A Frank Birodalom alkotmányossága és államberendezkedése a Meroving-dinasztia letűnését követően a Karoling-dinasztia regnálása alatt igen komoly változtatásokon esett át. Nevezhetjük akár a középkori feudalizmus előszelének is a vizsgált időszakot, melyben a germán törzsi alkotmányos elemek több száz év elteltével is megfigyelhetők. A Meroving-dinasztia hatalmának csökkenésével párhuzamosan látható a különböző birodalomrészek és törzsi hercegségek önállósodási szándéka, melynek izolálása a Karoling-dinasztiára hárult. A Meroving-kori államigazgatás legnagyobb hiányossága véleményem szerint a király és az általa kihelyezett bizalmas tisztségviselők viszonyában lakozott. Miután a dinasztia patrimoniális hatalma meggyengült a belső viszályaik okozta nagyszámú földosztások hatására, már nem volt képes érdemben kihatással lenni az önállósodni vágyó tisztségviselőire és ezt a fajta gyengeséget kihasználva a grófok és hercegek örökletessé tették tisztségüket. A Merovingok helyzetét tovább nehezítette, hogy a 6. században beköszöntött a Meroving-gyermekkirályok korszaka és szinte ezzel egy időben a majordomusok kora. A 7. század közepétől már a tényleges hatalom az ő kezükben összpontosult, állandó belső és külső feszültségek jelentkeztek az elkövetkező egy évszázadban, melyeken csak egy erős vezető volt képes úrrá lenni. Ez a személy Martell Károly majordomus volt, aki elsőként vezette be a hűbériség intézményét a hadseregbe és így már saját vazallusaira támaszkodhatott regnálása során. A Karoling-dinasztia első királyává Martell Károly fia, III. Pippin vált a pápa támogatását maga mögött tudva megfosztva az utolsó Merovingot elenyésző hatalmától. Ő volt az első frank király, akit főpap kent fel a királyi méltóságra és Krisztus földi helytartójaként uralkodhatott. A dinasztia legnagyobb uralkodójává III. Pippin fia, Nagy Károly vált. Nagy Károly megreformálta az államigazgatást, komoly területeket csatolt a Frank Birodalomhoz és jogfejlesztő tevékenységének hála az általa alávetett népek részére törvénykönyveket adott ki. A Karoling-alkotmányosság megalapítása az ő nevéhez köthető, melynek alappillérévé a hűbériséget tette, legfőbb hűbérúrként patrimoniális hatalma messze a legnagyobb volt az egész birodalomban. A Meroving-alkotmányosság alapjaira épült fel a Karoling-alkotmányosság, a hűbériség államigazgatásba történő bevezetésével azonban már messze túlmutatott rajta és a királyi hatalom megszilárdításával Nagy Károly megreformálta az egész államszervezetet, mellyel a későbbi középkorban tért nyerő feudalizmus alapköveit tette le.
A Frank Birodalom fennállásának egésze alatt berendezkedése patrimoniális királyság volt[1], a király hatalma egyrészt uralkodóként és legfőbb földesúrként is értelmezhető ebben a viszonylatban. Közjogi akarata csupán akkor szerezhetett magának érvényt, amennyiben patrimoniális magánhatalma meghaladta alattvalóinak földesúri hatalmát. Így a királyi hatalom erejét ebben a típusú államberendezkedésben a birtokában lévő földterületek nagysága határozta meg. A Meroving-ház uralkodói belviszályaik során rendkívül sok földterületet adományoztak el a nemesek támogatásának megnyeréséért, mely által a földterületekkel párhuzamosan a királyi hatalom is gyengült folyamatosan gyengült. A Karoling-ház ősapja, Martell Károly már a 8. század elején bevezette a hűbériséget a frank hadseregbe, ehhez egyházi birtokokat sajátított- és osztott ki, így már saját vazallusokkal rendelkezett. Nagy Károly császár miután bevezette a hűbériséget az államigazgatásba legfőbb hűbéressé lépett elő és így patrimoniális hatalma a Meroving-ház teljes ellenpéldájává vált.
A Meroving-kor Chlodwig frank király regnálásával vette kezdetét (482), aki leszámolt a többi száli és ripuri frank királlyal, valamint saját nemzetségének számára nem kívánatos tagjaival[2], így minden frank egyedüli királyává vált. Nem egy ország felett uralkodott, hanem saját frank népe felett. A király és saját törzsének kapcsolata a germán alkotmányos gyökerek hatására sokkal jobban dominált az uralkodásban, mint a megszerzett és pontosan körülhatárolt földterületek felett gyakorolt államszempontú vezetés. Chlodwig volt az
- 363/364 -
első frank király, aki felvette a keresztény hitet, mely által képes volt elnyerni az elfoglalt egykori római provinciák papságának támogatását, és legitimálni saját hatalmát még a bizánci császár részéről is[3]. A kereszténység ezt követően végigkísérte utódait is uralkodásuk alatt. Chlodwigot és a Meroving-ház későbbi uralkodóit szentként tisztelték, melynek hosszú hajuk és szakálluk kölcsönzött szakrális jelleget[4]. A Meroving-korszakban a nép és a király között fennálló viszonyban a nép a király kísérete volt[5], ez a sajátos helyzet alapozta meg a frank királyok hűtlenséggel szembeni fellépésének lehetőségét a büntető igazságszolgáltatás keretében.
A Karoling-ház első királya III. Pippin volt, aki Zakariás pápa támogatását maga mögött tudva 751-ben letaszította a trónjáról, tonzúráztatta és kolostorba száműzte a Meroving-dinasztia utolsó uralkodóját, III. Childerichet. III. Pippint ezzel egy időben királlyá választották a Frank Birodalom nemesei és Bonifác érsek, a pápa legátusa az ószövetségi királyok mintájára a megszentelt krizmával[6] felkente. II. István pápa 754-ben a Párizs melletti Saint-Denis-ben személyesen is megismételte ezt a szertartást, mellyel egy időben III. Pippin fiait trónörökössé kente fel[7]. A Karoling-ház legnagyobb uralkodójának, Nagy Károlynak császárrá történő koronázása (800) után két évvel minden alattvalóját közvetlen hűségeskü letételére kötelezte, mely intézkedés által minden alattvaló főhűbéresévé az uralkodó vált, így a hűbérviszony számára egyrészt alkotmányos tartalmat hozott létre, másrészt saját szakrális és állam fölött álló hatalmát garantálta[8]. Feudalizálódásról ekkor még nem beszélhetünk, hiszen az uralkodó továbbra is őrizte a germán törzsi szokások egy részét, miszerint az egész nép az ő kísérete[9].
A legnagyobb különbség a Meroving- és Karoling-ház uralkodóinak eredeztetett hatalma között, hogy a Meroving-ház uralkodóinak a hosszú haj és szakáll kölcsönzött szakrális jelleget (melytől megfosztva nem voltak méltók az uralkodásra, így hatalmuk is elenyészett), míg ezzel szemben a Karoling-ház uralkodóit főpap és a pápa is felkente a királyi méltóságra (megszentelt uralkodóként). A Merovingok tonzúrázást követően elvesztették hatalmukat, ezzel szemben a Karolingok megszentelt hatalma megkérdőjelezhetetlenné vált, Krisztus földi helytartójává léptek elő keresztény királyként[10]. Miután Nagy Károly bevezette a hűbériséget az államszervezetbe egyrészt legfőbb hűbéressé vált, másrészt szakrális jellege a méltóságra történő felkenés hatására továbbra is dominált.
A frank király a Rex Franconium címet viselte a Meroving-ház uralma alatt, Nagy Károly miután 774-ben bevette a Longobárd Királyság fővárosát (Pavia) a longobárdok is királyukká (Rex Langobardorum) koronázták és ez a két tisztség egészült ki végül császárrá történő koronázásakor az Imperator Romanorum címmel (a Római Birodalom kormányzója) 800-ban[11].
A trónöröklés mindkét dinasztia esetében szinte teljesen megegyezik. Chlodwig halálát követően saját gyermekei osztották fel egymás között a birodalmat egyenlő részben, mely a divisio regni[12] (országmegosztás) intézménye volt. A divisio regni intézményének jogi normává tétele Chlodwig halálát követően is tovább élt a Frank Birodalomban. Az intézményesülést Nagy Károly szakította meg a 806-ban meghozott örökjogi rendelkezésével (Divisio regni[13]), a Karoling-dinasztia regnálása során ezt követően végrendeletben vagy előre meghatározott szerződésben történt meg az ország felosztása. Fiú utódok hiányában mindkét dinasztia esetében az elhunyt férfi testvérei örökölték meg a területeket[14]. Az új uralkodókat mindkét dinasztia esetében a germán szokást megőrizve pajzsra emeléssel kiáltották ki királlyá[15], a királyi hatalom jelképe a Meroving-korban a lándzsa és jogar volt, melyet a Karoling-korban a kard, a jogar és a korona váltott fel[16].
A Meroving-alkotmány régi germán törzsi eredetű és új, római mintájú elemeket is magában hordozott, az uralkodó kormányzása során az egyes udvari méltóságok bevonásával uralkodott. Az említésre került korabeli közigazgatás alapjai a paloták voltak, melyek valamelyikében volt fellelhető az utazó királyi udvar. Az utazó udvar jellegéből fakadóan nem alakult ki főváros, az adminisztráció központját a király személye testesítette meg éppen használatban lévő palotájában (palatinum)[17]. A királyi paloták egyfajta éléskamraként szolgáltak, annak javait felélve a királyi udvar másik palotába vándorolt. A Meroving-ház legfontosabb királyi palotái voltak keleten Reims és Metz, északon Párizs, Rouen és Soissons, Burgundiában pedig Orléans és Chalon-sur-Saőne[18]. Nagy Károly regnálása alatt figyelhető meg egyre inkább a kialakulóban lévő birodalmi székhely Aachen központtal. A Karoling-dinasztia uralkodása alatt már megkülönböztetünk téli és nyári palotákat is, ahol a királyok a különböző ünnepeket ülték[19], kedvelt palotáik voltak Regensburg, Frankfurt, Glosar, Monza és a fentiekben már említett Aac-
- 364/365 -
hen. A királyi udvar mivel mindkét dinasztia esetében utazó jellegű volt, annak állandó részét képezték a királyt kiszolgáló és munkáját segítő udvari méltóságok.
Az egyes paloták javainak és készleteinek felelősévé palotagróf került kinevezésre, melynek feladata ekkor a király palotáival kapcsolatos ügyek intézése volt. A 7. század végén már több palotagróf is működött egyikük alárendeltségében. A palotagróf feladata volt a királyi bíróság szóbeli tárgyalásainak levezetése és azt követően a formális ajánlás elkészítése bírótársként, mely a királyi parancs alapja volt és az udvari bírói gyűlésen került kihirdetésre. A királyi bíróság szóbeli tárgyalásain maga a király elnökölt, távollétében a majordomus helyettesítette.[20] A majordomusok alapfeladata a Meroving-korban a királyi földbirtokok kezelése volt[21], azonban a 6. század végén következett be a Meroving-dinasztia gyermekkirályainak kora. A majordomusok hatalma ekkor kezdett megerősödni, hiszen a gyermekkirályok mellett nevelőként egyre nagyobb befolyást és hatalmat szereztek, melyet már képesek voltak megőrizni a nagykorúvá vált királyok mellett is[22]. A Meroving-dinasztia hanyatlásával párhuzamosan kezdődött meg a Pippinida majordomusok felemelkedése. II. Pippin frank királlyá történő koronázásakor 751-ben megszűntetésre került a majordomusi pozíció[23]. Udvari méltóságok voltak továbbá a király pénzügyeinek intézéséért felelős kamarás, a királyi szőlőbirtokok és borpincék ellenőrzéséért felelős pincemester, a királyi udvartartásért felelős öregszolga, valamint az udvari istállók felügyeletéért felelős lovászmester[24].
A Karoling-korban az udvari méltóságok köre ismételt változáson ment át és kibővült a főszakács, az ajtóőr, a kvártélymester, a királyi kardhordó, a királyi orvos és a könyvtáros tisztségekkel[25]. A palotagróf feladatköre megnövekedett a majordomusi pozíció eltörlését követően és miután Nagy Károly 811-ben megreformálta a királyi ítélkezést, az udvari bíróságból ténylegesen birodalmi illetékességű palotagrófi bíróságot hozott létre. A palotagrófnak saját kancelláriája alakult az ítéletlevelek hitelesítése céljából, külön királyi pecséttel. Mivel több palotagrófot is kinevezett, így közülük az első birtokolta a királyi pecsétet, a többi palotagróf az ő megbízottjaként járt el[26]. A palotagrófok igen komoly jogi képzettséggel bírtak, királyi helytartóként kihelyezésre kerültek a Frank Birodalom különböző birodalomrészeire és az udvari palotagróffal azonos hatáskörben folytatták tevékenységüket[27].
A Meroving-korban a birodalmi adminisztráció egyetlen viszonylag tartósan funkcionáló szervezeti eleme a kancellária intézménye volt[28]. Legfontosabb tisztségviselői a referendariusok voltak, feladatuk a királyi okiratok előállítása volt. A királyi pecsétgyűrű őrzőjeként, az okiratok helyessége esetén azokat a király jóváhagyása esetén pecséttel látták el, azonban feladatuk csak a tervezetek előkészítéséből és leellenőrzéséből állt, azon nem terjeszkedhettek túl[29]. A Meroving-kori kancellária munkájában a referendariusok mellett részt vettek a notariusok (jegyzők) is. A notariusoknak két csoportja létezett, az egyik az egyházi notariusok, a másik a király irányítása alatt álló notariusok csoportja volt. A számunkra relevanciával bíró király alárendeltségébe tartozó notariusok feladata a bíráskodással összefüggő nyilvántartások vezetése és egyéb írásbeliséggel kapcsolatos ügyek intézése volt királyi megbízottként[30] (a Nagy Károly korabeli királyi kiküldöttek előhírnökeként)[31].
Az okiratok király általi jóváhagyása a 7. század végéig a király monogrammjával történt, ezt követően ez elhagyásra került és a kereszt jel felrajzolása jelentette a király általi jóváhagyást. A referendarius által elhelyezett "subscripsi jel" (láttamozási jel), valamint a királyi viaszpecsét felhelyezése minden királyi okiraton szerepelt, mely a referendarius hivatalát is szimbolizálta[32]. Miután III. Pippint 751-ben királlyá választották nem rendelkezett a 7. századi Meroving-szokás megváltoztatásáról és továbbra is jóváhagyása esetén kereszt jelet helyezett el az okiratokon. Nagy Károly 769-ben változtatta meg ezt a szokást, aláírása ezt követően a "K", "R", "S", "L" betűket tartalmazta és kereszt formában, egy központi rombuszba futva rajzolta meg a betűkből kiinduló vonalakat[33]. Szintén Nagy Károly regnálása alatt, 799-ben került bevezetésre azon intézkedés, miszerint kizárólag az uralkodó család monopóliuma a monogram használata. Saját gyermekei is a kereszt elhelyezésével hagyták jóvá azon okiratokat, mely Nagy Károly illetékességébe tartozott[34]. A király három fia saját hatáskörében kiadhatott okirataikat, melyeket elláthattak saját monogramjukkal. I. "Jámbor" Lajos 814-ben történt koronázását követően "H" alakban helyezte el monogramját.
Nagy Károly létrehozta az udvari kápolnát, tagjai a káplánok voltak a főkáplán vezetése alatt, aki egyben a király egyik személyes főtanácsadója is volt[35]. A káplánok végezték a kormányzat írásbeli munkáját a királyi kancellár irányításával, aki emellett az egyházi hivatalviselők okleveleinek kiállítója volt és a királyi irattár őrzéséért is felelt[36]. A Meroving-kori kancellária szerepét tehát Nagy Károly regnálása alatt az udvari kápolna káplánjai vették át az ezt követően királyi kancelláriának
- 365/366 -
nevezett hivatalban[37]. Megemlítendő továbbá a királyi tanács szervezete is, mely az éppen a királyi udvarban tartózkodó főtisztviselők, főpapok és királyi vazallusok informális tanácsadó testülete a király döntései során a Karoling-korban[38].
Nagy Károly miután megreformálta az államigazgatást, kormányzásában komoly szerepet szánt a királyi kiküldötteknek (missi dominici), akiket maga választott- és nevezett ki ezen hivatal betöltésére[39]. A királyi kiküldötteknek két fajtája létezett, az egyik kategória a "missi ad hoc volt", melyek feladata a meghatározott különleges események és az igazságtalanságok vizsgálata volt, a másik kategória a missi dominici volt, akiknek feladata az esetleges korrupció feltárása volt a kihelyezésre került grófok, őrgrófok, egyházi nemesek (például apátok és püspökök) körében[40]. Meghatározott földrajzi területen (missaticum) működtek és kaptak illetékességet feladatuk végrehajtására a király személyes képviselőiként. Legfőbb feladatuk a királyi akarat kikényszerítése volt, emellett az új capitulárék közvetítése, a király által kihelyezett fő hivatalnokok tevékenységének vizsgálata és a kincstári bevételek begyűjtéséért is felelősséggel tartoztak[41]. A gróf által elnökölt megyei bíróságok (mallus) ülésein évente legalább kétszer királyi küldöttek bíráskodtak és a grófok ítéletével szemben fellépő fellebbezések esetén feljebbviteli bíróságként döntöttek arról, hogy szükséges-e a legfelsőbb feljebbviteli fórumként ismert udvari bíróság hatáskörébe rendelni az adott ügyet[42]. A grófok kötelessége volt számukra étel és szállás biztosítása. A király által vezetett hadjáratok előtt a királyi küldöttek feladata volt a vazallusi eskük megismétléséhez kapcsoló adminisztrációs munka[43].
A germán törzsi eredetű hadseregszemle intézménye továbbra is fennmaradt, a Meroving-kori márciusi mezőt (campus Martius) a frank hadseregen belüli lovasság térhódításával III. Pippin regnálása alatt 755-ben májusi mezőre változtatta. Azért szükséges a megemlítése, mert a király itt hirdette ki a törvényeit és döntött a gyülekező harcosok által előterjesztett kérdésekben[44]. A hadiszemléken részt vett a király minden udvari tisztségviselője, a világi és egyházi hatalmasságok mellett.
A Meroving-korban az egykori római minta alapján a grófságok lettek a helyi szintű igazgatási rendszer alapelemei. Mindemellett ezt a rendszert kettősség jellemezte, hiszen az egykori római provinciák területén már korábban kialakításra került a grófságok adminisztratív alapjellege, mellyel szemben a birodalomba későbbiekben beolvasztott egykori törzsi területek esetében ez nem került bevezetésre. Az e kori grófságok általánosságban nem egybefüggő területeken jöttek létre, egymáshoz nem ritkán kapcsolódva[45]. A központi szervezésnek megfelelően a király saját bizalmasait helyezte ki különböző városokba grófi megbízatással. A grófok beszedték az adókat és vámokat, perekben bíráskodtak, igazságot szolgáltattak és a terület katonai parancsnoki feladatait is ellátták. Az északi, nem romanizált területeken graphionesnek nevezték ezt a tisztséget.[46] A Frank Birodalomban fennálló területi kettősség érzékelhető volt a grófok feladatainak ellátása során is. Ez a területi kettősség azt jelentette, hogy az egykori római provinciák területén viszonylag behatárolt területek felett főleg adminisztratív teendőket láttak el. Az északi területeken ezzel szemben az adminisztratív jelleg háttérbe szorult és a gróf főleg katonai erőt képviselt, az által volt képes a király akaratát kikényszeríteni[47]. A grófokat munkájukban különböző hivatalnokok segítették (a defensor, a curator, a magister militium és a grófi curia ügyintézői). A Meroving-korban a grófságok általánosságban hercegségek alá kerültek besorolásra (szintén nem összefüggő és földrajzilag körülhatárolt területeken)[48].
A Meroving-dinasztia uralkodói a birodalomrészeken kívül eső területekre, vagyis a törzsi hercegségi posztokra frank főnemeseket neveztek ki, akik idővel kihasználták az uralkodók gyengeségét és egyre inkább függetlenítve magukat a birodalomtól alkirályokként önállóan vezették hercegségüket[49]. A királyok hűséges alattvalóiknak szolgálataikért cserébe földterületeket adtak, mely által saját területeik csökkentek. A grófok kinevezése teremtette meg a későbbi feudalizmus alapjait, mely a Meroving-dinasztia fennállása alatt még kezdetlegesnek tekinthető, ebben a korszakban hűségükért cserébe benefíciumként jutottak földterülethez[50].
A Meroving-kori frank királyok igen nagy bevétellel rendelkeztek, azonban rendkívül sokat adakoztak az egyház részére annak megnyerése céljából, a király hivatalnokainak jövedelme szintén komoly kiadás volt és mivel a kincstár a király személyes tulajdona volt, így a királyi házasságok megkötése és más birodalmak részére ajándékok küldése is hozzájárult a kincstár kiüresedéséhez[51]. A királyi hatalom gyengülését jelzi az a tény, hogy 614-ben a nemesség elismertette II. Chlothar frank királlyal, hogy a grófok kinevezésének jogköre
- 366/367 -
nem királyi hatáskör a továbbiakban, hanem az a grófság közösségét illeti[52]. Ennek oka a fentiekben vázolt királyi pénzügyi politikában keresendő, hiszen lehetetlenné vált a grófi funkciók finanszírozása, így a leggazdagabb földbirtokosok kezébe jutott ez a tisztség, mely által komoly hatalmi központok keletkeztek a különböző területeken.
A Karoling-korban Nagy Károly a Frank Birodalom egészére kiterjesztette a grófság intézményrendszerét, mely így általános területi közigazgatási egységgé vált, nagy kiterjedésű királyi birtokok központjaira és ezen területek hadköteles vazallusaira épült[53]. Nagy Károly bevezette az államigazgatásba a hűbériség intézményét és a hivatalnokok ezt követően a király vazallusai lettek, melyről a későbbiekben részletesebben értekezem. A gróf, ahogyan az a fentiekben említésre került királyi vazallussá vált a benefícium és honor (hivatali tisztség) átadásával egyidejűleg. A grófok esetében a benefícium átadása a hivatal ideiglenes betöltésével járt (nem volt örökölhető), a király bármikor visszahívhatta e tisztségéből[54]. A legtöbb esetben nemesek kapták meg ezt a hivatalt, azonban Károly néha szolgákat is megbízott vele, hiszen azok így sokkal jobban kötődtek személyéhez. A benefícium és a tisztséggel járó elismertség megszerzése mellett a grófot illette a bírságok és vámok egyharmada, illetve a beszállásolás joga, mely szerint kíséretével együtt ellátása kötelező volt az utazásai során[55]. Helyettese az algróf (vicecomes), a grófságok alapegysége a centena volt, mely közigazgatási és hadseregen belüli alapegységként is századot jelentett, vezetője a centenarius volt[56]. A centena volt a grófságok alapegysége, melynek bíróságai kisebb ügyekben ítélkeztek. A fontosabb ügyeket a megyei bíróság (mallus) tárgyalta, mely hat hetente került összehívásra a grófságok területein és a gróf elnöklésével zajlott (vagy az algróf, vagy a centenarius helyettesítette), munkáját alkalmi bírák segítették[57].
A gróf személyi és területi hatáskörét a királyi uradalmak központjából és népességéből kiinduló bővülés jellemezte, területi illetékessége egyre inkább körülhatárolódott figyelemmel arra, hogy közel 500 gróf került kinevezésre a Frank Birodalomban[58]. Az immunitással rendelkező magánföldesúri és egyházi birtokokra nem léphetett be, viszont a rend fenntartása és a hadba hívás során egyre inkább kiterjedt hatalma ezen területek lakosságára is[59]. A gróf a király nevében gyakorolta a bannumot, tehát kihirdette és betartatta a törvényeket, fenntartotta a rendet, bíráskodott és szükség szerint hadba vezette a fegyverképes férfiakat[60]. Nagy Károly a birodalom támadásokkal veszélyeztetett határvidékein őrgrófságokat szervezett, így megalakult a Friuli Őrgrófság 776-ban, a Breton Őrgrófság a 786-ban, a Carinthiai Őrgrófság 788-ban, a Pannóniai Őrgrófság 796-ban, a Spanyol Őrgrófság 801-ben, a Thüringiai Őrgrófság 806-ban és a Szász Őrgrófság 808-ban[61]. Az őrgrófságok várakkal rendelkeztek, mely a frank korban nem volt megszokott. Az őrgróf (marchae) hatásköre a gróféhoz volt hasonló, azonban katonai hatásköre jóval szélesebb volt és az őrgrófság területe alá tartozó grófok harcosai felett is személyesen rendelkezett[62].
Nagy Károly hasonlóan a grófsági rendszerhez, megreformálta a folyton függetlenségükért küzdő hercegségeket hivatali hercegséggé átalakítva őket, mely által a hercegek saját alárendeltsége alá kerültek és így a hercegi pozícióról történő elmozdításuk jóval egyszerűbbé vált[63].
A Frank Birodalom államszervezetét a hűbériség intézményének tükrében célszerű megvizsgálnunk, hiszen az alapjaiban határozta meg annak berendezkedését.
A Meroving-kori Frank Birodalomban a 6. és 7. századában bekövetkező belső viszályok során erőteljesen megváltozott a birodalom hatalmi egyensúlya. A kinevezésre kerülő udvari méltóságok és a grófok egyre inkább a gazdagabb, nagyobb földterületekkel rendelkező rétegből kerültek ki. Ez a csoport volt az, aki kellő gazdasági erőforrással rendelkezett ahhoz, hogy magánhadsereget szervezhessen. A társadalom számára maga az utazó központi közigazgatás nem volt képes kellő biztonság megteremtésére, ezért a lakosság egyre inkább a vidéki hatalmi központok vezetőinél, az azokat uraló hatalmasságoknál keresett védelmet szolgálatainak felajánlásával. Ez a fajta függőségi viszony a nagyhatalmúaknak a nagyobb magánhadsereg birtoklása okozta erőt, míg a szabad férfiaknak és családjaiknak egyfajta biztonságot nyújtott.
A 6. és 7. századi birodalomban rendkívül különböző társadalmi és szociális helyzetű férfiakat találunk a függő szabadok között. A legelőkelőbbek és a társadalom legtekintélyesebb rétegében helyet foglalók az elitharcosok (antrustiók) voltak, akik a király, ill. a királyné fegyveres kíséretét alkották, s így a király különleges védelme alatt álltak származásuktól függetlenül.[64] A hatalmasságoknak (optimates, proceres)[65] is volt fegyveres kíséretük, melynek tagjai többnyire alacsony szár-
- 367/368 -
mazásúak voltak. Ennek tagjait, mint kevésbé előkelőket, a gasindus névvel jelölték, de használtak rájuk más, a szolgákra alkalmazott megnevezéseket is, a vassust[66], mely a 8. századtól már csak a függő szabadot, a "vazallust" jelölte.
A vazallusi viszony olyan kétoldalú szerződéssel keletkezett, amellyel a szabad jogállású személy egy úr védelmébe és hatalmába (patrocínium[67]) szegődött. Egy szabad férfi egy másik védelme alá, vagyis patrociniumába egy commendatiónak nevezett jogi aktus révén került. A commendatio mindkét szerződő fél számára kötelességeket jelentett. A kommendálónak szolgálnia és engedelmeskednie kellett urának (dominus), azzal a kitétellel, hogy a szolgálat összeegyeztethető legyen szabad állapotával. Az úrnak pedig élelemhez és ruhához kellett őt segítenie, megélhetést és védelmet kellett biztosítania számára. A szerződés megszűnt a kommendáló halálával, és ugyanez történt az úr halálakor is. Ez egyfajta keretszerződés volt, amelyen belül aztán nagyon eltérően alakult, hogy milyen szolgálatot vártak a kommendálótól: szolga, házicseléd, harcos, küldönc, jószágkormányzó vagy mindez egyszerre. Ugyanígy az úrnak is nagyon sokféle lehetősége volt arra, hogy eltartási kötelezettségét lerója. Vagy közvetlen formában gondoskodott a commendálóról, vagy olyan helyzetbe hozta, hogy az képes legyen eltartani saját magát.
A vazallus halálig tartó szolgálatot és engedelmességet fogadott, az úr pedig ellenszolgáltatásképpen védelmet és eltartást ígérve, új hívét háztartásába, illetve udvarába fogadta, vagy olyan helyzetbe hozta, hogy a vazallus önmaga tudjon megélhetéséről gondoskodni. Ez történhetett rendszeres tartásdíj fizetésével vagy benefícium adásával, tehát valamilyen földterület ingyenes rendelkezésre bocsátásával.
Benefícium alatt a 6. századtól a 8. század kezdetéig terjedő időszakban nem csak a szolgálatért ellenszolgáltatásként kapott földterületet értették, hanem a művelés megindítása végett haszonbérbe adott feltöretlen földeket is, melyeket a bérlő időlegesen, esetenként élethosszig használt vagyoni ellenszolgáltatás nélkül vagy csekély mértékű díj, esetleg terményjáradék fizetése ellenében[68]. Benefíciumnak mondták azt a földbirtokot is, melyet valamely hatalmasság jóakaratának megszerzéséért engedtek át ingyenes használatba, valamint azt, amit pusztán bőkezűségből, erkölcsi kötelességérzésből ajándékoztak, adtak tulajdonba. A benefícium átadása rendszerint egy szerződés formájában történt. Két okiratot állítottak ki: egyet az úr, egyet a kedvezményezett számára. Ez a szokás a 8. század közepe előtt nem nagyon lehetett elterjedt.
A Meroving-kor a hűbériség kialakulásának kezdete, a vazallitás és a benefícium intézménye ekkor nem kapcsolódott össze szervesen, így ebben a korszakban még nem beszélhetünk hűbériségről. A hűbériség intézményének a frank hadseregbe történő sikeres bevezetése Martell Károly által történelmi mérföldkövet jelent, mely a későbbiekben alapjaiban határozza meg a Frank Birodalom alkotmányosságát és államszervezetét. Ahhoz, hogy képes legyen úrrá lenni a belső viszályokon és a külső fenyegetéseken szüksége volt egy jól felfegyverzett, nagyszámú és hozzá hű harcos rétegre. Ennek megteremtése érdekében növelnie kellett saját vazallusainak számát. Földeket (benefícium) osztott szabad frankoknak, akik saját vazallusai lettek. A benefícium alapja a mansus (telek) volt, ami a Frank Birodalomban akkora nagyságú területnek felelt meg, amelyet egy ekével 120 napi munkával meg lehet művelni, tényleges területe birodalomrészenként változó volt, de maximális területe nem volt több 50 hektárnál[69]. A benefíciumért vazallusainak nem volt szükséges adók fizetése, csupán katonai szolgálattal tartoztak érte[70].
A kiosztásra került földek legnagyobb részét egyházi birtokok adták, emellett saját birtokaiból és koronabirtokokból is osztott területeket[71]. A Meroving-ház uralkodói igen nagy területeket juttattak az egyháznak (teljes birtokállomány egyharmada), azonban Martell Károly a harcaihoz nélkülözhetetlen harcosok kiállításához igénybe vette ezeket a birtokokat és mérsékelt cenzus megfizetése mellett azok teljes jövedelme vazallus harcosaihoz került, akik így képesek voltak a drága felszerelés megvásárlására[72]. A hűbériség kialakulásának kezdete a Meroving-korban kezdődött meg, a modelljében kifejlett hűbériség a Karolingkorban valósult meg, "Nagy" Károly regnálása alatt. A király hatalma az által erősödött meg, hogy a hűbéri piramis legfelsőbb pillérét testesítette meg.
A király kormányzásban segítő hivatalnokait és tisztségviselőit a személyes hűség kötelékével kapcsolta magához, így a grófok, az őrgrófok, a hercegek, a királyi kiküldöttek, a várőrség, a püspökök és az apátok mind a király vazallusai lettek (vassi dominici)[73]. A királyi vazallusok homagiumot (commendatiot létrehozó eskü) és vazallusi hűségesküt is tettek[74]. A király azon vazallusai, akik közvetlenül a királyi alárendeltségében folytatták szolgálatukat benefíciumot is kaptak (vassi dominici casati) és jóval nagyobb presztizst élvez-
- 368/369 -
tek[75]. A kapott benefícium nagysága 30 mansus volt általában (azonban tovább növelhette a király), mely jóval meghaladta a nehéz páncélos lovas kiállításához szükséges 12 mansus területet [76]. A király vazallusai, akik nem részesültek benefíciumban (vassi dominici non casati) a király közvetlen kíséretét adták (4000 fő), Austrasia és Neustria magterületeiben kerültek elhelyezésre a király akaratának kikényszerítését elősegítendően és közvetlenül a kincstárból került megoldásra finanszírozásuk[77].
A király nagybirtokos vazallusai (senior vassi dominici), melyek elegendő benefíciummal rendelkeztek ahhoz, hogy önerőből képesek legyenek magánhadsereg kiállítására a király által kötelezve lettek seregeik szükség szerinti átadására[78]. A király harcai során minden egyes királyi vazallusának benefícium adományozásától függetlenül finanszírozta az egységeinek ellátását a kincstárból[79]. A királyi vazallusok mellett a frank társadalomban természetesen jelen voltak a benefíciumot kapó vazallusok (vassi), illetve a benefíciummal nem rendelkező vazallusok (vassi non casati). Károly császárrá történő koronázása (800) után két évvel minden alattvalóját közvetlen hűségeskü letételére kötelezte, mely intézkedés által minden alattvaló főhűbérese az uralkodó vált, így a hűbérviszony számára egyrészt alkotmányos tartalmat hozott létre, másrészt saját szakrális és állam fölött álló hatalmát garantálta[80]. Feudalizálódásról ekkor még nem beszélhetünk, hiszen az uralkodó továbbra is őrizte a törzsi szokások egy részét, miszerint az egész nép az ő kísérete[81]. A hűbéri rendszer magját a feltétlen hűség elve jelentette, engedetlenség fellépésekor felmondhatóvá vált a hűbéri kapcsolat, másfelől a vádemelés a királyi bíróság előtt, mellyel a király személye a hűség legfőbb védelmezőjévé vált[82]. A királyi vazallusok a tőlük alacsonyabb rangú tisztségviselőkkel léptek hűbéri kapcsolatba (vassi comitis), mely által a hivatali hierarchia hűbéri lánccá fejlődött[83]. A fentiekben említésre került királyi bíróság Károly 811-es ítélkezési reformját követően a politikailag komoly súllyal rendelkező, illetve a nagyobb hatalommal rendelkező vazallusok ügyeinek esetén tartotta fenn a királyi ítélkezést, minden egyéb ügyet a birodalmi illetékességű palotagrófi bíróság hatáskörévé tett[84].
A frank királyok hatalma (mindkét dinasztia esetében) személyes jellegű és szinte korlátlan volt, egy nép felett uralkodtak, nem egy ország felett[85]. Mégsem voltak egyeduralkodók, a nép egyetértése mellett gyakorolhatták hatalmukat, mely valójában a nemességet jelentette[86].
A Meroving- és Karoling-korban a királyi autoritás két szorosan összekapcsolódó központi eleme a mundinium és a bannum intézménye volt. A mundinium a király nép felé nyújtandó felelőssége és egyben felhatalmazása is volt, mely szerint köteles volt gondoskodni és igazságot tenni közöttük[87]. A bannum az a jog volt, hogy a király parancsolhatott, tilthatott és bírságolhatott, tehát hatalmat gyakorolt. A király által kiadott bannum a hadparanccsal állt szoros összefüggésben, mely szakrális dimenziónak tekinthető, tehát isteni akarattól függőnek tekintették[88].
A kiadott királyi bannumnak három kategóriája ismert, a rendelet (a király által felállított kötelező normák törvénybe foglalása), a békeparancs (kihelyezte a bosszú alól az özvegyeket és árvákat, az egyháziakat, a kereskedőket, a templomokat és egyházi javakat, az utakat, az erdőket, a halászatot és vadászatot) és a közigazgatási parancs (a szankciók megszegésével kapcsolatos bírságoláshoz kapcsolódó végrehajtó hatalom). Külön kihangsúlyozandó, hogy a a grófok saját grófságaik területén a király nevében gyakorolták a bannumot, végrehajtó szerepkörben[89]. A királyi bannum megszegése 60 solidi, a grófi bannum megszegése 15 solidi bírság megfizetését vonta maga után, mely visszatartó erőt jelentett azok megszegése esetén és elősegítette a királyi akarat érvényesülését[90].
A Frank Birodalomban az írott jogforrások két csoportja különböztethető meg, az egyik a lex-nek nevezett törvénykönyvek, a másik a király alkotta törvények (pactus, capituláré) csoportja[91]. A törvénykönyvek a későbbiekben bemutatásra kerülnek, azonban ehhez szükséges a király alkotta törvények rövid megismerése. A Meroving-korban bizonyos törvények a király, az ekkor még kialakulóban lévő hűbéri társadalom és az egyházi vezetők közös megegyezésével jöttek létre, a római magánjogból eredően pactus elnevezéssel illették őket[92]. Ezeket a törvényeket béketörvényeknek nevezték el, a nép egyetértésével a király által kerülnek létrehozásra, a korábbiakban említésre került, hogy a történelem ezen időszakában a nép egyetértésén az országnagyok egyetértését értették[93].
A Karoling-korban a pactusokat már capitulárénak nevezték, melyek fejezetekre tagolt és rendszeresen kiadott törvények voltak[94]. A nagy számban kibocsátásra került capitulárékat tárgyuk szerint csoportosították világiakra vonatkozó (capitularia mundana), egyháziakra vonatkozó (capitularia
- 369/370 -
ecclesiastica), valamint világiakra és egyháziakra is vonatkozó (capitularia mixta) jellegük szerint[95]. A világiakra vonatkozó capitulárékat a 9. század elején további három kategóriára osztották fel, közöttük voltak a törvénykönyvek nép általi megkérdezésével és jóváhagyásával kibocsátott pótlásai (capitula legibus addenda), a király saját joga alapján kiadott és a nép által jóváhagyott törvények (capitula per se scribenda) és a királyi küldöttek utasításait (capitula missorum) tartalmazó capitulárék[96].
Már a Nyugatrómai Birodalom bukását megelőzően a térségben a Rómával szövetséges különböző germán államalakulatok jöttek létre, melyeknek lakói részben a germánok, illetve részben rómaiak voltak. Ezekben a királyságokban a személyiségi elv érvényesült, miszerint mindenkit saját joga szerint kellett elbírálni, tehát a germánok saját szokásjoguk, míg a rómaiak a római jog szerint éltek. A Nyugatrómai Birodalom bukását követően a germán uralkodók Chlodwighoz hasonlóan szükségesnek látták az egykori római polgárokra és a germánokra vonatkozó törvénykönyvek lejegyzését. A germánokra vonatkozó latin nyelvű törvénykönyveket összefoglaló néven leges barbarorumnak, míg az egykori római polgárokra vonatkozó törvénykönyveiket összefoglalva leges romanaenak nevezzük[97].
A Meroving-kor hajnalán a Frank Birodalom államberendezkedése és alkotmányossága sokkal közelebb állt a germán törzsi alkotmányossághoz és szokásokhoz, mint a római típusú közigazgatáshoz[98]. Chlodwig hasonlóan más germán királyokhoz fenntartotta a római jog érvényességét a volt római provinciák lakói számára[99], azonban a frankokra szintén más jogok vonatkoztak, mint a volt római provinciák lakóira. Még halála előtt sikeresen írásba foglaltatta a száli frankok jogait (Lex Salica), mely munka 507-ben kezdődött meg. A vizigótoktól ugyanezen évben szerezte meg Aquitánia területét, mely a területszerzésen kívül jogalkotási hatással is járt. II. Alarik vizigót király a legkorábbi latin nyelvű germánokra vonatkozó törvénykönyv, a Codec Euricianus 475-ben történő életbe léptetésével komoly hatással bírt a későbbi frank jogfejlődésre[100]. II. Alarik vizigót király 506-ban léptette életbe a Lex Romana Visigothorumot, mely a római jog adott életviszonyoknak megfelelő kivonata volt a volt római polgárok és azok utódainak mindennapi életének szabályozására. Miután a terület Chlodwig fennhatósága alá került ez továbbra is hatályban maradt (további hat évszázadig)[101]. A Lex Salica általános jogelvek helyett konkrét esetekre vonatkozó szokásjogi normákat tartalmazott.
A burgundok Gundobad nevű királya 500-ban életbe léptette a Lex Burgundionum, vagy másik nevén Lex Gundobada törvénykönyvet[102]. Ez a törvénykönyv, illetve a 475-ben életbe léptetett Codec Euricianus hatással volt a Lex Salica megalkotására. Itt megemlítendő, hogy a Codec Euricianus minden germán állam előtt mintaként szolgált. Gundobad burgund király közel egy időben a burgund szokásjog írásba foglalásával életbe léptette a Lex Romana Burgundionumot, mely a római polgárokra és azok utódaira vonatkozott[103]. Miután a Frank Birodalom megszerezte Burgundia területét, 534-től a Lex Romana Burgundionumot lassan kiszorította az vizigót Lex Romana Visigothorum[104]. A Meroving-házból származó I. Dagobert regnálása alatt, 629-ben kiadta a Lex Salica és a Lex Burgundionum alapján elkészített Lex Ribuaria törvénykönyvet, mely a Közép-Rajna vidékén élő ripuri (ripa menti, vagyis folyóparti) frankokra vonatkozott[105].
A majordomusok felemelkedésével egyre jelentéktelenebb tényezővé váltak a Meroving-uralkodók, akikre nagy nyomást helyezett II. Pippin és Martell Károly, amikor azok kizárólagos törvényhozó hatalmát figyelmen kívül hagyva támogatták az alemannok és a bajorok önálló törvénykönyvének kiadását[106]. Az Lex Alamannorum első kézirat II. Chlothar Meroving-házi uralkodóig vezethető vissza, azonban végleges formáját Lantfrid alemann herceg alatt nyerte el, aki az alemann területek Frank Birodalomtól való tervezett elszakadása céljából saját nevében hirdette ki 719-ben[107]. A bajorokra vonatkozó törvénykönyvet I. Theudebert korától származtatják, kihirdetését 728-ra datálják, amikor is Martell Károly IV. Theuderich nevében kihirdette[108].
Nagy Károly regnálása alatt igen komoly kodifikációs munkát folytatott, a Lex Salica törvénykönyvet 798-ban módosította, mely által sikerült az adott korhoz illeszteni a száli frankok szokásjogát. A Lex Salica hatályba lépését követően több uralkodó is kiegészítette azt, így még az eredeti 65 címet tartalmazott, a negyedik módosítás 100 címet, míg a Károly által 802-ben kihirdetett ötödik és egyben végső változat (Lex Salica emendata Carolina) 70 címet foglalt magába[109].
Károly 802. és 803. között az (Aix-La-Chapelle-i) aacheni birodalmi gyűlésen a Frank Birodalom belső harmóniájának megteremtése céljából, továbbá az északi határok biztonságának megőrzése és az elfoglalt területek lakosságának gyors integrációja érdekében megkezdte az érintett törzsek
- 370/371 -
szokásjogainak törvénykönyvbe történő átültetését[110]. Az érintett területek a Frank Birodalomhoz 774-ben teljes területével hozzácsatolt Thüringia, a 797-ben meghódított Szászország, a 734-ben meghódított és egészen idáig szokásjog szerint berendezkedett Frízföld és a már korábban a Rajna alsó vidékén (a mai Hollandia területének Gelderland nevű tartománya) megtelepedett és szokásjog szerint berendezkedett chamavi vagy hamavi frank törzsek lakhelye voltak. A kereszténység felvételének kötelezőtétele a pogány törzsek részére, akik elvesztették függetlenségüket igen komoly feszültséget gerjeszthetett, véleményem szerint Károly azon munkássága, hogy törvénykönyveket készítsen a részükre hatásosabb fegyver volt, mint a hadsereg folyamatos bevetése ezeken a területeken.
A négy törvénykönyv (Lex Frisionum, Lex Saxonium, Lex Francorum Chamavorum, Lex Thuringorum) esetében azonban megemlítendő, hogy azok nem tartalmazták teljes egészben az adott törzsek íratlan szokásjogait, mely lehetséges, hogy a frank uralkodó kifejezett célja volt[111].
Összességében elmondható, hogy mind a négy törvénykönyv az egységesítés jegyeit viseli magán és a legfőbb bűnök, mint a gyilkosság, a nőrablás, az erőszak, szüzek megrontása szabályozza. Ez érthető is, hiszen az eddig germán szokásjog szerint élő négy törzset minél gyorsabban próbálták integrálni egyrészt az államszervezetbe és az egyházba. Ehhez engedelmes alattvalókra volt szükség, melyet a jog érvényre juttatása mellett saját alkotmányosság biztosításával így békés eszközökkel is meg tudta oldani Károly.
A Meroving- és a Karoling-kor államszervezetének működőképessége véleményem szerint a király hatalmából eredt. A Meroving-kor egyfajta átmeneti korszaknak tekinthető, melyben a germán törzsi alkotmányosság elemei a római típusú közigazgatás hagyatékával léptek kölcsönhatásba eltérő közigazgatási és alkotmányos viszonyokat teremtve a Frank Birodalomban. A Meroving-ház válsága elsősorban a saját dinasztiájukon belüli viszályok eredménye. Királyaik már a 7. században elvesztették uralkodói hatalmukat I. Dagobert halálát követően, azonban szakrális jellegük miatt képesek voltak egészen 751-ig megőrizni a királyi tisztséget mindennemű tényleges hatalom birtoklása nélkül. Ezzel egy időben kezdődött meg a Pippinida majordomusok felemelkedése, akiknek későbbi leszármazottai alapították meg a Karoling-dinasztiát. A Karoling-dinasztia szakrális jellege trónra lépésüket követően jóval túlszárnyalta a Meroving-ház királyainak hosszú szakállából és hajából eredeztetett hatalmát, megszentelt és legitim királyokká váltak. Nagy Károly koronázását követően igen komoly alkotmányos reformokat hajtott végre, mellyel a Meroving-korból megörökölt államigazgatási folyamatokat és intézményeket tökéletesítette. Megreformálta az állam közigazgatásának alappilléreit jelentő grófságokat, valamint a hercegségeket. A Meroving-alkotmányosság nem volt képes királytól függő helyzetbe hozni ezeket a méltóságokat, azonban a Nagy Károly által életre hívott Karoling-alkotmányosságban ezt is megvalósította. A meglévő hivatalokat racionalizálta és újjászervezte. A hódítások által kivívta birodalmán belüli elismertségét és a hűbériség államszervezetbe történő bevezetésének hatására megteremtette a feudalizmus alapjait. Azonban ehhez szükség volt a Meroving-alkotmányosságra és államszervezetre is, mely közel két és fél évszázadon keresztül képes volt egyben tartani a Frank Birodalmat minden belső és külső viszály ellenére is. ■
JEGYZETEK
[1] Geoffrey Barraclough: The Crucible of Europe: The Ninth and Tenth Centuries in European History. University of California Press, Berkeley - Los Angeles 1976. 64-66. o.
[2] Katus László: Európa története a középkorban. Pécs, Kronosz Kiadó, 2014 109. [a továbbiakban: Katus i.m.]
[3] Sz. Jónás Ilona: Barbár Királyok. Kossuth Kiadó, Budapest 2010. 44. o. [a továbbiakban: Sz. Jónás i.m.]
[4] Katus i.m. 112. o.
[5] Mezey Barna - Szente Zoltán: Európai alkotmány- és parlamentarizmustörténet. Osiris Kiadó, Budapest 2003. 37. o. [a továbbiakban: Mezey-Szente i.m.]
[6] Egyházi szertartásoknál használt szentelt olaj
[7] Katus i.m.118. o.
[8] Mezey-Szente i.m. 60. o.
[9] Uo. 58. o.
[10] Katus i.m. 119.
[11] Frank Anthony Carl Mantello - A. G. Rigg: Medieval Latin: An Introduction and Bibliographical Guide. University of Toronto, Toronto 1996. 208. o.
[12] Helmut Reimitz: History, Frankish Identity and the Framing of Western Ethnicity, 550-850. o. Cambridge University Press, Cambridge 2015. 150. o. [a továbbiakban: Reimitz op. cit.]
[13] Michael McCormick: Eternal Victory: Triumphal Rulership in Late Antiquity, Byzantium and the Early Medieval West. Cambridge University Press, Cambridge 1986. 381. o.
[14] Ruszoly József: Európai jog- és alkotmánytörténelem. Pólay Elemér Alapítvány, Szeged 2013. 22. o. [a továbbiakban: Ruszoly i.m.]
[15] Flora Shaw: A Tropical Dependency: An Outline of the Ancient History of the Western. Cambridge University Press, Cambridge 2010. 145. o.
[16] Ruszoly i.m. 22. o.
- 371/372 -
[17] R.H.C. Davis: A History of Medieval Europe: From Constantine to Saint Louis. Routledge, New York 2013.150-170. o.
[18] Johann P. Arnason - Kurt A. Raaflaub : The Roman Empire in Context: Historical and Comparative Perspectives. John Wiley & Sons Ltd., London 177-198. o.
[19] Ruszoly i.m. 234. o.
[20] Ruszoly i.m. 235. o.
[21] Mezey-Szente i.m. 54. o.
[22] Sz. Jónás i.m. 5. o.
[23] Ruszoly i.m. 235. o.
[24] Mezey-Szente i.m. 54. o.
[25] Ruszoly i.m. 234. o.
[26] Uo. 236. o.
[27] Uo. 236.
[28] Mezey-Szente i.m. 55. o.
[29] Paul Fouracre - Richard A. Gerberding: Late Merovingian France: History and Hagiography, 640-720. o. Manchester University Press, Manchester 1996. 141. o.
[30] Mezey-Szente i.m. 55. o.
[31] Sir Johannes W. Wessels: History of the Roman-Dutch Law. The Lawbook Exchange Ltd., New Yersey 2005. 197-199. o.
[32] Ildar H. Garipzanov: The Symbolic Language of Royal Authority in the Carolingian World (c.751-877). Brill Ltd., Boston 2008. 170. o.
[33] Ibid. 172. o.
[34] Ibid. 181. o.
[35] Ruszoly i.m. 235. o.
[36] Katus i.m.127. o.
[37] Ruszoly i.m. 235. o.
[38] Katus i.m.127. o.
[39] Michael Frasetto: The early medieval world. California, Abc-Clio Llc., 2003.187. o. [a továbbiakban: Frasetto op. cit.]
[40] Ibid. 269. o.
[41] Ibid. 269. o.
[42] Katus i.m. 129. o.
[43] Frasetto op. cit. 269. o.
[44] Ruszoly i.m. 235. o.
[45] Mezey-Szente i.m. 55. o.; Ruszoly i.m. 238. o.
[46] Ian Wood: The Merovingian Kingdoms 450 - 751. Routledge Llc., London 2012. 60-61. o. [a továbbiakban: Wood op. cit.]
[47] Mezey-Szente i.m. 55. o.
[48] Wood op. cit. 61. o.
[49] Ruszoly i.m. 235. o.
[50] Mezey-Szente i.m. 55. o.
[51] Wood op. cit. 66. o.
[52] Mezey-Szente i.m. 54. o.
[53] Mezey-Szente i.m. 59.; Ruszoly i.m. 239. o.
[54] Ruszoly i.m. 239. o.
[55] Katus i.m. 128. o.
[56] Bernard S. Bachrach: Early Carolingian Warfire. University of Pennsylvania Press, Pennsylvania 2001. 215. o. [a továbbiakban: Bachrach op. cit.]
[57] Katus i.m. 128. o.
[58] Ruszoly i.m. 239. o.; Mezey-Szente i.m. 59. o.
[59] Ruszoly i.m. 239. o.
[60] Katus i.m. 128. o.
[61] Angus MacKay : Atlas of Medieval Europe. Routledge LLC., London 1997.19. o.
[62] Ruszoly i.m. 240. o.
[63] Uo. 238. o.
[64] Bachrach op. cit. 69. o.
[65] Bachrach op. cit.168. o.
[66] Ibid. 77. o.
[67] Ibid. 23. o.
[68] Ibid. 77. o.
[69] Katus i.m. 184. o.
[70] Uo. 235. o.
[71] Uo. 235. o.
[72] Uo. 117. o.
[73] Mezey-Szente i.m. 56-59. o.
[74] Katus i.m. 130. o.
[75] François Louis Ganshof: Feudalism. University of Toronto Press, Toronto 1996. 24. o.
[76] C. P. Lewis: Haskins Society Journal, The Boydell Press, Woodbridge 2001. 116. o.
[77] Leif Inge Ree Petersen : Siege Warfare and Military Organization in the Successor States (400-800 AD). Brill Ltd., Leiden 2013. 239-240. o.
[78] Ibid. 240. o.
[79] Ibid. 241. o.
[80] Mezey-Szente i.m. 60. o.
[81] Uo. 58. o.
[82] Uo. 58. o.
[83] Katus i.m. 130. o.
[84] Ruszoly i.m. 235. o.
[85] Randall Lesaffer: European Legal History: A Cultural and Political Perspective. Cambridge University Press, Cambridge 2006. 161-162. [a továbbiakban: Lesaffer op. cit.]
[86] Ruszoly i.m. 22. o.
[87] Lesaffer op. cit.138. o.
[88] Mezey-Szente i.m. 52. o.
[89] Katus i.m. 128. o.
[90] Graeme R. Newman: The Punishment Response. Transaction Publishers, New Bruncwick 2008. 106. o.
[91] Ruszoly i.m. 27. o.
[92] Uo. 29. o.
[93] Uo. 29. o.
[94] Uo. 29. o.
[95] Uo. 29. o.
[96] Uo. 29. o.
[97] Földi András - Hamza Gábor: A római jog története és institúciói. Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet, Budapest 2016. 104. o. [a továbbiakban: Földi-Hamza i.m.]
[98] Mezey-Szente i.m. 52. o.
[99] Sz. Jónás i.m. 45. o.
[100] Földi-Hamza i.m. 104. o.
[101] Uo. 104. o.
[102] A. Fodor Ágnes - Gergely István - Nádori Attila - Sótyné Mercs Erzsébet - Széky János: Uralkodók és dinasztiák. Magyar Világ Kiadó, Budapest 2001. 223. o.
[103] Földi-Hamza i.m. 104. o.
[104] Uo. 104. o.
[105] Ruszoly i.m. 28. o.
[106] Reimitz op. cit. 328. o.
[107] Bachrach op. cit. 275.; Reimitz op. cit. 328. o.
[108] Floyd Seyward Lear: Treason in Roman and Germanic Law: Collected Papers. University of Texas Press, Austin 1965. 214. o.
[109] Lesaffer op. cit.161-162. o.
[110] Arend Quak: Speculum saxonum. Atlanta Ga., Amsterdam 1999. 41.
[111] Ibid. 42. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző doktorandusz, Pázmány Péter Katolikus Egyetem.
Visszaugrás
