Nem valószínű, hogy a világon sok olyan törvény van, mint az 1998. évi XIX. sz. magyar törvény. Ezt a jogszabályt hosszas előkészítő munka alapozta meg; a koncepciójának kidolgozása évekig tartott - utána pedig a terjedelmes jogszabályszövegnek a megfogalmazására alig jutott idő; maga a törvény - mondhatni - rohammunkában készült el. Elfogadása után a hatályba lépés ismét nem sürgős; a csillagok jelen állása szerint még közel két év múlva lesz esedékes. Bár nincs hatályban, módosítás már történt rajta, s újabb - hatályba lépés előtti - módosítása is kilátásban van. Nem mondom, hogy indokolatlanul. A szövegezésnél érvényesülő kapkodás, a már "kész" törvény friss szemmel történő végigolvasásának, végiggondolásának, szakmabeliekkel való tüzetes megvitatásának elmaradása nyomokat hagyott.
Jómagam részese voltam a törvény elő- és elkészítésének; felelősnek tartom magam mind a történtekért, mind a mulasztásokért, s az elkövetett hibát igyekszem jóvátenni azzal, hogy - ha már a módosítás úgyis szóba került - felvetek néhány olyan javaslatot, amelyek elfogadása nézetem szerint feltétlenül javít a törvényen.
I. A legfontosabbnak a "különösen védett tanú" jogintézményéhez kapcsolódó és a 213. § (2)-(4) és a 296. § (2) bekezdésében található szabályozás hiányos voltának megszüntetését tartom.
A "különösen védett tanú" a nemzetközi terminológiában "anonim tanú". Alkalmazási lehetősége hosszú ideig vitás volt; ennek kérdését (a tanú védelmének más problémáival együtt) az Európa Tanácsnál 1994 áprilisától 1996 októberéig tanulmányozta egy szakértői bizottság. E munka eredménye egy ajánlás-tervezet lett, amelyet a Miniszteri Bizottság 1997. szeptember 10-i ülésén elfogadott és mint R(97) 13. sz. "a tanúk megfélemlítéséről és a védelem jogairól" szóló Ajánlást, kibocsátott1.
Ennek az Ajánlásnak a tanúvédelemmel kapcsolatos érdemi követelményeit a Függelék 1-30. pontjai tartalmazzák. Az anonim tanúra vonatkozó kívánalmak a 10., 11. és 13. pontokban olvashatók:
"10. Ahol a hazai jog szerint a tanúként szóbajövő személyek számára a névtelenség megengedhető, ennek kivételes intézkedésnek kell lennie. Ha névtelenséget kértek, és/vagy a megfelelő hatóság azt ideiglenesen engedélyezte, a büntető eljárási jognak gondoskodnia kell egy igazolási eljárásról ["verification procedure"] a büntető eljárás szükségletei és a védelem jogai közötti tisztességes egyensúly fenntartására. Ennek az eljárásnak a keretében a védelemnek módot kell kapnia arra, hogy vitássá tegye a névtelenül maradás szükséges voltát, továbbá a tanú hiteltérdemlőségét és tudomásának eredetét.
11. A névtelenség csak akkor legyen engedélyezhető, ha a megfelelő bírói hatóság a felek meghallgatása után úgy találja, hogy
• az érintett személy életét vagy szabadságát komoly veszély fenyegeti, vagy - fedett nyomozó ["under-cover agent"] esetén - annak jövőbeli munkáját komoly veszély fenyegeti; és
• a vallomás lényegesnek ígérkezik, az érintett személy pedig hiteltérdemlőnek tűnik.
12. <... >
13. Ha anonimitást engedélyeztek, a bűnösség megállapítása nem alapozható kizárólag vagy döntő mértékben olyan személyek vallomására, akik névtelenséget élveztek."
E követelményeket és a Be. szabályait összevetve mit látunk?
a) A 97. § a) és d) pontja nem ellentétes az Ajánlás 11. pontjával. A személy hiteltérdemlőségéről ugyan a törvényben a "különösen védett tanú"-vá nyilvánítás előfeltételei között nem esik szó, de ennek vizsgálata a szabályozásban másutt is elhelyezhető (lenne), ez tehát önmagában nem tekinthető súlyos fogyatékosságnak.
b) Az Ajánlás 13. pontját tükröző szabály nincs és mivel a büntető eljárásjognak évszázados hagyományával (a bizonyítékok szabad értékelésének elvével) ellentétes lenne, nem is iktatható a törvénybe. Ez ismét nem súlyos fogyatékosság.
c) A névtelenség - "különös védettség" - engedélyezésére vonatkozó rendelkezések szerint [207. § (2) és (4) bekezdése], a védelem sem a különösen védett tanú kihallgatása előtt, sem utána nem kap alkalmat arra - egészen a vádirat közléséig [263. § (3) bekezdés] -, hogy a tanú "különösen védetté" nyilvánításának szükségességét megkérdőjelezze. Ez nyilvánvalóan ellentétes az Ajánlás 11. pontjának azzal a követelményével, hogy a bírói hatóság "a felek meghallgatása után" döntsön a névtelenség engedélyezéséről.
d) Végül - és ez a leglényegesebb - törvényünk a védelemnek a különösen védett tanúval kapcsolatban csak annyi jogot ad, hogy a vád közlése után az ilyen tanú vallomásáról készült jegyzőkönyvet megtekinthetik és írásban kérdések feltevését indítványozhatja, valamint a tárgyaláson a vallomás (és az esetleg indítványozott kérdésekre adott válaszok) felolvasása után nyilván észrevételeket tehet és további kérdéseket indítványozhat, majd az ezekre adott válaszokra ismét észrevételeket tehet stb.
Ami szembeszökő: a szabályozásban nyoma sincsen semmiféle "igazoló eljárás"-nak, holott az az Ajánlás 10. pontja értelmében lényeges követelmény lenne ennek léte.
Hogy mennyire így van, azt igazolja az Ajánláshoz tartozó "Indokolás" ["Explanatory Memorandum"], amely közel 4 oldalon, a 66-77. pontokban tárgyalja - az Emberi Jogok Európai Bíróságának eseti döntései tükrében - az igazoló eljárás különféle kérdéseit. Az ezzel foglalkozó szöveg legfontosabb részei:
"66. Az Ajánlás tárgyalja az anonimitás, mint a szervezett bűnözés elleni sajátos intézkedés kérdését is. Különösen azt tűzte célul, hogy olyan szabályokkal szolgáljon, amelyek biztosítják, hogy az anonimitás összhangban legyen az Emberi Jogok Európai Bíróságának döntéseivel. A 10. és 11. sz. elvek2 egy kétirányú megközelítést javasolnak:
(i) egy külön bírósági eljárás létesítését, amely képessé tesz mind arra, hogy meggyőződést szerezzünk a névtelenség engedélyezését szükségessé tevő előfeltételek meglétéről, mind arra, hogy ellensúlyozzuk azokat a hátrányokat, amelyek szükségszerűen együtt járnak az anonimitással, s így minimalizáljuk az alkalmazásából eredő kockázatot.
(ii) két alapvető olyan előfeltétel kiemelését, amelyeket gondosan vizsgálnia kell a megfelelő bírói hatóságnak."
Ezután az Indokolás áttekinti a strasbourgi Emberi Jogi Bizottságnak a tárggyal összefüggő esetei döntéseit és a holland büntető eljárási törvény 1994-ből származó kiegészítését, melyben egy ilyen külön bírói eljárást konstruáltak, végül ismerteti az Ajánláshoz kapcsolódó igazolási eljárás főbb követelményeit:
"75. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának áttekintett eset-jogát és a holland törvényt figyelembe véve a jelen Ajánlásban egy önálló igazoló eljárást javasolunk, amely a vádlott és a védő számára hatékony helyettesítő eszköz lehet az olyan kétes körülmények felkutatásában, melyek komolyan érinthetik az anonim tanú megbízhatóságát stb. Ezt az eljárást nem közvetlenül a vádlott vagy a védő alkalmazza, hanem az illetékes bírói hatóság. Egy ilyen eljárás alkalmazása különösen fontos olyankor, amikor az ítélet várhatóan nem kizárólag ugyan, de jelentős mértékben anonim tanú vallomásán alapul majd.
76. A következő - bár nem kimerítően felsorolt -megfontolásokra kell ügyelni ahhoz, hogy egy ilyen igazoló eljárás megfelelően működjön:
(i) folyamatosan figyelni kell a megfelelő egyensúly fenntartására egyfelől a védelem azon joga, hogy a lehető legtöbb információt megkapja a vád által összegyűjtött bizonyítékokra vonatkozóan, másfelől annak szükségessége között, hogy a tanú kiléte titokban maradjon;
(ii) a tanú anonimitása iránti kérelmet az esetek többségében az ügyész nyújtja be a bírósághoz, amely azt kézbesíti a terheltnek és a védőnek;
(iii) a terheltet és a védőt meg kell illesse az a jog, hogy véleményt nyilvánítsanak, továbbá a tanú életútjára ("personal history of the witness") vonatkozó specifikus kérdéseket tegyenek fel;
(iv) a tanú életútjára vonatkozóan nyomozást végez egy független magisztrátus3, amely magában a bűnügyben folyó eljárásban nem vesz részt és az ügy tárgyalásán keresztkérdezésnek vethető alá a nyomozásának tárgyköreit és módszereit illetően azért, hogy meg lehessen győződni egyebek között arról, vajon a tanú nem eszelt-e ki valami összeesküvést a terhelt ellen;
(v) a független magisztrátusnak rögzítenie kell a tanú hiteltérdemlőségére vonatkozó vizsgálatának eredményeit, amennyiben azok az illető szavahihetőségét és tisztességét érintik;
(vi) a terhelt és védője legyen jogosult véleményt nyilvánítani és ellenezni azt a határozatot, amely szerint nem közlik velük bármely olyan személy nevét, akit ismernek, ha ez befolyásolja a bíróság döntését az anonimitás engedélyezését vagy fenntartását illetően."
A törvény tervezetének szövegezése idején az Ajánlás már ismert volt. Rejtély számomra, hogy egy ilyen lényeges elem hogyan maradt ki a Be.-ből. Mindenesetre tudni kell, hogy a különösen védett tanúra vonatkozó hatályos és - jelen állapotában - a leendő szabályozás azt a kockázatot rejti magában: minden olyan ítéletet, amelyet "különösen védett tanú" közreműködésével folyó ügyben hoztak, a védelem a siker nagyon nagy esélyével támadhat meg Strasbourgban.
II. Nézetem szerint koncepcionálisan és gyakorlati szempontból egyaránt korrekcióra szorul a tárgyi bizonyító eszközök kezelésével összefüggő szabályozás.
a) Az alaptétel - és ezt nem helyesen ragadja meg a törvény - az, hogy a tárgyi bizonyító eszközzel való bizonyítás módja a (rendszerint, de nem feltétlenül szakértői) szemle, mint bizonyító eljárás; a tárgyi bizonyító eszköz hatósági megszerzésének módszere pedig a birtokos részéről felhívásra történő önkéntes átadáshoz [119. § (5) bekezdés], vagy többnyire a házkutatás [149. § (1) bekezdés], avagy motozás [150. § (1) bekezdés] keretében történő megtaláláshoz kapcsolódó szemrevételezést követő lefoglalás [151. § (1) bekezdés].
A hatóság látatlanban semmit nem foglal le; az elő-fordulhat, hogy látatlanban elrendeli valamely olyan dolog lefoglalását, amelynek létezéséről és egyedi azonosító ismérveiről kellően megalapozott és részletes ismeretekkel rendelkezik, de egy dolgot ténylegesen csak akkor foglal le (vesz birtokba), ha előbb szemrevételezéssel meggyőződött arról: azonos azzal, amelynek lefoglalását elrendelte.
Ennek megfelelően a 152. § (1) bekezdés rendelkezéseiből az utolsó mondatnak a 119. § (5) bekezdésében a helye, a többi pedig felesleges.
b) A 152. § (2) bekezdésében részletezett leveleknek, írásbeli közléseknek és feljegyzéseknek nem tárgyi értelemben kellene lefoglalás alóli mentességet biztosítani, hanem csak akkor, ha a védő és (esetleg) a terhelt birtokában vannak;
E mentességnek nem kellene kiterjednie arra az esetre is, ha a védő a terhelt cselekményében való társtettességgel stb. [ld. 152. § (5) bekezdés a) pont] megalapozottan gyanúsítható;
c) A 152. § (3) és (4) bekezdésben foglalt tilalom alól kivételt kellene, hogy teremtsen az irományok birtokosának a lefoglalásba való beleegyezése.
A tanúzási mentesség értelmében az iromány birtokosa maga dönti el, tesz-e vallomást. Ha tesz, vallomásában az iromány létéről, tartalmáról beszámolhat; azt bemutathatja; a hatóság megszemlélheti, tartalmát idézheti a kihallgatási jegyzőkönyvben; magát az iratot lemásolhatja - és ezek után az a kérdés, hogy miért nem foglalhatja le az eredetit? Ezt nehéz lenne megindokolni; eddig - mindenesetre - kísérlet sem történt rá!
d) A 153. § (2) bekezdése - különösen azt figyelembe véve, hogy a 115. § (2) bekezdés értelmében az "irat" fogalma alá esnek a fényképek és a rajzok stb. mellett az elektronikus adathordozók is - egyrészt általában, másrészt ügyészi szemszögből végrehajthatatlan előírást tartalmaz.
Nem tudom elképzelni, hogyan találhat meg valaki egy házkutatásnál egy fényképet vagy rajzot, anélkül, hogy megnézné, mi az - ez esetben pedig "az irat tartalmát" "megismerte".
Másrészt gazdasági és gazdálkodással összefüggő vagyoni bűncselekmények nyomozásánál az eljárás gyakorlatilag nem is nagyon indulhat meg másként, mint nagytömegű iratanyag lefoglalásával. Ezeknek az iratoknak az egyedi elemzése és értelmezése rendszerint az ügyészi szakismeretek körét meghaladó szakismereteket, relevanciájuk megítélése pedig többnyire alaposabb ügyismeretet igényel, mint amivel az ügyésznek az eljárás adott stádiumában rendelkeznie kell. A lefoglalást tehát az ügyész hatáskörébe utalni -látszatgarancia, mert az ügyész szaktanácsadó nélkül felelősen dönteni amúgy sem tudna, de az iratanyag egyedi vizsgálata nélkül még szaktanácsadóval [hogy ezt jogosult-e igénybe venni, az a 149. § (6) bekezdés fényében kétséges] is csak a lehetséges, nem pedig a valóságos relevancia alapulvételével dönt és ez semmivel nem nyújt több garanciát - bár több ügyészi munkát követel - mint ha a nyomozó hatóság hozná ugyanezen az alapon a döntést.
e) A számítástechnika elterjedtsége folytán mindennapos, hogy a gazdasági és gazdálkodással kapcsolatos bűncselekmények elkövetésének keretéül szolgáló gazdasági tevékenység dokumentációját (számviteli és egyéb nyilvántartásokat, bizonylatokat, üzleti levelezést stb.) elektronikus adathordozókon tárolják.
A floppy-k, CD-k, sőt, mint az NF.577511999/1. sz. legfőbb ügyészségi határozat rámutatott, a számítógép merevlemeze is "irat", s mint ilyen tárgyi bizonyító eszközként kezelendő, vagyis (a merevlemez a gépből kiszerelve) lefoglalandó.
Nézetem szerint ez a megoldás - bár a meglévő szabályozás szerint jogszerűsége nem vitatható - nem ésszerű. Olyan, mintha azt tekintenénk követelményszerű eljárásnak, hogy ha a feltört páncélszekrényeken a technikus sok látens ujjnyomot tett láthatóvá, mint nyomhordozót, a páncélszekrényt vigyék (rajta az elő-hívott ujjnyomokkal) a daktiloszkópushoz.
Úgy gondolom, a merevlemezen lévő "nyomok" (elektronikusan rögzített adatcsoportok; dokumentumok) - a páncélszekrényen lévő latens ujjnyomokhoz hasonlóan - előhívhatók, megszemlélhetők, s kinyomtatás útján - a porozással előhívott ujjnyom lefényképezéséhez vagy fólira viteléhez hasonlóan - a nyomhordozó tárgytól elkülönítve rögzíthetők. A kinyomtatott dokumentum tehát, ha megjelenítése és rögzítése kellő alakiságokkal történik, ugyanúgy bizonyít, mint a fólira rögzített ujjnyom.
Ezt a lehetőséget a Be. 153. §-ában meg kellene fogalmazni.
III. a) A 129. § (2) bekezdés a) pontjának utolsó fordulata ["... ellene szabadságvesztéssel büntetendő szándékos bűncselekmény miatt újabb eljárás indult"] pontosítást igényelne.
A rendelkezés hátterét nyilvánvalóan az a gondolat alkotja, hogy aki olyan időben követ el bűncselekményt, amikor egyébként büntető eljárás folyik ellene, nagyon megátalkodott ember és szabadon hagyása további hasonló (szabadságvesztéssel büntetendő szándékos) bűncselekmények nyilvánvaló kockázatával jár. Más szavakkal: a letartóztatás oka az újabb bűnelkövetés által manifesztált bűnismétlési veszély, nem pedig az újabb eljárás megindulása pl. azért, mert fény derült a terheltnek egy, a folyó eljárás megindítása előtt évekkel elkövetett korábbi bűncselekményére. Nézetem szerint egy ilyen bűncselekmény az előzetes letartóztatást a későbbi bűncselekmény miatti eljárásban a várható (halmazati) büntetés mértékére gyakorolt hatása révén [vagyis a 129.. § (2) bekezdés b) pontja alapján] indokolhatja. Következésként az a) pont az indokául szolgáló elgondolást akkor fejezné ki híven, ha az utolsó fordulata így szólna: "..., illetőleg ellene az eljárás idején elkövetett szabadságvesztéssel büntetendő szándékos bűncselekmény miatt újabb eljárás indult".
b) A 129. § (2) bekezdés c) és d) pontja közötti viszony nem világos. A "szabadságvesztéssel büntetendő újabb bűncselekmény"-ek közé nyilvánvalóan beletartozik a hamis tanúzásra felhívás vétsége (Btk. 242. §) is. Nehéz lenne vitatni, hogy "a tanúk befolyásolásával vagy megfélemlítésével" a bizonyítás akkor válik nehezebbé vagy hiúsul meg, ha a tanúk a megfélemlítés vagy befolyásolás hatására a valóságnak megfelelő vallomásokat vonják vissza, változtatják meg, vagy esetleg a valóságot eleve elhallgatják - azaz hamis ta-núzást követnek el. A letartóztatási feltétel tehát, hogy "megalapozottan feltehető, hogy szabadlábon hagyása esetén ... a tanúk befolyásolásával vagy megfélemlítésével .... megnehezítené vagy veszélyeztetné a bizonyítást", úgy is megfogalmazható lenne, hogy "megalapozottan feltehető, hogy a Btk. 242. §-ába ütköző vétséget vagy mint bűnrészes, a Btk. 238. § (4) bekezdése szerint büntetendő bűntettet követne el." Miután a bizonyítás megnehezítésére, sőt, meghiúsítására alkalmas egyéb olyan magatartások, amelyeket a c) pontban felsorol a törvény, nem feltétlenül ütköznek anyagi büntetőjogszabályba, ésszerű lenne a tanúk befolyásolását vagy megfélemlítését innen kiemelni és áttenni a d) pont utolsó fordulatába: "vagy - különösen a tanúk befolyásolása vagy megfélemlítése útján - szabadságvesztéssel büntetendő újabb bűncselekményt követne el. Ennek a megoldásnak több előnye lenne:
- a collusio-s letartóztatási ok kétségtelenül bűncselekményt megvalósító változata a bűnismétlés fogalomkörében jelenne meg a Be.-ben;
- az eljárási törvény szembeszökő összhangba kerülne az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának a tanúvédelem tárgyában elfogadott ajánlásával atekintet-ben, hogy a tanúk megfélemlítését büntetendő cselekményként azonosítaná;
- lehetőséget nyitna arra, hogy a kizárólag a bizonyítás veszélyeztetése miatt elrendelt előzetes letartóztatás időtartamát korlátozni lehessen. Közismert, hogy a collusio veszélye miatti előzetes fogvatartást az eljárási törvények általában időbeli korlátokhoz szokták kötni4. Így volt ez nálunk is; a Bűnvádi Perrendtartás5 1 hónapra engedélyezte, amit a vádtanács két ízben 1-1 hónappal meghosszabbíthatott. A Be. tervezetei a 129. § (2) bekezdés c) pontján nyugvó előzetes letartóztatás időtartamát 6 hónapban kívánták maximálni, de ezt az elgondolást később részint "a tanúk megfélemlítése" mint egyik lehetséges indok okán, részint a sokszor nélkülözhetetlen szakértői bizonyítás időigényes volta miatt, részint - végül -a közelebbről meg nem határozott "gyakorlati igények" címén elvetették.
Ha a tanúk megfélemlítését a c) pontból a javasolt módon igazi helyére, a d) pontba utaljuk, a háromból egy - az egyetlen igazi - indok kiesik. A szakértői bizonyítás valóban sokszor nélkülözhetetlen és majdnem mindig időigényes, ám közel négy évtizedes működésem során nem láttam olyan letartóztatási döntést, amely a szakértő befolyásolásának lehetőségét kívánta volna kizárni. A szakértői véleményhez majdan kapcsolódó tanúvallomások előzetes védelme - vagyis annak kizárása, hogy a terhelt összebeszélhessen azokkal az esetleges tanúkkal, akiknek a kiléte majd a szakértői vélemény alapján lesz megállapítható - nyilvánvalóan elfogadhatatlan indok, ha pedig a potenciális tanúk kiléte a szakértői vélemény előtt is ismert, úgy őket ki lehet hallgatni akkor is, ha a szakértői vélemény még nem készült el.
A "gyakorlati igények"-ről annyit: a fővárosi főügyész 1988-ban előírta, hogy a bizonyítás védelmében elrendelt előzetes letartóztatást három - és nem hat
- hónapon túl csak akkor szabad meghosszabbítani, ha tüzetes és meggyőző magyarázat van arra, hogy a szabadonbocsátás milyen bizonyító eszközt veszélyeztethetne és az miért nincs még biztosítva6. Ezt az elvet, mint főügyész-helyettes, az utasítás megjelenése előtt már évekig, s utána még két évig alkalmaztam a gyakorlatban anélkül, hogy fennakadást okozott volna. Persze, ilyen korlátozás híján kényelmesebb az élet, a más személyi szabadsága árán szerzett kényelem azonban nem tekinthető érvényes gyakorlati igénynek. Észszerűen szervezett nyomozás esetén 6 hónap alatt a bizonyítékokat annyira biztosítani lehet, hogy a terhelt ne veszélyeztethesse őket.
IV. A VIII. fejezet V. címét - "Az útlevél elvétele" -is érdemes lenne átgondolni. Ebben a formában ugyanis pontatlannak, sőt félrevezetőnek tartom7.
Félrevezető az intézkedés megnevezése. A 146. § (4) bekezdése kifejezetten utal arra, hogy e rendelkezéseket a külföldre utazásról szóló - vagyis az 1998: XII. -törvény előírásainak megfelelően kell alkalmazni; ebből pedig világos, hogy nem általában útlevélről, s nem kizárólag magyar útlevélről, hanem mindenféle magyar úti okmányról szól a büntető eljárási szabály.
További hibának tartom az "elvétel" kifejezés alkalmazását, különösen azért, mert ugyanezt a kifejezést használja a külföldre utazásról szóló törvény is -, de nyilvánvalóan eltérő jelentéssel. Ott ugyanis az "elvétel" fizikai értelemben vett birtokoscserét jelent, melynek eszközlésére egy sor hivatalos személy jogosult, itt pedig az "elvétel"-t nem foganatosítják, hanem elrendelik.
Fontos szempontnak tartom azt is, hogy az úti okmányok (fizikai értelemben vett) elvétele valójában a visszavonás, vagyis a tőlük való jogi megfosztás technikai előkészítését szolgálja. Ezért nem is kellene talán büntető eljárási cselekményként szabályozni, hiszen a 146. § (1) bekezdésében körülírt esetekben, továbbá 5 évet meghaladó szabadságvesztéssel fenyegetett szándékos bűncselekmény elkövetésével gyanúsított személytől a közigazgatási előírások értelmében az útlevélhatóság köteles az útlevelét visszavonni. A kogens közigazgatási előírás végrehajtásának technikai lebonyolításában büntető eljárásjogi tárgyú bírósági határozatok meghozatalával történő bírósági közreműködésre aligha van szükség.
Nézetem szerint ezt a bírósági intézkedést elegendő lenne arra az esetkörre korlátozni, amelyben az útlevélhatóság maga nem jogosult az úti okmány visszavonására: a 3 évi vagy ezt meghaladó, de 5 évnél nem súlyosabb szabadságvesztéssel büntetendő, szándékos bűncselekmény elkövetésével gyanúsított olyan személyekre, akik szabadlábon védekeznek és akiknek az eljárási cselekményeken való jelenléte egyébként nem látszik biztosíthatónak8.
Az intézkedés neve lehetne "Úti okmány visszavonásának elrendelése", az úti okmányt a nyomozó hatóság saját kezdeményezésre vagy az ügyész - a vádirat benyújtása után a bíróság - rendelkezésére venné el, s a bíróság az ügyésznek a nyomozó hatóság kezdeményezésére vagy hivatalból tett indítványa nyomán rendelné el az úti okmány visszavonását, amely az útlevélhatóságot kötelezné, azaz a bírói döntés ellen a büntető eljárás keretében lenne jogorvoslat (de ennek nem lenne halasztó hatálya), a jogerős bírósági határozathoz képest a közigazgatási döntés viszont csak végrehajtási mozzanat lenne - ott tehát nem lenne jogorvoslat.
V. A 147. § (1) bekezdése az óvadék kedvezményéből kizárja azt a terheltet is, aki megszökött vagy elrejtőzött ugyan [129. § (2) bekezdés a) pont], de utóbb önként visszatért és/vagy feladta magát a hatóságnak.
Úgy gondolom, ilyenkor a lakhelyelhagyási tilalom nincs ugyan kizárva, de fontolóra kellene venni, hogy tényleg megengedhetetlen-e az óvadék fejében történő szabadon hagyás. Nekem nem sikerült emellett szóló érveket találni.
VI. Házkutatásnak - a 149. § (2) bekezdés szerint -"akkor van helye, ha megalapozottan feltehető, hogy az
a) bűncselekmény elkövetőjének kézre kerítésére,
b) bűncselekmény nyomainak felderítésére,
c) bizonyítási eszköz megtalálására vezet".
A bűncselekmény nyomai [b) pont] tárgyakon jelennek meg; az olyan tárgy (dolog), "amely ... bűncselekmény nyomait hordozza" tárgyi bizonyító eszköz [115. § (1) bekezdés] és lefoglalandó. A bűncselekmény nyomainak sikeres felderítése tehát egyúttal tárgyi bizonyítási eszköz megtalálása is, következésként a c) pont a b) pontot magában foglalja - noha nem merül ki benne, mert a tárgyi bizonyító eszközök köre nem korlátozódik a nyomhordozókra.
Összegezve: a b) pontot törölni kellene, a c) pontot pedig b)-vel kellene jelölni.
VII. Az 517. § (2) bekezdése - amely kötelezővé teszi, hogy a 8 évi szabadságvesztésnél nem súlyosabban büntetendő egyszerű megítélésű bűncselekmények olyan tettenért elkövetőinek ügyeiben, akikkel szemben a bizonyítékok rendelkezésre állnak, a XXIII. fejezet szerint járjon el az ügyészség - ésszerűtlen, mert olcsóbb és egyszerűbb eljárási formák gyakorlati alkalmazását zárja ki.
A bíróság elé állítással szemben a vádemelés mellő-zésének [221. § (1) bekezdés] elhalasztásának (222. §), a büntetőparancsnak (XXVI. fejezet) és a tárgyalásról való lemondás alapján történő elintézésnek (XXV. fejezet) elsőbbséget kellene adni, miután azok részben azonos, részben pedig további feltételhez is kötött - vagyis az ügyek szűkebb körében alkalmazható - egyszerűbb és olcsóbb eljárások.
VIII. A Be. 87. § (2) bekezdésében találjuk a "hallgatás jogára" történő kioktatással kapcsolatos előírásokat. A kérdéses rendelkezések egy évtizede9 hatályosak ugyanilyen szövegezésben - ezért a gyakorlati alkalmazás tapasztalatai alapot adnak az új jogszabály nyomán várható gyakorlat prognosztizálására.
Se szeri, se száma az olyan eseteknek, amikor - a jegyzőkönyv szerint (!) - a vallomástételt megtagadó gyanúsítotthoz kérdések sorozatát intézik azzal az ismétlődő felelettel: "erre sem kívánok válaszolni", vagy sorra felolvassák neki a kihallgatási jegyzőkönyveket; rosszabb esetben "szembesítik" vele a terhelő tanúkat. Az már csak fantázia kérdése, hogy ki mit gondol a jegyzőkönyvbe nem vett esetekről.
Erre tekintettel fontosnak tartanám kifejezetten törvénybe iktatni - a 117. § (4) bekezdés kiegészítéseként - azt, hogy "Ha a terhelt a vallomástételt megtagadja nem intézhetők hozzá a közölt gyanúsítással kapcsolatos kérdések, de figyelmeztetni kell arra... " stb. Egy ilyen kiegészítés világossá tenné a nyomozó hatóság számára, hogy a vallomástétel vagy hallgatás kérdésében a gyanúsítotté a döntés joga, ebben őt közvetlen rábeszéléssel vagy lebeszéléssel befolyásolni nem szabad és az elhatározását tiszteletben kell tartani.
IX. A törvény 45. §-a sorolja fel azokat az okokat, amelyek akadályát képezik annak, hogy valaki egy bűnügyben védő legyen.
Az ügyvédségről szóló 1998. évi XI. törvény 7. §-a szerint, aki bíró, ügyész vagy nyomozó hatóság tagja volt, e státusa megszűnésétől számított három évig a kérdéses hatóságnál ügyvédi minőségben nem járhat el.
Ennek a rendelkezésnek a megtartása jelenleg szinte kizárólag ügyvéd-etikai kérdés.
A büntető eljárás szerkezeti és szervezeti felépítése folytán a nyomozások túlnyomó többsége a helyi rendőrkapitányságokon indult; ezek viszont a - főügyészségi irányításnak és felügyeletnek alávetett - hely ügyészségek instrukciói szerint járnak el. Az az ügyvéd, aki pl. a megyei főügyészségen volt ügyész, a vé-dői jogkör ellátásában nincs ugyan korlátozva sem í helyi rendőrkapitányság, sem a helyi ügyészség előtt de védői minősége akkor is fennáll, amikor pl. jogorvoslat folytán az ügy a főügyészségre kerül, s ha ott az összeférhetetlenséget észlelik is, az eljárási törvényben nem találnak megoldást mutató kádenciát.
A 45. § (1) bekezdésnek egy további - ff) - ponttal való kiegészítése, amely az 1998: XI. tv. 7. §-ának hivatkozott szabályát ismételné, elég kíméletlen megoldás lenne.
Ez ugyanis a védővel szemben formailag is kizárási okot állapítana meg. Figyelembe véve az eljárási automatizmusokat - pl. a nyomozási határidő hosszabbításának, az ügyészi kompetenciáknak és a hozzájuk kapcsolódó jogorvoslatok elbírálásának fórumrendszerét valamint a felettes ügyész felügyeleti jogosítványait -ilyen szabályozás esetén aligha vitatható egy olyan jogértelmezés létjogosultsága (és különösen: logikus volta), hogy helyi rendőrkapitányságon folyó nyomozás ügye szinte szükségszerűen kerülhet a legkülönbözőbb okokból a főügyészségre, sőt az tekinthető kivételei esetnek, ha nem kerül oda. Az a védő tehát, aki í főügyészség előtti eljárásból ki van zárva, kötelező védelem esetén kizártnak tekinthető a helyi rendőrkapí-tányság előtt folyó eljárásból is, mert a két különböző fórumon az eljárásnak ugyanabban a szakaszában - esetenként párhuzamosan, egyidejűleg - folyik az ügy.
Ez - nézetem szerint - ténylegesen a szabad védőválasztás jogának korlátozása volna tehát, s mint ilyen, aránytalanul magas ár lenne.
Helyesebbnek látnám a 45. § egy olyan (4) bekezdéssel való kiegészítését, mely az adott ügyben az ügyvédi törvény 7. §-a által korlátozott jogkörű ügyvéd kötelességévé tenné annak közlését, hogy a nyomozási szakban ki lesz a védő olyan fórumok előtt, ahol ő nem járhat el, a hatóságot pedig feljogosítaná arra, hogy - ha kell - e kötelesség teljesítésére őt felhívja.
Nem állítom, hogy más - esetleg fontosabb - módosítások, kiegészítések nem lennének indokoltak; nekem ezek a részletek szúrtak szemet.
Hadd mondjam meg: annak idején, amikor a Be. koncepciója elkészült, már az volt az elképzelés, hogy a törvény tervezete váljon széles körű szakmai megvitatás tárgyává, s ezt a koncepció kidolgozói valamennyien komolyan gondolták. Sajnálatos, de ez a szakmai vita akkor elmaradt. Most a helyzet kedvező, hiszen itt van egyrészt az 1973: I. törvény legújabb módosítása, ami egy valóságos társadalmi kísérlettel ér fel, másrészt a törvényszöveg, ami - végül is - megvitatható; nyitva tehát a lehetőség arra, hogy olyan törvény lépjen hatályba, amelyet a szakma részletesen - sőt gyakorlati tapasztalatok tükrében - megvitatott. Ehhez kívántam csak bizonyos alapot teremteni. ■
JEGYZETEK
1 Az Ajánlás és indokolása - vitatható fordításban - megjelent az Emberi Jogi Füzetek - a Bírósági Határozatok melléklete 1999. évi 4. számában (1999. december) 30-51. oldal
2 Az "Ajánlás" függelékének imént idézett pontjai.
3 Ez a modellként szolgáló holland rendszerben a mi nyomozási bírónk megfelelője.
4 Ld. Baumgarten Izidor: Az előzetes letartóztatás és a vizsgálati fogság, Magyar Jogászegyleti Értekezések VI. köt., Bp., 1890., 60. oldal
5 1896: XXXIII. tv. 159. § (2) bekezdés.
6 A fővárosi főügyész 2/1988. sz. utasítása (Ig. 434/1988.),- 19. ponta.
7 Az 1999: CX. tv., amely ezt az intézkedést az 1973: I. tv. új 99/D. §-aként a hatályos jogba beiktatta, egy bizonyos fokig jobb változatot jelent, de még mindig hagy maga után kívánnivalót.
8 Az olyan terheltek száma persze, akiknek az eljárási cselekményen való jelenlétét azzal lehet biztosítani, hogy ez intézkedés révén teszi lehetetlenné számukra a hatóság Magyarország és Szlovénia területének (oda ui. személyi igazolvánnyal lehet utazni, tehát úti okmányra nincs szükség) aligha indokol egy önálló jogintézményt.
9 1973: I. tv. 87. § (2) bekezdésének ezt a szövegét az 1989: XXVI. tv. 7. §-a 1990. I. 1-jei hatállyal iktatta a Be.-be.
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Bócz Endre, fővárosi főügyész, Budapest
Visszaugrás
