A bűnözés elleni hatékony fellépés mellett sem szabad megfeledkezni arról, hogy bármilyen súlyos bűncselekményről legyen is szó, sosem hagyhatóak figyelmen kívül az alapvető emberi jogok, ugyanis mindig biztosítani kell a megfelelő törvényi garanciákat az eljárás résztvevői számára. A személyi szabadsághoz való jog a legrégebben ismert alapjogok közé tartozik - ún. első generációs alapjog - korlátozására csak szigorú feltételek mellett kerülhet sor. Az Európai Unió az emberi jogok védelme érdekében sok esetben foglalkozott a terhelt joghelyzetével, amelynek eredményeképpen olyan standardok kerültek megfogalmazásra, amelyek megkerülhetetlenek a tagállamok, így hazánk számára is.
Az Európai Közösség eredendően elsősorban gazdasági szervezetként alakult, majd az európai Unió megalakulásával és pilléres szerkezetének lefektetésével az integráció területeit kiszélesítették. Az elmúlt években, tekintettel a terrorista akciók számának jelentős megnövekedésére is, egyre inkább felerősödött a hatékony, közös fellépés az Unión belül mind a büntető anyagi jog és mind a büntető eljárásjog területén. Elsősorban a kölcsönös elismerés elvének[1] deklarálásával kívánta az Unió a tagállamok közötti bűnügyi együttműködést[2] még szorosabbá tenni, illetve a bűnözés nemzetközivé válása eredményeképpen egyre intenzívebbé váltak a külföldi ítéletek elismerésére és végrehajtására irányuló törekvések. Mindemellett az évek során előtérbe került az uniós jog jogharmonizációs tevékenysége, amely fokozatosan a nemzeti jogok egységesítését vette célul.[3] Ennek eredményeképpen több kerethatározat is született büntetőjogi területen, többek között a szabadságelvonással járó szankciókra vonatkozóan fogadtak el közös szabályokat.[4] Emellett a terhelti alapjogok védelmének felerősödésével egyidejűleg felerősödtek a szabadságelvonással nem járó intézkedések alkalmazását célzó törekvések a büntetés-végrehajtáson kívül a büntető eljárásjog területén is.
Az Európai Unióban az emberi jogok kérdése csak évtizedek fejlődésének eredményeképpen, fokozatosan vált a közösségi jog részévé. Az Unió hosszú ideig az alapjogok védelme tekintetében csupán a korábban kifejtett nemzetközi emberi jogi egyezményekre (elsősorban az Emberi Jogok Európai Egyezményére - továbbiakban: Egyezmény) támaszkodott, emiatt az Európai Unió Bíróságának[5] joggyakorlatában kellett kialakítania azokat az elveket, amelyek az alapjogok védelmére vonatkoznak az előtte folyó eljárásokban. Ennek következtében európai szinten kettős nemzetközi emberi jogi ítélkezés alakult ki, nemzetközi szinten a
- 308/309 -
strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságán és uniós szinten Luxemburgban.[6] Ugyanakkor a legújabb irányvonalként jelent meg az Európai Unió Bíróságának esetjogában, hogy ítéleteiben figyelemmel van a strasbourgi bíróság gyakorlatára és az általa adott értelmezéseket is elismeri.[7] Mivel az Unió - ellentétben az Európa Tanáccsal - nem rendelkezett átfogó alapjogi katalógussal, e helyzet megoldásának eredményeképpen született meg az Alapjogi Charta, melyet 2000. december 7-én a nizzai szerződéssel fogadtak el és hirdettek ki, mint nem kötelező politikai dokumentumot. Végül az Alapjogi Charta jogi státuszát a 2009. december 1-jén hatályba lépett Lisszaboni szerződés[8] alapvetően megváltoztatta, mivel az a Szerződésekkel azonos jogi kötőerővel ruházta fel és ez által beemelte az elsődleges uniós jogforrások közé.[9]
Az Európai Unió Alapjogi Chartája[10] preambulumból és 54 cikkből áll. A 6. cikkében rendelkezik a személyi szabadsághoz és biztonsághoz való jogról, amelyet a Charta indokolása alapján az Egyezmény 5. cikke tölt meg tartalommal.[11] Mivel az Alapjogi Charta eredendően ünnepélyes nyilatkozatnak készült, nem pedig alkalmazandó szerződésnek, így az alapvető jogokat felsorolja, ugyanakkor nem határozza meg e jogok tartalmát, mint ahogyan azt sem, hogy azok milyen feltételek mellett korlátozhatóak, így ezzel kapcsolatban is az Egyezmény rendelkezései az irányadóak.[12] Összegzésként megállapítható, hogy azáltal, hogy a Lisszaboni Szerződésben az Unió csatlakozott az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez, megerősödik a két alapjogvédelmi rendszer közötti viszony.
A kerethatározat előzményének tekinthető a nem őrizetes előzetes felügyeleti intézkedéseket tartalmazó Zöld könyv,[13] amely elsődleges problémaként fogalmazta meg a börtönök túlzsúfoltságát, amelyre megoldásként alternatív intézkedések szélesebb körű alkalmazását javasolja. Emellett felhívta a figyelmet arra a gyakorlatban gyakran előforduló esetre, hogy az államok a külföldi terhelttel szemben gyakrabban alkalmaznak szabadságelvonást, mint a saját állampolgáraik ellen. A Bizottság egy hatásvizsgálata[14] szerint ennek hátterében az áll, hogy a bíróságok szerint nagyobb a szökés veszélye, ha a gyanúsítottat olyan országban vádolják bűncselekmény elkövetésével, amelyhez nem fűzik szociális kapcsolatok. További problémaként merült fel a vizsgálat során, hogy nem csak hogy olyan körülmények esetén is fogva tartják őket, amikor a lakóhelyük szerinti országban erre nem kerülne sor, hanem a fogvatartási idő is hosszabb lehet annál, mintha a lakóhelyük szerinti országban lennének gyanúsítottak.[15] Éppen e problémák miatt lenne fontos, hogy a szabadságelvonással nem járó intézkedéseket a tagállamok kölcsönösen elismerjék és így a terhelttel szemben a lakóhelye szerinti államban is végre lehetne hajtani az alkalmazott intézkedést.
A hatásvizsgálat elsődleges célja az volt, hogy megoldási lehetőséget nyújtson az előzetes letartóztatással kapcsolatban felmerülő problémákra, amelyhez uniós szintű beavatkozást tart szükségesnek. A hatásvizsgálat szerint az előzetes alternatív felügyeleti intézkedések tagállamok közötti kölcsönös elismerése nagy valószínűséggel biztosítaná, hogy a külföldi állampolgárok ilyen hátrányos megkülönböztetése ne forduljon elő, és hogy a bíróság előtti egyenlőség a határokon átnyúlóan is biztosítva legyen. Továbbá a letartóztatás alternatíváinak kölcsönös elismerése hozzájárulna a költségek csökkentéséhez valamint a tagállami hatóságok együttműködését is szorosabbá tenné.
E kitűzött célok elérése érdekében az Európai Unió Tanácsa 2009. október 23-án meghozta a 2009/829/IB Kerethatározatot (igazságügyi felügyeletet elrendelő európai határozat) a kölcsönös elismerés elvének Európai Unió tagállamai közötti, az előzetes letartóztatás alternatívájaként felügyeleti intézkedéseket elrendelő határozatokra történő alkalmazásáról.[16] A kerethatározat célkitűzésként fogalmazza meg a szabadsághoz való jog és az ártatlanság vélelmének erősítését az Európai Uni-
- 309/310 -
óban, illetve az olyan intézkedések alkalmazásának előmozdítását, amelyek nem járnak szabadságelvonással, de kötelezettségeket írnak elő vagy felügyeleti intézkedést rendelnek el.[17] Így fontos előrelépésként értékelhető, hogy a kerethatározatban szabályozásra került, hogy a tagállamok vállalják egymás között a valamely tagállamban kibocsátott, az előzetes letartóztatás alternatívájának minősülő felügyeleti intézkedést elrendelő határozat elismerését. Továbbá a szabályozás lehetővé teszi, hogy a gyanúsított személyt - előzetes letartóztatás foganatosítása helyett - a lakóhelye szerinti tagállamban helyezzék felügyeleti intézkedés hatálya alá a másik tagállamban zajló tárgyalás lefolytatásáig. Ezalapján például egy spanyol bíró elrendelheti, hogy egy Spanyolországban elkövetett bűncselekménnyel gyanúsított svéd állampolgár - Spanyolország helyett - a svédországi helyi rendőri szervnél jelentkezzen havonta kétszer. A kerethatározat rendelkezéseinek érvényesülése jelentős anyagi megtakarítást jelentene, és az egész Európai Unióban elősegítené az előzetes letartóztatásban lévők számának minimalizálását. Emellett csökkentené az olyan gyanúsítottakkal szemben tanúsított egyenlőtlen bánásmód kockázatát, akiknek lakóhelye nem abban az országban van, ahol őket bűncselekmény elkövetésével gyanúsítják.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
