A nemzetközi kereskedelmi egyezmények gyakran tartalmaznak olyan rendelkezéseket, melyek az adott szerződéstől - többnyire annak liberalizációs célkitűzéseitől - meghatározott tényállás vagy generálklauzula igazolása esetén megengedik az eltérést. Ennek tipikus esete volt a nemzetközi kereskedelmi viszonyokban a közrendre vagy közerkölcsre történő hivatkozás. A GATT már eredetileg is az efféle - sokszor átfogóan védzáradékoknak (safeguard measures) is nevezett - eszközök "csokorját" biztosította a szerződő feleknek.[1]
E lehetőségek között találjuk az általános védintézkedés kereteit kialakító GATT XIX. cikket is, amely azonban évtizedeken keresztül a kereskedelmi védelmi eszközrendszer kevésbé kedvelt, jórészt inkább mellőzött építőeleme volt. Az elmúlt tíz évben viszont az általános védintézkedés felértékelődésének lehetünk tanúi. Miközben az Uruguay-forduló lezárásáig, vagyis közel 5 évtized alatt hozzávetőleg 150 eljárást jelentettek a GATT 1947 szerződő felei,[2] addig egyedül csak az 1995-2007 közötti időszakban 159 vizsgálatot notifikáltak a WTO tagállamai,[3] melynek eredményeképpen 82 ügyben alkalmaztak ténylegesen védintézkedést.[4] Ennek fényében nem meglepő, hogy az általános védintézkedést eredetileg az EK is ritkán alkalmazta. Ebben az is közrejátszott, hogy a jogilag lényegesen pontosabban meghatározott dömpingellenes és a támogatott importtal szembeni eszköz bevezetésének anyagi jogi feltételei könnyebben igazolhatók voltak, valamint a Közösség előszeretettel nyúlt gyakorlatában "szürke zónás" intézkedésekhez (pl. "önkéntes" exportkorlátozások).
Jelen tanulmány a vonatkozó GATT-WTO-normák rövid ismertetését követően az alábbiakban azt vizsgálja majd, hogy milyen sajátosságokkal bír az általános védintézkedés közösségi jogi keretrendszere, valamint miként alakul az Európai Unió gyakorlata e területen. A vizsgálatot egyébiránt indokolttá teheti az is, hogy az általános védintézkedés anyagi s eljárásjogi keretét biztosító uniós importrendelet jelen sorok megfogalmazásakor ún. kodifikációs eljárás alatt áll, vagyis az érdemi szabályainak megtartása mellett a rendeletet a közösségi jogalkotó áttekinthetőbbé, pontosabbá kívánja tenni.[5]
- 586/587 -
1. Az általános védintézkedés megjelenése az Egyesült Államokban a New Deal hatására a '30-as években körvonalazódó külgazdaság-politikára vezethető vissza.[6] Így az első nemzetközi szerződés, mely tartalmazott általános jellegű védzáradékot, az Egyesült Államok és Mexikó között 1942-ben létrejött kereskedelmi megállapodás volt. Az egyezmény általános védintézkedésként lehetővé tette, hogy amennyiben a megállapított kötelezettségvállalások a hasonló terméket gyártó hazai termelőknek súlyos kárt okoztak, vagy azzal fenyegettek, a szerződő felek kormányai ennek elkerülése érdekében a kötelezettségvállalásokat visszavonhatták.[7] E védzáradéknak az elsődleges szerepe annak "biztonsági szelep" ("safety valve") funkciójában[8] rejlett. Gyakorlati szempontból e szabály mögött pedig az húzódott meg, hogy az inkább protekcionistának tekinthető amerikai kongresszus hozzájárulását a liberalizációs célkitűzést követő egyezményhez csak e biztonsági garancia kikötése mellett adta meg.[9] 1945-ben, amikor multilaterális kereskedelmi egyezmény kidolgozásának lehetősége jelenik meg a horizonton, a kongresszus kifejezetten kikötötte, hogy egy esetlegesen elfogadandó egyezménynek mindenképpen tartalmaznia kell majd "escape clause"-t.[10] Következésképpen az általános védintézkedés megfogalmazása multilaterális szinten először a Havannai Charta tervezetében jelenik meg 1946 őszén, és az értelemszerűen az előterjesztő Egyesült Államok igényeinek megfelelően az említett USA-Mexikó közötti bilaterális egyezmény szövegváltozatát vette alapul. Majd ezt követően az eredetileg provizórikus jelleggel elfogadott GATT 1947 megállapodásba ennek a némileg pontosított szövegváltozata került be, amely mind a mai napig meghatározza az általános védintézkedés ("emergency action" vagy a hivatalos magyar változatban: "rendkívüli intézkedés") feltételeit.
2. A GATT XIX. cikke szerint védelmi intézkedés akkor vezethető be, ha előre nem látott fejlemények vagy az egyezmény liberalizációs rendelkezéseinek végrehajtása következtében az érintett országba olyan megnövekedett mennyiségben és olyan feltételek mellett importálnak bizonyos terméket, hogy az a hazai piaci versenytársaknak jelentős kárt okoz vagy ilyen kár bekövetkeztének a veszélye áll fenn.[11] A GATT-egyezmény explicit meghatározása szerint tehát az általános védintézkedés alkalmazásának anyagi jogi feltételei a megnövekedett behozatali mennyiség, a behozatal sajátos feltételei, s a tényleges vagy potenciális kár. Implicite viszont harmadik feltételként az egyezményből kiolvasható, hogy a piaczavarás következtében kell bekövetkeznie a károkozásnak, más szóval a tényállás elemeként kell az okozati összefüggést is megjelölni.
A GATT 1947 általános védintézkedésének jogalapja eredetileg azért nem volt kielégítőnek nevezhető, mert egyfelől fontos anyagi jogi jellegű fogalmakat nyitva hagyott ("jelentős kár", "sajátos behozatali körülmények", "rendkívüli helyzet" stb.), másrészt a felek közötti konzultáció, vagy a kompenzáció elmaradása esetén az egyoldalúan alkalmazandó ellenintézkedéssel kapcsolatos viták feloldásának technikáját még nem intézményesítette. Gondolni kell itt elsősorban arra, hogy a GATT 1947 eredeti vitamegoldó mechanizmusa koordinálatlan, eljárási szempontból kevésbé meghatározott volt, így a szerződő felek közötti viták rendezését - vagy inkább szőnyeg alá söprését - nagyrészt az erőpolitika szabta meg. Ezt igazolja, hogy a védintézkedések jelentős részét fejlett ipari államok vezették be.[12] Ellenben ez a fajta szabályozatlan helyzet az olyan jórészt kiegyenlített kereskedelmi partnerek, mint az EGK és az Egyesült Államok között a le-
- 587/588 -
hető legkevésbé optimális megoldást eredményezte.[13] Ezzel is magyarázható az a bevezetőben már utalt körülmény, hogy az 1994-es reformot megelőzően a GATT szerződő felei megkísérelték elkerülni az általános védintézkedés alkalmazását. Ehelyett inkább a szelektíven is alkalmazható eszközökhöz nyúltak (pl. dömpingeljárás) vagy éppenséggel még ennél is flexibilisebb megoldást találtak: kialakítottak egy ún. "szürke zónás" eszköztárat, amely elnevezése abból eredt, hogy alkalmazásuk a multilaterális kereskedelmi szabályokkal nem volt teljesen összeegyeztethető.[14] Az e kategóriába tartozó intézkedések leggyakrabban az "önkéntes" exportkorlátozásokban, exportkorlátozó megállapodásokban vagy piacszabályozási megállapodásokban öltöttek testet.[15] Ezzel a technikával a szerződő felek valójában kikerülték a GATT-egyezmény rendelkezéseit, elsősorban a GATT XIX. cikket, mint ahogy erre az irodalomban megjelenő frappáns szójáték is utal: "escaping the escape clause".[16]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
