Az Igazságügyi Minisztérium Ket.-Helpdesk felületére (www.ket.kormany.hu) rendszeresen érkeznek megkeresések az általános hatósági eljárásjogi szabályozásra vonatkozóan olyan hatósági ügyintézők avagy ügyfelek részéről, akik bizonytalanok a jogszabályok tartalmában, vagy éppen ügyük iránt érdeklődnek. Ilyen - elsőre talán egyszerűnek tűnő, de - szerteágazó kérdéseket felvető megkeresésben egy ügyfél a közigazgatási hatóság illeték, illetve díjvisszafizetési kötelezettségével kapcsolatban kereste meg az Igazságügyi Minisztériumot.
A kérdés arra irányult, hogy mi a követendő eljárás, amennyiben a hatóság a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 33/A. §-a alapján nem intézkedik az illeték vagy igazgatási szolgáltatási díj visszafizetéséről egy ingatlannyilvántartási ügyben.
1. Az ingatlan-nyilvántartási eljárásokban, az ingatlannyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI. törvényben foglalt eltérésekkel, elsődlegesen a Ket. szabályait kell alkalmazni.
A Ket. 33/A. § (1) bekezdése, az ügyfelek jogainak védelme érdekében kötelezővé teszi az eljárási illeték, illetve díj ügyfélnek való visszafizetését, amennyiben a hatóság a rá irányadó ügyintézési határidőt, az ügyfélnek, és az eljárás egyéb résztvevőjének fel nem róható okból túllépi. Abban az esetben pedig, amikor az ügyintézés időtartama az irányadó ügyintézési időtartam kétszeresét meghaladja, a megfizetett illeték, illetve díj kétszeresét kell visszafizetnie a hatóságnak.
A hatóság kötelezettségét nem érinti, ha az ügyfél az illeték vagy díj megfizetése alól részben vagy egészben mentesült. Ilyen esetben az ügyfél által meg nem fizetett részt a hatóság a központi költségvetésnek fizeti meg.[1]
A hatóság, a fizetési kötelezettséget megállapító döntés jogerőre emelkedését követő nyolc napon belül fizeti vissza az illetéket az ügyfél számára.[2] Ez a rendelkezés, kizárólag az egész eljárás lefolytatására irányadó ügyintézési határidő jogtalan túllépésének esetére vonatkozik.
Fentiek alapján, az illeték-, illetve a díj visszatérítése iránt, nem az ügyfélnek, hanem a hatóságnak kell intézkednie hivatalból.
A fentebb leírt kötelezettségeit a hatóság két módon mulaszthatja el. Egyrészt akkor, amikor a döntés meghozatalakor nem rendelkezik az ügyintézési határidő túllépésének jogkövetkezményeiről, másrészt akkor, ha rendelkezik ugyan, de az ügyintézési határidő elmulasztását követően, nem intézkedik az illeték-, illetve a díj visszafizetése iránt. Ezekben az esetekben a következő jogintézmények, eszközök állnak az ügyfelek rendelkezésére.
2. A jogorvoslati határidőn belül, a határozatokkal szemben minden esetben helye van önálló jogorvoslatnak, míg a végzések ellen csakis akkor, ha azt törvény lehetővé teszi. Például önálló fellebbezéssel is megtámadható a kérelmet érdemi vizsgálat nélkül elutasító, illetve az eljárást megszüntető végzés.
A jelen ügy szempontjából két releváns kérelemre induló jogorvoslati eljárás a Ket. 97. § (2) bekezdése értelmében a fellebbezési eljárás és a bírósági felülvizsgálat.
2.1. Fellebbezésnek a döntés közlésétől számított tizenöt napon belül van helye és annál a hatóságnál kell előterjeszteni, amelyik a sérelmezett döntést hozta. Mindenképpen indokolni kell, és nem lehet olyan új tényre, körülményre hivatkozni, amelyről már a döntés meghozatala előtt is tudomása volt az ügyfélnek. A fellebbezést követően a hatóság vagy saját hatáskörében eljárva megállapítja, hogy jogszabálysértő a döntése - ekkor a döntését módosítja, vagy visszavonja - vagy felterjeszti a fellebbezés elbírálására jogosult hatósághoz.[3]
- 41/42 -
2.2. Bírósági felülvizsgálatra akkor kerülhet sor, ha törvény a fellebbezést kizárja, vagy ha az ügyfél már kimerítette a fellebbezés lehetőségét. A bírósági felülvizsgálat benyújtásának, jogszabálysértésre hivatkozással, az első fokú határozatot hozó hatóságnál, a döntés közlésétől számított harminc napon belül van helye.[4]
3. Amennyiben a hatóság az illeték-, illetve a díjvisszafizetésre vonatkozó kötelezettségről döntésében nem rendelkezik, a döntés kiegészítésének van helye. A döntés kiegészítésére hivatalból kerül sor. A hivatalbóliság azt jelenti, hogy az adott eljárási cselekményt az ügyfél nem jogosult kérelmezni, azonban ez nem jelenti azt, hogy ne jelezhetné a hatóságnak annak lefolytatásának szükségességét. Nincs helye a döntés kiegészítésének, ha a döntés jogerőre emelkedésétől számított egy év már eltelt, vagy az jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogot sértene. A kiegészítés ellen ugyanolyan jogorvoslatnak van helye, mint az eredeti döntés ellen volt.[5]
4. Amennyiben az ügyfél nem élt jogorvoslattal és a döntés kiegészítésére sem kerülhet sor (például annak jogszabályi feltételeinek fennállta hiányában), a döntés hivatalbóli felülvizsgálatának lehet helye. A hivatalbóli döntés-felülvizsgálatok, melyek a jelen ügy szempontjából relevánsak a döntés módosítása vagy visszavonása saját hatáskörben, valamint a felügyeleti eljárás. A hivatalbóliság értelmezése kapcsán a 3. pontban leírtak irányadók.
4.1. Ha a hatóság saját hatáskörében megállapítja, hogy a döntése jogszabályt sért, a döntését módosítja, vagy visszavonja. A hatóság erre a döntésre, egy alkalommal, legfeljebb a döntés közlésétől számított egy éven belül jogosult. A hatósági nyilvántartásban szereplő téves bejegyzést nem lehet módosítani vagy visszavonni, ha az jóhiszeműen szerzett és gyakorolt jogot sértene.[6]
4.2. Amennyiben a hatóság hivatalból a döntést nem módosítja vagy nem vonja vissza, felügyeleti eljárásnak van helye. A felügyeleti szerv, felügyeleti eljárás keretében jogosult hivatalból megvizsgálni az ügyben eljáró hatóság eljárását, illetve döntését és megteszi a szükséges intézkedéseket. Ha a hatóság döntése jogszabálysértő, akkor megváltoztatja, illetve megsemmisíti azt, és ha szükséges a hatóságot új eljárásra utasítja.[7]
5. Amennyiben a fent részletezett eljárások egyikére sem került sor, de a fenti jogintézmények jogszabályi feltételei egyébként fennállnak, következő "lépcsőfokként" a hatóság mulasztásának orvoslására irányuló felügyeleti eljárási forma kezdeményezhető.[8]
A felügyeleti eljárás ezen formája történhet mind hivatalból, mind kérelemre. Legalapvetőbb szabályai - az ingatlannyilvántartásra vonatkoztatottan - az alábbiak szerint foglalhatók össze:
- ha a hatóság a fenti eljárási és döntéshozatali kötelezettségének ügyintézési határidőn belül nem tesz eleget, úgy a felügyeleti szerv az erre irányuló kérelem megérkezésétől vagy a hivatalos tudomásszerzéstől számított nyolc napon belül kivizsgálja a mulasztás okát, és a mulasztó hatóságot az eljárás soron kívüli lefolytatására utasítja[9];
- az ismételten mulasztó hatóságtól az ügy nem vonható el, és az eljárásra más hatóság nem jelölhető ki, ha a hatóság hatásköre - többek közt - hatósági nyilvántartás vezetésére terjed ki. A hatóság legkésőbb a felügyeleti szerv utasításától számított tizenöt napon belül köteles eleget tenni elmulasztott kötelezettségének. A felügyeleti szerv az utasítással egyidejűleg fegyelmi eljárást kezdeményez a mulasztó hatóság vezetője ellen, amely kezdeményezés alapján a fegyelmi eljárás megindítása kötelező[10];
- ha az adott ügyben nincs felügyeleti szerv, vagy a felügyeleti szerv az intézkedési, eljárási kötelezettségének nem tesz eleget, az ügyfél kérelmére a közigazgatási ügyekben eljáró bíróság kötelezi a hatóságot az eljárás lefolytatására.[11]
6. A hatóság eljárási kötelezettségének elmulasztása esetén továbbá az ügyészségnek is jelezheti az ügyfél a jogsértés tényét, amely a Ket. 20. § (9) bekezdése alapján szintén közigazgatási pert indíthat a mulasztás orvoslására kötelezés érdekében.
7. A fent leírtakra tekintettel, az eljáró hatóság köteles gondoskodni az illeték, illetve a díj visszafizetéséről. Amennyiben erre nem kerül sor, az ügyfél jogorvoslattal élhet, a jogorvoslati határidő lejártát követően pedig jelezheti a mulasztást, vagy magának a mulasztó hatóságnak, vagy annak felügyeleti szervének, továbbá az ügyészségnek.
Az Igazságügyi Minisztérium Ket.-Helpdesk felületére (www.ket.kormany.hu) rendszeresen érkeznek megkeresések az általános hatósági eljárásjogi szabályozásra vonatkozóan olyan hatósági ügyintézők avagy ügyfelek részéről, akik bizonytalanok a jogszabályok tartalmában, vagy éppen ügyük iránt érdeklődnek. Ilyen, elsőre egy hatósági ügyintéző számára talán evidensnek tűnő, de a laikus ügyfél számára egyáltalán nem egyértelmű kérdés volt, miszerint van-e különbség a hatóság székhelye, illetve illetékessége között.
A közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.)
- 42/43 -
alapján a hatóság illetékességi területének és székhelyének fogalma nem feleltethető meg egymásnak.
Az illetékesség a közigazgatási hatóságok közötti földrajzi, területi munkamegosztást, a közhatalom-gyakorlás területi alapú elhatárolását jelenti. A közigazgatási bírói gyakorlat jogértelmezésében az illetékesség az azonos hatáskörű szervek közötti munkamegosztást szabályozza.[12] A joggyakorlat szerint az illetékesség annak meghatározása, hogy az adott közigazgatási hatósági ügyben az azonos hatáskörű hatóságok közül melyik jogosult eljárni.[13]
A fentiek alapján az illetékesség egy meghatározott földrajzi területen való eljárási, döntési jogosultságot, illetve kötelezettséget jelent. Erre a Ket. 20. § (1) bekezdése az eljárási kötelezettség fogalmi meghatározásánál is tételesen utal annak rögzítésével, hogy a közigazgatási hatóság a hatáskörébe tartozó ügyben illetékességi területén köteles eljárni. Az illetékességi területet rendszerint a közigazgatási hatóságot létrehozó jogi norma vagy a hatásköri szabályt tartalmazó ágazati jogszabály határozza meg.[14]
Az illetékességi ok az a tény, körülmény, amellyel összefüggésben a jogszabály meghatározza, hogy az azonos hatáskörű hatóságok közül melyik jár el a konkrét ügyben. Az illetékesség meghatározásának elvi alapja, hogy az illetékességi szabályoknak biztosítaniuk kell a közhatalom-gyakorlás hézagmentességét, mely szerint minden hatósági ügyben lennie kell legalább egy hatóságnak, amely jogosult és egyben köteles az adott eljárás lefolytatására, a közérdek védelmére és érvényesítésére. Az illetékesség meghatározásának gyakorlati szempontja emellett megköveteli, hogy a konkrét ügy tekintetében annak a hatóságnak az illetékességét kell rögzíteni, amely a tényállás tisztázását a hatékonyság és a gyorsaság követelményeivel összhangban a legmegfelelőbben tudja elvégezni.
A Ket. 47. § (1) bekezdése szerint a hatóság a székhelyén lakcímmel nem rendelkező személyt csak akkor idézheti a székhelyére, ha ezt jogszabály írja elő, vagy azt az érintett személy kéri, valamint ha az eljáró hatóság székhelyét előnyösebben érheti el a meghallgatni kívánt személy, mint azt a legalsóbb fokú hatóságot, amelynek székhelyén lakik vagy tartózkodik; egyébként a hatóságnak a legalsóbb fokú hatóságot kell megkeresnie az érintett meghallgatása érdekében.
A hatóság székhelyének fogalmára vonatkozóan a magyar jog nem rögzít általános definíciót, ugyanakkor a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény a jogi személyekre egységes szabályozást ad, így a jogi személy székhelyére vonatkozóan is tartalmaz definíciót, mely szerint a jogi személy székhelye a jogi személy bejegyzett irodája, ahol a jogi személynek biztosítania kell a részére címzett jognyilatkozatok fogadását és a jogi személy jogszabályban meghatározott iratainak elérhetőségét. A hatóság alapadatait (pl. székhelyének címét) - az illetékességi területtől eltérően - jogszabálynak nem minősülő közjogi szervezetszabályozó eszköz (pl. alapító okirat, szervezeti és működési szabályzat) rögzíti.[15]
Az Igazságügyi Minisztériumhoz érkezett egy olyan megkeresés, amelyben kérdésként merült fel, hogy a közszolgálati tisztviselőkről szóló 2011. évi CXCIX. törvény (a továbbiakban. Kttv.) 102. § (3) bekezdése[16] alapján a szülői pótszabadság a gyermek születésének, illetve a tizenhatodik életév betöltésének évében a Kttv. 106. § (3) bekezdésére[17] figyelemmel teljes mértékben vagy arányosítva illeti meg a kormánytisztviselőt.
A Kttv. 101. § (1) bekezdése alapján a kormánytisztviselőt évi huszonöt munkanap alapszabadság illeti meg. Az alapszabadságon felül, a kormánytisztviselőnek, különböző jogcímeken pótszabadság is jár, ezek közé tartozik a Kttv. 102. § (1) bekezdése szerinti szülői pótszabadság, mely alapján a kormánytisztviselőnek a tizenhat évesnél fiatalabb egy gyermeke után kettő, két gyermeke után négy, kettőnél több gyermeke után összesen hét munkanap pótszabadság jár. A Kttv. 102. § (3) bekezdése szerint a szülői pótszabadságra való jogosultság szempontjából a gyermeket először a születésének évében, utoljára pedig abban az évben kell figyelembe venni, amelyben a tizenhatodik életévét betölti.
A Kttv. szülői pótszabadságra vonatkozó szabályának eredete a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvényig[18] (a továbbiakban: régi Mt.) vezethető vissza, mely ebben a tekintetben háttérjogszabályként szolgált a köztisztviselők jogállásáról szóló 1992. évi XXIII. törvény, és közvetve a kormánytisztviselők jogállásáról szóló 2010. évi LVIII. törvény vonatkozásában. A Kttv. kodifikációja során a jogalkotó megszüntette a régi Mt. háttérjogszabály funkcióját, viszont több jogintézményt is átemelt belőle - köztük a szülői pótszabadságra vonatkozó rendelkezéseket is. Ennek megfelelően
- 43/44 -
az átemelt rendelkezések értelmezése igazodik a korábbi szabályozáshoz - mely változatlan tartalommal a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvényben is megtalálható.
Az MK 100. számú állásfoglalása alapján a szülői pótszabadság arányosítására nincs lehetőség. "Az Mt. 132. §-ának (2) bekezdésének szabályai nem teszik a pótszabadságra jogosultság előfeltételévé a teljes évnek munkaviszonyban, illetve munkában töltését. Ehhez képest a pótszabadságra jogosultság azt a munkavállalót is teljes egészében megilleti, aki év közben szült, vagy pl. a gyermekgondozási szabadságról év közben tér vissza, illetve év közben kerül a munkáltatóhoz. A pótszabadság arányosításának tehát abban az évben, amikor a kiskorú született, vagy amikor a 16. életévét betöltötte, e címen nincs helye" A 4/2016. (III. 21.) KMK vélemény "hatályon kívül helyezte" az MK 100. számú állásfoglalását, de az arányosítás kapcsán nem változott meg az értelmezési gyakorlat[19].
A fentiek alapján értelmezésünk szerint a szülői pótszabadság arányosítására a Kttv. nem ad lehetőséget, a Kttv. 106. § (3) bekezdése szerinti arányosítást a Kttv. 101. § (3)-(7) bekezdése[20] szerinti pótszabadságok meghatározásánál kell alkalmazni.
A nemzetközi bűnügyi jogsegélyről szóló 1996. évi XXXVIII. törvény (a továbbiakban: Nbjt.) 2017. január 1-jével hatályba lépett új szabályozása bizonyos feltételek mellett lehetővé teszi Magyarország területén állandó lakóhellyel rendelkező magyar állampolgár kiadatását. Egy konkrét jogeset kapcsán merült fel, hogy e szabály nem ütközik-e a visszaható hatály tilalmába a jogszabály-módosítás hatálybalépését megelőzően elkövetett bűncselekmények tekintetében. E kérdéskörrel kapcsolatban a háttérszabályok értelmezése, elemzése útján a következő tájékoztatás volt adható.
1. Az Nbjt. 13. §-ának új (2) bekezdése szerint Magyarország területén állandó lakóhellyel rendelkező magyar állampolgár kiadatására is lehetőség van, ha a büntetőeljárás átvétele nem lehetséges, a szóban forgó bűncselekmény minkét állam joga szerint egy évi vagy hosszabb szabadságvesztéssel büntetendő és a külföldi állam hozzájárul, hogy a terhelt kérelmére a vele szemben kiszabott szabadságvesztést Magyarországon hajtsák végre. Mindenekelőtt ki kell emelni, hogy - amint ezt a szakaszhoz fűzött indokolás is rögzíti - e (2) bekezdés szerinti kiadatásra kizárólag a büntetőeljárás lefolytatása végett kerülhet sor, aminek a következők miatt van jelentősége. A visszaható hatály tilalma a büntetőjog területén elsősorban a nullum crimen sine lege és a nulla poena sine lege elvekkel összhangban értelmezhető. Előbbi szerint senkit sem lehet bűnösnek nyilvánítani olyan cselekmény miatt, ami az elkövetéskor a hazai vagy a nemzetközi jog szerint nem volt bűncselekmény, utóbbi értelmében pedig nem szabható ki súlyosabb büntetés, mint amely a bűncselekmény elkövetésekor alkalmazható volt. Ezen elvek tehát a büntető anyagi jogban gyökereznek, míg a kiadatás alapvetően egy eljárási kérdés. A kiadatási eljárás során a megkeresett állam feladata a kiadatás feltételeinek vizsgálata, míg a bűncselekmény elkövetésének bizonyítása, a bűnösség vizsgálata a megkereső állam hatásköre. A nemzetközi bűnügyi jogsegély, azon belül pedig a kiadatás célja az államok közötti együttműködés biztosítása, a hatékonyabb felderítés és az eljárás eredményesebb lefolytatása a büntetőügyekben. Ahogy az Nbjt. 13. § (2) bekezdését beiktató módosító törvény indokolásából is kiderül, a módosításra az államok büntetőigényének minél szélesebb körű érvényesítése érdekében került sor. E szabály tehát az államok szuverenitását érintő joghatósági (nemzetközi hatásköri) szabályozásként értelmezhető, mely a mindenkori szuverén diszkrecionális rendelkezése körébe tartozó felségjognak tekinthető, az közvetlenül alanyi jogot nem érint, a büntetőjogi felelősségre vonás tartalmát nem befolyásolja, azt ugyanis a büntető anyagi normák szabályozzák, melyek kapcsán egyébként is garanciális követelményként érvényesül a kettős inkrimináció, tehát a felelősségre vonás alapja mind az állampolgárság szerinti, mind pedig a kiadatást kérő országban a bűncselekmény elkövetéskor hatályos norma kell legyen.
E körben érdemes kiemelni, hogy a visszaható hatályú jogalkotás megállapítása csupán akkor lehetne lehetséges, ha már kialakult jogviszonyok utólagos megváltoztatása következne be. Ez azonban szintén nem valósul, és nem is valósulhat meg, mivel a kiadatás kérelem benyújtásával jön létre az erre irányuló jogviszony, ezt megelőzően az nem létezett, így a kérelem benyújtásakor hatályos jogszabály alkalmazása nem vet fel alkotmányos aggályokat. A bűncselekmény elkövetésének időpontja a büntető anyagi jogi, a bűncselekmény elbírálásának időpontja pedig a büntető eljárásjogi jogviszonyok esetében irányadó. A nemzetközi bűnügyi jogsegély keretében végrehajtott kiadatás - ahogy a fentiekben már rögzítésre került - nem büntető anyagi, hanem büntető eljárásjogi jogintézménynek tekinthető, melynél az alkalmazandó szabály szempontjából az eljárási cselekmény megtörténtének ideje a meghatározó, így a kiadatás kapcsán is a kérelem benyújtásának időpontja bírhat relevanciával.
2. A jogalkotásról szóló törvény szerint a visszaható hatály tilalma alapján a jogszabály hatályba lépése előtti időre nem állapíthat meg kötelezettséget, nem tehet terhesebbé, valamint nem vonhat el vagy korlátozhat jogot, és nem nyilváníthat valamely magatartást jogellenessé. Az Nbjt. kérdéses szakasza esetén ezek egyike sem áll fenn, hiszen a kiadatás nem kötelező, nyilvánvalóan nem nyilvánít valamely magatartást jogellenessé, és nem korlátoz jogot sem, lévén a kiadatás
- 44/45 -
alóli mentesülés nem alanyi jog. Az, hogy a magyar állampolgárt ne adják ki külföldi állam részére nem értelmezhető az állampolgárságból eredő státuszjogként, alkotmányos alanyi jogként. Az Alkotmánybíróság szerzett és alkotmányosan védett jogoknak elsősorban szociális jogosultságokat minősítette eddigi gyakorlatában (ilyenek voltak a nyugdíjak, az anyák számára a társadalombiztosítás keretében nyújtott, illetve olyan ellátások, amelyek a társadalombiztosítási jogviszony létét feltételezik, valamint a terhességi gyermekágyi segély és a családi pótlék). Ezeken felül szerzett jogként került elismerésre az Alkotmánybíróság gyakorlatában a nemzeti jelképek használatára való, hosszú ideje fennálló jog, az eladott tüzelőanyag után igényelhető fogyasztói árkiegészítésre vonatkozó igény, valamint a rövid távú adókedvezmények. Az Alkotmánybíróság gyakorlatában tehát a szerzett jogok védelme elsősorban vagyoni, egzisztenciális jellegű egyéni döntésekkel összekapcsolható jogintézmények esetén merült fel: az Alkotmánybíróság gyakorlatának irányai alapján a kiadatás szabályainak változása egyértelműen nem ítélhető meg a szerzett jogok védelme alapján. Így az állampolgársági alapon megtagadott kiadatás nem az állampolgárt megillető jogként értelmezhető, hanem az állam szuverenitásának védelmeként, amelyről ez utóbbi szükség esetén akár le is mondhat.
3. Fentiek mellett érdemes megvizsgálni az uniós szabályozást is. Az európai elfogatóparancsról és a tagállamok közötti átadási eljárásról szóló 2002/584/IB számú kerethatározat (a továbbiakban: kerethatározat) 32. cikkében szereplő átmeneti szabályok szerint a kerethatározat átültetési határidejét (2004. január 1.) követően beérkezett kiadatási kérelmekre a kerethatározat rendelkezései az irányadók, kivéve ha a tagállam az elfogadáskor ettől eltérő nyilatkozatot tett. A tagállamok többsége nem élt ezzel a lehetőséggel, ezért a kerethatározat attól függetlenül alkalmazandó a tekintetükben, hogy a bűncselekményt mikor követték el, tehát jelentősége csak a kiadatási kérelem benyújtási időpontjának van. Ezzel áll összhangban a Bíróság C-296/08. PPU. sz. ügyben, előzetes döntéshozatali eljárás során hozott ítélete. A kérdéses ügyben a kiadatási eljárással kapcsolatos jogszabályi környezet változása lehetővé tette, hogy a nemzeti bíróság a korábbi, a kiadatást a bűncselekmény elévülése okán megtagadó döntését az egyezményi környezet változása miatt felülvizsgálja és így a már elévültnek minősített cselekmény tekintetében is lehetősége nyílt a kiadatásra. A Bíróság ítéletének 80. pontja ezzel kapcsolatban hangsúlyozza, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az eljárási szabályokat általában a hatálybalépésükkor folyamatban lévő jogvitákra is alkalmazni kell. Kiemeli továbbá, hogy bár a kerethatározat rendelkezései egy meghatározott időpont (2004. január 1.) után benyújtott kérelmekre vonatkoznak, de ezek vonatkozásában az új szabályozás hatálybalépésének időpontját megelőzően elkövetett cselekményekkel kapcsolatosan is alkalmazandók. A konkrét ügyben tehát a Bíróság megállapította, hogy nem sérti a visszaható hatály tilalmát még az sem, ha az új szabályozás olyan ügyben teszi lehetővé a kiadatást, amely korábban anyagi jogi akadály (elévülés) miatt nem volt lehetséges. Ebből látható, hogy az uniós szabályozás és bírósági gyakorlat sem tartja a visszaható hatály tilalma alá tartozónak, ha például a kiadatásra vonatkozó rendelkezéseket a hatálybalépésüket megelőzően elkövetett cselekményekkel kapcsolatban alkalmazzák, még abban az esetben sem, ha anyagi jogi szabályokat is érintő változás történt a jogszabályi környezetben.
4. Végül hangsúlyozni kell, hogy a kiadatás szabályozása számos olyan garanciális elemet tartalmaz, amely azt hivatott biztosítani, hogy a kiadatás következtében a bűncselekményért külföldön jogerősen elítélt magyar állampolgár helyzete semmilyen szempontból ne legyen rosszabb, mintha ügyét magyar bíróság bírálta volna el. Így például az Nbjt. 13. § (2) bekezdése értelmében a kiadatás végrehajtása esetén a külföldi államnak hozzá kell járulnia ahhoz, hogy a terhelt kérelmére a vele szemben kiszabott jogerős végrehajtandó szabadságvesztés büntetést vagy más szabadság elvonással járó intézkedést Magyarországon hajtsák végre.
Ezzel kapcsolatosan további biztosíték, hogy a külföldi ítélet érvényét magyar bíróságnak el kell ismernie. Az Nbjt. 47. § (1) bekezdése alapján a külföldi bíróság jogerős ítélete a magyar bíróság ítéletével akkor azonos érvényű, ha az elkövetővel szemben külföldön folyamatban volt eljárás, valamint a kiszabott büntetés, illetve alkalmazott intézkedés nem ellentétes a magyar jogrenddel. Az Nbjt. 48. §-a szabályozza azt az esetet, amikor a terheltre nézve magyar jogtól eltérő szankció kerül kiszabásra. Ennek megfelelően a (2) bekezdés szerint, amennyiben bíróság eljárása során megállapítja, hogy az elítéléshez a magyar törvény alapján milyen jogkövetkezmények fűződnek. Ha a külföldi bíróság ítéletében kiszabott büntetés vagy intézkedés nem teljes mértékben egyeztethető össze a magyar törvénnyel, a bíróság határozatában a magyar törvény szerint állapítja meg az alkalmazandó büntetést vagy intézkedést úgy, hogy az a lehető legnagyobb mértékben megfeleljen annak a büntetésnek vagy intézkedésnek, amelyet a külföldi bíróság kiszabott, és - a végrehajtásra vonatkozó kérelem esetén - ennek megfelelően rendelkezik ezen büntetés vagy intézkedés végrehajtásáról. A (3) bekezdés érvényesíti a nulla poena sine lege elvét és leszögezi, hogy az alkalmazandó büntetés vagy intézkedés megállapításánál a bűncselekmény elkövetésekor hatályban lévő törvény szerint kell eljárni; ha az alkalmazandó büntetés vagy intézkedés megállapításakor hatályban lévő magyar törvény szerint a cselekmény már nem bűncselekmény, vagy enyhébben bírálandó el, akkor az új törvényt kell alkalmazni.
Szintén külön jelentőséggel bír a kiadatási eljárás során a specialitás szabálya, amely szerint a kiadott személy csakis a kiadatása előtt elkövetett olyan cselekménye miatt üldözhető, amelyre nézve a kiadását kérték, és amelyre nézve azt engedélyezték. Biztosítani kell továbbá, hogy a kiadott személy a vele szemben a kiadatását követően lefolytatott büntetőeljárás vagy büntetés végrehajtásának befejezése után elhagyhatja a megkereső állam területét.
5. Összegzésként elmondható, hogy az Nbjt. vizsgált szakasza - elsősorban a szabályozás tárgyára figyelemmel - nem ütközik a visszaható hatály tilalmába és egyéb alkotmányossági problémát sem jelent. Ezt a megállapítást az uniós joggyakorlat is alátámasztja. A jogalkotó mindezen túl részletes
- 45/46 -
garanciális szabályok révén is biztosítja, hogy a kiadott személy a külföldön lefolytatott eljárás esetén se kerüljön hátrányosabb helyzetbe, mint az, akit Magyarországon ítéltek el.
A büntetőeljárások során alkalmazott közvetítői eljárás, a helyreállító igazságszolgáltatás legfontosabb magyarországi eszközeként már 10 éve dinamikusan működő jogintézmény.
A közvetítői feladatokat a megyei és fővárosi kormányhivatalok speciálisan képzett pártfogó felügyelő állami tisztviselői végzik. A mediációban a sértett és az elkövető fél egy olyan folyamatban vehetnek részt, amely során a történtek tisztázásán keresztül, egymás meg- és elismerésén túl együttműködve rendezhetik konfliktusukat és hozhatják létre konszenzusos megoldásukat. Megállapodásukat egy olyan jóvátételi forma köré építhetik fel, amely egyaránt figyelembe veszi a sértett szükségleteit és az elkövető lehetőségeit.
A büntetőügyekben lefolytatott közvetítői eljárások befejezését követően előfordulhat, hogy a folyamatban lévő büntetőügyben vagy más eljárásban a nyomozó hatóság, az ügyészség, illetve a bíróság a közvetítői ügyben eljáró mediátort tanúként idézi a közvetítői tevékenysége során tudomására jutott tényre, adatra, illetve körülményre vonatkozóan. Ennek kapcsán kérdésként merült fel, hogy a büntető ügyekben alkalmazható közvetítői tevékenységről szóló 2006. évi CXXIII. törvény (továbbiakban: Bktv.) titoktartásra vonatkozó rendelkezéseinek esetében alkalmazható-e a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) 82. § (1) bekezdés c) pontja, azaz a közvetítő a tanúvallomást megtagadhatja, kivéve, ha a külön jogszabály szerinti jogosult a titoktartási kötelezettsége alól felmentette?
A közvetítő titoktartási kötelezettsége, illetve az alóli felmentését érintő kérdésben, álláspontom szerint, a Bktv. titoktartásra vonatkozó 3. § (5)-(6) bekezdéseinek indokolása az irányadó az alábbiak szerint:
A közvetítőt titoktartás terheli az e tevékenységével összefüggésben tudomására jutott tények, körülmények, adatok tekintetében, ez összefügg a Be. azon rendelkezésével, hogy a terhelt és a sértett közvetítői eljárás során tett, az eljárás alapjául szolgáló cselekményre vonatkozó nyilatkozata bizonyítási eszközként nem használható fel. A rendelkezés indokai közül ki kell emelni, miszerint ez is annak biztosítását szolgálja, hogy a sértett és a terhelt között a megállapodás létrejöttének folyamata közben kialakulhat egy a büntetőeljáráshoz képest bizalmasabb viszony, ezzel azonban nem élhet vissza egyetlen hivatalos szerv sem. A titoktartási kötelezettség garanciális elem mind a sértett, mind a terhelt számára.
A Bktv. indokolása alapján a titoktartási kötelezettség alóli felmentésre - véleményem szerint - kizárólag a felek jogosultak, és a közvetítői eljárás jellegéből adódóan valamennyi fél részéről szükséges a hozzájárulás megadása a Be. 82. § (1) bekezdés c) pontjával összhangban, figyelembe véve azt, hogy a Bktv. 3. § (6) bekezdése értelmében a közvetítő titoktartási kötelezettsége a közvetítői tevékenység megszűnése után is fennáll.
Mindezekre tekintettel amennyiben adott ügyben az eljáró hatóság a közvetítőt tanúként idézi, tájékoztatni kell a hatóságot a közvetítőt terhelő titoktartási kötelezettségről a Bktv. 3. § (5)-(6) bekezdéseiben foglalt, illetve az ahhoz fűzött indokolás szerint, valamint kérelmezni kell, hogy a hatóság a tájékoztatás alapján tekintsen el a közvetítő tanúkénti meghallgatásától.
A Be. 82. § (3) bekezdése alapján a tanúvallomás megtagadásának jogosságáról az eljáró hatóságnak kell döntenie. A hatóság eljárása során szerzi be a titoktartási kötelezettség alóli felmentésre jogosultak (közvetítői eljárásban a résztvevő felek) nyilatkozatait. A közvetítő csak abban az esetben köteles tanúvallomást tenni, amennyiben mind a két fél nyilatkozata a titoktartási kötelezettség alóli felmentésről szól.
* * * Az Igazságügyi Minisztérium állásfoglalásai, jogértelmezései az Alkotmánybíróság 60/1992. (XI. 17.) AB határozata értelmében kizárólag szakmai tájékoztatás érdekében készültek, azoknak bíróságra vagy más hatóságra nézve kötelező ereje nincs. * * * ■
JEGYZETEK
* Az Igazságügyi Minisztérium állásfoglalásai, jogértelmezései az Alkotmánybíróság 60/1992. (XI. 17.) AB határozata értelmében kizárólag szakmai tájékoztatás érdekében készültek, azoknak bíróságra vagy más hatóságra nézve kötelező ereje nincs.
[1] 33/A. § (2) A hatóság (1) bekezdés szerinti fizetési kötelezettségét nem érinti, ha az ügyfél az illeték vagy díj megfizetése alól részben vagy egészen mentesült; ilyen esetben a hatóság az összeget az ügyfél által meg nem fizetett rész arányában a központi költségvetésnek - az államháztartásért felelős miniszter által közzétett számlaszámra - fizeti meg. Ha az eljárás lefolytatásáért az eljárás megindítására irányuló kérelmet benyújtó ügyfél jogszabály alapján nem köteles illeték vagy díj fizetésére, úgy a hatóság az illetékekről szóló törvény szerinti általános tételű eljárási illetéknek megfelelő összeget, illetve ennek kétszeresét fizeti meg a központi költségvetésnek.
[2] 33/A. § (3) Az (1), illetve a (2) bekezdés szerinti összeget a hatóság saját költségvetése terhére a fizetési kötelezettséget megállapító döntés jogerőssé válásától számított nyolc napon belül fizeti vissza az ügyfél számára, illetve fizeti meg a központi költségvetésnek.
[3] Ket. 98. §, 99. §, 102. §.
[4] Ket. 109. §; a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény 330. § (2) bekezdés.
[5] Ket. 81/B. § (2) és (4) bekezdés.
[6] Ket. 114. § (1)-(3) bekezdés.
[7] Ket. 115. § (1) bekezdés b) pont, (2) bekezdés.
[8] Ket. 115. § (1) bekezdés a) pont.
[10] Ket. 20. § (4) bekezdés.
[11] Ket. 20. § (6) bekezdés.
[12] Főv. Ít. 2.Kpkf.50.513/2009/6.; Legf. Bír. Kfv.VI.37.071/2011/4.
[13] Főv. Ít. 4.Kpkf.51.167/2010/2.
[14] Pl. a fővárosi és megyei kormányhivatalokról, valamint a járási (fővárosi kerületi) hivatalokról szóló 66/2015. (III. 30.) Korm. rendelet 2. § (1) bekezdése alapján a megyei kormányhivatal illetékessége a székhelye szerinti megyére, a fővárosi kormányhivatal illetékessége Budapest főváros területére, a Pest Megyei Kormányhivatal illetékességi területe pedig Pest megyére terjed ki.
[15] Pl. a Pest Megyei Kormányhivatal alapító okirata szerint annak székhelye: 1052 Budapest, Városház u. 7.
[16] 102. § (3) A pótszabadságra való jogosultság szempontjából a gyermeket először a születésének évében, utoljára pedig abban az évben kell figyelembe venni, amelyben a tizenhatodik életévét betölti.
[17] 106. § (3) Ha a szabadság mértékét érintő változásra év közben kerül sor, akkor a kormánytisztviselő számára a szabadság arányos része jár.
[18] 132. § (2) A munkavállalónak a tizenhat évesnél fiatalabb
a) egy gyermeke után kettő,
b) két gyermeke után négy,
c) kettőnél több gyermeke után összesen hét
munkanap pótszabadság jár. A pótszabadság szempontjából a gyermeket először a születésének évében, utoljára pedig abban az évben kell figyelembe venni, amelyben a tizenhatodik életévét betölti.
[19] "Az MK 100. számú foglalásban rögzítetteket a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény szabályozza, az állásfoglaláshoz képest eltérő tartalommal [Mt. 294. § (1) bekezdés h) pont ha) és hb) alpontok]. Ezért az állásfoglalás hatályon kívül helyezése indokolt."
[20] Besorolástól függő pótszabadság, vezetői pótszabadság, a föld alatt állandó jelleggel, illetve az ionizáló sugárzásnak kitett munkahelyen dolgozó kormánytisztviselőt megillető pótszabadság, a kettős egészségi ártalomnak kitett munkakörben foglalkoztat megillető pótszabadság.
Visszaugrás
