1853-at írunk.[1] Kapituláció az osztrák és az orosz hadak előtt, megtorlás és emigráció, katonai igazgatás, az osztrák nyelv és törvények bevezetése, az önkormányzat intézményeinek teljes felszámolása jellemzi az elmúlt néhány év politikai-jogi közéletét Magyarországon. Az 1840-es évek haladó szellemiségű értelmisége külföldre emigrált[2] vagy vidéken, a közélettől visszahúzódva, Deák példáját követve a passzív rezisztencia álláspontjára helyezkedett. Az ország vezető köreit a neoabszolutizmus 12 éves "wintermezzo"-ja idején habsburghű és a legkevésbé reformorientált politikusok és tudósok alkották. Közéjük tartozott Wenzel Gusztáv (1812-1891) is, a pesti egyetem újonnan kinevezett tanára.[3]
1853-ben a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából tett utazást Wenzel Gusztáv Németországban, "tarsolyában" az akadémiai megbízólevéllel a három legjelentősebb német tartományt kereste fel: Poroszországot, a Szász Királyságot és Bajorországot. Tanulmányútja után beszámolót tartott tapasztalatairól az Akadémia Kisgyűlése előtt, mely két részben írásban is megjelent.[4] Wenzel útirajza tudományos értékkel bír, s beszámolója a 19. század elejének magyar politikai-jogi útleírásai közé sorolható,[5] a német-magyar kapcsolatrendszer feltárásánál fontos forrásnak tekinthető. Nemcsak a 19. század közepének német jogfejlődését tükrözi, de a magyar jogtudomány korabeli művelőjének a vizsgálati szempontjait is adekvát módon érzékelteti. Ezen útirajz továbbá értékes forrása az ún. imagológiai kutatásoknak is, azaz az egy-egy országról alkotott nézetrendszerek értékelésével foglalkozó tudományágnak is.[6]
Wenzel németországi útja során három vizsgálati szempontra helyezte a hangsúlyt; elsőként a német egyetemek rendszere és a tanítás módja érdekelte, a második szempont a törvényhozás és a jogtudomány helyzete volt Németországban, s a harmadik fontos tényezőt a magyar történelem külföldi eseményei jelentették.[7]
Didaktikai tapasztalatait az egyetem előtt kívánta Wenzel prezentálni, s minden bizonnyal a gyakorlatba is átültette, a második fogalmi elem tárgyalása volt a tulajdonképpeni jogtudományi munka, míg a harmadik szempont a köztörténet részéről nyert figyelmet. Vizsgálatunk tárgyát tehát az Akadémia Törvénytudományi Osztályában tett felszólalása képezi, melyben a német törvényhozás és a jogtudomány állásáról számolt be.
- 209/210 -
Ez az útirajz a tudománytörténet szempontjából is jelentős munka, mert a korábbi - leginkább nemzeti érzelmek sugallta - nézetet, mely szerint az 1850-es évek a szellemi élet passzivitását jelentették,[8] ennek birtokában újra át kell gondolni. Mint ez a forrás is mutatja, az akadémiai élet nem szűnt meg teljesen a neoabszolutizmus "fagyos" éveiben, korlátozott mértékben ugyan, de működött a tudomány legfőbb fóruma. S a munka tudománypolitikai jelentőségét az a körülmény adja, hogy Wenzel tézisei - a "wenzeli kérdések" a jogtörténettudomány jelenkori művelése szempontjából is fontos kezdőakkordoknak tekinthetők.
Wenzel "Összehasonlító jogtudománynak" nevezte a német törvényhozásra vonatkozó kutatásait, mely 1853-ban előfutár volt az "Egyemes európai jogtörténet" elnevezésű tárgy megalapításához. A német jogtörténet vizsgálatát a 18. század közepével kezdte, melyet a "codificationalis kor" kezdetének tekintett. Ezen megállapítások utat mutatnak a tantárgy és a kutatás irányának a meghatározása során - mert minden elnevezés, periodizáció, mely egyúttal definíciót és kizárólagosságot jelent, egyben jelentéstartalmat is hordoz.[9] Ahogy Wenzel az oktatás kezdetén, a tárgy megalapozása során átgondolta az elnevezést, s a diszciplína elhatárolását a többi tárgytól, valamint a "jogtörténet haszna" felett gondolkodott el, úgy a tárggyal kapcsolatba kerülő oktatók, hallgatók számára is minden bizonnyal felmerül a "Gretchenfrage" formájában megfogalmazott "wenzeli kérdés". Mennyire tartható például a magyar és az egyetemes/általános felosztás a jelenkori tanrendben, megáll-e önálló kutatási területként a magyar illetve az egyetemes/általános terrain a doktori munkák és publikációk kidolgozása során.
A fogalmi apparátus is megérett az átgondolásra: használható-e például a feudalizmus a rendi, középkori városi és kézműves, illetve az abszolutista kor jogtörténetének a jellemzésére. S hogyan nevezzük a 19. századi átalakulás korát a modernizáció, polgári állam, a haladás korának? Milyen időhatárokkal dolgozzon az újkori jogtörténet? Jelent-e például 1848/49. korszakhatárt, az alkotmány-, a jog- illetve a tudománytörténet szempontjából?
Az útirajz központi fogalmi eleme a kodifikáció volt, mely a nemzetállami identitáskeresés szempontjából ugyanolyan jelentősséggel bírt, mint a nemzeti zászló, a himnusz, a nemzeti opera vagy a nemzeti nyelvű tudomány. A nemzeti egység egyszerre a jogegységet is jelentette, s a jog előtti egységes elbírálást, mely a rendi jognak a törvényhozás útján való megújítását jelentette. Az egész jogrendszert átfogó, egységes szabályozás eredményeként születtek meg a 18-19. század fordulóján a liberális szellemű, ideológiailag természetjogi megalapozottságú törvénykönyvek. A kodifikáció a jogfejlődésben tehát cezurát jelentett, mint az egységes (központosított) nemzetállam is egy radikális változást hozott a korabeli államszervezetben.
Kodifikáció egyúttal a jogforrások rendszerét is átalakította: a római jogi alapú ius commune és a hazai (ill. tartományi) szokásjog helyébe írott, törvényként kihirdetett jog került. Ennek során kérdéses volt, hogy a meglevő szabályok rögzítése, vagy az új szabályok keletkezése adja-e meg a felhangot. A korábbi jogkönyvek (Sachsenspiegel, Budai Jogkönyv) a szokásjogilag érvényesülő jogról készített feljegyzések voltak, de tartalmaztak néhány normatív szabályt is a célként tételezett állapot megvalósítása érdekében. A felvilágosodás és a természetjog szellemisége által viszont új impulzusokat kapott a kodifikáció, s a modern értelemben vett kodifikáció a meglevő szabályok meghaladását, a felvilágosodás céljainak a megvalósítását tűzte célul. A "Szabadság, Egyenlőség, Testvériség" elvek jogi lecsapódásaként születtek meg tehát az ún. természetjogi kódexek, melynek különösen pregnáns képviselője az 1804-ben életbe léptetett Code civil volt.
Ez a 18-19. század fordulóján végbement jogi átalakulás az addig római jogi gyökereken nyugvó, s ezáltal egységesnek számító jogtudományt is válaszút elé állította. A glosszák római joggal szemben a nemzeti jogtudomány került előtérbe Európa szellemi központjaiban, így például Bolognában, Párizsban, Londonban, Heidelbergben, Krakkóban és Bécsben, s ez a törekvés kettős kihatással járt. Egyrészt a jog és a jogtudomány szétaprózódását jelentette, melyet a kultúrpesszimista álláspont az európai kultúra alkonyaként kezelt. Széles körben ismert például Rudolf von Jheringre (1818-1892) visszavezetett azon megállapítás,[10] mely szerint "A jogtudomány tartományi jogtanra re-
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
