Bódiné dr. Beliznai Kinga: 190 éve született Csemegi Károly (KD, 2016/5., 566-571. o.)

"Hozzá hasonlítani ... csak Verbőczyt lehet"

"A Redout előtti kioszkban az egyik nagy kerek márványasztalnál évek hosszú sora óta egy ugyanazon társaság kávézott a délutáni órákban. Nevesebb ügyvédek, egyetemi professzorok, kúriai bírák, képviselők gyűltek oda naponkint, mint mézre a darazsak. Szürke lateiner alakok voltak, a kik jogi dolgokról vagy a napi élet fölvetődő kérdéseiről vitatkoztak, de akár milyen heves volt is a disputa, egyszerre megnémultak, mikor közöttük a legigénytelenebb közbeszólt, egy vézna, borotvált állú, vörhenyes hajú és bajuszú öreg úr, kinek kerek feje gőgösen hátravetve csak egy kicsinyt emelkedett ki, a hova be volt süppedve a kurta nyak miatt a vállapoczkái közül. Ez az öreg úr Csemegi volt.

Nem kell kiírni a keresztnevet. Csemegi csak egy volt, se őse nincsen, se utódja." - írta Mikszáth Kálmán 1903-ban.[1]

Csemegi Károly

(Erdélyi Mór felvétele)[2]

A család

Csemegi (1844-ig Nasch) Károly 1826. május 3-án született Csongrádon. Édesapja Nasch József Károly (? - 1864) volt, aki fiatal korában banki alkalmazottként Párizsban dolgozott, hazatérve pedig vagyonos kereskedő lett. "Ritka műveltségű férfiú volt", aki fiát a tudományos pályára szánta. Édesanyja Mentzer Sarolta (1806 - Csongrád, 1893. június 9.) volt. Testvérei: Sarolta (1830 - Csongrád, 1900. május; férje Éder István országgyűlési képviselő, 1861-ben Csongrád polgármestere), Antal (1833 - Csongrád, 1907. július 9.; Csongrád polgármestere, majd főszolgabíró; felesége Szarka Anna) és Ignác (1827 - Csongrád, 1891. március; városi tanácsos; felesége tokaji Nagy Amália).

Csemegi 1854-ben vette feleségül egykori tanítványát, Fischer Franciskát (1834 - Budapest, 1906. szeptember 5.), aki élete végéig igazi segítőtársa volt férjének, és akit nagy műveltségéért, gyöngéd lelkéért nagyon szerettek az előkelő társaságban.[3] Házasságukból egy fiúgyermek született, aki azonban fiatalon, tizenhét éves korában elhunyt.[4]

Iskolái

Csemegi már kisgyermekkorában nyelveket tanult, édesapja franciául tanította, édesanyja pedig csak németül beszélt gyermekeivel.

Gimnáziumi tanulmányait Pesten a piaristáknál kezdte, majd 1836-ban a német nyelv elsajátítása érdekében egy évet a szegedi katonai reáliskolában töltött. Az új tanévben már ismét a pesti piaristáknál tanult. A gimnáziumi évek alatt kiváló latin- és olasznyelv-tudásra is szert tett, Dante-fordításokat olvasott fel a szegedi ifjúság önképzőkörében.

Csemegi a pesti egyetemen a bölcsészeti tanfolyamra iratkozott be. A második félévben azonban súlyosan megbetegedett, és visszatért Csongrádra. Gyógyulását követően a szegedi egyetemen folytatta bölcsészeti tanulmányait és itt szerezte meg a diplomát.

Jogot Pesten hallgatott. Egyik alapítója volt az Egyetemi Magyar Társulatnak, amely csak titokban működhetett, mivel alapszabályait József nádor nem hagyta helyben. A hozzájárulást sürgető ifjúsági deputációnak Toldi Ferenc mellett Csemegi is tagja volt.

A pesti évek alatt az Aranykéz utcában bérelt szobában Korányi Frigyes volt a lakótársa, a két fiú között szoros barátság szövődött. Csemegi nagy tudása, a latin, a görög, a német, az olasz és a francia nyelvekben való kitűnő jártassága, irodalmi ismeretei, politikai tájékozottsága, az emberekről alkotott nézetei és "hibátlan judiciuma" nagy hatással volt az ifjú Korányira.[5]

Korányi mutatta be őt a Fischer-családnak, ahol a kilencéves Franciska és testvére, Hermina házitanítója lett. A leányokat idegen nyelvekre tanította.

A közéleti pálya kezdete

1847-ben Csemegi ügyvédi vizsgát tett, és Torontál vármegye tiszteletbeli aljegyzőjévé választották. Ugyanebben

- 566/567 -

az évben a vármegye írnoknak delegálta őt a pozsonyi rendi gyűlésbe. Ekkortájt jelentek meg első versei az Életképekben és a Pesti Divatlapban.

Az 1848-1849. évi forradalom és szabadságharcban honvéd őrnagyként részt vett a bánáti és bácskai hadjáratban. A lugosi fegyverletétel után Temesváron törzstiszttársaival együtt fogságba került. A haditörvényszék besorozásra ítélte, de szolgálatra alkalmatlannak találták. Később gyenge egészségi állapotára tekintet nélkül mégis besorozták. A budai Nádor-laktanyában szolgált hat hónapot, majd felülvizsgálták ügyét és elbocsátották.

1850-ben ügyvédi irodát nyitott Aradon. Ügyvédként "törvényszéki szónoklatain és perbeszédein egy nálunk szokatlan hang, a nagy francia és angol ügyvédek szónoklataira emlékeztető tartalmasság és erőteljes logika vonult végig."[6] "Hazafias érzelmei és e szellemben társadalmi úton kifejtett tevékenységéért, az akkori hatóságok rossz szemmel nézték",[7] rendőri felügyelet alatt tartották, sőt utóbb egy miniszteri rendelettel irodájával együtt az Arad vármegye határszélén fekvő Butyinba (ma: Temesbökény) helyezték át. 1858-ban térhetett vissza Aradra.

Csemegi 1860-tól bekapcsolódott a közéletbe, aktív szereplője lett a városi és a megyei közgyűléseknek. Védőügyvédként és publicistaként országos hírnévre tett szert. Sokat írt a Magyarországcímű politikai lapba. Itt jelent meg első nevezetes közjogi tanulmánya a jogvesztés elméletéről, amelyben "ellenállhatatlan logikai erővel, jogi és történeti tudással tönkre silányította az akkor fölszínre jutott u.n. Verwirkungstheorie híveit".[8]

A kodifikátori évek

A kiegyezést követően Horváth Boldizsár igazságügy-miniszteri hivatala szervezésekor minden állást igyekezett "kapaczitásokkal" betölteni. Így hívta maga mellé államtitkárul Szabó Miklóst, szombathelyi ügyvédtársát, osztálytanácsosokul Kozma Sándort, akkor Deák-párti képviselőt és Szilágyi Dezsőt, valamint Csemegi Károlyt szintén osztálytanácsosi címmel és jelleggel - szerény 1900 forint évi fizetéssel[9] - miniszteri titkárnak.[10]

Csemegi 1868-tól miniszteri tanácsos volt az Igazságügy­minisztériumban, majd Bittó István minisztersége alatt, 1871-ben helyettes államtitkárrá nevezték ki. 1872 és 1878 között igazságügyi államtitkárként működött.

Bittó Kozma Sándor véleményét kérte ki az igazságügyi államtitkár-jelöltekkel kapcsolatban. Szilágyi Dezső és Csemegi neve szerepelt az elsők között. Kozma Csemegit ajánlotta, mivel "munkásabbnak s miniszteréhez alkalmazkodóbbnak vélte", mint Szilágyit.[11]

Csemegi 1872-től 1878. január 3-ig a Deák-párt, illetve a Szabadelvű Párt országgyűlési képviselője volt a pécskai választókerületben.

Nevéhez fűződik többek között a bírói hatalom gyakorlásáról szóló 1869:4. tc., a királyi ügyészségről szóló 1871:33. tc., a királyi közjegyzőkről szóló 1874:35. tc., valamint az ügyvédi rendtartásról szóló 1879:39. tc. kidolgozása.

Legkiemelkedőbb kodifikációs alkotása az első magyar büntető törvénykönyv (1878:5. tc.). A törvényjavaslat elkészítésére 1872-ben kapott megbízást Pauler Tivadar igazságügy-minisztertől. Munkájához a nyugat-európai büntető törvénykönyveket és a külföldi szakirodalmat egyaránt tanulmányozta. Az elkészült javaslatot 1873 végén Pauler terjesztette az országgyűlés elé. A törvényjavaslat megtárgyalására azonban az országgyűlés feloszlatása miatt nem kerülhetett sor.

Az új országgyűlés számos egyéb, Csemegi által szerkesztett tervezetet tárgyalt, ő pedig folytatta a büntető­kódex kimunkálását. 1875-ben az igazságügy-miniszteri tanácskozás továbbdolgozásra ajánlotta a javaslatot. Az új változatot Perczel Béla igazságügy-miniszter terjesztette az országgyűlés elé 1875. november 5-én, annak 700 oldalnyi indoklásával együtt. Az igazságügyi bizottság 1876. április 3. és 1877. szeptember 15. között tárgyalta a tervezetet. Ez alatt az idő alatt Csemegi összesen 101 beszédet tartott. Javaslata 1877. november 21-én - változtatások nélkül - került vissza a képviselőházhoz. A képviselőházi tárgyalásokat követően a főrendiház is megtárgyalta a javaslatot, majd április 10-i ülésén az elnöklő Majláth György megállapította, hogy "e fontos és korszakot alkotó törvényjavaslat, miután a két ház közti különbségek teljesen kiegyenlittettek, törvényerőre emelhető."[12]

Az uralkodó 1878. május 27-én szentesítette a törvényt, amelyet az országgyűlés május 29-i ülésén hirdettek ki.

A Csemegi-kódex 1880-ban lépett hatályba, és 1881 szep­temberében a Fővárosi Lapokmár hírül adta, hogy "Csemegi Károly legfőbb ítélőszéki tanácselnök, Ausseé­ből, hol másfél hónapig időzött, a büntető pörrendtartást teljesen befejezve hozta haza."[13]

A büntető törvénykönyv "technikája korszakot jelent a magyar törvényhozás terén" - emlékezett vissza Vavrik Béla a Magyar Jogász Egylet 1899. október 29-i díszülésén. "Egészséges eclecticismusa megalkudott a viszonyokkal, de lényeges dolgokban nem engedett az elvekből. A criminalistikai gondolatokat mindig helyesen adja vissza és meghatározásai átmentek a köztudatba. Közel húsz év óta használjuk, de - talán az önbíráskodás esetét kivéve - nem emlékszem oly panaszra, hogy a közérzület szerint nem bűnös cselekmény criminalizálására kényszerítené a bírót."[14]

Vámbéry Rusztem arra "az érdekes dologra" hívta fel a figyelmet, hogy az 1896. május 1-jén szentesített bolgár büntetőkódex, "mint [Konstantin] Sztojlov volt bolgár miniszterelnök nyíltan ki is jelentette, minden ízében hű másolata Csemegi kódexének, a mi különben magából a műből is világosan kitűnik. Nevezetes Csemegi kódexének alapos »Indokolása« is, melynek tudományos értékét fényesen bizonyítja az is, hogy e magvas dolgozatot franczia és olasz nyelvre is lefordították."[15]

A Csemegi-kódexet 1895-ben Párizsban Codepénal hongrois des crimes et des délitscímen adták ki.

Csemegi a büntető törvénykönyv és a bűnvádi perrend-

- 567/568 -

tartás kidolgozása során sürgette az ítélőtáblák decentralizációját, a szóbeliség és a közvetlenség elvének bevezetését, valamint a jogi szaknyelv megújítását, korszerűsítését (a jogfedést a kegyelmezés, a bűnoldozatot pedig a felmentés szavakra cserélte). Természetellenesnek találta, hogy "mikor a szóbeliség és közvetlenség van behozva a büntető ügyekben az első folyamodásnál, akkor az írásbeliség fenhagyassék a másodiknál. Nem tudott elképzelni jó büntető eljárást egy kir. táblával s szóbeliséggel lent és írásbeliséggel fent."[16]

A bűnvádi perrendtartás tervezetét Csemegi 1886-ban átdolgozta, javaslatát azonban Fabiny Teofil egyszerűen félretette. E "becses" anyagot is felhasználva és alapul véve új tervezetet dolgoztatott ki, és azt mint új és önálló munkát mutatta be az országgyűlésnek.[17]

Amikor Giuseppe Zanardelli igazságügy-miniszter 1887-ben az olasz parlament elé terjesztette a büntető törvénykönyv tervezetét, a javaslatot az első részre vonatkozó jelentéssel együtt megküldte Csemeginek. "Zanardelli kiemeli levelében, hogy Csemegitől, a »büntetőjog nagyhírű mesterétől«, a javaslat mérvadó vizsgálatát reméli."[18]

A bírói székben

Csemegi "megrongált egészségi állapotára" hivatkozva 1878 szeptemberében lemondott államtitkári tisztéről, és 1878. november 1-jétől a legfőbb ítélőszék, 1882-től az egyesített Kúria tanácselnöke lett. A II. büntetőtanács vezetésével bízták meg.[19] "Éles, bonczoló elméjével és nagy tudományával [...] új szellemet árasztott a büntető judicatura egész területére. A »bírói bölcs belátás« és a tudomány hiányának palástolására emlegetni szokott ugynevezett »józan ész« helyett, a melyet Csemegi tudomány nélküli üres frázisnak tartott, az uj törvény tudományos fölfogását és alkalmazását igyekezett érvényre juttatni."[20]

Bíróként is "ritka elme volt, jogászi érzéke néha az intuitióig fokozódott. Mester volt a kérdés ugró pontjának feltalálásában, többnyire rögtön reá tudott mutatni és oda irányozta az eszmecserét. Nem kerülte, hanem felkutatta a controversiát s ezzel biztosította az ügynek minden oldala megvitatását. A legkevesebb per fordul meg egyjogi vagy ténykérdésen. Csemegi gondosan kinyomozta mindegyiket s így döntései a tárgy egy részét sem hagyták megoldatlanul. Bírói pályája elején az ő analytikus elméje még küzdött a bírónak túlnyomóan synthetikus feladatával; utóbb ezt a nehézséget is legyőzte s egyes fogalmazványaiban mintaképeit bírjuk a szigorú levezetésnek."[21]

Tanácselnökként szigorú ítéleteiről és ezek nagyszabású megokolásáról vált híressé. Az indoklásokat rendszerint maga szerkesztette. Az ügyek ily módon való elintézésére megfelelő idő is kellett, és Csemegi tanácsában egyre szaporodtak a restanciák. De amikor a Kúria elnöke figyelmeztette erre, ő azt válaszolta: "Nem arra tettem esküt, hogy hátralékom ne legyen, hanem arra, hogy az ügyek lelkiismeretes, beható és alapos megfontolása után mondjak ítéletet."[22]

Tudományos felkészültsége és sokoldalú nyelvtudása, valamint a nemzetközi jogirodalomban való jártassága korának egyik kiemelkedő jogtudósává és jogalkalmazójává tette. Politikai cikkei jelentek meg a Magyarországés az Alföldcímű lapokban, jogi tanulmányai pedig a Magyar Igazságügy, a Törvényszéki Csarnok, a Jogállam, a Jogtudományi Közlöny, illetve a PesterLloydés a Pesti Naplóhasábjain kaptak helyet.

Mindezek ellenére, Csemegi nem volt népszerű bírótársai között, "nagy tudása [...] gyakran súlyosan nehezedett kevésbé képzett bírótársaira." Ahogy Mikszáth Kálmán írta: "Boldog ember, ki megélhette, hogy a saját törvényeit maga alkalmazhatja." De szeszélyes mint egy asszony, goromba és gúnyolódó és dölyfös, "de mikor a tanácsban elnököl, olyan mint Jupiter, igazságos, kérlelhetetlen és zordon."[23]

"Itthon mindig szidott bennünket" - írta róla Eötvös Károly. "Birót, ügyvédet, jogtanárt, törvénykészitőt egyaránt. De amikor külföldi notabilitásokkal találkozott, azok előtt a magyar jogélet férfiait a világ első jogászai gyanánt mutatta föl. S aki a magyar jogászt ócsárolni merte: annak ugy ment neki, mint az oroszlán."[24]

Talán némiképp összeférhetetlen természetével és rossz modorával magyarázhatók az őt ért, szakmai és tudományos karrierjét megakasztó csalódásai.

1875-ben a Wenckheim-Tisza-kabinet alakulásakor Széll Kálmán Eötvös Károly véleményét kérte ki, hogy ki lenne a legjobb igazságügy-miniszter. Széll Kálmán akkortájt az Egyetem téren lakott, és nála lakott Deák Ferenc is. Ott jöttek össze többen, köztük Perczel Béla házelnök, Szeniczey Ödön és Visontai Kovách László országgyűlési képviselők. Mivel hosszas tanácskozás után sem találtak alkalmas jelöltet, Perczel Bélát kérdezték meg, hogy nem vállalná-e ő az igazságügyi tárca vezetését. "Ha parancsoltok velem: én szívesen megteszem." - válaszolt Perczel.

Ezt a történetet Eötvös Károly évekkel később mesélte el Csemeginek, aki rendkívül csalódott volt, hogy neve fel sem merült a jelöltek között. "No barátom, ha jogász embernek, ha magad forma embernek sem jutok eszébe: akkor mit várjak én?" - kérdezte Csemegi. "Keserű szemrehányást tett az egész világnak."[25]

Bár munkássága és rangja alapján kézenfekvő lett volna, 1893-ban mégsem őt nevezték ki a Kúria másodelnökévé, hanem Czorda Bódogot. A Csemegit ért méltatlan helyzetet Polónyi Géza szóvá tette a képviselőházban, és Szilágyi Dezső igazságügy-minisztertől kért választ arra, hogy miért nem Csemegit nevezték ki másodelnökké.

"A mi pedig engem ezen kérdésnél érdekel, úgy épen az a szempont, hogy [...] teljesen megnyugtató választ nyerjek az iránt, való-e, hogy a t. miniszter urat Csemegi Károly mellőzésénél politikai indokok vezették, igen, vagy nem, és én ezt röviden akarom demonstrálni.

Azt tartom, hogy a törvényhozás termében bűnt követnék el ezen elvnek magasztossága szempontjából, ha csak egy pillanatig is vitába bocsátkoznám a felett, hová vezetne az, ha az ország legfelsőbb bíróságát személyes vagy politikai érdekeknek szolgáltatná ki az ország. Én tehát ezt csak általánosságban jelzem [...] , hogy nekem semmi

- 568/569 -

észrevételem nincs, nem is lehet s mindenki, ki ismeri azt a férfiút, ki a kúria másodelnökévé most kineveztetett, tudja, hogy annak akár jelleme, akár bírói tehetsége, akár a társadalmi szempontból vett erényei a legtávolabbról sem eshetnek kifogás alá. Ez kétségtelen dolog; azonban tiszta és világos, hogy Czorda Bódog rövid idővel ezelőtt kúriai bíró volt, erre államtitkár lett, azután kir. táblai elnök, és most, néhány év leforgása alatt a negyedik magas állást tölti be s a kúria másodelnökévé neveztetett ki.

Ez mind nem volna feltűnő, ha nem lett volna a kir. kúriánál egy tanácselnök, a ki a tanácselnökök közt szenior, soros volt és a kire nézve én, mint e helyről beszélő jogász, csak annyit tartok konstatálandónak, hogy legyen tehetsége felől a t. miniszter úr bármi véleménnyel [...] az egyszer bizonyos és elvitázhatlan, hogy, mondjuk, carta biancán, terra incognitán keresztül alkotott Magyarországnak büntetőtörvénykönyvet, a mely, akármiként ítéljük meg azt, örökre dísze lesz azon korszaknak, a melyben megalkottatott.

Mint emberi instuticzió természetesen mindig változtatásoknak lesz alávetve, s a t. miniszter úr sem fog létesíteni, még Wlassics t. képviselőtársam segélyével sem olyan alkotást, mely rövid deczennumok után az emberi fejlődés természetes törvénye szerint bonczkés alá vehető nem lenne. Az emberi alkotásoknak emberieknek kell lenniök, s épen ezért változtatásoknak is kell alávetve lenniök. Mindettől én eltekintek; én elhiszem, hogy a t. miniszter úr annak a tanácselnöknek tehetségét kevesebbre becsüli, mint a magáét. És méltóztassék megengedni, hogy itt elmondjak a t. miniszter úrnak egy közkézen forgó bonmót, a mely következőleg szól. Nem mondom, hogy épen a t. miniszter úr szerepel benne, de így adják szájról-szájra.

Egyszer egy magas állású férfiú [...] , beszélgetve egy másikkal, azt mondta: »Kedves barátom, Magyarországon csak két ember van, ki mindenkiről azt hiszi, hogy semmit sem tud, csak ő maga tud valamit«.

Erre az illető úri ember közbe szól: »Ki a másik?«

Az illető azt mondja: »Az a másik Csemegi Károly!« Erre az előbbi azt mondja: »Igen ám, de én joggal.«

Jobban hiszem azt, hogy csak ő tud valamit, mindenki más semmit. [...]

Már most, t. képviselőház, kutatnunk kell, - mivel tehetség, jellem, szorgalom, nem lehetnek mindig okok arra, hogy az illető mellőztetett, - mik lehetnek a mellőzésnek az indokai. [...]

[...] engem mint kötelességtudó képviselőt az érdekel, hogy a magyar királyi kúria magas rangú állásait a politika szolgálatába állítani nem szabad, nem lehet, és a ki ezt teszi, nem lehet méltó rá, hogy a képviselőház őt bizalmával megajándékozza. Épen azért addig, míg a t. miniszter úr ezeket meg nem czáfolja, fokozottabb mérvben, mint valaha, bizalmatlansággal viseltetem iránta, költségvetését pedig el nem fogadom."[26]

Amikor Czorda Bódog kinevezése megjelent a Hivatalos Lapban, a hírről értesülvén Csemegi azonnal benyújtotta lemondását Szabó Miklós kúriai elnöknek: "Nagyméltóságú Elnök Úr! Ezennel bejelentem, hogy az általam viselt állásról lemondok."

Csemegi huszonhat évi közszolgálat után vonult nyugalomba. Halála után özvegye "tekintettel jelenlegi vagyoni viszonyaira, valamint férjének a törvénykezés és jogszolgáltatás terén szerzett elvitázhatlan nagy érdemeire, úgyszintén közszolgálatának tartama alatt tanusitott önfeláldozó munkásságára, a törvény szerint nyert 1.380 frt nyugdiján felül, özvegysége tartamára, kegyelemből évi 1.120 frt nyugdíjpótlékban részesült; többlet évi 1.120 frt."[27]

Közéleti szereplése

Csemegi működése nemcsak a büntető igazságszolgáltatás irányításában volt döntő fontosságú, hanem új iskolát alapított a jog tudományos művelése terén is. Ő volt a Magyar Jogász Egylet egyik alapítója. Az 1879. március 27-én tartott alakuló ülésen az Egylet elnökévé Majláth Györgyöt, alelnökeivé pedig Környei Ede ügyvédet és Csemegit választották.[28] 1880-tól 1898-ig Csemegi volt az Egylet elnöke.

1889-ben Csemegit a belga Adolphe Prins, a német Franz von Liszt és a holland Gerard Anton van Hamel által újonnan alapított Nemzetközi Büntetőjogi Egyesület (Internationale Kriminalistische Vereinigung) választotta tagjául. (A másik magyar tag Baumgarten Izidor volt.)

Kitüntetései

1878. június 14-én a büntető törvénykönyv szerkesztéséért a Szent István-rend középkeresztjét vehette át Csemegi Perczel Béla igazságügy-minisztertől. Perczel köszöntő szavaira meghatottan válaszolt, és köszönetet mondott a miniszternek, aki "kedvessé és könnyűvé tette nehéz munkáját".[29]

1882-ben valóságos belső titkos tanácsos lett. E méltóság örömét egyik napilapunk, az Egyetértésigyekezett megkeseríteni, amikor arról írt, hogy Csemegi "ahhoz »tolakodás utján« jutott. [...] elmondva, hogy ő e kitüntetést megérdemelte büntető törvényéért, melylyel megörökíté nevét hazánknak mind politikai, mind mívelődési történetében. Valóban, az a körülmény, hogy Csemegi körül nagyon hideg a légkör, hogy sem az akadémia, sem a kaszinó nem akar fűlni hozzá s hogy még a kúria ama teljes ülésén is, melyen Majláth György a legújabb kitüntetést bejelenté, a bírák éljenzése nem a valóságban, hanem csak egy jelen nem volt tudósitó képzeletében keletkezett, nem változtathatja meg a tényt, hogy az uj belső titkos tanácsos igen nevezetes jogtudós. Más kérdés: hogy szeretetreméltó ember-e? Mert a kitüntetéseket nem a magánéleti kellemes tulajdonokért osztják, hanem a közügyek terén szerzett kiváló érdemekért."[30]

A budapesti és a kolozsvári tudományegyetem díszdoktora volt.

Nem lett azonban a Magyar Tudományos Akadémia tagja. Bár többször ajánlották tiszteletbeli, illetve levelező tagul, nem választotta tagjává a testület.

Az Akadémiában "egy formalitás miatt nem bocsátották be a liliputi »halhatatlanok« - írta Mikszáth Kálmán -, azt vetvén okul, hogy a büntető-törvénykönyvet nem ő csinálta, vagyis nincs a neve a czímlapon, mint a többi szerzőnél, hogy az országgyűlés szavazta meg, tehát annak a műve és nem a Csemegié... Biz az egy kicsit különös volt. Ha szidni kellett a büntető-törvénykönyvet, akkor

- 569/570 -

Csemegi csinálta; ha jutalmazni kellett, akkor az országgyűlés csinálta, és az egész országgyűlést csak mégse lehetett beválasztani az Akadémiába."[31]

Csemegi könyvtára

"Habár, mint ügyvéd a legkeresettebbek közé tartozott s habár később a közszolgálatban, mint államtitkár s mint a kir. Kuria tanácselnöke szép jövedelemmel bírt: mégis mindvégig szerény anyagi helyzetben volt és maradt."[32]

A pénzzel nem tudott bánni, annak értékével nem volt tisztában, nem is nagyon érdekelte. Egy alkalommal például tíz forinttal a zsebében elindult otthonról, hogy a kávéházba menet cilindert vásároljon magának. Útközben összetalálkozott egy ismerősével, és mivel a kávéházi beszélgetés igen hosszúra nyúlt, a kalapvásárlás elmaradt. Majd kocsin kiment a Városligetbe, és mire hazaért, elköltötte a tíz forintot.[33] Balatonfüreden egyszer öt forinttal ment a kávéházba, hogy felváltsa azt. Ott azután, hogy feleségének örömet szerezzen, három forintért megvett két görögdinnyét, holott a piacon jóval olcsóbban, mindössze harminc krajcárért árulták a legszebb dinnyéket.[34]

Azt is mindig nagy önérzettel emlegette, hogy írásaiért soha egy krajcár tiszteletdíjat nem kapott (csak 6000 forintnyi "koldusalamizsnát" ajánlott neki Perczel Béla a Csemegi-kódexért, amit ő kereken visszautasított). Egyszer egy cikkért Falk Miksa egy jó szivart ígért neki. De ez is elmaradt, mert Csemegi megharagudott valamiért Falkra, mielőtt az a szivart átadhatta volna.[35]

Híres volt azonban gazdag könyvtára, amely évről-évre gyarapodott és a magyar és idegen nyelvű szépirodalmi és jogi szakirodalmi könyvek hatalmas gyűjteménye volt. Halálakor jóformán ez a könyvtár volt az egyetlen hagyatéka, mivel életében minden pénzét könyvekre költötte.

Könyvtárának alig volt olyan darabja, amelyben "keze nyoma és szelleme benne ne lett volna", markáns aláhúzások és megjegyzések (Igaz! - Helyes! - Ez az! - Nem igaz! - Hazugság! - Butaság!) tarkították az oldalakat.[36]

Csemegi halála után könyvtárát az Igazságügyminisztérium vásárolta meg, és szétosztotta a kir. ítélőtáblák között.

Csemegi és kortársai

Pályája során Csemegi kétszer került szembe az akkor még ügyvédként munkálkodó, később az igazságügyi tárcát, utóbb a kúriai elnöki széket betöltő Günther Antallal.

Először 1879-ben a VII. magyar jogászgyűlésen, ahol arról szólt a vita, hogy a bírói kinevezésekkel és előléptetésekkel kapcsolatos eljárást törvény szabályozza-e, és ha igen, milyen elvek mentén.

"Nagy feltűnést keltett" Günther Antal terjedelmes szakvéleménye, amelyben "átkalauzol bennünket az összes művelt államok birói szervezetén s a birói hatalom elnyerésének különféle módjain, mindenütt rajongással méltatva a szabadságintézményeket, a selfgovermnent egyes alakulatait s gondosan óva a túlzott centralisatiótól, mely absolutizmushoz vezet."[37] Indítványát főként eredeti angol, francia, olasz és német forrásokból merített érvek egész "arzenáljával" indokolta meg: "Mondja ki a magyar jogászgyülés, hogy kívánatosnak tartja a birói kinevezéseknél és előléptetéseknél követendő eljárás törvénykezési szabályozását. Szükségesnek véli e tekintetben azt, hogy a birói kinevezésekre s előléptetésekre magoknak a bíróságoknak hatályos befolyás biztosittassék; elvként mondatván ki, hogy a birói testületnek kiegészítése bizonyos működési tartamhoz kötött kinevezési, illetőleg fokozatos előléptetési qualificatio mellett kizárólag az igazságszolgáltatás vagy a jogtudomány terén hivatásoknál fogva működő egyének köréből történjék."[38]

Míg Günther nagy horderejű reformot sürgetett, addig Csemegi nem értett egyet azzal, hogy a jogászgyűlés általános elvek kimondására szorítkozik. Véleménye szerint, "ha a birói testület annyira független, hogy kiegészíti, örökíti magát, akkor tulhatalmat nyer az államhatalom rovására. Ha az összes hatalom egy testületben összpontosul, annak absolutismus a következménye. A birói hatáskörbe administratív kérdések bevonatván, megszűnik a biró függetlensége, mert felelőssé válik. Kinevezés nem birói functio s ezért az a bíróságra ne bizassék." A leghatározottabban elutasította, hogy a bírói kinevezéseknél és az előléptetéseknél a legfőbb ítélkező fórum nyerjen "elhatározó befolyást". Csemegi a kérdés további tanulmányozását indítványozta azzal, hogy "azt a következő jogászgyűlés vegye majd discussio tárgyává", illetve az állandó bizottság is foglalkozzon részletesen a kérdéssel.[39]

A hozzászólásokat követően az elnök szavazásra bocsátotta Csemegi indítványát. Akkoriban úgy tartották, hogy vele szemben "a viadalból nem szokott ép csontrendszerrel kikerülni az ellenfél. Akkor az egyszer azonban Csemegi vesztette el a csatát. Gyönyörű viaskodás volt. Két európai látókörű jogász, felszerelve az ékesszólás és jogtudomány teljes fegyverzetével."[40] Günther Antal érvelésével meghódította a jogászgyűlést (még Majláth György országbírót is). Csemegi indítványát tehát a szakosztály szavazattöbbséggel elvetette, és Güntherjavaslatát fogadta el.[41]

1887 tavaszán az Ügyvédek Lapjahasábjain Günther Antal "A kegyetlen tanács" című cikkében nyílt támadást intézett a Csemegi elnökletével eljáró II. büntetőtanács szigorú ítéletei ellen.[42] A Csemegi-tanácsot az ügyvédek maguk között vészbíróságnak nevezték el.

Günther felhívta a Kúria elnökének figyelmét arra, hogy "az akasztófa ama csiszolásának s a fegyház bilincsei amaz összerakásának, mely a II. büntető tanács véres szobájában egész kedvteléssel űzetik, végre határt szabjon". A cikket Günther azután írta, hogy a II. büntetőtanács halálra ítélt egy férfit, akit két alsóbb fokon eljáró bíróság felmentett.

Csemegi méltatlannak tartotta az őt ért vádakat, és a cikket elolvasván, "úgy vágta földhöz az újságot, hogy az ezer meg ezer foszlánnyá rongyolódott."

- 570/571 -

És Szabó Miklóshoz, a Kúria másodelnökéhez fordult:

"- Kolléga - szólt izgatott hangon -, kérek elégtételt!

- Miféle elégtételt? - kérdezte csodálkozva Szabó Miklós, tán csak nincs lovagias affaired?

- Affaire? Az nincs, hanem az »Ügyvédek Lapja« ... az a cikk ... azt meg kell torolnom minden áron.

- Úgy hát indíts ellene sajtópört, hisz ez ennek módja. - szólt megnyugtatólag a másodelnök.

- Mit? Sajtópört? Még csak az kellene, hogy én, Csemegi Károly, valóságos belső titkos tanácsos az esküdtszéktől könyörögjek elégtételt. Oh nem, kedves kolléga, nekem nem kell a sajtópör.

- Tehát fegyveres elégtételt akarsz? - szólt mosolyogva Szabó Miklós.

Csemegi [...] erre igy szólt:

- Nem kell nekem sem esküdtszék, sem fegyveres elégtétel, nekem fegyelmi vizsgálat kell. Igenis, fegyelmi vizsgálatot kérek Wolf Vilmos dr., a szerkesztő s Günther Antal dr., a cikk szerzője ellen. Kérlek végy fel velem jegyzőkönyvet, de rögtön.

- Fegyelmi vizsgálat! - kiáltott fel meglepetten Szabó Miklós, hisz ez képtelenség. A büntető törvénykönyv...

- Mit nekem büntető törvénykönyv - vágott közbe Csemegi -, én arra nem adok semmit. Csak vedd fel a jegyzőkönyvet, a többit majd elvégzem én."

Szabó Miklós hiába figyelmeztette Csemegit, hogy blamázs lesz a dologból, ő nem tágított. A Kúria másodelnöke felvette hát a jegyzőkönyvet, amelyet másnap felterjesztett az igazságügy-miniszterhez további intézkedésre.

Az Igazságügyminisztériumban "nagy szenzációt keltett a jegyzőkönyv" és sokáig tanácskoztak, hogy mit tegyenek vele. Voltak, akik azt indítványozták, hogy "oda kell ajándékozni a nemzeti muzeum ritkasággyüjteményének", de a többség azon a véleményen volt, hogy Kozma Sándor kir. főügyészhez kell azt elküldeni, "hadd törje ő a fejét valami expediensen". Így Csemegi panasza a kir. főügyészhez került, aki szintén "megcsodálta a kodifikátor urnak saját szerzeményű törvényeiben való tájékozatlanságát, s hogy lehetőleg titok maradjon ez a blamázs [...] ", azt indítványozta, hogy a panasz a Kúria irattárában "örök nyugalomra helyeztessék el".[43]

Az ügy érdekessége, hogy 1909. március 28-án, amikor az Ügyvédek Lapjafennállásának huszonöt éves jubileumát ünnepelte, a történet ismét előkerült. Wolf Vilmos elmondása szerint a mérges Csemegi egyenesen a Kúria elnökéhez, Perczel Bélához fordult. És minthogy 1909-ben éppen Günther Antal volt az igazságügy-miniszter, "módjában áll tehát, hogy lerázza az ellene tett fegyelmi följelentés aktáiról az évtizedes port és az ügyet mint illetékes fórum elintézze."[44]

Az 1880-as években egy konkrét eset kapcsán Csemegi Vajkay Károllyal, a budapesti kir. ítélőtábla elnökével folytatott polémiája keltett nagyobb feltűnést. "A polémia, amelyben Vajkay sok ügyességet fejtett ki, Csemeginek »Egység és többség« cime alatt irt hatalmas cikkével végződött s köztük múló feszültséget hagyott vissza.[45]

Vajkay jó szivét s gyöngéd fölfogását, de igazságszeretetét is jellemzi, hogy később ő kereste a kiengesztelést ellenfelével."[46]

* * *

Nyugalomba vonulása után Csemegi "Múzeumkerti sétáiban talált üdülést", az utolsó időben azonban kellemetlen fülzúgás kínozta. 1899 februárjában influenzában betegedett meg, és ágyban fekvő beteg lett. "Betegsége súlyosbodott tüdőgyulladással és orbánccal. Korányi [Frigyes] és Janny [Gyula] tanárok a háziorvosokkal többször meglátogatták a beteget, ki folyton gyógyult; a tüdőgyulladás és orbánc csaknem elmúlt már. Tegnapelőtt azonban a betegen ismét nagy láz vett erőt, az orvosok megállapították megint a tüdőgyulladást s menthetetlennek nyilvánították."[47] Csemegi Károly 1899. március 18-án halt meg.

* * *

Vámbéry Rusztem, "Csemegi egyik ifjú követője" így jellemezte őt: "Ugy az elnöki székben, mint a szakgyűléseken hallatott fölszólalásaiban nyugodtan, izgatottság nélkül folyt ajkáról a beszéd. Látszott rajta, hogy nem keresi a forma tökéletességét; de gondolatainak értéke önkénytelenül is díszbe öltöztette szavait. Alacsony termetű, hideg arczú ember volt és mégis, mikor egyszer-másszor élénkebben szólt az elnöki székből, alakja szemlátomást nőtt s hangjának fokozódó melegsége ellenállhatatlan erővel férkőzött be a hallgatók szívébe. Csemegit aránylag kevesen ismerték; barátai kevesen voltak; a népszerűségtől távol állott, részint magába vonuló természete miatt, részint mert mindig rendületlenül hirdette az igazságot, bár tudta, hogy az igazság nem igen, vagy nem mindig népszerű. Nem hajtott fejet meghunyászkodásból a hatalom előtt; de nem kereste a tömeg kegyeit sem; mert nem volt semmiben sem kisszerű."[48]

1926-ban a Csemegi-centenárium alkalmából pedig így írt róla: "Történelmi távlatból tekintve, Csemegi Károly megérdemli, hogy majdan egy emlékéhez méltóbb kor megemlékezzék róla. Nem volt lángoló géniusz, [...] az is túlzás, hogy külföldi tudós társaságok ünnepelték, mert hisz írásai csupán magyarul jelentek meg, de arra se szolgált rá, hogy az Akadémia megtagadja tőle azt a csekély kitüntetést, amelyet a jogtudomány apró mesterembereinek megadott vagy hogy Szilágyi Dezső mellőzze a Kúria másodelnöki székének betöltésénél. Ha nagyfokú hiúsága miatt nem is sorozható a nagy emberek közé, mégis kiváló tehetségű, gerinces ember volt, kora jogi műveltségének az átlagot messze meghaladó képviselője, jeles debatter és a törvényszerkesztésnek széles látókörű művésze. És mindenekelőtt a magyar kulturális fénykornak bátor harcosa minden abszolutisztikus törekvéssel szemben, aki az egyéni szabadság magna chartajával ajándékozta meg nemzetét."[49] ■

- 571 -

JEGYZETEK

[1] MIKSZÁTH Kálmán: Csemegi és munkái, Vasárnapi Ujság, 1903. november 29., 50. évf., 48. szám, 789. o.

[2] Uo.

[3] Csemegi Károly özvegye meghalt, Budapesti Hírlap, 1906. szeptember 6., 26. évf., 244. szám, 9. o.

[4] HAJNAL Hugó: Csemegi Károly, Jogtörténeti Értekezések 29. (sorozatszerk. MEZEY Barna), Budapest, 2013. Gondolat Kiadó, 31. o.

[5] Uo. 14. o.

[6] Csemegi Károly, Budapesti Hírlap, 1899. március 19., 19. évf., 78. szám, 1. o.

[7] Csemegi Károly (1826-1899), Vasárnapi Ujság, 1899. március 26., 46. évf., 13. szám, 197. o.

[8] Csemegi Károly, Budapesti Hírlap, 1899. március 19., 19. évf., 78. szám, 1. o.

[9] Csemegi Károlyról, Uj Idők, 1899. március 26., 5. évf., 18. szám, 273. o.

[10] Csemegi Károly (1826-1899), Vasárnapi Ujság, 1899. március 26., 46. évf., 13. szám, 198. o.

[11] EÖTVÖS Károly: Csemegi Károlyról, In: EÖTVÖS Károly: Magyar alakok, Budapest, 1909. Révai Testvérek Irodalmi Intézet, 175. o.

[12] Főrendiházi napló, 1875. II. kötet, 1876. április 8. - 1878. június 29., 125. országos ülés, 1878. április 10.

[13] Csemegi Károly, Fővárosi Lapok, 1881. szeptember 20., 18. évf., 213. szám, 1259. o.

[14] Csemegi Károly emlékezete, Magyar Jogászegyleti Értekezések, XIX. kötet, 1. füzet, Budapest, 1899. 14. o.

[15] Csemegi Károly (1826-1899), Vasárnapi Ujság, 1899. március 26., 46. évf., 13. szám, 198. o.

[16] V. S.: Csemegi mint kodifikátor és törvényhozó, Jogtudományi Közlöny, 1899. március 31., 34. évf., 13. szám, 99. o.

[17] EDVI ILLÉS Károly: A tudós hagyatéka, Budapesti Hírlap, 1899. március 24., 19. évf., 83. szám, 2. o.

[18] Magyar jogtudós kitüntetése, Fővárosi Lapok, 1888. január 1., 25. évf., 1. szám, 5. o.

[19] HU-MNL-OL-K27-18780907, Minisztertanácsi jegyzőkönyvek, 13-14. o.

[20] EDVI ILLÉS Károly: Csemegi Károly, Jogászok és államférfiak, Jogállam, 1902. 1. évf., 9. füzet, 717. o.

[21] Csemegi Károly emlékezete, Magyar Jogászegyleti Értekezések, XIX. kötet, 1. füzet, Budapest, 1899. 15. o.

[22] Csemegi Károly, Budapest Hírlap, 1899. március 19., 19. évf., 78. szám, 2. o.

[23] MIKSZÁTH Kálmán: Az én kortársaim, Budapest, 1904. Athenaeum Rt., 147. o.

[24] EÖTVÖS 1909. 182. o.

[25] Uo. 183. o.

[26] Képviselőházi napló, 1892. XIV. kötet, 1893. november 9. - november 29., 252. országos ülés, 1893. november 20., 249-250. o.

[27] A m. kir. Állami Számvevőszék jelentése az 1899. évi zárszámadásról, Budapest, 1900. Magyar Királyi Államnyomda, 383. o.

[28] A magyar jogászegylet, Fővárosi Lapok, 1879. április 2., 16. évf., 76. szám, 370. o.

[29] Csemegi Károly, Fővárosi Lapok, 1878. június 15., 15. évf., 136. szám, 673. o.

[30] A belső titkos tanácsosi méltóság, Fővárosi Lapok, 1882. december 16., 19. évf., 289. szám, 1803. o.

[31] MIKSZÁTH Kálmán: Az én kortársaim, Budapest, 1904. Athenaeum Rt., 146. o.

[32] Csemegi Károly, Budapesti Hírlap, 1899. március 19., 19. évf., 78. szám, 1. o.

[33] EDVI ILLÉS Károly: A tudós hagyatéka, Budapesti Hírlap, 1899. március 24., 19. évf., 83. szám, 3. o.

[34] Uo.

[35] Uo. 1. o.

[36] Uo. 3. o.

[37] Dr. Günther Antal, Vasárnapi Ujság, 1907. február 10., 54. évf., 6. szám, 101-102. o.

[38] Dr. IMLING Konrád: A IV. szakosztály tárgyalásai, Jogtudományi Közlöny, 1879. november 7., 14. évf., 45. szám, 355. o.

[39] Uo.

[40] Dr. Günther Antal, Vasárnapi Ujság, 1907. február 10., 54. évf., 6. szám, 101-102. o.

[41] A VII. magyar jogászgyűlés, Jogtudományi Közlöny, 1879. október 24., 14. évf., 43. szám, 344. o.

[42] GÜNTHER Antal: "A kegyetlen tanács", Ügyvédek Lapja, 1887. február 12., 4. évf., 7. szám, 1-2. o.

[43] Csemegi kudarca, Budapesti Hírlap, 1887. szeptember 8., 7. évf., 247. szám, 7. o.

[44] Csemegi és Günther, Budapesti Hírlap, 1909. április 1., 29. évf., 77. szám, 21. o.

[45] Csemegi "Egység és többség" című írása a Magyar Igazságügyben jelent meg. De ezzel a vita nem zárult le: a Jogtudományi Közlöny 1886. március 26-i számában (21. évf., 13. szám, 97-111. o.) közölte Csemegi "Eszmei halmazat és magánlaksértés" című tanulmányát, amelyben a szerző V. K. (azaz Vajkay Károly) A jog 8. számában megjelent "bírálatára" rendkívül részletesen reagált.

[46] Vajkay Károly †, Pesti Hírlap, 1893. augusztus 17., 15. évf., 226. szám, 5. o.

[47] Csemegi Károly halála, Budapesti Hírlap, 19. évf., 78. szám, 1899. március 19., 5. o.

[48] Csemegi Károly (1826-1899), Vasárnapi Ujság, 1899. március 26., 46. évf., 13. szám, 198. o.

[49] VÁMBÉRY Rusztem: Csemegi Károly, Századunk, 1926. 1. évf., I. kötet, 216. o.