A cégcsoport szerteágazó és jellemzően alacsony jövedelemtermelő képességű üzletágai nem tudták finanszírozni a magasabb megtérüléssel kecsegtető hosszabb távú tőkeigénnyel rendelkező, elsősorban ingatlanfejlesztésekre koncentráló és csak másodsorban kockázati tőkekezelő vállalkozásként történő működését.
A legfontosabb jövedelemtermelő üzletágakban a cégcsoport nem tudott sikeresen működni. Ezt támasztja alá az ingatlanalap relatív kis (2 milliárd Ft alatti) összegyűjtött tőkéje. A Quaestor jelzálog-finanszírozó vállalkozás mélyen a piaci átlag alatt teljesített, valamint a legnagyobb ingatlanfejlesztés (Duna City projekt) is meghiúsult a Quaestor Pénzügyi Tanácsadó Zrt. 2014. évi pénzügyi jelentése alapján.[1]
A kötvények közel fele három éven belüli lejárattal került kibocsátásra, ami rövid távú, - az egy éves futamidejű értékpapírok esetében egyenesen pénzpiaci - finanszírozási forma. Ezeknél rövid távú eszközökbe történő befektetésekkel biztosítható csak az úgynevezett lejárati megfelelés.[2] Ezzel ellentétben a kötvénykibocsátásokból befolyt források szinte kizárólag hosszú lejáratú, jellemzően ingatlan és kockázati tőke jellegű projektben kerültek felhasználásra.
A PSZÁF és az MNB mint felügyeleti szervek csak a cégcsoport egyes szereplőit vizsgálták mivel a kibocsátó a Quaestor Financial Hrurira Kft. nem tartozott sem a Tőkepiaci törvény sem a Hitelintézeti törvény hatálya alá és így felügyeleti szerv nélkül működött (ezt egyébként 2007. évi 50 milliárd Ft-os kötvényprogram mint kockázati tényezőt felügyeleti hatóság hiánya címszó[3] alatt külön is kiemelte) és nem tartozott sem a PSZÁF sem az MNB ellenőrzésének hatálya alá. Ennek következtében az egyes tevékenységek eredményességének hiánya (jelzálog-finanszírozás, kockázati tőke tevékenység és értékpapír kereskedelem) és az azokból eredő rendszer szintű kockázatok sem kerültek a felügyeleti szervek szintjén összevont kockázati elemzés tárgyává.
A helyszíni ellenőrzéseket célzottan érdemes alkalmazni, kockázatelemzések alapján. Ez a Quaestor csoport esetében - az egyes kötvény kibocsátások növekvő összegének engedélyezésekor valamint a csoport számára engedélyezett kereskedelmi banki tevékenység engedélyezése előtt - különösen fontos lett volna. Így a fiktív kötvény kibocsátás is nagy valószínűséggel feltárható lett volna.
A törvényi szabályozás egy fontos garanciális pozícióját nem szabályozta elég szigorúan a jogi szabályozás a múltban. A könyvvizsgálók ugyanis különösebb pénzügyi és befektetési képzettség nélkül is elvégezhették e tevékenységüket az értékpapír kibocsátóknál, de még az értékforgalmazással foglalkozó cégek esetében is, időbeli korlátozás nélkül.
A pénzügyi tudatosság hiánya miatt Magyarországon szükséges a hazai piacon működő intézményi befektetői kör szerepének növelése a kibocsátások során. Erre jó megoldásul szolgálhat, ha az intézményi befektetők - kivéve a kibocsátó cégcsoport által kezelt intézményi befektetői kört - a jegyzés során egy külön sorozatot jegyeznek le, vagy akár túl is jegyezhetik[4] és így a sorozat értéke eléri az adott összértékpapír kibocsátás legalább 20%-os szintjét. Így az intézményi befektetők megmérettetése által szakmai kontroll alá kerül a kibocsátás, legyen az részvény vagy kötvény, vagy ezek kombinációjaként megjelenő átváltható kötvény konstrukció. A fejlett és nagy tőkepiacokkal rendelkező országokban erre a szerepre létezik intézményesült forma, a hitelminősítő társaság (credit rating agency[5]), amely vállalkozás kizárólagosan az egyes kibocsátók, (legyenek az államok vagy vállalkozások) különböző értékpapírjainak minősítésével foglalkozik, megkönnyítve ezzel az akár professzionális intézményi akár kis vagy nagy megtakarítással rendelkező magán befektetők döntéseit. A kiváló vagy legjobb minősítést elérő kibocsátások a hasonló feltételekkel kibocsátó társaiknál alacsonyabb kamat vagy hozam felárral tudnak tőkét gyűjteni így általános érdek a minél jobb minősítés, amit megfelelő transzparens és természetesen a befektetők számára vonzó múlttal (track record) és jövőképpel tudnak elérni.
A felelős társaságirányítás rendszerrel rendelkező társaságok[6] olyan jogszabályi és etikai standardokon ala-
- 11/12 -
puló szervezeti kereteket hoznak létre és olyan szemléletmódot követnek, amely lehetővé teszi, hogy a vállalat működésével kapcsolatban felmerülő problémák[7] még a kifejezetten jogi (tehát hatósági, bíróság stb.) létszakaszukat megelőzően felderítésre kerülhessenek, és szükség esetén megoldódjanak.[8]
A Quaestor esetében a helyzet merőben más volt, hiszen a vállalatcsoport működése sem szervezeti kereteit tekintve, sem az irányítási szemlélet szempontjából nem felelt meg a korszerű követelményeknek. Ebben a tekintetben nem csak a Quaestor működési körében tapasztalhatók hiányosságok, hanem a felelős társaságirányítás általános megközelítésében is.[9] A Quaestor Pénzügyi Tanácsadó Zrt. ugyanis zártkörűen működő társaság és leányvállalatait is többnyire koncentráltan vagy egy személyben tulajdonolta. Az utóbbi húsz esztendőben mind európai, mind globális szinten jelentős előrelépésre került sor a nyilvánosan működő társaságok felelős irányítási rendszerének szabályozása és megújítása tekintetében, de a zártkörűen működő vállalatok esetében a lelkesedés jóval visszafogottabbnak mutatkozott.
A zártkörűen működő társaságok irányítási keretein belül a felelős irányítás kérdését, mintha még mindig úgy kezelnék a vállalati vezetők (és a tulajdonosok), mint magánügyet, amellyel szemben a döntéshozatali kontroll és a transzparencia vonatkozásában is csak egy szűkebb szempontrendszert kellene érvényesíteni. Nem osztozhatunk ebben a szemléletmódban, már csak amiatt sem, mert a Quaestor botrány kifejezetten rámutat arra, hogy a zártkörűen működő társaságok is közreműködhetnek széles körben elterjedt befektetési lehetőségek terjesztésében és nyilvános értékpapír kibocsátásban.
A Quaestor esetén a tényleges döntéshozatali hatáskör szűk körben érvényesült, a kritikai szempontú döntéshozatali kontroll pedig csak formális és elégtelen keretek között működött. A felelős társaságirányítási rendszerrel szemben támasztott egyik legfontosabb követelmény az, hogy az irányítási rendszerben helyet kapjanak a kritikai hangok és szempontok. Ennek megfelelően lényeges, hogy ne alakuljon ki olyan egyszemélyi (vagy szűk csoportérdeken alapuló) hatalmi koncentráció, mely a vállalati döntéshozatal szintjeit közvetlen irányítása alá vonja.
Ennek a megoldásnak a fontosságát hangsúlyozza a UK Corporate Governance Code, a Londoni Értéktőzsde felelős társaságirányítási kódexe, B. 1. pontjában, amely kimondja, hogy sem magánszemélyek sem személyek egy szűkebb köre nem kerülhet abba a helyzetbe, hogy meghatározó befolyást gyakoroljon a döntéshozatali folyamatok felett.[10] Az ecoDA[11] zártkörűen működő társaságok számára készített alapelvei és útmutatásai az Amerikai Kereskedelmi Kamara Magyarországon (AmCham Hungary) kiadásában és fordításában váltak hozzáférhetővé a magyar üzletemberek és szakemberek számára 2010-ben, Vállalatirányítási útmutató és alapelvek az európai tőzsdén nem jegyzett társaságok részére címmel. Ezen iránymutatások 4. b. pontja a felelős társaságirányítási rendszer keretein belül érvényesülő "Fékek és ellensúlyok" szerepét hangsúlyozza és leszögezi, hogy "A jó vállalatirányítás egyik alapelve, hogy senki sem rendelkezhet korlátlan hatalommal a döntéshozatal terén. Az egyének döntéseinek ellenőrzéséhez "fékekre és ellensúlyokra" van szükség, míg a legfontosabb döntéseket kollektív alapon kell meghozni."[12]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
