A kijelentés, miszerint a társadalmi viszonyok szabályozása elengedhetetlen, aligha vonható kétségbe. Ez a feladat pedig elsősorban az államra, pontosabban a kormányzatra hárul. Fel kell tennünk azonban a kérdést, hogy minden életviszony területén szükséges, illetve lehetséges az állami reguláció? Monumentalitása és ereje vitathatatlan - hiszen az általa megalkotott szabályokat ki is kényszeríti - azonban nem feltétlenül az egyedüli célszerű szabályozási mód. Nyilvánvalóan kell egy olyan legitim hatalom, amely képes az emberi viszonyokat, cselekvéseket szabályozni, azonban a jogalkotás egy olyan rapid módon fejlődő ágazat esetén, mint a média és a hírközlés, képtelen lépést tartani a felmerülő igényekkel. Ennek hatására nyernek teret az alternatív szabályozási módok, nevezetesen az ön- és társszabályozás, amelyek számos előnnyel bírnak, így képesek hatékonyabban fellépni és megoldást találni azokra a problémákra, melyekkel a központi hatalom nem mindig képes megbirkózni.
Jelen tanulmányban ezt a területet, az alternatív szabályozási módok előnyeit, az állami és szakmai szektor közötti kapcsolatot, azaz a társszabályozás intézményét és sikerét vizsgálom. Magyarországon 2010-ben - az uniós szabályozási folyamatokra tekintettel - átfogó jogalkotási reform zajlott le a média területén, melynek hatására a sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól szóló 2010. évi CIV. törvény (a továbbiakban: Smtv.) és a médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról szóló 2010. évi CLXXXV. törvény (a továbbiakban: Mttv.) vált a médiaszabályozás alapjává, felváltva ezzel a korábbi szabályozást. Elfogadásukat heves viták övezték, mind hazai, mind nemzetközi viszonylatban, melynek egyik sarokpontja a társszabályozás bevezetése volt.
A két fogalmat fontos elkülönítenünk, mivel sok esetben használják szinonimaként, illetve cserélik fel a két kifejezést. Természetesen a két intézmény összefügg, egymás mellett léteznek, de nem teljesen átfedésben. Azért könnyű azonosítani, mivel a társszabályozásban résztvevő szervezetek az önigazgatás létezésének alapjai.
Egyre elterjedtebb a tendencia, miszerint egyes ágazatokban "alulról építkezve" hoznak létre szervezeteket, amelyek kialakítják és betartatják a saját magatartásszabályaikat. A technológia és a gazdasági élet rapid változásával az önszabályozás egyszerűbben tart lépést, mint a jogi szabályozás. A jogszabályoknak a stabilitást, a jogbiztonságot kell(ene) sugallnia, ezzel szemben az önszabályozás "úgy érvényesíti a demokratikus alapelveket, hogy közben az általa megalkotott norma rugalmas marad."[2] Az állami monopóliumnak ez esetben nincs kötelező ereje, segítséget azonban nyújthat az érvényesítéshez.
Az önszabályozás főbb jellemzői több pontban ragadhatóak meg. Először is az önszabályozó szervezet valamely közös érdek előmozdítása céljából alkot a tagjaira nézve kötelező szabályokat. Ez azonban csak akkor működőképes, ha a tagok e szabályokat betartják és meggyőződésük, hogy számukra pozitív többletet ad, segíti őket céljaik elérésében. Második lényegi elem az önkéntesség. Csak azzal szemben válik egy etikai, magatartási szabály kötelezővé, aki részt kíván venni az önszabályozásban. Ezért válik sikeressé, mivel a médiaszolgáltatók saját döntésük szerint lépnek be a mechanizmusba, nincs az a rideg kötelező erő, melyet a jogszabályoknak tulajdonítanak, egyéni döntés alapján válnak a rendszer részévé. Végül, de nem utolsósorban a rugalmasságot emelem ki. Mivel ezek a szervezetek feladatkörüknél fogva belülről is ismerik a felmerülő hibákat és nehézségeket, ezért könnyebben találnak megoldást a problémákra. A három fogalmi elemet összevetve beszélhetünk önszabályozásról, mely a tagok érdekazonosságán alapuló rugalmas együttműködés, melyben külső kényszerítő tényezőktől mentesen, szuverén döntésük alapján vesznek részt.[3]
Egyes nézőpontok az önszabályozás sikertelenségét abban látják, hogy nem képes átfogni annyi alanyt, amelyre az állami szabályalkotás képes. Mivel önkéntes, meghatározó tényezővel bír a csatlakozás terén, hogy az adott médiaszolgáltató vagy piaci szereplő milyen befolyással bír az adott ágazatra. A "kisebb halak" egyértelműen hajlandóbbak együttműködésre annak érdekében, hogy fel tudják venni a versenyt a nagyobb társaikkal. Tehát hiába lenne sikeres az önszabályozás hatékonyabb és gyorsabb, ha nem hajlandó mindenki közreműködni.[4]
A társszabályozás ezzel szemben annyiban különbözik az önszabályozástól, hogy az állam és a privát szektor megosztja a felelősséget, felosztja a feladatokat. Egyes szerzőknél a társszabályozást szerződéses szabályozásnak (contractual regulation) vagy együttműködéses kormányzásnak is nevezik (collaborative governance).[5] Lényege, hogy speciális kapcsolatot teremt a jogi szabályozás, a nemzeti jogalkotó és az önszabályozás között, amelyet a következő fejezetben részletesen is kifejtek.
Egy hatékony szabályozási modell nem csupán állami szabályozás fellépésével valósulhat meg. A médiapiac esetleges kudarcaira nem az állam által adott válasz az egyetlen, hanem megelőzi még egyéb társadalmi kontroll, mint például az ön- vagy társszabályozás. Ezek a módszerek segítenek egységesíteni a szabályozást, egyaránt tükrözve az általánosan elfogadott társadalmi és piaci elővárásokat.[6]
Ahogyan a fentiekben is említettem, a társszabályozás egy speciális intézmény az önszabályozás mellett. Ennek során az önszabályozás rendszeréhez hozzákapcsolódik az állam "megerősítő" funkciója, így az önszabályo-
- 67/68 -
zás és az állami kontroll mechanizmusok kölcsönhatásának eredményeképpen kialakul az ún. korreguláció.
A társszabályozásnak két formája ismert. Az egyik esetében az állam egy létező mechanizmust emel be a hatósági szabályozás rendszerébe, a másik formája pedig az, amikor az állam jogi alapokat fektet le az önszabályozás folyamatának elindítása érdekében. Az első esetben tehát a társszabályozás "alulról felfelé" irányuló folyamat, amelyben a közösség által megfogalmazott igényekre a rendszer felsőbb szintjein születik meg a kötelező érvényű döntés. Ezzel szemben a második forma esetén lehetővé válik a törvényhozó által meghatározott célok megvalósítása azáltal, hogy az érintett területen elismert érdekképviseletekre ruházzák át a feladat elvégzését ("szabályozott önszabályozás").[7]
A társszabályozás minimális formájában a tagállamok hagyományaival összhangban jogi kapcsolatot teremt az önszabályozás és a központi hatalom között.
Arra az esetre, ha céljai nem teljesülnek, a társszabályozásnak meg kell engednie az állami beavatkozás lehetőségét. A társszabályozási rendszer alapvetően funkcionális decentralizációt valósít meg. Ez a közigazgatás feladatainak oly módon történő megszervezése, hogy az adott feladatot nem a kormány vagy az alárendelt közigazgatási szervek, hanem autonóm, önkormányzatisággal rendelkező intézmények látják el.[8]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
