2006 nyarán jelent meg az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának gondozásában és Hamza Gábor akadémikus szerkesztésében az a tanulmánykötet, amely a német Polgári Törvénykönyv hatályba lépésének századik évfordulója alkalmából 2000. október 13-14-én Budapesten tartott konferencián elhangzott előadások írásos anyagát tartalmazza.[1] A tíz tanulmányból álló német nyelvű kötet az ELTE, a tübingeni Eberhard-Karls-Universität és az Internationales Zentrum für wissenschaftliche Zusammenarbeit rendezésében megtartott konferencián a magánjog egyes jogtörténeti és jogdogmatikai tárgyköreit feldolgozó négy magyar és öt német jogászprofesszor előadását öleli fel.
Az első tanulmányban Hamza Gábor a polgári jog magyarországi kodifikációjának főbb állomásait és jellemzőit tárgyalja.[2] A szerző bemutatja a 19. századi magyar magánjog helyzetét, a korszak jelentős jogtudósait, részletezve munkásságukat. Rámutat arra, hogy a 19. században a német pandektisztika jelentős hatást gyakorolt a magyar jogtudományra és a gyakorlatra is, így Szászy-Schwartz Gusztán és a győri, majd később nagyszebeni jogakadémián oktató Biermann Mihály Jhering tanítványai voltak Göttingenben, Balogh Elemér pedig Dernburg előadásait hallgatta Berlinben. Magyarországon a 19. század közepén Szalay László a francia Code civil mintájára tartotta megvalósíthatónak a magánjog kodifikálását, azonban ez a törekvése politikai és ideológiai okok miatt ellenállásba ütközött. Az 1848-49. évi szabadságharc után 1853-ban az osztrák polgári törvénykönyv került uralkodói pátens útján bevezetésre, amelyben azonban Zsivora György a magyar joggyakorlatnak megfelelő módosítások is végzett. 1861-ben az Országbírói Értekezlet elfogadta az Ideiglenes Törvénykezési Szabályokat, majd az 1865. évi nemzetgyűlés határozott egy magyar polgári törvénykönyv tervezetének megalkotásáról. Ennek eredményeként 1871-ben Hoffmann Pál kidolgozta az Általános Magánjogi Törvénykönyv tervezetét, majd a magánjog általános részére vonatkozó második tervezetet Győry Elek készítette el 1880-ban. Ezt követte az öröklési jog kodifikációjára vonatkozó tervezet, amely Teleszky István alkotása volt, illetve családjogi tárgykörben Sipőcz László, Zsögöd Benő és Králik Lajos munkái. A Szászy-Schwarz Gusztáv nevéhez fűződő egységes magyar polgári törvénykönyv első tervezete 1900-ban készült el, amit 1913-ban második, 1914-ben harmadik, 1915-ben negyedik tervezet követett. A magánjogi ítélkezési gyakorlatra a legjelentősebb hatást az ötödik tervezet, az 1928-ban megjelent 2171 paragrafusból álló Magánjogi törvényjavaslat gyakorolta. A svájci polgári törvénykönyv (ZGB) és a német BGB eredményeit is feldolgozó Mtj. - elsősorban politikai okok miatt - csak tervezet maradt. A 2. világháborút követően az ismert politikai környezetben 1959-ben fogadta el a magyar országgyűlés a Magyar Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvényt. A Ptk.-ba nem került általános rész, csak hét bevezető rendelkezés, felosztását tekintve pedig a személyek joga, a tulajdonjog, a kötelmi jog, az öröklési jog elnevezésű részeket, illetve zárórendelkezéseket tartalmazott. A magyar Ptk.-t, elsősorban politikai és gazdasági változásokra tekintettel, 1967-ben és 1977-ben módosították jelentősen, majd az 1989-ben bekövetkezett rendszerváltozást követően a piacgazdaságra épülő társadalmi rendszernek megfelelően az elmúlt tizenöt évben számos jelentős módosításra került sor.
A második tanulmány Burián László a nemzetközi szerződési jogról írt munkája,[3] amelyben a Római Egyezmény és a magyar nemzetközi magánjog kapcsolatát elemzi. Burián László rámutat arra, hogy nem megkérdőjelezhető az a tény, miszerint a magyar magánjog jelentős német hatás alatt áll, amit jól illusztrál az is, hogy a magyar nemzetközi magánjog első jelentős tudományos szintű feldolgozása Johann Vesque von Püttlingen bécsi szerző német nyelvű munkájával történt meg 1878-ban. Mindemellett a nemzetközi magánjog 19. század végi német kodi-
- 32/33 -
fikációjának nem volt direkt hatása a magyar jogra, és a 20. századi modern magyar nemzetközi magánjog tudomány megalkotójának tekinthető Szászy István 1948-ban megjelent műve sem kivétel ez alól. Indirekt módon, az egyes jogintézmények, részletszabályok tekintetében azonban egyértelműen kimutathatók a német jogtudomány eredményeinek felhasználása, így pl. a közrend (Ordre public), a renvoi vagy a lex loci delictii esetében. A nemzetközi magánjog szerződési jogra vonatkozó szabályainak elemzése során Burián László Hans Lewald és Szászy István munkáinak összehasonlítását állítja középpontba, majd rámutat arra, hogy a magyar nemzetközi magánjogi szabályok reformjára a Római Egyezmény figyelembe vételével szükséges sort keríteni.
Földi András az érvényességnek és hatályosságnak a modern polgári jogi problematikájáról írt tanulmányt.[4] A magyar jogban általánosan ismert érvényesség és hatályosság terminológiákhoz képest a BGB semmisség (Nichtigkeit), megtámadhatóság (Anfechtbarkeit), terminológiákat használja, a hatályosság (Wirksamkeit) és hatálytalanság (Unwirksamkeit) tekintetében pedig a magyar szabályozásnál tágabb értelemben alkalmazza e kategóriákat. A magyar Ptk. és a német BGB is hasonlóságot mutat abban, hogy ezeket a fogalmakat nem definiálja, pusztán szembe állítja egymással. Földi András részletes áttekintést ad az érvényesség és hatályosság fogalmának jogtörténeti előzményeiről a római jogi alapoktól kezdődően a modern jogrendszerekig, és rámutat arra, hogy ezeknek a fogalmaknak a klasszikus értelemben vett jogi tartalmát a pandektisztikának, és elsősorban Friedrich Carl von Savigny munkásságának[5] köszönhetjük. A pandektisztika a 19. század második felében jelentős hatást gyakorolt a magyar magánjog tudományára, és Grosschmid Béni (Zsögöd Benő) 1898-ban megjelent első munkájában[6] jelentkezik először az érvénytelenség és hatálytalanság éles elhatárolása. Földi András a végrendeletek érvénytelensége kapcsán - az olasz Codice civile és a spanyol Código civil szabályozását is bemutatva - megállapítja, hogy a jogügylet érvénytelensége a jogügyletben szereplő jogalanyok akarati, nyilatkozati vagy az általuk célzott joghatás hibája folytán keletkezhet, míg a hatályosság a jogügylet tényleges megvalósulását, aktualitását jelenti.[7]
Hamza Gábor a negyedik tanulmányban Schwarz András Bertalan életútját és munkásságát elemzi[8]. Schwarz András Bertalan Budapesten végezte jogi tanulmányait a bonni egyetemen tett kitérővel. 1908-ban Lipcsébe ment, ahol Ludwig Mitteis világhírű papirológiai intézetében dolgozott, majd magántanári képesítést nyert római jogból. Lipcsében publikálta a jogi papirologia szempontjából kiemelkedő színvonalú munkáját Die öffentliche und private Urkunde im Römischen Ägypten címmel. 1922-től rendkívüli tanári címet kapott, majd 1926-tól négy évet Zürichben töltött, 1930-tól ismét Németországban, a freiburgi egyetemen folytatott oktatói tevékenységet, azonban a nemzetiszocialista időszakban Angliába ment, ahol Oxfordban és Cambridge-ben tartott előadásokat. Mivel Magyarországon reményei ellenére nem jutott katedrához, ezért később elfogadta az isztambuli egyetem professzori meghívását. A jogi papirologia mellet a magánjoggal, jogösszehasonlítással foglalkozó Schwarz András Bertalan nemzetközi hírnévre szert tevő professzorként halt meg 1953-ban.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
