Ibolya Tibor[1]: A nyomozás határidejéről (Fontes, 2015/3-4., 30-32. o.)

A 2015. február 11. napján a Kormány által elfogadott új büntetőeljárási törvény koncepciója többek között lényeges irányelvként nevesíti és így az új törvénytől kifejezetten elvárja, hogy annak nyomán a büntetőeljárás lefolytatása a korábbiaknál gyorsabban és egyszerűbben történjék. A vitathatatlanul jogos célkitűzés mellett ugyanakkor az is megfogalmazásra került, hogy az 1998. évi XIX. törvényben (továbbiakban hatályos Be.) néhol fellelhető álgaranciákat, mint a nevezett irányelvek ellen ható szabályokat az új törvényből ki kell iktatni. Álláspontom szerint többek között ilyen álgarancia a hatályos Be.-ben a nyomozás határidejének meghosszabbításával kapcsolatos szabályok többsége, amelyek ugyanakkor jelentős munkaterhet generálnak a nyomozó hatóságoknál és az ügyészségen is.

Mára bebizonyosodott, hogy az ügyészi nyomozás felügyelet és vádelőkészítés hagyományos eszközei - különösen a bűnügyileg legfertőzöttebb Budapesten[1] - nem elégségesek ahhoz, hogy a nyomozó hatóságokat minden ügyben időszerű és szakszerű munkára késztessék. Az ügyészség átiratokban megnyilvánuló erőfeszítései ellenére a nyomozások kisebb tárgyi súlyú bűncselekmények esetén is sokszor elhúzódnak, amelynek oka nem is elsősorban a nyomozó hatóság szakszerűtlensége, hanem az ügyek száma és az előadók száma közötti antagonisztikus ellentét. Ennek a belátása az alapja annak, hogy a helyzet javítására az új törvényben megoldást keressünk.

Az ügyészség eredményként állítja be - és az is -, hogy az ügyek elhúzódnak ugyan, de a határidő fegyelem példás, a nyomozó hatóságok a nyomozás határidejének meghosszabbítására irányuló előterjesztéseiket időben megteszik, nincsenek olyan nyomozati cselekmények, amelyek végrehajtásakor nem áll rendelkezésre határidő. Az ügyészség ezen elvárása alapvetően helyes, hisz a törvényen alapul, a gyakorlati megoldására kidolgozott intézkedések pedig kiválóan működnek.

Ugyanakkor az ügyészség mint szervezet, nem vesz tudomást arról a tényről, hogy a rendőr-kapitányságokon zömmel tapasztalatlan és sokszor motiválatlan, hivatástudattal nem feltétlenül rendelkező, viszont rendkívül leterhelt emberek dolgoznak, akik azért, hogy az ügyészség fenti elvárásának eleget tudjanak tenni, munkaidejük nagy részét a nyomozások határidejének meghosszabbítására irányuló előterjesztések megírásával töltik, a tényleges nyomozati-vizsgálati munkára egyre kevesebb idejük jut. Elmondható ugyanez a képzett és hivatástudattal rendelkező ügyészekről is, hisz az ő napi tevékenységük egyre nagyobb részét is a határidők meghosszabbítása, illetve az erre irányuló felterjesztések megírása jelenti. Ez a tulajdonképpen formális intézkedés - hisz a határidőt gyakorlatilag szinte mindig meghosszabbítjuk -vált az elsőfokú ügyészi tevékenység legfontosabb fokmérőjévé és lassan már ott tartunk, hogy a határidő hosszabbítás elméleti és gyakorlati kérdései külön ügyészségi diszciplínát alkotnak.[2]

Fentieket alátámasztják a Fővárosi Főügyészség (és az alárendelt járási szintű ügyészségek) érkezési statisztikájának utóbbi öt éves adatai is:

- 30/31 -

Jól látható, hogy míg a nyomozások határidejének meghosszabbítására irányuló előterjesztések száma dinamikusan növekszik, addig a vádemelési javaslattal befejezett ügyek száma, öt évre visszamenően kisebb mértékben ugyan, de csökken, amiből az az okszerű következtetés is levonható, hogy a nyomozások illetékességi területünkön (is) elhúzódnak.

A nyomozás határidejének hatályos szabályozása a következő:

176. § (1) A nyomozást a lehető legrövidebb időn belül le kell folytatni, és az elrendelésétől, illetve megindulásától számított két hónapon belül be kell fejezni. Ha az ügy bonyolultsága vagy elháríthatatlan akadály indokolja, vagy e törvényben elrendelt eljárási cselekményt kell elvégezni, a nyomozás határidejét az ügyész legfeljebb hat hónappal, ha ez a határidő letelt, az ügyészség vezetője legfeljebb a büntetőeljárás megindításától számított egy év elteltéig meghosszabbíthatja.

(2) Egy éven túl a felettes ügyészség vezetője, két éven túl a legfőbb ügyész jogosult a nyomozás határidejének meghosszabbítására. Ha a nyomozás meghatározott személy ellen folyik, a meghosszabbítás legfeljebb a gyanúsítottnak a 179. § (1) bekezdése szerinti kihallgatásától számított két évig terjedhet, kivéve, ha a legfőbb ügyész a 193. § (3) bekezdése alapján a nyomozás időtartamát az engedélyben meghatározott időpontig meghosszabbította.[3]

(3) Ha az ügyész nyomoz, a nyomozás határidejét az ügyészség vezetője legfeljebb a nyomozás elrendelésétől számított egy év elteltéig, azt követően a (2) bekezdésben meghatározott határidőig a felettes ügyészség vezetője, illetve a legfőbb ügyész hosszabbíthatja meg.

(4) A nyomozás határidejének meghosszabbításáról rendelkező határozat ellen nincs helye panasznak.

A nyomozás általánosan irányadó két hónapos határidejét az 1973. évi I. törvény (továbbiakban régi Be.) eredetileg szovjet mintára egy hónapban szabályozta azzal, hogy három hónapon túl azt csak a legfőbb ügyész hosszabbíthatta meg. A gyakorlati jogalkalmazók már akkor is berzenkedtek a törvény ilyen jellegű szabályozása ellen, formalizmust és bürokratikus akadályokat emlegettek,[4] amelyet a jogalkotó végül az 1987. évi IV. törvény 73. § (2) bekezdésével - többek között a gyorsítás indokával (!) 1988. január 1-jei hatállyal hatályon kívül helyezett, így az eredeti közbülső határidők kikerültek a törvényből, a régi Be. 1989. december 31-ig nem tartalmazott ilyen határidőt a nyomozással kapcsolatban. Ez nem jelentette azt, hogy a nyomozásnak egyáltalán nem volt határideje, a régi Be. ekkor hatályos szövege szerint a nyomozást elrendelő határozatban kellett rendelkeznie a nyomozó hatóságnak vagy ügyészi nyomozás esetén az ügyésznek a nyomozás határidejéről. A már a hatálybalépése előtt is erőteljesen kritizált,[5] ügyészi kontroll nélküli, parttalan, sőt akár hónapokig nyomozási cselekmény nélkül folytatott "nyomozást" lehetővé tevő megoldás nyilvánvalóan kudarcra ítéltetett, ezért egy újabb módosítás 1990. január 01. napjától hatályba léptette a jelenleg is használt két hónapos alaphatáridőt, amit a legfőbb ügyész akkor hat hónapon túl hosszabbíthatott meg. A jelenlegi megoldás tehát eredetileg pártállami gyökerű megoldáson alapszik, még akkor is, ha az időközben hatályba léptetett módosítások a nyomozás határidejét - a gyanúsítástól számított kétéves abszolút határidő beiktatásával - a jogállami keretek felé terelték.

A csak látszólag érdektelen jogtörténeti összefoglalót azért tartottam fontosnak megemlíteni, mert meggyőződésem szerint az eljárási formalizmus elleni küzdelem kudarcából tanulnunk kell az új Be. megalkotása érdekében is. Az időszerűség fogalmát a hatékonyság érdekében ugyanis - annak előrebocsájtásával és helyeslésével, hogy az abszolút, a nyomozásnak annak elrendelésétől számított végső határidőt szabó törvényi szabályozás jogállami követelmény - át kell értékelnünk. Nyilvánvaló, hogy vannak olyan ügykategóriák, amelyek nyomozásához eleve nem lehet elegendő két hónap, illetve az ügyek száma - ami tény - és az előadók száma - ami szintén tény - okvetlenül kihatással kell, hogy legyen a feldolgozott ügyek számára, még kisebb tárgyi súlyú, viszonylag egyszerű ténybeli és jogi megítélésű ügyek esetén is, bárhol nyomozzák azokat az országban. Az időszerűséget ezért nem lehet önmagában értelmezni és értékként feltüntetni. Az időszerűség akkor érték, valami akkor gyors vagy lassú, ha van mihez viszonyítani. Egy lopás vétségének hat hónapos vizsgálata kívülről nézve bizonyosan nem gyors (időszerű), de ha az előadó kezén 300 másik ügy is van, lassúnak sem nevezhető, objektíve akár időszerűnek is mondható.

Az időszerűségre tehát - különösen a kisebb tárgyi súlyú "tucat" ügyekben, amelyekből országos szinten több tízezer van egyszerre folyamatban - addig, amíg a nyomozó hatóságok létszámhelyzete és szakmai színvonala nem javul, úgy kell tekintenünk, hogy annak lényeges befolyásolására az ügyészségnek nincs eszköz a kezében, mert az arra ténylegesen ható tényezők (az ügyek és az előadók száma) a vádhatóság által változtathatatlanok. A határidő meghosszabbításának kizárólagos ügyészi joga nem ilyen eszköz, a hosszabbítások "automatizálása" pedig bizonyosan nem az, ezért a hatályos törvényben írt relatív nyomozási határidők az álgaranciák közé tartoznak. Ráadásul a nyomozási határidő meghosszabbításának indoka a "tucat" ügyekben jelenleg sem "az ügy bonyolultsága", hisz ezek az ügyek nem bonyolultak, hanem az "elháríthatatlan akadály", amely a fentiekből következően nem más, mint a nyomozó hatóság leterheltsége. Ezt az indokot, amely nem egy konkrét ok, hanem egy általánosan kialakult helyzet következménye az ügyészségi gyakorlat még úgy is elfogadja (hisz a nyomozás határidejét az első két hónap elteltével szinte kivétel nélkül meghosszabbítják), hogy a már hivatkozott EMLÉKEZTETŐ 269.1.) pontja szerint az nem lehet a nyomozás meghosszabbításának indoka. Ez azonban csak törvényt rontó gyakorlat, amelyet egy olyan szabályozással kellene felváltani, ami a vázolt anomáliát megnyugtató módon kiküszöböli, egyben figyelembe veszi az adott konkrét ügy sajátosságait, felderítésének és bizonyításának jogi és kriminalisztikai nehézségeit.

- 31/32 -

A még csak koncepció szintjén körvonalazódó új büntetőeljárási törvény reményeim szerint különbséget fog tenni egyszerű és bonyolult megítélésű bűnügy között, hisz a hatályos Be. egyik - elsősorban az időszerűségre kiható - negatívuma pont az, hogy nem tud hatékonyan különbséget tenni ügy és ügy között. Szilárd meggyőződésem, hogy az ügyek ilyen irányú megkülönböztetése egy következetesen végiggondolt és szabályozott törvényben az időszerűség nagyfokú javulásával, vagyis az eljárás gyorsabb lefolytatásával járna. Ennek a koncepciónak a része a nyomozás határidejének problematikája is azzal, hogy az elérendő cél az ismételt határidő hosszabbítások számának csökkentése, ideális esetben megszüntetése, hisz az ismételt hosszabbítások kiiktatása önmagában jelentős adminisztrációs munkateher csökkenést okozna.

Az új büntetőeljárási törvényben ezért a nyomozás határidejére az elrendeléstől, illetve a megindulástól számítottan kellene határozott időt biztosítani - ez vétség esetén két év, bűntett esetén három év lehetne - és ezen az időn belül szabhatna az ügyész az ügy sajátosságainak figyelembe vétele mellett közbülső határidő(ke)t. Mivel a nyomozás iratait az ügyész bármikor bekérheti, - illetve a NETZSARU rendszer használatával manapság már akár online is ellenőrizheti - a nyomozás folyamatosan figyelemmel kísérhető. Olyan további automatizmusok beépítésével, mint pl. az egy éve gyanúsítás nélkül folyamatban lévő nyomozások kötelező ügyészi bemutatása és jelentés az eredménytelenség okairól megakadályozná a nyomozó hatóság esetleges semmittevését. Ennek legerősebb gátja azonban az az abszolút nyomozási határidő, amelynek hiánya volt az oka az 1988-1989 között a nyomozó hatóságnál bekövetkezett anarchiának. Természetesen egy ilyen rendszerben az ügyészségi előadónak az eddiginél nagyobb felelőssége lenne a folyamatosság biztosításában. A nagyobb felelősségvállalás azonban a jelenleginél elvárhatóbb lenne, hisz a határozatok és indítványok megírásának elmaradásával több idejük lenne az ügyészeknek az ügy érdemi megismerésére, a nyomozó hatóság tagjainak instruálására.

Erre egyébként már csak azért is szükség lenne, mert a nyomozó hatóság és az ügyészség alapvetően eltérően értelmezi egy ügy feldolgozását, ami a nyomozó hatóság esetében csak statisztikai eredményességet jelent. Tény, hogy a nyomozó hatóságnál eredménynek számít, ha az előadók kezén minél kevesebb ügy van, ebből következően a vezetők szervezeti érdekből űzik-hajtják az előadókat annak érdekében, hogy az ügy vádemelési javaslattal minél hamarabb megküldésre kerüljön az ügyészségre. Ennek köszönhetően az ügyek sokszor szakmailag nincsenek rendesen feldolgozva, amelynek eredménye csak további bizonyítási cselekmények elvégzését elrendelő ügyészi intézkedés lehet, tehát a "gyors" aktafeldolgozás végső soron elhúzódó nyomozást eredményez, ez azonban már az adott nyomozó hatósági vezetőket nem feltétlenül érdekli, hisz ilyenkor a nyomozási határidő is meghosszabbításra kerül. Ugyanakkor ennek az ellenkezője is ismeretes, amikor az ügy előadója egyéni érdekből azért nem fejezi be a nyomozást, mert az adott időszakra vonatkozó statisztikai elvárásokat már teljesítette és "spájzol", vagyis így készül a következő statisztikájára. A nyomozások (és így az egész büntetőeljárás) szakszerű és időszerű lefolytatása érdekében ezért paradigmaváltásra lenne szükség a nyomozó hatóságoknál a statisztikai szempontok alapvető átgondolásával.

Ennek megfelelően a nyomozó hatóságok szakmai eredményességét az jellemezhetné legjobban, hogy az általuk nyomozott és az ügyészségnek vádemelési vagy egyéb javaslattal megküldött ügyek hány százalékában történt a javaslatnak megfelelő ügyészi intézkedés. Ahol a nyomozó hatóság javaslata és a konkrét ügyészi intézkedés eltérő, ott magas színvonalú szakmai munkáról és eredményességről eleve nem beszélhetünk.

Az ismertetett elveknek megfelelő szabályozás esetén lehetségessé válna a határidő hosszabbítás törvényesen oly módon, ami ténylegesen az ügyek előre vitelét és nem "a határidő meghosszabbítása a határidő hosszabbításért! szemléletű ügyfeldolgozást célozza, ráadásul azonnali munkateher csökkenéssel járna a nyomozó hatóságnál és az első és másodfokú ügyészségeknél egyaránt. ■

JEGYZETEK

[1] Budapesten követik el a magyarországi bűncselekmények kb. egynegyedét (a vagyon elleni és gazdasági bűncselekmények esetén ez kb. 30%), így a főváros adatai igencsak reprezentatív mintának tekinthetők.

[2] A nyomozási határidő meghosszabbításának elméleti és gyakorlati kérdéseit a Legfőbb Ügyészség Ig. 507/2014. Legf. Ü. számon kiadott "Emlékeztető"-je (EMLÉKEZTETŐ) két oldalon keresztül tárgyalja.

[3] A határidő ebben az esetben is csak maximum 90 nappal hosszabbítható meg.

[4] Bócz Endre: Szakmai vita a büntető jogszabályok módosításáról. In: Kriminológiai Közlemények, Budapest, 1987. 19.p.

[5] Cséka Ervin: A büntetőeljárási jogalkotás jelentősége, büntetőeljárás jogunk módosítása és a törvényességi garanciák. In: Jogtudományi Közlöny, 1988. november 593-600. p.