításra irányuló követelés polgári jogi igényként való érvényesítése, a polgári jogi igény csak a terhelt marasztalására irányulhat. Nincs viszont akadálya annak, hogy a magánfél ugyanabban a büntetőeljárásban több terhelttel szemben is érvényesítse akár ugyanazt az igényét, akár a különböző követeléseit. Ebben az esetben azonban azt is meg kell jelölnie, hogy a terheltek marasztalását miként kéri: egyetemlegesen, vagy az egyes terheltekkel szemben külön-külön meghatározottak szerint. Több igény megjelölése esetén a kérelemből egyértelműen ki kell derülnie annak is, hogy a magánfélnek több egymás mellett álló igénye van-e, vagy a megjelölt követeléseit vagylagosan kívánja érvényesíteni. (A Be. 56. § (2) bekezdése a látszólagos halmazatot alkotó igények eshetőleges formában történő előterjesztését nem teszi lehetővé.)
Az érvényesíteni kívánt jog (jogállítás) az az alanyi jog, amelynek érvényesítését anyagi jogi jogszabály biztosítja [Pp. 7. § (1) bekezdés 11. pont]. A jogállítás történhet a jogalapnak, azaz annak az anyagi jogi jogszabályi rendelkezésnek a megjelölésével, amely az alanyi jogot közvetlenül keletkeztető tényeket meghatározza és annak alapján az igény támasztására feljogosít [pl. Ptk. 5:36. § (1) bekezdés, 6:142. §, 6:519. §, 6:215. § (1) bekezdés]; vagy annak a jogszabályi rendelkezési tartalomnak az egyértelműen azonosítható módon való visszaadásával, ami az érvényesített jogot adja (pl. szerződésszegéssel okozott kár megtérítése iránti jog, szerződésen kívül okozott kár megtérítése iránti jog, a tulajdonosnak az a joga, hogy követelheti a jogalap nélküli birtokostól a dolog kiadását, az eladónak az a joga, hogy követelheti a vevőtől a vételár megfizetését). Fontos ezzel összefüggésben hangsúlyozni, hogy az érvényesített jog meghatározásaként nem elegendő kizárólag kártérítést megjelölni, a polgári jogi igény tartalmából egyértelműen ki kell tűnnie, a magánfél a kontraktuális vagy a deliktuális felelősség szabályai szerint kívánja érvényesíteni a követelését, hiszen a két felelősségi rendszer szabályai, a felelősség feltételei nem azonosak. A törvény azáltal, hogy megköveteli az érvényesíteni kívánt jog megjelölését, azt juttatja kifejezésre, hogy a magánfélnek kell a bíróság felé egyértelműen kijelölnie azon jogvédelmet, amelyet a bíróságtól kér, és amitől a bíróság - a fél rendelkezési joga folytán - nem térhet el. Kérdésként vetődik fel ugyanakkor, elegendő-e, ha a magánfél által előadott tényekből és a büntetőbíró-
- 1381/1382 -
ság rendelkezésére álló bizonyítékokból megállapítható, kikövetkeztethető ("kiolvasható") a magánfél által érvényesített jog. Miután a Be. az érvényesíteni kívánt jog jogalapját, azaz a konkrét jogszabályhely megjelölését nem követeli meg, nyilvánvalóan az sem lehet követelmény, hogy a magánfél szövegszerűen pontosan idézze azt a jogszabályi rendelkezést, amelyre az igényét alapítja. Mindazonáltal az érvényesített jogot úgy kell megjelölni, hogy annak mibenlétét illetően ne merülhessen fel kétség, az a bíróság, a terhelt és a magánfél számára is egyértelműen, azonos tartalommal megállapítható legyen. (Így pl. ha egy taxi utasa a gépjármű vezetője által elkövetett közlekedési bűncselekmény során kárt szenved, nem elegendő azt előadnia, hogy kárának megtérítését követeli a terhelttől, hiszen önmagában ebből az előadásból még nem állapítható meg, hogy szerződésszegéssel vagy szerződésen kívüli magatartással okozott kár megtérítése iránt kíván követelést érvényesíteni. Ha viszont a magánfél a terhelttel szemben csalás miatt indult büntetőeljárásban arra hivatkozva érvényesít polgári jogi igényt, hogy a terhelt a vele kötött adásvételi szerződés alapján nem fizette meg a vételárat, s ezért kéri őt annak megfizetésére kötelezni, ez megfelel az érvényesíteni kívánt jog megjelölése követelményének.)
A polgári jogi igényben feltüntetendő tények (tényállítás) kapcsán a magánfélnek elő kell adnia az érvényesíteni kívánt jogot és a bíróság döntésére irányuló kérelmet megalapozó összes jogilag lényeges (releváns) konkrét tényt. Tekintettel ugyanakkor arra, hogy polgári jogi igényként csak a vád tárgyává tett cselekmény közvetlen következtében keletkezett követelés érvényesíthető megalapozottan, a magánfél tényállítása jelentős részben meg kell hogy egyezzen a vádiratban előadott tényekkel, így azok részletes megismétlése nem feltétlenül szükséges, elegendő az azokra történő utalás. A pénzkövetelés összegének meghatározására vonatkozó számszaki levezetés, illetve összetevőinek pontos feltüntetése azonban nem mellőzhető.
A büntetőbíróság a polgári jogi igényt vagy érdemben bírálja el, vagy annak érvényesítését - a Be. 560. § (1) bekezdésében taxatíve felsorolt okok valamelyike alapján - egyéb törvényes útra utasítja. Ez utóbbira alapot adó okok részben a büntetőeljárás jellegéből adódnak (pl. a büntetőbíróság az eljárást megszünteti, a vádlottat felmenti és szabálysértési felelősségét sem állapítja meg, a magánfél a polgári jogi igényt elkésetten terjesztette elő), részben olyan okok, amelyek az igény polgári perben történő érvényesítése esetén a keresetlevél visszautasítását eredményeznék (pl. res iudicata, ill. perfüggőség, a magánfélnek nincs polgári perbeli jogképessége, az igény - a polgári jog szerinti elévülés esetét kivéve - bírósági úton nem érvényesíthető), és vannak olyan esetei is, amelyek alkalmazása a bíróság mérlegelésétől függ (idetartozik tipikusan, ha a bíróság megítélése szerint a polgári jogi igény érdemi elbírálása jelentősen késleltetné az eljárás befejezését).
A polgári jogi igény egyéb törvényes útra utasításával kapcsolatosan a polgári eljárásjogot is érintő értelmezési kérdésként merül fel, mi a helyes eljárás, ha az előterjesztett polgári jogi igény hiányos, következetlen, vagy a büntetőeljárásban nem érvényesíthető.
A Be. 560. § (1) bekezdés n) pontja szerint a bíróság a polgári jogi igény érvényesítését egyéb törvényes útra utasítja, ha a polgári jogi igény nem tartalmazza az 556. § (2) bekezdés a)-c) pontjában foglaltakat. A contrario általában nincs helye a polgári jogi igény egyéb törvényes útra utasításának pusztán azon az alapon, hogy az nem tartalmazza a Be. 556. § (2) bekezdés d) és e) pontjában előírt tartalmi elemeket, azaz az érvényesíteni kívánt kérelmet megalapozó tényeket, vagy a polgári jogi igény érdemi elbírálása esetére a teljesítés módját és helyét. A tényállítás hiánya ugyanis többnyire nem akadályozza a polgári jogi igény elbírálását, mivel a döntéshez szükséges tények rendszerint megállapíthatók a vádirati tényállásból, illetve a büntetőbíróság által lefolytatott bizonyítási eljárás során feltárt adatokból. A teljesítés módjának és helyének meghatározása pedig rendszerint szükségtelen, annak hiánya a marasztaló döntésnek sem az önkéntes teljesítését, sem az esetleges végrehajtását nem akadályozza. Megjegyzendő, a teljesítés módjának és helyének megjelölését a Pp. még a bírói ítélet tartalmi követelményeként sem írja elő. Ha viszont a konkrét ügyben a bíró mégiscsak mellőzhetetlennek, a polgári jogi igény elbírálása akadályának minősíti a tényállítás, illetve a teljesítési mód vagy hely magánfél általi előadásának (megjelölésének) a hiányát, úgy - az ezt alátámasztó indokainak részletes kifejtése mellett - a Be. 560. § (1) bekezdés m) pontja (a polgári jogi igény büntetőeljárásban való érdemi elbírálását más körülmény kizárja) alapján utasíthatja egyéb törvényes útra a polgári jogi igényt.
Előfordulhat, hogy a magánfél által előterjesztett polgári jogi igény tartalmazza ugyan a Be. 556. § (2) bekezdés a)-c) pontjában foglaltakat, de hiányosan (pl. több terhelt esetén nem jelöli meg, hogy melyik terhelt marasztalását kéri, illetve hogy egyetemlegesen vagy meghatározott arányban kéri a marasztalásukat, vagy pl. a pénzkövetelése után kamatot is kér, de nem jelöli meg a kamatfizetés kezdő időpontját és mértékét, vagy nem derül ki a kérelméből, hogy a kártérítés címén érvényesíteni kívánt követelését a deliktuális vagy a kontraktuális felelősség szabályai alapján kívánja érvényesíteni). Mivel a Be. 555. § (2) bekezdés f) pontja szerint a polgári jogi igény érvényesítésével összefüggő beadványokra alkalmazni kell a Pp. hiánypótlásra vonatkozó rendelkezéseit, a büntetőbíró általában akkor jár el helyesen, ha a magánfél hiánypótlásra történő felhívása útján megkísérli kiküszöbölni a polgári jogi igény hibáit, hiányosságait, ha azonban a felhívás eredménytelen, vagy eleve olyan súlyos hibákban szenved a beadvány, amelyek korrigálása esélytelennek tűnik, a helyes megoldás a polgári jogi igény egyéb törvényes útra utasítása. Az viszont lényeges, arra nincs lehetőség, hogy a polgári jogi igénynek csak egy részét érintő hiba, hiányosság esetén a bíróság a polgári jogi igényt részben érdemben bírálja el, részben egyéb törvényes útra utasítsa azt. Ha az érdemi elbírálást akadályozó körülmény a polgári jogi igénynek csak valamely részét érinti, akkor is a maga egészében egyéb törvényes útra kell utasítani a polgári jogi igény érvényesítését [Be. 560. § (4) bekezdés].
Kérdéses lehet, miként járjon el a büntetőbíró abban az esetben, ha a magánfél által előterjesztett polgári jogi igény formálisan megfelel a Be. 556. § (2) bekezdésében
- 1382/1383 -
írt követelményeknek, de tartalmát tekintve hibás, mivel ellentmondásos vagy következetlen, azaz a magánfél tényállításából nem következik az általa megjelölt, érvényesíteni kívánt jog (pl. ha a magánfél tényállítása szerint azzal bízta meg a terheltet, hogy a neki átadott pénz felhasználásával javíttassa meg a gépkocsiját, a terhelt azonban utóbb nem számol el a magánféllel mint megbízóval, a javítási költségek kifizetése és saját költségei, esetleg díja levonása után megmaradó összeget nem fizeti vissza a megbízónak, az érvényesített jog megjelölése helyesen megbízási szerződésből eredő elszámolás iránti jog, vagy Ptk. 6:279. §, nem pedig szerződésen kívül okozott kár megtérítése iránti jog, illetve Ptk. 6:519. §). A kérdés azért nem egyértelmű, mert a Be. 555. § (1) bekezdése szerint a polgári jogi igény érvényesítésére és elintézésére alkalmazni kell a Pp. alapelveit, köztük a bíróság közrehatási tevékenységének elvét, amely szerint a bíróság a perkoncentráció érvényesülése érdekében az e törvényben meghatározott módon és eszközökkel hozzájárul ahhoz, hogy a felek eljárási kötelezettségeiket teljesíthessék (Pp. 6. §). Ennek az alapelvnek az érvényesülése az ún. anyagi pervezetés keretében biztosítható, ami a felek perfelvételi nyilatkozatai (jogállítások, tényállítások, kérelmek, bizonyítékok és indítványok) ellentmondásosságának, hiányosságának vagy következetlenségének bírói észlelését, és ennek tisztázására irányuló bírói cselekvést jelenti a felek rendelkezési jogának korlátai között. Ugyanakkor a Be. polgári jogi igény érvényesítését és elintézését szabályozó LXXIX. fejezete nem írja elő a Pp. anyagi pervezetésre vonatkozó rendelkezéseinek alkalmazását. Lényeges emellett, hogy a polgári eljárás egy másik alapelve, a Pp. 2. §-ában rögzített rendelkezési elv a polgári jogi igény büntetőeljárásban történő elintézése során is irányadó, eszerint pedig a felek szabadon rendelkeznek perbe vitt jogaikkal, míg a bíróság - törvény eltérő rendelkezése hiányában - a felek által előterjesztett kérelmekhez és jognyilatkozatokhoz kötve van. Mindebből az a következtetés vonható le, hogy ha a polgári jogi igény ellentmondásos, illetve következetlen, a büntetőbíró megkísérelheti ugyan az ellentmondás vagy következetlenség feloldását a magánfél rendelkezési jogának sérelme nélkül, de erre nem köteles. Ha pedig a magánfél az ellentmondásokat, illetve a következetlenséget nem küszöböli ki, a büntetőbírónak vagy érdemben kell elutasítania a polgári jogi igényt azzal az indokkal, hogy az érvényesített jog nem illeti meg a magánfelet, vagy a Be. 560. § (1) bekezdés l) vagy m) pontja alapján (a polgári jogi igény érdemi elbírálása jelentősen késleltetné az eljárás befejezését, illetve az érdemi elbírálást más körülmény kizárja) egyéb törvényes útra kell azt utasítania. Az, hogy adott esetben melyik megoldás a célszerű, az ügyben felmerült polgári jogi jogkérdés bonyolultságától, összetettségétől függ. Ha különösebb jogi okfejtést nem igényel a magánfél és a terhelt polgári jogi jogviszonyának megítélése, és nyilvánvaló, hogy a magánfél tévesen jelölte meg az érvényesíteni kívánt alanyi jogát, az ítélethozatal indokolt, míg ha az elbírálandó polgári anyagi jogi jogkérdés nem egyértelmű, vagy mélyebb elemzést tenne szükségessé, a polgári jogi igény egyéb törvényes útra utasítása célszerű.
A Be. 560. § (1) bekezdés c) pontja értelmében a bíróság a polgári jogi igény érvényesítését egyéb törvényes útra utasítja, ha a polgári jogi igény érvényesítését e törvény kizárja. Ilyen kizáró rendelkezést tartalmaz pl. a Be. 56. § (3) és (4) bekezdése. A Be. 56. § (1) bekezdése a büntetőeljárásban érvényesíthető polgári jogi igények körét a kártérítésre, valamint a dolog kiadására vagy ehelyett a dolog értékének megfelelő összegű pénz fizetésére irányuló követelésre korlátozza, következésképpen az e körbe nem tartozó polgári jogi igényt (így pl. a sérelemdíj fizetése iránti követelést) egyéb törvényes útra kell utasítani, de véleményem szerint nem a c), hanem az m) pont alapján (a polgári jogi igénynek a büntetőeljárásban való érdemi elbírálását más körülmény kizárja).
Polgári jogi szemszögből vizsgálva a Be. polgári jogi igény érdemi elbírálására vonatkozó rendelkezéseit, több kérdés is felvethető.
A Be. 571. § (1) bekezdése szerint a bíróság a polgári jogi igény érdemében ítélettel határoz, annak helyt ad vagy azt elutasítja. Ez azonban nem jelenti feltétlenül azt, hogy a vádlott bűnösségét megállapító ítéletben a büntetőbíróság helyt ad (vagy teljes egészében helyt ad) a polgári jogi igénynek. A magánfél rendelkezési joga, illetve a kérelemhez kötöttség büntetőeljárásban is érvényesülő szabálya [Be. 555. § (1) bekezdés, 571. § (3) bekezdés] következtében ugyanis ha a magánfél tévesen jelöli meg az általa érvényesíteni kívánt jogot, vagy nem azt a terheltet kéri marasztalni, akivel szemben az igénye megalapozottan érvényesíthető, a polgári jogi igényt el kell utasítani.
Kérdéses lehet, milyen döntést kell hoznia a büntetőbíróságnak abban az esetben, ha megállapítja a terhelt bűnösségét, de a polgári jogi igényt csak részben találja megalapozottnak. A Be. 571. § (2) bekezdése értelmében ha a bíróság az ítéletében megállapítja a bűncselekménnyel okozott kár vagy vagyoni hátrány összegét, illetve a bűncselekmény elkövetési értékét, ezen összeg mértékéig az előterjesztett polgári jogi igényt érdemben el kell bírálni. Ennek indoka - az 1998. évi Be. tartalmát tekintve lényegében megegyező rendelkezést tartalmazó 335. § (2) bekezdéséhez fűzött magyarázat, illetve a Kúria 81/2010. BK véleménye szerint -, hogy ha a vád tárgyává tett bűncselekmény törvényi tényállása tartalmazza a kár vagy vagyoni hátrány okozását, és ennek mértéke befolyásolja a cselekmény pontos minősítését, a bíróságnak a tényállás megállapítása során kötelessége a bűncselekmény következtében keletkezett kár, vagyoni hátrány, illetve a bűncselekmény elkövetési értékének megállapítása. Ha e körben kétséget kizáró bizonyítékok állnak rendelkezésre, vagyis a vádlott büntetőjogi felelőssége megállapítható, nincs szükség további bizonyításra a polgári jogi igény tekintetében sem, hiszen a fentiek egyszersmind a bűncselekménnyel a sértettnek okozott kár (vagyoni hátrány) mértékét is jelentik, és ez indokolja, hogy ilyen esetben a törvény kötelezővé teszi a polgári jogi igény érdemi elbírálását a kár (vagyoni hátrány, elkövetési érték) tényállásban megállapított mértékéig. A BK vélemény szerint a polgári jogi igény tényállásban megállapított értéket meghaladó részének érvényesítését a bíróság egyéb
- 1383/1384 -
törvényes útra utasítja. Mindezt úgy lehet érteni, hogy ha a bíróság csak részben találja megalapozottnak a polgári jogi igényt, ennek a résznek a mértékéig marasztalja a terheltet, míg az ezt meghaladó rész tekintetében nem hoz érdemi döntést (nem utasítja el), hanem egyéb törvényes útra utasítja azt. Ez el is fogadható abban az esetben, ha a büntetőügyben lefolytatott bizonyítás eredménye alapján egy konkrét mértékig bizonyítottnak tekinthető a bűncselekmény következtében keletkezett vagyoni hátrány mértéke, az e mértéket meghaladóan a magánfél által állított részében viszont még további nagy terjedelmű bizonyításra lenne szükség, és ez a többlet a cselekmény büntetőjogi minősítését nem befolyásolja. Ha viszont a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján megnyugtatóan megállapítható, hogy a polgári jogi igény - akár az összegszerűséget, akár a jogalapot tekintve - részben alaptalan, véleményem szerint e részt illetően nem az egyéb törvényes útra utasításnak van helye, hanem a polgári jogi igény részbeni elutasításának.
Vitatható a BK vélemény 2. pontja, amely szerint: "A másodfokú bíróság az 1998. évi XIX. törvény 348. §-ának (1) bekezdése alapján hivatalból dönt a polgári jogi igényre vonatkozó ítéleti rendelkezésről, mint járulékos kérdésről. E jogkörében pótolja az elsőfokú bíróság 1998. évi XIX. törvény 335. § (2) bekezdésének megsértését megvalósító mulasztását és az előterjesztett polgári jogi igényt elbírálja, ha arról az elsőfokú bíróság nem rendelkezett. Ugyanígy jár el akkor is, ha az elsőfokú bíróság az 1998. évi XIX. törvény 335. § (2) bekezdésében előírtak ellenére - a történeti tényállásban megállapított összeg erejéig - az előterjesztett és kétséget kizáróan tisztázott mértékű polgári jogi igény érvényesítését egyéb törvényes útra utasította." A BK vélemény az állásfoglalást azzal indokolja, hogy járulékos kérdésekben - így a polgári jogi igény tárgyában - az officialitás erejével előírt döntési kényszer azt jelenti, hogy a másodfokú bíróság orvosolja az elsőfokú bíróság tévedését, ha kell, pótolja annak törvénysértő mulasztását, amire az 1998. évi Be. 348. § (1) bekezdése biztosít számára jogosultságot. A 348. § (1) bekezdése azonban csak arra jogosítja fel a másodfokú bíróságát, hogy fellebbezés hiányában is, azaz hivatalból döntsön a büntetőjogi főkérdésekhez (az ítélet tényállásának megalapozottságára, a bűnösség megállapítására, a bűncselekmény minősítésére, a büntetés kiszabására, valamint intézkedés alkalmazására vonatkozó döntéshez) kapcsolódó járulékos kérdésekben, így a polgári jogi igényre vonatkozó rendelkezésekről. Dönteni azonban csak egy létező rendelkezés megalapozottságáról lehet, ha tehát az elsőfokú bíróság nem döntött a polgári jogi igényről, nincs olyan rendelkezés, amit e körben a másodfokú bíróság felülbírálhatna. A BK vélemény idézett állásfoglalásának alkalmazása azt jelentené, hogy a másodfokú bíróság elvonja az elsőfokú bíróság hatáskörét, s egyúttal megfosztja a feleket (a terheltet és a magánfelet) a Pp.-ben, a Be.-ben sőt az Alaptörvényben is biztosított jogorvoslati joguktól. Ráadásul az érdemi döntés ítélt dolgot jelent, tehát a feleknek még arra sincs lehetőségük ilyen esetben, hogy polgári bíróságtól kérjék a közöttük létrejött polgári jogi jogviszonyból keletkezett jogvita elbírálását. Ha a Kúria az új Be. alkalmazásában is fenntartja a 81/2010. BK véleményét - Be. 570. § (2) bekezdése és 590. § (7) bekezdése az 1998. évi Be. 335. § (2) bekezdésével és 348. § (1) bekezdésével tartalmilag megegyezik -, az eljárásjogi és alkotmányossági aggályok továbbra is megmaradnak. A Be.-nek sincs ugyanis olyan rendelkezése, amelyből levezethető lenne, hogy a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság helyett döntsön érdemben és rögtön jogerősen a polgári jogi igényről.
A Be. 571. § (1) bekezdése szerint a bíróság a polgári jogi igény érdemében ítélettel határoz, annak helyt ad vagy azt elutasítja.
A helyt adó ítélet rendelkező része - az I.1.1. pontban kifejtettek szerint - csak a vádlott marasztalását tartalmazhatja: a bíróság számszerűen, pontosan meghatározott pénzösszeg és esetleg annak kamatai megfizetésére, vagy pedig ugyancsak pontosan, beazonosítható módon megjelölt dolog kiadására kötelezi a vádlottat.
A Be. 55. § (2) bekezdés e) pontja szerint a polgári jogi igény elbírálása során alkalmazni kell a Pp. költségekre vonatkozó rendelkezéseit a polgári jogi igény érvényesítésével okozati összefüggésben felmerült azon költségre, amely a Be. alapján nem bűnügyi költség. Ebből következően az ítélet rendelkező részében a Pp. perköltségviselésre vonatkozó szabályai (80-93. §) alapján dönteni kell egyrészt a magánfél illetve a vádlott polgári jogi igény érvényesítésével összefüggésben felmerült költségeinek (köztük a magánfél büntetőeljárásbeli képviseletét ellátó ügyvéd munkadíjának) viseléséről - feltéve hogy a "pernyertes" fél ezeket a költségeit felszámította -, másrészt a polgári jogi igény bejelentésére az 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 53. § (1) bekezdése alapján fizetendő eljárási illeték viseléséről. Ez utóbbit illetően kiemelendő, a 2017. évi CXXVIII. törvény 3. § (1) bekezdés f) pontja értelmében a felet - az illeték előzetes megfizetése alól is mentesítő - tárgyi költségfeljegyzési jog illeti meg a személy életének, testi épségének vagy egészségének bűncselekménnyel történő megsértése miatti kár megtérítése iránt indított perben (amely rendelkezést irányadónak kell tekinteni a büntetőeljárás során ilyen címen érvényesített polgári jogi igény előterjesztésére is), míg az Itv. 62. § (1) bekezdés c) pontja alapján a bűncselekményből származó egyéb kár megtérítése iránti igény esetén a magánfelet tárgyi illetékfeljegyzési jog illeti meg. Ezekben az esetekben tehát a polgári jogi igény bejelentésekor az érvényesített kártérítési igény 6%-ának megfelelő összegű, de legalább 15 000 forint, legfeljebb 1 500 000 forint illetéket a költségjegyzékbe fel kell jegyezni, és annak viseléséről az ítéletben (vagy az eljárást befejező egyéb határozatban) rendelkezni kell, adott esetben az Itv. illeték mérséklésére vonatkozó 58. § (1)-(5) bekezdésében foglaltak alkalmazásával. Ugyanakkor nincs olyan jogszabályi rendelkezés, amely a dolog kiadására irányuló polgári jogi igény érvényesítésére tárgyi költségkedvezményt biztosítana a magánfél számára, így az ilyen tartalmú polgári jogi igény bejelentésekor a magánfél köteles leróni a kiadni kért dolog értéke mint illetékalap 6%-ának megfelelő illetéket, aminek megfizetésére polgári jogi igényének megalapozottsága esetén - az eljárással felmerült költségei részeként - a vádlottat kell kötelezni. Nem kizárt viszont az sem, hogy a bíróság a magánfél részére - kérelmére - személyes költségmentességet engedélyezzen a Pp. 94. § (2) bekezdése és a 2017. évi CXXVIII. törvény 5. §-a alapján, ez esetben
- 1384/1385 -
pedig a magánfélnek a dolog kiadása iránti igényének a bejelentésekor sem kell előlegeznie az illetéket.
Az ítélet indokolásában meg kell állapítani a polgári jogi igényre vonatkozó döntés alapjául szolgáló tényállást, meg kell jelölni az e körben figyelembe vett bizonyítékokat és az alkalmazott jogszabályokat. A tényállásból ki kell derülnie, hogy a vádlott és a magánfél között milyen jellegű polgári jogi jogviszony jött létre: szerződéses kapcsolatban álltak egymással, vagy a bűncselekményt megvalósító magatartás egyben deliktuális kárkötelmet hozott létre közöttük, vagy pedig - elsősorban a dolog kiadására irányuló polgári jogi igény érvényesítése esetén - valamely dologi jog megsértése keletkeztetett a magánfél és a vádlott között kötelmi jogviszonyt. A megállapított polgári jogviszonyhoz igazodóan kell alkalmazni és az ítéletben megjelölni az arra irányadó polgári jogi jogszabályokat, elsősorban a Ptk. megfelelő rendelkezéseit. Így például deliktuális kárfelelősség esetén a Ptk. 6:519. §-át, szerződésszegéssel okozott kár megtérítésére kötelező ítéletben a Ptk. 6:142. §-át, ha pedig a csalással okozott kárnak a Btk. 373. § (7) bekezdése szerint a vádlott által igénybe vett szolgáltatás meg nem fizetett ellenértékét kell tekinteni, az ellenszolgáltatás teljesítését előíró jogszabályi rendelkezést (pl. kölcsönszerződés esetén a Ptk. 6:383. §-át), a dolog kiadására irányuló követelés esetén a Ptk. 5:36. § (1) bekezdését.
Ha a büntetőbíróság érdemben bírálja el a magánfél polgári jogi igényét, azaz ha jogerős ítéletével annak helyt ad vagy elutasítja azt, döntése ítélt dolgot eredményez, ahhoz a Pp. 360. § (1) bekezdése szerinti anyagi jogerőhatás fűződik. Ennek megfelelően az érdemben elbírált polgári jogi igény tárgyában hozott büntetőítélet jogereje kizárja, hogy ugyanabból a tényalapból származó ugyanazon jog iránt ugyanazok a felek - ideértve azok jogutódait is - egymás ellen új keresetet indíthassanak, vagy az ítéletben már elbírált jogot egymással szemben egyébként vitássá tehessék. Az ítélt dolog megállapításának konjunktív feltételei tehát a felek, a tényalap és a jogalap azonossága. A felek azonosságának megítélése nem okozhat problémát, az viszont adott esetben kérdéses lehet, hogy a magánfél által a polgári jogi igényének érdemi elbírálását követően polgári perben érvényesített követelésnek ugyanaz-e a tényalapja és a jogalapja, mint a büntetőügyben érvényesített és elbírált igénynek. Lényeges ebből a szempontból, hogy a büntetőeljárásban kártérítés címén érvényesített polgári jogi igény csak a Btk. alkalmazásában kárnak vagy vagyoni hátránynak minősülő kárelemekre terjedhet ki, így a büntetőbíróság nem dönthet a károsultat ért vagyoni hátrányok kiküszöböléséhez szükséges költségekről, sőt ha a vád tárgyává tett cselekmény törvényi tényállásának nem a vagyon hátrány a része, hanem a kár okozása, az elmaradt vagyoni előnyről sem. Ebből következően annak nincs akadálya, hogy a jogosult a büntetőeljárásban megítélt összegen túlmenő, a büntetőjogi értelemben vett kárba illetve vagyoni hátrányba nem tartozó elmaradt vagyoni előny és költségek megtérítése iránt polgári pert indítson a terhelttel szemben. Az is előfordulhat, hogy a magánfél az anyagi jog szerint őt megillető, és a büntetőeljárásban is érvényesíthető követelésnek is csak egy részét érvényesíti a büntetőeljárásban, vagy a büntetőbíróság az érvényesített igénynek csak részben ad helyt, s az ezt meghaladó igényt egyéb törvényes útra utasítja. Ilyen esetekben a többletre, a nem érvényesített, vagy egyéb törvényes útra utasított követelésrészre nem terjed ki az ítélet jogereje (BH 2015.230. számú jogeset). Ugyancsak nem jelent ítélt dolgot, ha a büntetőbíróság azért utasítja el a polgári jogi igényt, mert annak a magánfél által megjelölt jogalapját nem találja megállapíthatónak. Ilyenkor nincs akadálya annak, hogy a fél más jogalapon polgári eljárásban érvényesítse a követelését. Ezzel összefüggésben szükséges hangsúlyozni, hogy az új Pp. a fél rendelkezési jogára hangsúlyosan építő koncepció szellemével összhangban kötelezővé teszi az érvényesíteni kívánt jognak, az igény anyagi jogi jogalapjának az egyértelmű nevesítését, ami azt jelenti, hogy a félnek egyértelműen meg kell jelölnie, milyen jogalapon, milyen jogot kíván érvényesíteni, félre nem érthetően kell meghatároznia azt a jogvédelmet, amelyet a bíróságtól kér, és amitől a bíróság - a fél rendelkezési joga folytán - nem térhet el. Ebből következően az új Pp. alkalmazásában már nem tartható fenn az 1952. évi Pp. alapján kialakult bírói gyakorlat, amely szerint a kérelemhez kötöttség nem jelent jogcímhez kötöttséget. Ha a fél által megjelölt jogcímet (jogalapot) a bíróság tévesnek ítéli, a keresetet illetve a polgári jogi igényt el kell utasítania akkor is, ha meggyőződése szerint a rendelkezésre álló tényadatok alapján a fél által megjelölttől eltérő jogcímen helyt lehetne adni a követelésének.
A gyakorlatban kérdésként merült fel, a polgári jogi igény büntetőeljárásban történő érvényesítése megszakítja-e az elévülést. A polgári jogi igény elbírálására a polgári anyagi jog szabályai vonatkoznak, így a polgári jogi igény elévülésére is a Ptk. rendelkezései az irányadók. A Ptk. 6:25. § (1) bekezdés c) pontja értelmében a követelés kötelezettel szembeni bírósági eljárásban történő érvényesítése akkor szakítja meg az elévülést, ha a bíróság az eljárást befejező jogerős érdemi határozatot hozott. A büntetőbíróságnak az a döntése, amellyel a polgári jogi igényt egyéb törvényes útra utasítja, nem érdemi döntés, következésképpen ebben az esetben a polgári jogi igény előterjesztése az elévülést nem szakítja meg. A konkrét ügy körülményeitől függően azonban szóba kerülhet az elévülés nyugvására vonatkozó szabályok alkalmazása, a fél ugyanis hivatkozhat arra, hogy igényét mindaddig menthető okból nem tudta érvényesíteni, amíg a büntetőbíróság a polgári jogi igényét nem utasította egyéb törvényes útra. Ezt az álláspontot foglalta el a Kúria mellett felállított, az Új Ptk. Tanácsadó Testület is a Ptk. 6:25. § (1) bekezdés c) pontjának értelmezése során.
Az elévülést érinti továbbá, miként kell értelmezni a Ptk. 6:533. § (1) bekezdésének azt a rendelkezését, amely szerint a kártérítésre az elévülés szabályait azzal az eltéréssel kell alkalmazni, hogy bűncselekménnyel okozott kár esetén a követelés öt éven túl sem évül el mindaddig, amíg a bűncselekmény büntethetősége el nem évül. Az idézett törvényhely közelebbről azt a kérdést veti fel, az elévülési idő megszakadására a Btk. vagy a Ptk. szabályai az irányadók. A kérdésnek adott esetben perdöntő jelentősége lehet, a büntetőjog szerint ugyanis az elévülést félbeszakítja a büntetőügyekben eljáró hatóságoknak az elkövető ellen a bűncselekmény miatt foganatosított büntetőeljárási cselekménye [Btk. 28. § (1) bekezdés, 1978. évi Btk. 35. § (1) bekezdés]. A Ptk.-nak az elévülés félbe-
- 1385/1386 -
szakadására okot adó cselekményeket taxatíve felsoroló 6:25. § (1) bekezdésében viszont ilyen félbeszakítási ok nem szerepel. E kérdést érintően az 1959-es Ptk. - jelenleg hatályos Ptk. 6:533. § (1) bekezdésével megegyező rendelkezést tartalmazó - 360. § (4) bekezdésének alkalmazása során kétféle álláspont alakult ki. Az időben korábbi álláspont szerint a büntető jogszabályok alapján kell vizsgálni a bűncselekmény büntethetőségének elévülését, és ehhez képest szükséges állást foglalni abban a kérdésben, hogy a kártérítési igény elévült-e. Ebből következően pedig "a bűncselekménnyel okozott kár megtérítése iránti igény elévülése nem következik be addig, amíg a károkozó bűncselekmény miatti büntethetőség el nem évül; ezért, ha a büntetőeljárási cselekmények - mint pl. az elsőfokú büntetőítélet meghozatala - a büntethetőség elévülését félbeszakítják, ezzel a polgári jogi igény elévülési ideje is meghosszabbodik" (BH 2009.366.). A másik, újabb álláspont szerint viszont a büntetőeljárás során tett büntetőjogi intézkedések a polgári jogi elévülési határidőt nem szakítják meg. Amint azt a Kúria a BH 2015.65. szám alatt közzétett eseti döntésében kifejtette: "Az 1959-es Ptk. 327. § (1) bekezdésében az elévülés félbeszakadására okot adó cselekmények felsorolása taxatív. Ezért - egyéb jogszabályi rendelkezésre való utalás hiányában - a bűncselekménnyel okozott kár megtérítésére irányuló igény elévülésének megítélésére a Btk.-nak a büntethetőség elévülésének megszakadására vonatkozó rendelkezései nem irányadók. A Ptk. 360. § (4) bekezdése ugyanis a bűncselekménnyel okozott kár iránti igény elévülését nem a konkrét kárt okozó bűncselekményt elkövető személy büntethetőségének elévüléséhez, hanem általában a bűncselekmény elévüléséhez köti. Nincs ezért a polgári jogi igény elévülése megszakadása szempontjából annak jelentősége, hogy a konkrét elkövető büntethetőségének elévülése a büntetőeljárási cselekmények folytán megszakadt-e vagy sem [...] A Ptk. 360. § (4) bekezdésének második fordulata a bűncselekménnyel okozott kár megtérítésére irányuló igény érvényesíthetőségét az állam büntetőjogi igényének érvényesíthetőségéhez igazodóan, absztrakt módon szabályozza... a jogszabályi rendelkezés absztrakt jellegéből következően, a bűncselekménnyel okozott kár megtérítésére irányuló igény elévülésének megítélése nem függhet attól, hogy adott esetben indult-e büntetőeljárás a károkozó elkövető ellen, illetve a konkrét elkövetővel szemben az egyes büntetőeljárási cselekmények foganatosítása esetleg a büntethetőség elévülésének félbeszakadását eredményezte. Ezért a Ptk. 360. § (4) bekezdésének idézett szabályából nem következik, hogy a bűncselekménnyel okozott kár esetén a Btk.-nak a büntethetőség elévülésének megszakadására vonatkozó szabályai a polgári jogi kárkötelmi igény elévülésének megítélésére is irányadók." Ezzel megegyező álláspontot foglalt el a Szegedi Ítélőtábla a Gf.III.30.413/2014/2. számú, a BDT 2015.3364. számon közzétett eseti döntésében. Eszerint: "A bűncselekményt is megvalósító károkozásból származó igény elévülése kérdésében az elévülés megszakadása és nyugvása szempontjából a polgári jogi szabályokat kell alkalmazni. A bűncselekménnyel okozott kár megtérítésére irányuló igény érvényesíthetőségének határidejét az adott bűncselekmény és nem a konkrét elkövető büntethetőségének elévülési ideje határozza meg. A büntetőjogi intézkedések kizárólag a büntethetőség elévülését szakítják meg. Polgári jogi szempontból az elévülés nyugvása legfeljebb addig áll fenn, amíg a károsult a károkozó magatartásról és a károkozó személyéről egyértelműen tudomást nem szerez." Megállapítható, a Ptk. 6:533. § (1) bekezdésének az a rendelkezése, miszerint a bűncselekményt megvalósító magatartással okozott kár esetén a követelés öt éven túl sem évül el mindaddig, amíg a bűncselekmény büntethetősége el nem évül, annyit jelent, hogy a károsult a bűncselekményt is megvalósító magatartással okozott kárának megtérítését a polgári jog szabályai szerint irányadó elévülési határidőn túl is érvényesítheti bíróság előtt, ha az adott bűncselekmény büntethetőségére a Btk. hosszabb elévülési határidőt határoz meg. Ebben az esetben a kártérítési igény érvényesítésének határideje a bűncselekmény büntethetőségének határidejével egyezik meg. Nem következik azonban a Ptk. hivatkozott rendelkezéséből az, hogy a Btk. elévülési idő hosszára vonatkozó rendelkezésén kívül a büntetőjog elévülést szabályozó egyéb rendelkezéseit is alkalmazni lehetne a kártérítési igények érvényesítése során. Azt, hogy adott esetben bekövetkezett-e az elévülés félbeszakadását vagy nyugvását előidéző körülmény, a polgári jog szabályai szerint kell elbírálni.
Meg kell jegyezni végül, hogy a követelés polgári jogi elévülése a büntetőjogi kár létét nem érinti, mivel az elévülés az alanyi jogot - a kár megtérítésére vonatkozó jogosultságot - nem szünteti meg, csupán a bírói úton való érvényesítését akadályozza meg, feltéve, hogy erre az ellenérdekű fél hivatkozik. ■
Lábjegyzetek:
[1] A szerző Szegedi Ítélőtábla, tanácselnök.
Visszaugrás
