Szikszai Marcell: Disztópia Kínában? A kínai társadalmi kreditrendszer a kínai jogfejlődés tükrében (IJ, 2020/1. (74.), 21-26. o.)

1. Alapvetés

2014-ben a Kínai Népköztársaság Államtanácsa közzétett egy tervezetet egy ún. társadalmi kreditrendszer megalkotásáról, amely 2020-as határidővel felszólította a teljes kínai[1] államapparátust a tervezet végrehajtására.[2] E dokumentum érdekessége első pillantásra, hogy inkább politikai célkitűzés hatását kelti, semmint egzakt módon megfogalmazott jogszabályét, amikor a preambulum a lehető legáltalánosabban azzal kezdi, hogy az SCS a szocialista piacgazdaság egyik legfontosabb eleme, és e rendszert törvények, rendeletek, önkormányzati rendeletek és különböző szabványok alapján kívánják kialakítani. Jelentőségét mutatja, hogy az itt lefektetett cél elérését Kína akkori pártkongresszusa a legújabb ötéves tervnek tekintette. E cél pedig nem más, mint a társadalmi szintű őszinteség, a bizalom, angol fordításban a sincerity kultúrájának kiépítése, eszközét tekintve az ezt elősegítő magatartásokra ösztönzőleg, míg a bizalom megtörését eredményező magatartásokra kényszerítőleg.

Természetesen a nyugati sajtóban sem maradt el a fenti fejlemények ábrázolása, úgy harangozva be az SCS-t 2015-től kezdődően, hogy ez egy olyan törvény, amely 1,3 milliárd kínai állampolgárra fog kötelező hatállyal kiterjedni,[3] míg más egy 2017-es cikkben nem habozik Orwell fő művét idézni első bekezdésében egy kínai taxisofőr beszámolója alapján.[4] Ezekben a beszámolókban visszatérő elem, hogy a kínai államnak állítólag van egy átfogó, mindenre kiterjedő, legmodernebb big data technológiát használó rendszere, amely alapján az állam vagy az állami tulajdonú vállalatok minden kínai természetes és jogi személyről különféle adatokat gyűjtenek be kamerákon keresztül, majd ez alapján generálnak egy három számjegyű pontszámot, amelyet társadalmi kreditnek neveznek.

Más, tudományos körben megjelent cikk szerint ez a rendszer már nemcsak az emberek viszonyát vizsgálja a közügyekhez vagy a piachoz, hanem már a baráti és intim kapcsolataikat is számszerűen értékeli, és az így nemkívánatosnak minősülő személyeknek nem más, mint a kínai Legfelső Bíróság, még a nevét is nyilvánossá teszi egy weboldalon.[5] Ugyanebbe a körbe veszi például az egyébként sokkal keményebben szankcionált politikai megnyilvánulásokat is, azt a nem meglepő konklúziót sugallva, hogy Kína igenis egy autoriter, az emberi jogokat nem tisztelő állam.[6] A cikkek azt a tényt sem veszik figyelembe, hogy egy közel másfél milliárd fős államban egy jogszabály tényleges gyakorlatba ültetése jóval nehézkesebb, mint például egy európai államban, függetlenül attól, hogy milyen eszközökkel hozzák meg magát a jogszabályt.

Korábbi munkámban jómagam is hasonlóan írtam le az SCS-t az előbbi források alapján, miszerint ez egy big data elemzési technikán alapuló rendszer, amely például a 400 millió felhasználóval rendelkező Alibaba vagy a 850 milliós WeChat és hasonló weboldalak, közösségi médiák adatbázisát használja fel a kreditértékek kiszámolásához, és az így kiszámolt értékek alapján alkalmaznak jogkövetkezményeket a kínai bíróságok. Több cikk[7] alapján számoltam be arról, hogy a kínai Legfelső Bíróság ennek következményeként több millió ember utazáshoz való jogát vonta meg.[8] Ezeket a koncepciókat az 1. ábra foglalja össze nagy vonalakban.

Ezeknek a forrásoknak talán a legnagyobb tévedésük az, hogy egy egységes társadalmi kreditrendszer létezését feltételezik, holott Kínában, ahogy az irányelv egyébként is hangoztatja, még egyáltalán nem adottak az ehhez szükséges technológiai és jogszabályi feltételek. Bár az angol fordítás is az "a social credit system" kifejezést hasz-

1. ábra

nálja egyes számban, a jogalapjául szolgáló irányelv egy olyan hatályos jogszabály, amely ugyan előírja az alacsonyabb szintű szerveknek a végrehajtást, annak módját azonban rájuk bízza, hasonlóan az uniós irányelvek működési elvéhez. Ez a jogtechnikai megoldás oda vezetett,[9] hogy Kína egyes államigazgatási[10] egységeiben a gazdasági ágazatokban teljesen eltérő rendszereket használnak más-más gyakorlati célokra, sőt egyes autonóm területeken nem is az SCS, hanem jóval szigorúbb rendszer érvényesül.[11] A helyzetet bonyolítja, hogy az államilag létrehozott és a magánszféra által kitermelt értékelési rendszereket is társadalmi kreditrendszernek nevezik, valamint maguk a kínai nagyvállalatok java része is vagy állami kézben van, vagy párttagok tulajdonában állnak, így igen nehéz élesen elválasztani a köz- és a magánszektort. Ennek következtében az SCS alrendszereit a következő szempontok szerint tudjuk csoportosítani: az SCS irányelven túlmenően egyrészt jogterületenként viszonylag jól megragadható, különböző nyilvántartásokról beszélhetünk, amelyek saját, szektorális szabályozással is rendelkeznek, másrészt az egyes közigazgatási, önkormányzati egységek is eltérő módszereket alkalmaznak a végrehajtásra, végül ezektől teljesen függetlenül, mintegy magánkezdeményezésre is létrejöttek különböző értékelési rendszerek.

A SCS kapcsán fontos kiemelni, hogy vélhetőleg az elnevezésének az angol fordítása sem teljesen fedi az eredeti kínai kifejezés jelentéstartományát, hiszen a credit szót is több helyen nem számszerű kreditérték értelemben használják. Célszerűbb a kifejezés ritkábban használt értelmét alkalmazni, amely jelent bizalmat, jó hírnevet, erkölcsi hitelességet is, és amelyet egyébként a magyar kredit szó már egyáltalán nem fejez ki, talán erre a célra pontosabb is lenne az érték kifejezés. Továbbá a rendszer szó kapcsán a tervezet fordítója, Creemers 2018-as kutatásában[12] és egy interjúban[13] is kiemelte, hogy a fordítás valójában nem egy kiterjedt technológiai hálózatra utal, hanem inkább kulturális értelemben érdemes tekinteni rá, mivel ekkora embertömeg és terület esetében eleve elképzelhetetlen lenne egy ekkora volumenű technológia központosított formában. A

- 21/22 -

tervezetből végül kitűnik az is, hogy sem egységes, három számjegyű kreditértékelést nem alkalmaznak általánosan minden kínai állampolgárra, sem big data alapú technológiát nem használnak fel erre a célra. Értelmezésem szerint tehát érdemes egyfajta társadalomhitelesítési célkitűzésként felfogni az SCS-t a kínai jogalkotás szemszögéből. Mindezek fényében a társadalmi kreditrendszert társadalmi szintű kulturális jelenségnek is tekinthetjük, amelynek egyszerre célja jogi és etikai normák kikényszerítése különböző értékelések és feketelisták közzététele útján.

Hogyan kell tehát ezt a rendszert értelmeznünk? Ha ez egy ellenpélda, akkor tartanunk kell attól, hogy ez egyszer Európában is bekövetkezhet? Valóban disztópiáról van szó, vagy egyszerűen a kínai társadalmi fejlődés egyik eleméről, és ez a probléma pusztán a perifériákon élőket sújtja hátrányosan? Célom, hogy tanulmányommal ezekre a kérdésekre adjak választ.

2. Kínai állam és jog

2.1. Történeti és gazdasági áttekintés

Hogy miként is jutottunk el egyáltalán odáig, hogy Kínát szupermodern technokrata államként kezdjük el démonizálni? Erre az előbb hivatkozott sajtótermékek melléfogásai mellett történelmi folyamatok is választ adhatnak. Érdemes kiemelni, hogy a Kínai Császárság meglehetős elszigeteltsége miatt kétezer éven keresztül, egészen 1911-es bukásáig izolacionalista politikájának köszönhetően nem sokat hallatott magáról, kulturális és technikai fejlettsége ellenére. A 19. századi ópiumháborúktól kezdődően modern történelmét súlyos katonai vereségek, lázadások, éhínségek sora tagolta, ekkor került az ország félgyarmati sorba, majd számos átmeneti kormány és alkotmányozási törekvés elbukása után katonai konfliktusok következményeként 1949-ben létrejött a Kínai Népköztársaság Mao Ce-tung irányításával.[14] Ezt követően lényegében az ország újra eltűnt a világ szeme elől, az ENSZ is csak 1971-ben ismerte el a népköztársaságot ténylegesen Kínának, azonban Mao 1976-os haláláig továbbra is csak a távoli, hozzáférhetetlen Kínaként maradt a köztudatban ez az ország.