A francia Alkotmánytanács 2012. február 28-án hozta meg döntését az elismert népirtások tagadását büntető törvény alkotmányossági felülvizsgálatában. Ez az a törvény, amely büntethetővé tette volna az örmény népirtás tagadását, illetve jelentéktelen színben való feltüntetését.[1]
A vizsgált törvény 1 év börtönbüntetéssel és 45 ezer euró pénzbüntetés kiszabásával büntetné a büntető törvénykönyv és a francia jog által elismert népirtások tagadását vagy szélsőségesen jelentéktelen színben való feltüntetését.
Az indítványt benyújtók szerint a támadott törvény semmibe veszi az Emberi és polgári jogok nyilatkozatának 11. és 8. cikkét, tehát a szólás- és véleményszabadságot, valamint a bűncselekmények és a büntetések legalitásának elvét.
A rendelkezés az indítványozók szerint sérti az egyenlőség elvét is, mivel egyrészt csak azokról a népirtásokról rendelkezik, amelyeket a francia jog elismer, másrészt az emberiesség elleni bűntettek közül csak a népirtásokra vonatkozik. A képviselők és szenátorok szerint a törvényhozó hatalom tévesen ítélte meg saját kompetenciáját, és az Emberi és polgári jogok nyilatkozatának a hatalmi ágak elválasztásáról szóló 16., a büntetések szükségességének elvéről szóló 8. cikkét, valamint a kutatás szabadságát és a pártszabadságnak a francia Alkotmány 4. cikkében garantált elvét is sérti a törvény.
Az Alkotmánytanács utalt az Emberi és polgári jogok nyilatkozatának 6. cikkére, amely szerint "a törvény az általános akarat kifejezése". Ebből és a többi, a törvények tárgyával kapcsolatos alkotmányos rangú norma összességéből az következik, hogy - az Alkotmány által felsorolt egyes speciális rendelkezésektől eltekintve - a törvénynek az a rendeltetése, hogy szabályokat nyilvánítson ki, és ennek folytán normatív tartalommal kell bírnia.
Ezután az Alkotmánytanács a Nyilatkozat 11. cikkében foglalt véleményszabadságra és az Alkotmány 34. cikkére alapozva, amely a szabadságjogok gyakorlásával kapcsolatos szabályok törvénybe foglalását rendeli el, megállapította, hogy a törvényhozónak joga van a kommunikációs szabadságok gyakorlásának kereteit meghatározni, beleértve a joggal való visszaélés azon eseteinek kriminalizálását is, amelyek a közrendet és mások jogait sértik. Ugyanakkor, mivel a kifejezés és a kommunikáció szabadsága különösen fontos, lévén a demokrácia egyik feltétele, és más jogok és szabadságok tiszteletben tartásának egyik garanciája is egyben, a korlátozás csak akkor alkotmányos, ha a cél eléréséhez szükséges, arra alkalmas, és arányos.
Az Alkotmánytanács a döntés lényegi részében megállapította, hogy egy törvényhozói rendelkezés, amelynek célja, hogy "elismerjen" egy népirtásos bűncselekményt, önmagában nem képes olyan normatív tartalomnak a létrehozására, amely az előbbiek szerint a törvény fogalmi sajátossága. Azonban a tárgyalt törvény 1. cikke a francia jog által elismert egy vagy több népirtásos bűncselekmény megtörténtének vitatását vagy jelentéktelen színben való feltüntetését tiltja. Ezáltal a törvényhozó tiltja a cselekmény megtörténtének és népirtás-bűncselekményként történő jogi minősítésének tagadását is, amelyeket pedig korábban ő maga ismert el megtörténtként, és ő maga minősített bűncselekménynek. A törvényhozó így alkotmányellenesen sérti a szólás- és véleményszabadság gyakorlását, zárul az Alkotmánytanács lakonikus érvelése.
Lényegében tehát az Alkotmánytanács a döntését a törvények normatív tartalmának elvére alapozta, ezt az elvet pedig - már korábban - abból a rendelkezésből vezette le, amely szerint a törvény az általános akarat kifejeződése. Mivel szabadságjogok, beleértve a véleményszabadságot is, csak törvényben korlátozhatóak, a kérdés az volt, hogy normatív tartalommal bírónak minősíthető-e az örmény népirtás elismeréséről szóló törvény. Az Alkotmánytanács lényegében - a francia jogtudósok általános nézetének megfelelően - megállapította, hogy az örmény népirtás megtörténtét elismerő törvénynek nincsen normatív tartalma. így pedig a jelenleg vizsgált törvény, amely a nem normatív tartalmú elismerő törvényre hivatkozik, olyasmire alapoz büntetőjogi felelősséget (keletkeztet normatív tartalmat), amely nem "szabály", nem normatív.
A határozat kizárólag a véleményszabadságra vonatkozó indítványt bírálta el, azt is lényegében a 6.
- 97/98 -
cikk, azaz a törvénnyel szembeni - az "általános akarat"-jellegből következő - normativitáskövetelmény alapján. A törvény a szokásos - és a konkrét határozatban is jelzett - alapjogi tesztnek, úgy tűnik, már az előzetes feltételét is elbukta. Az Alkotmánytanács legalább is nem mutatott rá, hogy mely feltételnek - szükségesség, alkalmasság, arányosság - nem felelt meg a törvény, és arra is csak általánosságban utalt, hogy a közrend és mások jogai szolgálhatnak korlátozási alapként. Ha feltesszük, hogy az elismert népirtások tagadásának kriminalizálása legitim célt (közrend vagy mások jogainak védelme) szolgált, akkor nem világos, milyen más módon lehetne elérni ezt a célt.
A határozat mellett kiadott sajtóközlemény hangsúlyozza, hogy az nem érinti az örmény népirtás elismeréséről szóló törvény alkotmányosságát, mivel azt nem küldték az Alkotmánytanács elé. Hasonlóképpen a kommünikében jelzi az Alkotmánytanács, hogy a határozat nem szól a holokauszttagadást büntető ún. loi Gayssot alkotmányosságáról sem, hiszen azt sem utalták elfogadásakor az Alkotmánytanács elé.[2] Az újabb, QPC eljárásban[3] történő utólagos normakontrollra való utalását pedig a francia semmítőszék éppen tavalyelőtt akadályozta meg.[4] A különbség a loi Gayssot és a mostani törvény között annyi, hogy a loi Gayssot a londoni Chartára utal, nem pedig belső jogi normára. Azaz, a loi Gayssotban a francia törvényhozó nem pusztán egy korábban általa népirtásként elismert cselekmény tagadását kriminalizálta, hanem egy korábban a nemzetközi jogban népirtássá nyilvánított cselekményét. A különbség tényleges, ugyanakkor nem világos, hogy a normatív tartalom szempontjából elvileg döntő-e. ■
JEGYZETEK
* Décision n° 2012-647 DC du 28 février 2012.
[1] A törvény politikai kontextusára magyar nyelven lásd például Fejérdy Gergely: Új francia jogszabály az örmény népirtás tagadásának büntetésére? MKI elemzések, E 2012/4, elérhető http://www.grotius.hu/doc/pub/LMGUDG/2012_60_fejerdy_gergely_uj_francia_jogszabaly.pdf.
[2] Communiqué de presse 2012-647 DC.
[3] Erre lásd Pogány Zsófia: Az elsődleges alkotmányossági kérdés a Conseil Constitutionnel gyakorlatában, Fundamentum, 2011/1, 100-103.
[4] Arrêt n° 12008 du 7 mai 2010 (09-80.774) - Question prioritaire de constitutionnalité - Cour de cassation.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző MA-hallgató, ELTE TÁTK.
[2] A szerző jogász, ELTE TáTK.
Visszaugrás
