A bírói út - mint a jogviták rendezésének államilag elismert és támogatott módja - társadalmi rendeltetését csak akkor tudja betölteni, ha a jogviták eldöntése gyors és egyszersmind jogilag megalapozott. E kettős igény szorításában a magyar polgári eljárásjogi kódex a polgári perek ésszerű határidőn belül történő befejezésének követelménye megfogalmazásában az ezredfordulón kataklizmaszerű változáson ment keresztül, melynek gazdasági-társadalmi és alkotmányjogi-nemzetközi jogi eredői voltak.
Vitathatatlan tényként jelentkezett életünk és a kommunikáció felgyorsulása. A globalizáció a tér kiszélesedésével és az idő felpörgésével járt együtt, mindez pedig hatással volt az élet minden szférájára, így a gazdaság területére is. A gazdasági forgalom biztonságához fűződő kiemelt társadalmi érdek viszont megkívánta a peres eljárások gyors lefolyását. A XXI. századi társadalmi körülmények között a jogviták rendezésének elhúzódása jogos társadalmi indulatok forrásává vált. De nemcsak a közvélemény ez irányú elvárásával találta magát szembe a jogalkotó.
A globális faluvá szélesedő világban hazánknak nemzetközi kötelezettségeit is teljesíteni kellett. A magyar Országgyűlés az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdette az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló egyezményt (továbbiakban: Római Egyezmény). Az Egyezmény 6. cikkének (1) bekezdése szerint "Mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a törvény által létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen, nyilvánosan és ésszerű időn belül tárgyalja, és hozzon határozatot polgári jogi jogai és kötelezettségei tárgyában...". (Az Európai Unió által kidolgozott alkotmánytervezet alapjogi chartája a VI, cím 11-47. cikk alatt ezzel egyező megfogalmazásban tartalmazza a tisztességes tárgyaláshoz való jogot.1) Az egyezményben rögzített kötelezettségek biztosítása céljából hozták létre az Emberi Jogok Európai Bíróságát (továbbiakban: EJEB). A vállalt nemzetközi kötelezettség és a fenyegető strasbourgi marasztalás is az eljárás ésszerű időn belül történő befejezése biztosítékainak megteremtésére sarkallt.
A magyar Alkotmány ezen jogelvet csupán a jogorvoslati jog korlátozása körében említi meg: "A jogorvoslati jogot - a jogviták ésszerű időn belüli elbírálásának érdekében, azzal arányosan - a jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazatával elfogadott törvény korlátozhatja." [57. § (5) bekezdés] Az Alkotmány helyett a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény 9. §-a rögzíti, hogy "Mindenkinek joga van ahhoz, hogy bírói útra tartozó ügyét független és pártatlan bíróság tisztességes eljárás során és ésszerű határidőn belül bírálja el." Érdekes módon a Római Egyezmény 6. cikkébe foglalt más elveit az alaptörvény teljes értékűen inkorporálja: "A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el." [57. § (1) bekezdés] Nemzetközi kötelezettségeink komolyan vételét jelezné az alkotmány szövegének nemzetközi mércékhez, kútfőkhöz való igazítása. Az Alkotmánybíróság hézagpótló gyakorlatában a jogállamiság elvéből levezetett jogbiztonság elvének különös jelentőséget tulajdonított, mely értelemszerűen magában foglalja a jogviták gyors lezárásának követelményét is, hiszen az igénnyé fordult alanyi jog hosszú időn keresztül történő elvarratlanul hagyása a jogbiztonság megkérdőjeleződéséhez, megingásához vezethet.
A Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (továbbiakban: Pp.) általános részi rendelkezései közül különösen a gyorsítás szükségességét érzékelő és felvető 1995. évi LX. törvény (továbbiakban: VI. novella) és az alapgondolatot kiteljesítő 1999. évi CX. törvény (továbbiakban: VIII. novella) vonatkozó szabályait tekintem át és elemzem.
A VI. novellában jelent meg először az a törvényalkotói belátás, miszerint a felgyorsult társadalmi-gazdasági változások által létrehozott környezetben az eljárásjogok korábbi alakjukban egyre korlátozottabban tudják csak betölteni funkciójukat; ennek gyakorlati következménye, hogy a perek futamideje jelentősen meghosszabbodott, és ez már az igazságszolgáltatás működőképességét kérdőjelezte meg. Ezért olyan célirányos módosításra volt szükség, mely a gyorsítás alapgondolatát juttatja érvényre. A VI. novella - helyesen - alapelvi szintű problémaként értékelte a gyorsítás kérdését, és kijelölte annak objektív határát: más alapelvek - úgy, mint a felek egyenjogúsága, a szóbeliség, a közvetlenség ~ sértetlenül hagyása. Ugyanakkor -amint azt a jogalkotó maga is elismerte - az átütő erejű változás ezzel még nem következett be, a megejtett módosítások a gyorsítást közvetlenül nem szolgálták.
E feladat a VIII. novellára hárult, mely határozott lépéseket tett az eljárások ésszerű határidőn belül történő befejezése garanciáinak megteremtése érdekében, különösképpen azáltal, hogy határidőket írt elő a bíróságok számára azzal a céllal, hogy csökkentse a hátralék kialakulásának veszélyét, továbbá kizárja az olyan időszakokat a per életéből, amikor nem kerül sor olyan lépésre, amely közelebb juttatja a pert a befejezéshez.
A VIII. novella újraszabályozta a Pp. első, alapelvi fejezetét is. A Pp. új 2. §-a a bíróság feladatává tette, hogy a feleknek a jogviták ésszerű időn belül történő befejezéséhez való jogát érvényesítse. Az alapelvi kötelezettség címzettje a bíróság, ugyanakkor nem csupán az eljáró bíróság feladatainak teljesítését orientálja, hiszen az "ügy urait", a feleket, és a többi eljárási részvevőt is kell, hogy érintse az alapelvet komolyan vevő bíróság kötelezettségén keresztül. A bíróságnak kötelessége a maga részéről mindent megtenni, hogy a jogvita ésszerű időn belül befejeződhessék, továbbá rá kell szorítania a feleket és a per minden szereplőjét (tanú, szakértő) is arra, hogy eljárási cselekményeikkel ne késlekedjenek, a per ésszerű időn belül történő befejezését ne hátráltassák. Ez utóbbi követelmény közvetlen módon jelenik meg a Pp. 8. §-ában foglalt - később tárgyalandó - jóhiszemű joggyakorlás szintén alapelvi követelményében, és a rosszhiszemű pervitel megakadályozása kötelezettségében, valamint a kapcsolódó jogkövetkezmények alkalmazásában.
Az ésszerű időtartam meghatározásának szempontjait a jogalkotó törekedett - egyébként nagyon helyesen - az EJEB joggyakorlatában kikristályosodott kritériumok figyelembevételével meghatározni. Az emberi jogi eseti döntések kritériumrendszerének tekintetbe vétele már csak azért is felettébb célszerű, mivel az európai, harmonizáló joggyakorlatnak az felel meg, ha az elhúzódó ügyek megítélése azonos zsinórmérték szerint történik. Az EJEB az ügy egyedi körülményeinek fényében, az eset bonyolultsága, a felek magatartása, a bíróságok eljárása és a per tétje mentén ítéli meg az eljárás hosszának ésszerű voltát.2 A Pp. szövege azonban nem mindenben feleltethető meg ennek a mércének. A magyar eljárásjogi kódex szerint a per befejezésének ésszerű időtartama a jogvita tárgyát és természetét, valamint az eljárás lefolytatásának egyedi körülményeit is figyelembe véve határozható meg. Nem hivatkozhat a per ésszerű időn belül történő befejezésének követelményére az a fél, aki magatartásával, illetve mulasztásával a per elhúzódásához maga is hozzájárult. A magyar jogi megoldás e ponton a strasbourgi gyakorlattal végképp nem harmonizál. A strasbourgi joggyakorlatban ugyanis szép számmal találhatók olyan döntések,3 melyekben a bíróság megállapította a Római Egyezmény 6. cikk (1) bekezdésének sérelmét, és a fél részére kártérítést ítélt meg annak ellenére, hogy a fél magatartásával a per befejezését késleltette, de a késedelem java része a bíróságnak volt tulajdonítható.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
