Andrássy György: A nyelv mint jog- és erőforrás* (JK, 2000/5., 199-200. o.)

1. Földünkön az élő nyelvek száma jelenleg meghaladja a tízezret (ebből legkevesebb hétezer tartozik a beszélt nyelvek közé, a többi pedig jelnyelv). A beszélt nyelvek elterjedtsége rendkívül egyenetlen: alig háromszáz olyan nyelv van, amelyet több mint egymillió ember beszél, ugyanakkor ezt a hozzávetőleg háromszáz nyelvet használja a világ népességének mintegy 95%-a. E nyelvek közül is messze kiemelkedik az a tíz, amelyet több mint százmillióan beszélnek. Becslések szerint száz év múlva - ha a mostani folyamatok nem változnak meg lényegesen - a beszélt nyelvek száma hétszáz körül lesz. Ez annyit jelent, hogy több mint hatezer beszélt nyelv, a beszélt nyelvek több mint 90%-a tűnik el a Föld színéről, illetve válik élő nyelvből holt nyelvvé száz esztendő leforgása alatt. A nyelvek gyorsuló pusztulását mutatja, hogy a beszélt nyelvek mintegy 20-50%-át már ma sem tanulják meg a gyermekek (187-188.).

Az említett adatok és tendenciák önmagukban is elegendő okot adnának arra, hogy elgondolkodjunk a világ nyelvi sokféleségéről, a nyelvi sokféleség megőrzésének szükségességéről vagy szükségtelenségéről, az egyes államok nyelvi jogalkotásáról és nyelvpolitikájáról, a nemzetközi jog nyelvi előírásairól, a nyelvi emberi jogokról, s végső soron az emberiség nyelvi jövőjéről. Jól tudjuk azonban, hogy a világon manapság a legtöbb politikai konfliktus etnikai jellegű, s hogy ezekben az etnikai konfliktusokban csaknem mindig fontos szerepet játszik a nyelv; hogy milyen kényes kérdés volt és maradt a nemzeti, etnikai és nyelvi kisebbségek nyelvhasználata; hogy milyen nyelvi problémákat vet föl a modern népességmozgás, ki- és bevándorlás; hogy milyen érzékeny kérdéssé válhat az oktatás nyelve, a családi nevek és a személynevek nyelve, a helységek és közterületek nevének nyelve, az idegen nyelvek tanítása, használata, vagy éppen a világnyelvek térnyerése. Éppen ezért aligha kétséges, hogy a nyelvi probléma különböző összefüggéseivel foglalkozó kötet az ezredforduló egyik legaktuálisabb kérdését vizsgálja. A könyv alapját az a nemzetközi konferencia és munkaértekezlet képezte, amelyet a nyelvi emberi jogokról tartottak az MTA Nyelvtudományi Intézete és a Közép-Európai Egyetem Emberi Jogok Programja védnökségével 1997. októberében Budapesten a Közép-Európai Egyetemen, s amelyen részt vettek egyes nem kormányzati szervezetek képviselői is.

2. A kötet főcíme - "A nyelv mint jog és erőforrás" - egyfelől arra az elméleti tételre utal, mely szerint a nyelvre mint problémára, mint jogra vagy éppen mint erőforrásra lehet tekinteni, másfelől pedig kifejezi, hogy a kötet szerzőinek többsége a nyelvben nem problémát, hanem inkább jogot, illetve erőforrást lát. A kötethez írt bevezető tanulmányukban a szerkesztők kifejtik, hogy a nyelvi emberi jogok iránt számos tudományterületen mutatkozik komoly érdeklődés, ugyanakkor a különféle szakterületek művelői között igen gyakori a félreértés. A jogászok például magától értetődőnek tekintenek bizonyos fogalmakat - nyelv, anyanyelv, első nyelv, második nyelv, idegen nyelv, stb. -, amelyeket a nyelvszociológusok problematikusnak, de legalábbis meghatározandónak ítélnek; másfelől viszont a nyelvszociológusok, szociológusok, oktatási szakemberek, politológusok hajlamosak sokkal szélesebb jelentést tulajdonítani a különféle nemzetközi jogi dokumentumok előírásainak, mint a jogászok. Már csak ezért is igen fontos a nyelvi emberi jogok multidiszciplináris kutatása - állítják a szerzők. A kötet e gondolat jegyében jogászok, közgazdászok, nyelvszociológusok, oktatási szakemberek, nyelvpolitikusok és politológusok tanulmányait tartalmazza.

"Nemzetközi nyelvek és nemzetközi emberi jogok" c. írásában R. Phillipson, a nyelvi emberi jogok és a nyelvi imperializmus neves nyelvész kutatója a természetes és a mesterséges nemzetközi nyelvekkel egyaránt foglalkozik. Felidézi a Nemzetek Szövetsége nyelvhasználati szabályainak kialakulását (különös figyelmet fordítva az eszperantóval kapcsolatos javaslatok történetére), érzékelteti az ENSZ hivatalos nyelveinek érdekkötöttségét, bemutatja az Európai Unió sajátos nyelvi szabályait, s tárgyalja az angol nyelv egyre gyorsuló terjedésének katonai, gazdasági, tudományos, posztgyarmati és más okait (ezek közé sorolva a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap tevékenységének egyes elemeit is), melyek szerinte mind részét képezik a világméretű "mcdonaldizációnak".

Angéline Martel a nyelvi jogi aktivizmusról és a nyelvi jogi perekről

- 199/200 -

szóló írása az aktivizmus természetének és a demokratikus értékrenddel való összefüggésének felvázolását követően azt a folyamatot mutatja be, ahogyan a kanadai francia közösség 1867 után fokozatosan elvesztette korábban élvezett nyelvi autonómiáját, majd ahogyan - nagyrészt a nyelvi aktivizmus és nyelvi perek eredményeként - nem csak visszaszerezte azt, hanem fokról fokra haladva elérte, hogy Kanadában az angol mellett a francia is föderális szintű hivatalos nyelv lett, s elfogadottá vált a "két alapító nemzet" koncepciója.

Kontra Miklós, a konferencia főszervezője tanulmányában amellett érvel, hogy a nyelvi emberi jogok vizsgálatának ki kell terjednie a nyelvi jogokkal kapcsolatos néphitekre és közhiedelmekre is. E meggyőződését a szerző egyebek közt egy nyelvszociológiai kérdőív adataival támasztja alá (a kérdőíves felmérést a Magyarországgal határos államokban - horvátországi minta nélkül - végezték 1996-ban). A szerző bemutatja, hogy a kisebbségi magyar nyelv nyilvános használatát a szomszéd országokban hogyan, milyen módon korlátozza - más tényezők között - három rendkívül erős néphit, illetve közhiedelem. A tanulmánynak ugyancsak fontos gondolata, hogy az egyes nyelvek természetes eltérései maguk is okozhatnak etnikai konfliktusokat. Az elméleti háttér rövid ismertetése után a szerző példaként a "nemzet" szó eltérő jelentését hozza fel: a szó a magyar nyelvben "kultúrnemzeti", a román nyelvben "államnemzeti" jelentéssel használatos.