Megjelent végre a várva várt kommentár az alkotmányról. Az eredeti koncepció szerint Sólyom László egyedül írta volna meg, de belátta, hogy ez a vállalkozás nem végezhető el egy szakmai közösség támogatása nélkül, és maga köré gyűjtött egy fiatal alkotmányjogászokból álló csapatot. Sólyom elnökké választása után azonban a már beindult invenciózus vállalkozás vezető nélkül maradt. Az elkészült kéziratok dacára kétségessé vált, hogy folytatódik-e projekt. Végül Jakab András vállalkozó kedve és lendülete mentette meg az ügyet, de ez egyben át is rendezte a szerzői gárdát és a kommentár karakterét. Az eredeti csapatból többen visszaléptek vagy lényegesen kevesebbet vállaltak, Jakab pedig elsősorban a technikai és szervezési munkában állhatott Sólyom helyére, a vállalkozás szellemi vezető nélkül maradt. Ez azonban a szerkesztő érdemeit nem csökkenti: ha nehezen is, de sikerült minden paragrafushoz szerzőt találni és koordinálni ezt a példátlanul sokszerzős vállalkozást. A két vaskos kötet súlya és kiállítása önmagáért beszél. Az alkotmányjogi irodalom egy új minőséget teremtő műve született meg. Ebben döntő része van annak, hogy Jakab nem engedett a Sólyom-féle szakmai követelményekből, és a szerzőktől a magyar szakirodalom teljes feltárására épülő, a releváns európai és tengerentúli alkotmányos gyakorlatokra tekintettel lévő fejezeteket várt el. Az, hogy a kommentár alapvetően meg is megfelel ezeknek az elvárásoknak, nagyon jótékony hatással lehet a magyar alkotmányjogi diskurzus fejlődésére.
A kommentár szakmai célkitűzése világos: egy olyan időtálló fogalmi háló megteremtése, amelynek segítségével a hatályos alkotmány és a hozzá kapcsolódó alkotmánybírósági gyakorlat értelmezése elvégezhető. Olyan német kommentárok a példaképei, amelyek nem terjedelmükkel, hanem meggyőző érvelésükkel képesek befolyásolni a gyakorlatot. Röviden: a hazai közjogi gondolkodást megújító rendszeres dogmatika kialakítása volt a cél.
A fenti célkitűzésekhez átgondolt technikai és olvasószerkesztői koncepció is társul. Ennek köszönhetően a kommentár ebben a tekintetben valóban új minőséget teremtett, ezt minden elfogultságunkkal együtt állíthatjuk.
A rendszeres dogmatikához azonban a magas szintű technikai szerkesztés még nem elég. Már a Sólyom-kommentár előkészületeihez kapcsolódó pár monográfia kapcsán felhívtuk a figyelmet arra, hogy egyáltalán nem magától értetődő, hogy egy ilyen nagy vállalkozás nem az alapelveket és a dogmatikai kérdéseket tisztázó munkával kezdődik. A német példához hozzátartoznak azok az elméleti és dogmatikai viták is, amelyek egy kommentár konceptuális terét megteremthetik (Fundamentum, 2004/4, 156). A kommentár végül megvalósult, a stratégiai fejezetek sokszor pályakezdő tudósjelöltek által megírt változatát jobban eltalálhatja ez a kritika.
Az, hogy az ilyen jellegű bírálatoknak lehet alapjuk, már a kötetet bevezető írások is sejtetni engedik. Ahogy Jakab is megfogalmazza: "A koherens fogalmi rendszer kiépítésének követelménye több különféle elemből áll össze. Az első és legnyilvánvalóbb elem az ellentmondás-mentesség. Ennél azonban többet is elszoktunk várni. Egyrészről azt, hogy a fogalmi rendszer (amelynek kiépítése nem lehet értéksemleges) olyan legyen, amely összhangban van a politikai közösség alapvető értékeivel" (36. oldal). Azt mondhatjuk tehát, hogy egy jó dogmatikának nemcsak magyarázó, hanem igazoló funkciói is vannak. Mit jelent ez a követelmény az alkotmány értelmezésével kapcsolatban? Erről Jakab már kevésbé világosan beszél. Egyfelől azt hangsúlyozza, hogy az alkotmányértelmezés a törvényértelmezés speciális esete, azonban véleménye szerint a jogértelmezés e két esetét nem érdemes elválasztani egymástól. "Az tény, hogy az alkotmányokban nagyobb arányban vannak elvont és általános rendelkezések, de ez csak annyit jelent, hogy bizonyos módszereket többször kell használnunk. Az éles különbség azonban mítosz, amely egyúttal káros is, hiszen a hagyományos dogmatikai kereteken kívül helyezné az alkotmánybírósági tevékenységet, és így ellenőrizhetőségét nehezítené" (9. oldal). A kommentár 115. oldalán Győrfi Tamás azonban már azt az álláspontot képviseli, hogy az alkotmány és a rendes törvények között van egy olyan alapvető különbség, amely értelmezési nehézségek forrása is lehet. Érdemes ezt hosszabban is idézni: "Az állam alapvető tulajdonsága, hogy autoritásigényt támaszt polgáraival szemben. Vagyis azt várja el tőlük, hogy tartsák be törvényeit, még akkor
- 91/92 -
is, ha azokat helytelennek tartják vagy éppen ellenkeznek az érdekeikkel. A modern alkotmányok azon a feltevésen alapulnak, hogy ez az autoritásigény nem magától értetődő, hanem igazolásra szorul. Az alkotmánynak tehát nemcsak az a funkciója, hogy létrehozza azokat az intézményeket, amelyek autoritásigényeket támasztanak, s nemcsak az, hogy az alapvető jogok és kötelezettségek katalógusával világossá tegye az általa támasztott autoritásigény kiterjedésének főbb paramétereit, hanem az is, hogy megkísérelje legitimálni ezt az autoritásigényt. E tekintetben az alkotmány különleges státussal rendelkezik a jogrendszerben. Míg a többi jogszabály által támasztott kötelességek igazolásához az alkotmányra lehet utalni, az alkotmány saját maga kénytelen explicitté tenni azokat a legitimációs elveket, amelyekre támaszkodik. Az alkotmány éppen ezért nemcsak a cselekvéseket közvetlenül vezérlő regulatív normákat vagy intézményeket létrehozó konstitutív normákat tartalmaz, hanem olyan elveket is, amelyek egyik csoportba sem sorolhatók. Ezek az elvek azonban nem fölöslegesek csak azért, mert sem közvetlen magatartásvezérlő, sem intézménykonstituáló szerepük nincs: legitimációs funkciót töltenek be. A többi normához fűződő viszonyukat pedig úgy ragadhatjuk meg, hogy azok igazoló elveiként szolgálnak. Úgy viszonyulnak a többi szabályhoz, mint igazoló elv az igazolt szabályhoz. Indokokat szolgáltatnak arra, hogy meghatározott intézményeket hozzunk létre, illetve meghatározott magatartásokat jogokkal védjünk vagy kötelezettségként írjunk elő" (115. oldal).
Az alkotmány alapelveinek az értelmezése tehát abban különbözik a polgári törvénykönyv vagy a büntetőeljárás-jogi törvény alapelveinek az értelmezésétől, hogy az utóbbiak értelmezéseit az alkotmány mércéihez kell igazítani. Ezeket az elveket nem lehet az alkotmányos elvektől függetlenül kifejteni. Az igazoló erejüket az alkotmány elveiből merítik. A jogrendszer igazolására alkalmas mércéknek a kialakítása az, ami megkülönbözteti az alkotmány értelmezését a törvények értelmezésétől. Az, hogy ezt Jakab nem látja olyan "élesen", többek között annak is köszönhető, hogy a jogértelmezés olyan módszertani felfogása mellett cövekelt le, amely felől nehezen közelíthetők meg a demokratikus alkotmányok értelmezési problémái. "...azt vizsgáljuk meg, hogy egy olyan (szükségszerűen) rövid szövegből, mint egy alkotmány, az értelmezési fogások miféle repertoárjával lehet a legtöbb jelentést kihozni. [...] Ezekkel az értelmezési módszerekkel egy, az Alkotmány puszta szövegénél jelentősen kifinomultabb fogalmi rendszer (dogmatika) alkotható meg, amely a jövőbeli esetek megoldását segíti" (6. oldal). "A dogmatika tehát olyan, mint egy félkész termék, amelyből szükség esetén bármikor készterméket (azaz esetmegoldást) csinálhatunk. Mint a gondos házigazda, aki hűtőszekrényét a jövőre gondolva feltölti félkész ételekkel, olyan a jó jogtudós, aki a jövőbeli jogalkalmazási szituációra előre felkészülve dogmatikai rendszert épít ki" (36. oldal). Ehhez a módszertani felfogáshoz néha meghökkentően közhelyes elméleti eszmefuttatások társulnak, például: "A jogi módszertan a jogértelmezés eredménye tekintetében tehát valahol a teljes (objektív) bizonyosság és a teljes (szubjektív) önkény között lebeg" (7. oldal). Részben a fentieknek is köszönhetően meglehetősen erőtlen marad az a javaslata, hogy az alkotmányértelmezés legmegfelelőbb módszere az objektív teleologikus értelmezés, a legfontosabb összefüggések ugyanis feltáratlanul maradtak, amelyek az alkotmányértelmezői koncepció mélységeit megadhatnák. A dogmatika akarásához tehát nem párosul meggyőző dogmatikai koncepció. Ez azért szomorú, mert a magyar jogi diskurzusban az utóbbi években kifejezetten élénk és színvonalas viták folytak erről, és nem egy szerző révén a Jakab felfogásánál ígéretesebb és összetettebb koncepció is megfogalmazódott már a dogmatika szerepéről (lásd például Bódig Mátyás, Győrfi Tamás, Szilágyi Péter vagy Szabó Miklós írásait).
Ezek alapján azt mondhatjuk, hogy az alkotmányjogi jogdogmatika annak köszönhetné meggyőző erejét, hogy képes releváns és igazolt gyakorlati elvek fényében elemezni és értékelni az alkotmányból fakadó igényeket. Ez egyfelől az alkotmányos elvek (például az egyenlő méltóság elve, jogállamiság, népszuverenitás, demokrácia stb.) megalapozását igényli, másfelől pedig azoknak az általános fogalmaknak a tisztázását (például érvényesség, kötelezettség, jogosultság), amelyek segítségével egy dogmatikai álláspontot ki lehet alakítani. Az igazolási és konceptuális jogelméletek által megtámogatott fogalmakra lehet ráfűzni az alkotmányos igényeket megvilágító vagy értékelő fogalmakat. De ahhoz, hogy ez sikeres legyen, tisztában kellene lenni az alkotmányon alapuló jogi igényeink természetével. Ha ez nem világos számunkra, akkor lehetnek bármilyen kifinomult módszereink, semmit nem fogunk megérteni általuk.
A könnyűnek találtatott bevezető dacára ez a kommentár nem fukarkodik a gondolatokkal, és hogy van-e bennük rendszer, azt majd a kritikusok megítélik. A Fundamentum folyóirat ugyanis az őt megillető figyelemben kívánja részesíteni az elkészült kommentárt, és szakmai profiljának megfelelően elsősorban az alapjogi részeket véteti tüzetesebb vizsgálat alá szerzőivel. E bírálatok közül az első már olvasható ebben a rovatban. ■
Visszaugrás
