1. A nemi erkölcs elleni bűncselekményekre vonatkozó büntetőjogi szabályozás az 1978. évi IV. törvény megalkotása óta több alkalommal is módosult. A Btk.-módosítások néhol kisebb kiigazításként jelentkeztek, de előfordul köztük néhány nagyobb horderejű változtatás is (ezek - talán túlzás nélkül állítható - évszázados trendeket törtek meg). Itt talán elég az erőszakos közösülés és a szemérem elleni erőszak házassági életközösségen belüli büntethetőségére utalni, valamint arra, hogy immár férfiak sérelmére nő által is elkövethető erőszakos nemi erkölcs elleni bűncselekmény, de talán a legnagyobb jelentősége a homoszexualitás dekriminalizációjának van e folyamatban.
Mindezek a változások az elmúlt négy évben történtek, időbeli közelségük ellenére mégsem mondható el, hogy elhelyezhetők lennének egy koncepció mentén. A "legkisebb közös többszörös" a diszkrimináció tilalmának alkotmányossági kritériuma volt, és emiatt az Alkotmánybíróság is komoly szerepet vállalt a vonatkozó büntetőjogi szabályozás átalakításában. (Erre az Alkotmánybíróság az ún. negatív jogalkotás módszerét használta fel, utólagos normakontroll keretében két alkalommal is megsemmisített egyes büntetőjogi rendelkezéseket a vizsgált bűncselekményi körben.)
2. Mai formáját tekintve mindenképpen átgondolásra szorul a Btk. XIV. fejezetének II. Címe. A nemi erkölcs elleni bűncselekmények hatályos szabályozásának ellentmondásai nem feltétlenül az elmúlt években bekövetkezett törvénymódosításokból eredeztethetők, és az Alkotmánybíróság által a fejezettel kapcsolatban kétszer is alkalmazott utólagos normakontroll sem tekinthető az anomáliák kizárólagos okának. A problémát az jelenti, hogy a változások következtében megbomlott a vizsgált bűncselekménycsoport konzisztenciája, és olyan feszültségek keletkeztek az egyes tényállások között (és néhány esetben a tényállásokon belül is), amelyek jogalkalmazási és jogalkotási korrekciót igényelnek és érdemelnek. A bírói gyakorlat - ahol lehet - remélhetően tompítani fogja ezeket az ellentmondásokat, annak érdekében, hogy a nemi erkölcs elleni bűncselekmények szabályozásának elkerülhetetlen újrakodifikálásáig se születhessenek méltánytalan büntetőítéletek ebben a tárgykörben.
3. A fellelt ellentmondások két szempontból csoportosíthatók. Egyrészről különbséget tehetünk az egyes különös részi tényállásokon belüli (intradiszpozíci-onális) és a tényállások közötti (interdiszpozícionális) anomáliák között. Másrészt csoportosíthatjuk az egyes ellentmondásokat a lényegüket alkotó problémakörök szerint is. Ez utóbbi megközelítést választva fogjuk megvizsgálni a hatályos szabályozás visszásságait.
1. Az első kérdés a szexuális erőszak témakörén belül a férfiak sérelmére nő által elkövethető erőszakos közösülés illetve szemérem elleni erőszak problémája. A szemérem elleni erőszak esetében nem kifogásolható a sértetti kör kiterjesztése, ugyanis a szemérem elleni erőszak tényállásában szereplő fajtalanságot[1] férfi sérelmére el lehet követni akkor is, ha a sértett férfi ez ellen fizikailag vagy pszichikailag tiltakozik, akár még relatív vagy abszolút impotencia esetén is.
Az erőszakos közösülés tekintetében más a helyzet: a közösülés fogalmát nem definiálja a Btk., azt a bírói gyakorlat alakította ki. Amikor azonban a büntetőjogi értelemben vett közösülésfogalom kialakult, kizárólag nő lehetett sértett, és olyan férfi lehetett elkövető, aki nem szenved abszolút impotenciában (relatív impotencia esetén legfeljebb kísérletet lehetett megállapítani!). Hosszú idő kellett ahhoz, hogy az ingadozó bírói gyakorlat (és az elmélet) eljusson addig az álláspontig, hogy a nemi szervek közösülési szándékkal történő érintkezése büntetőjogi szempontból befejezett közösülésnek tekintendő. Több érvet is találunk a szakirodalomban, ami ezt az álláspontot indokolja. Az egyik szerint például a hagyományos értelemben vett közösülésfogalom nem teszi lehetővé, hogy a bűncselekményt egy négy-öt éves gyermek sérelmére is el lehessen követni. Neményi Béla álláspontja szerint azonban "pusztán az alkalmas passzív alanyok körének tágítása nem lehet ok a köztudatban élő fogalom félretételére."[2]
Az 1997. szeptember 15-én hatályba lépett Btk.-módosítás lehetővé tette, hogy nemcsak nők válhassanak passzív alannyá. Eszerint előfordulhat, hogy ha egy négy-öt éves fiúgyermek és egy felnőtt nő (mint tettes) nemi szerve "közösülési szándékkal" összeér, akkor megvalósult a befejezett erőszakos közösülés?! Vagy egy abszolút impotenciában szenvedő férfi, aki az általánosan elfogadott álláspont szerint nem lehet erőszakos közösülés aktív alanya (csak szemérem elleni erőszakot követhet el), most akár befejezett erőszakos közösülés passzív alanyává válhat?! A hatályos törvényszöveg alapján a válasz: igen! Az 1997. évi LXXIII. tv. által létrejött módosításnak ez csak az egyik dogmatikai árnyoldala. Ha már kitágítottuk a passzív alanyok körét, akkor azon is el kell(ene) gondolkozni, hogy vajon továbbra is fenntartható-e a befejezettséggel kapcsolatos uralkodó álláspont. A szabályozás átalakításakor figyelemmel kellett volna lenni a bírói gyakorlatra is, mert a sértetti kör kiterjesztése nem áll összhangban a büntetőjogi közösülés-fogalommal.
2. A második problémakör a házassági életközösségen belüli elkövetés büntethetősége. 1997. szeptember 15-ig töretlen volt a magyar büntetőjogi szabályozás abból a szempontból, hogy erőszakos közösülést házassági életközösségen belül elkövetni nem lehetett. Az 1961. évi V. tv. előtt még tényleges életközösség sem kellett, a házasság puszta ténye már önmagában büntethetőséget kizáró ok volt. A hatvanas évek elején a változást így indokolta a jogirodalom: "Fenntarthatatlan volt, hogy a különélő feleség már csak alaki kötelék alapján ki legyen szolgáltatva a férj nemi fertőzésének vagy hangulati garázdaságainak."[3] Az 1961. évi Btk. hatályba lépésétől tehát csak "házassági életközösségben" nem lehetett elkövetni a bűncselekményt. A házassági életközösséget pedig - ráutaló magatartással - már azzal is meg lehetett (és meg lehet ma is) szüntetni, ha a megsértett feleség fogta a holmiját, és átköltözött a másik szobába. Bár hozzá kell tenni, hogy az életközösség megszűnése akkor állapítható meg (a polgári ítélkezési gyakorlat szerint), ha nem eseti, hanem végleges szándékkal tagadja meg a feleség a közösülést. Tehát a különélő feleségnek a korábbi szabályozás alapján is volt lehetősége feljelentést tenni erőszakos közösülés esetén.
Az a szabályozás, amely szerint az erőszakos közösülés - teljesen differenciálatlanul - ugyanúgy büntethető házassági életközösségen kívül és belül, véleményünk szerint alapvetően hibás. Hibás azért, mert rendkívül megnöveli annak a veszélyét, hogy a "megunt" férjet erőszakos közösüléssel hamisan vádolva "félretegye" a felesége, ha az új szabályozás szélesebb körben elterjed majd a társadalom jogtudatában, és azért is, mert ennek a bűncselekményfajtának a bizonyíthatósága gyakorlatilag elképzelhetetlen. Hibás végül azért, mert ugyanolyan büntetési tétellel rendeli büntetni azt az elkövetőt, akivel a sértett az esetek többségében már több év óta önszántából "folytatólagosan" közösül (amit az idegen elkövetővel azért többnyire nem tenne meg önszántából). Megoldást jelenthetne egy privilegizált eset beillesztése a tényállásba[4], például a kényszerítéssel megegyező büntetési tétellel.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
