A büntető ítélkezésben alapvető jelentőségű "nullum crimen sine lege" elvéből következően a társadalmi változások által előidézett új kriminális jelenségekkel szembeni büntetőjogi fellépés törvényi feltételeinek késedelmes megteremtése[1] a jogalkotó [politika] felelősségének körébe tartozik. Az viszont már a jogalkalmazók felelősségének kérdését veti fel, ha az ítélkezési gyakorlat nem képes túllépni egy törvényi tényállás hagyományos értelmezésén, figyelmen kívül hagyva az időközben végbement társadalmi változásokat, aminek eklatáns példáját jelenti a 2012. évi C. törvénnyel (továbbiakban: IV. Btk.) elfogadott Büntető Törvénykönyv 221. §-ának (2) bekezdésébe ütköző magánlaksértés egyik elkövetési magatartásának értelmezése. Ennek górcső alá vételével pedig remélhetőleg nem csupán a szóban forgó törvényi tényállás lényegének, hanem a büntető ítélkezésünk egyik alapvető problémájának megértéséhez is közelebb kerülhetünk.
A IV. Btk. 221. §-ának (2) bekezdése szerint: "Bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő, aki másnak a lakásába, egyéb helyiségébe vagy az ehhez tartozó bekerített helyre, az ott lakónak vagy azzal rendelkező akarata ellenére vagy megtévesztéssel a) éjjel, b) fegyveresen, c) felfegyverkezve vagy d) csoportosan bemegy, vagy ott bent marad."
A nem túl komplikált és - többnyire a jogalkotó által értelmezett elkövetési módokra tekintettel - különösebb értelmezést nem igénylő törvényi tényállás elemei közül most számunkra a bűncselekmény elkövetési magatartásának az "azzal rendelkező akarata ellenére [...] bemegy" fordulatának értelmezése érdekes, miután ennek kapcsán lehet és kell elgondolkodnunk a büntető ítélkezésünk sematizmusát kifogásoló kritikák megalapozottságának, valamint az autonóm bírói gondolkodást semlegesítő kommentárok gyakorlati hasznának kérdéséről.
A szóban forgó elkövetési magatartást ugyanis a Btk. kommentárja a következők szerint magyarázza: "A (2) bekezdés esetében feltétel, hogy a jogosult az elkövető előtt félreérthetetlenül jutassa kifejezésre a tiltó akaratnyilvánítását, hogy a bemenni szándékozó arról minden kétséget kizáró módon tudomást szerezhessen. Az ítélkezési gyakorlat nem elégszik meg a bemenetelhez való hozzájárulás hiányával, hanem ezen túlmenően szükséges a lakással rendelkező részéről olyan pozitív magatartás, tevékenység vagy egyéb megnyilatkozás, amelyből a bemenni szándékozó a sértett tiltó akaratáról minden kétséget kizáróan tudomást szerez [BJD 1181.]. Ez történhet szóban, írásban, jellel vagy az akarat kinyilvánítására alkalmas cselekménnyel, pl. írásbeli tiltakozás, kiutasítás, az ajtó betevése, tiltó tábla kitétele stb. A tiltásnak azonban az adott esetre vonatkozónak, konkrétnak és személyhez szólónak kell lennie, nem elegendő tehát a »Tilos a bemenetel!« táblának a kihelyezése."[2]
A Btk. kommentár által hivatkozott büntetőjogi döntvény a Legfelsőbb Bíróság B.VI.162/1963. számú törvényességi határozatát tartalmazza, amelynek indokolása szerint: "A rendelkezésre jogosult akarata ellenére való bemenetel kifejezett, tiltó akaratnyilvánítás semmibevételét jelenti. Az akarat ellenére kifejezés tartalmilag nem azonos az engedély hiányával, annál többet, a rendelkezésre jogosult felismerhető formában kifejezésre juttatott egyenes tilalmát jelenti."[3] A továbbiak szempontjából azonban a legfelsőbb bírósági döntés alapjául szolgáló tényállás ismertetése is érdekes, amely szerint: " A terhelt úgy építette fel a házát, hogy annak hátsó falát csak a sértett udvaráról lehet elérni. Minthogy a sértett sertései megrongálták a terhelt házának külső falát, ezért 1962. május 28. napján reggel a tulajdonát képező kerítést kibontotta, és a fal javítása céljából átment a sértett udvarára. Másnap újból átment és a tapasztás helyét meszelni kezdte. A sértett ekkor levelet intézett a terhelthez, amelyben azt írta, hogy ha a házát javítani kívánja az ő udvaráról, először kérjen tőle engedélyt. A levél vétele után a terhelt egy ismerős közvetítésével engedélyt is kért, és az engedély alapján harmadnap befejezte a ház falának meszelését. A sértett azonban a levél megírásával egyidejűleg már feljelentést is tett a terhelt ellen."[4]
Az önmagában véve is sajátos és a IV. Btk. elfogadása előtt fél évszázaddal korábban keletkezett [a szomszédjogi szabályok szerint korrekt módon megoldható] sajátos konfliktus akkori büntetőjogi megítélése kapcsán kialakult jogi álláspont aktuális jelentőségének értékelésénél azonban a magánlaksértés szabályozásában végbement változásokat éppúgy nem hagyhatjuk figyelmen kívül, mint a jog-
- 525/526 -
fejlődést kiváltó társadalmi változásokat, aminek kiindulópontját a büntetőjogi szabályozás alakulásának áttekintése jelentheti az ezekhez fűzött magyarázatokkal együtt.
A jogtörténeti áttekintést pedig szükségképpen a bűntettekről és vétségekről szóló 1878. évi V. törvénycikkel [továbbiakban: I. Btk.] kell kezdenünk, amely szerint a magánlaksértés vétségének szóban forgó esetét az követte el: "Aki másnak lakásába, üzlethelyiségébe, azokkal összeköttetésben lévő, vagy azokhoz tartozó bármely helyiségbe jogos indok nélkül, cselszövénnyel - vagy az abban lakónak vagy a lakással rendelkezőnek akarata ellenére bemegy, vagy abban akarata ellenére bennmarad."[5]
Az idézett törvényi tényállás elkövetési magatartását Angyal Pál a következők szerint értelmezte: "A lakással és illetőleg üzlethelyiséggel stb. rendelkezőnek akarata ellenére történt a bemenés vagy bennmaradás, midőn a lakással rendelkező bizonyos oly személyek irányában, kik közé a bemenő vagy bennmaradó is tartozik, tiltó akaratát felismerhető módon kifejezésre juttatta. Ez a kifejezésre juttatás történhetik szóval, írásban, jel alkalmazásával, jelképes cselekvéssel vagy az akarat kifejezésére alkalmas bárminő tevékenységgel; ily tiltó akaratkifejezés lesz: a belépés szóbeli eltiltása, tilalmi tábla kifüggesztése, az ajtó betevése [...], s általában a lakás stb. mindennemű elzárása [...]. Általános tilalom (pl. »Tilos a bemenetel«, »E házban a koldulás, házalás tilos«) rendszerint nem elég, mert nem meghatározott személyhez szól és sokszor nem is annyira a bemenést tiltja, hanem egyebet (a koldulást, a kintornázást, házalást stb.), de főleg azért nem elég, mert legtöbbször alig más, mint egy különben is létező tilalom konkretizálása, amelyet az emberek a közönséges életben nem igen szoktak respektálni, miért is ily tilalmak esetén csak in concreto dönthető el, forog-e fenn magánlaksértés [...].[6]
A Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyvéről szóló 1961. évi V. törvény (továbbiakban: II. Btk.) 263. §-a szerint: "(1) Aki jogos indok nélkül másnak a lakásába, egyéb helyiségébe vagy azokhoz tartozó bekerített helyre az abban lakónak vagy az azzal rendelkezőnek akarata ellenére vagy megtévesztéssel bemegy vagy abban bent marad, úgyszintén aki mást akadályoz abban, hogy a lakásába, egyéb helyiségébe vagy azokhoz tartozó bekerített helyre bemenjen, egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő."
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
