Az 1960-as évek második felétől a magyar kormányzat - "természetesen" burkoltan - kialakította a "Nyitás Nyugatra" gazdaságpolitikáját. Ennek alapvető célkitűzése volt enyhíteni a szovjet dominanciát és viszonylagosan távolodni a keleti blokktól. A vonatkozó titkos kormányhatározat a következő feladatokat jelölte meg: GATT-tagság, IMF-tagság, Világbank tagság, az Európai Közösség nemzetközi jogi elismerése és az unióval a legnagyobb kedvezményes elbánást biztosító átfogó szerződés megkötése. A "Nyugat" értésre adta, hogy mindezeknek kettős előfeltétele van: a kommunista gazdaságpolitika alapját képező "tervutasításos rendszer" lazítása (ezt a kormány az 1968-ban bevezetett "Új Gazdasági Mechanizmussal" teljesítette), valamint a nácizmus magyarországi üldözötteinek kártalanítása. Mivel a szükséges kártalanítási összeget a kormányzat nem tudta előteremteni, ezért egyetlen érdemi megoldás mutatkozott: Német Szövetségi Köztársaság elleni perben bebizonyítani, hogy az 1944-es német megszállással hazánk elvesztette állami szuverenitását és az üldöztetésekért a Harmadik Birodalom jogutóda a felelős.
1920-ban kibocsátásra került a hírhedt XXV. számú, ún. "numerus clausus" törvény, amely korlátozta a zsidó fiatalok felsőoktatási intézményekbe való beiratkozási szabadságát. Eszerint a "tudományegyetemekre, a műegyetemre, a közgazdasági karra és a jogakadémiákra, az izraelita vallású fiatalok olyan arányban vehetők fel, amilyen népességi arányban részesednek a magyar társadalmon belül". Ez volt az első olyan magyar jogszabály, amely súlyosan sértette az izraelita vallású állampolgárok jogegyenlőségét. A hazánkban élő zsidóság irányában gyakorolt évezredes tolerancia-hagyomány felszámolása ezzel kezdetét vette.
Amikor Ausztria az "Anschluss" eredményeként megszállásra került és a hitleri Harmadik Birodalom immár közös határral bírt Magyarországgal, 1938 és 1942 között a magyar törvényhozás megszavazta az ún. "zsidótörvényeket". Az "első zsidótörvény" (1938. évi XV. tv.) értelmében "a sajtó-, ügyvédi, mérnöki és orvosi kamara tagjainak, az üzleti és kereskedelmi alkalmazottaknak legfeljebb 20%-a lehet zsidó." (Zsidónak minősült az, aki izraelita vallású.) A "második zsidótörvény (1939. évi IV. tv.) a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról". Eszerint "nem szerezhettek honosságot, állami vagy közintézményben nem voltak alkalmazhatóak és nem lehettek lapszerkesztők, lapkiadók. Az ügyvédi, orvosi, mérnöki, sajtó, színház és filmművészeti kamarák tagjai közé kizárólag 6%-os
arányban voltak felvehetőek." (Zsidónak számított, akinek valamelyik szülője vagy két nagyszülője izraelita vallású.) Végül a "harmadik zsidótörvény (1941. évi XV. tv.) a házassági jog módosításáról és egyes fajvédelmi rendelkezésekről" még tovább szigorította a súlyos diszkriminációt. Megtiltotta "a zsidók és nem zsidók közötti házasságot", valamint "fajgyalázásnak minősítette a zsidók és nem zsidók közötti házasságon kívüli nemi kapcsolatot"!
A magyar törvényhozás előzőekben felsorolt, diszkriminatív, fajgyűlölő jogszabályai nem elégítették ki a német vezetést. Figyelemre méltó néhány idézet a Rátkai Ferenc szerkesztésében és Ormos Mária magyarázataival megjelent "Joseph Goebbels napló" című könyvből: 1939: "A Führer kritikája egyre élesebb Magyarországgal szemben. Szerinte Horthy is az ottani érdekszövetséghez tartozik, zsidóbarát és németellenes". 1943: "A Führer kemény szemrehányást tett Horthynak olyan konkrét ügyben, mint a zsidókérdés." 1944. március 4.: "A Führer elszánta magát a magyarkérdés megoldására, a magyarok szakadatlanul elárulnak bennünket …ha a magyar hadsereget lefegyvereztük, akkor megoldhatjuk a magyar arisztokrácia és a budapesti zsidóság kérdését". 1944. június 4. "A Führer fogadja a megszállás után kinevezett Sztójay új magyar miniszterelnököt. Vörös János vezérkari főnök nyíltan beismeri, hogy Horthy az őt körülvevő zsidó klikk karmaiban van, ezért halad olyan nehézkesen a zsidókérdés végleges megoldása".
Göbbels Naplójából az is kiderül, mennyire megvetette, sőt utálta Hitler a magyarságot. E könyvből kiderül, hogy a Reich győzelme esetén a magyarok is gázkamrában végezték volna, a maradék pedig Szibériába lett volna kitelepítve. A Don-kanyarban harcolt katonák visszaemlékezéséből: amikor a II. Magyar Hadsereg megérkezett, a német tisztek hangosan röhécseltek: "megjöttek a cigányok". A német katonai kantin bejáratára ez volt felírva: "kutyáknak és magyaroknak tilos a belépés". A "zsidókérdés végleges megoldásával" kapcsolatos intézkedések végrehajtása vonatkozásában kizárólag a Szlovákiát vezető Joseph Tiso, valamint a "vasgárdista" román Antonescu brutális tevékenységével voltak elégedettek. Magyarországon a német megszállásig nem volt gettó és sárga csillag sem, amikor Szlovákiából már zakatoltak a szerelvények Auschwitzba. Antonescu "saját hatáskörben" oldotta meg a hitleri feladatot, mintegy 600 ezer romániai zsidót semmisítettek meg, jobbára a Dobrudzsa mocsaraiban létesített lágerekben.
1944. március 19-én a Wehrmacht megszállta Magyarországot, Hitler az "SS Brigadeführer" (vezérőr-
- 3/4 -
nagy) Edmund Veesenmayert Magyarország teljhatalmú vezetőjévé nevezte ki. Hitler kinevezési okmányában ez állt: "Veesenmayer, mint a Harmadik Birodalom teljhatalmú megbízottja felelős minden politikai fejleményért Magyarországon.". Veesenmayer már korábban kinyilvánította, miszerint "megengedhetetlen fényűzés, hogy a Reich érintetlenül hagyjon egy ilyen szabotázsközpontot".
A magyarországi "zsidókérdés végleges megoldásáért" ("Endlösung") a "Judenkommando"-t vezető SS Obersturmbahnführer (alezredes) Adolf Eichmann volt a felelős, aki a megindult deportálások szervezését Aschner Lipót nagyiparos (Tungsram) rózsadombi villájából irányította. A megszállást követően a Gestapo vezetője, Heinrich Himmler, valamint Ernst Kaltenbrunner, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal vezetője is Magyarországra látogatott. Joachim von Ribbentrop külügyminiszter pedig körtáviratot küldött a Reich valamennyi nagykövetének, melyben méltatta Sztójay érdemeit, hangsúlyozva, hogy "az új magyar kormány biztosítékot nyújt arra, hogy véget érjen a defetista és árulásra hajlamos magyar elemek tevékenysége".
Haladéktalanul megkezdődtek a letartóztatások, elhurcolják azokat, akiket a német birodalmi érdekekre veszélyesnek tartottak, így a liberális, a legitimista (királypárti), kisgazdapárti, szociáldemokrata politikusokat, újságírókat, szerkesztőket. A 1240/1944. számú kormányrendelet értelmében 1944. április 5-től "minden 6. életévét betöltött zsidó személy köteles felső ruhadarabjának bal mellrészén, jól láthatóan 10×10 cm. átmérőjű, kanárisárga színű, hatágú csillagot viselni." A megszállást követő egy hónap múltán megkezdődött - először - a vidéki zsidó lakosság "gettókba" zárása. Az április 26-án kiadott kormányrendelet alapján a vidéki zsidó lakosságot "gettókba", a fővárosban pedig sárga csillaggal megjelölt ún. zsidóházakba kényszerítették. November közepétől a budapesti zsidó lakosságot a VII. kerületben létesített, december 10-től magas palánkokkal elzárt "gettóba" zsúfolták össze. Csupán 1944. május-július között az akkori Magyarország területéről 437 ezer zsidónak minősített állampolgárt hurcoltak - elsősorban - Auschwitzba. Közülük több mint 300 ezer embert pusztítottak el.
A bevezetőben említett "nyugatra való nyitás" stratégiájának keretében célul kitűzött kormányzati feladatok (GATT, IMF, Világbank tagság, az EU kapcsolatok legalizálása) végrehajtása ténylegesen hatalmas kihívást jelentett. A helyzetet súlyosbította, hogy Magyarország ekkor még szovjet megszállás alatt volt és 1956-tól is még alig voltunk csupán egy évtizednyire. Az magyar kormányzati munkába ekkora bekerült gazdasági-közigazgatási vezető réteg már magas szakmai színvonalat képviselt és mert is magyar érdekeket sikerrel érvényesíteni. Magyarországnak az Általános Kereskedelmi és Vámtarifa Egyezményhez (GATT) való csatlakozási tárgyalásait Genfben a Külkereskedelmi Minisztérium nagy tudású főigazgatója, Nyerges János irányította. A teljes jogú GATT-tagságot a szovjet-blokk országai körében elsőként, 1973-ban nyertük el.
Az Európai Közösség (EK, a mai Európai Unió elődje) elismerését és az EK-val kötendő, a Legnagyobb Kedvezményt biztosító átfogó kereskedelmi és gazdasági együttműködési megállapodás" brüsszeli tárgyalásait Melega Tibor, külkereskedelmi miniszterhelyettes irányította, rendkívül nagy szakértelemmel. A több mint öt éven keresztül tartó, igen nehéz tárgyalások eredményeként - a "táboron" belül ugyancsak elsőként - 1989-ben végre megteremtettük átfogó szerződéses kapcsolatainkat Brüsszellel.
A jelzett munkák során a vezető magyar szakembereket folyamatosan és nagy gyakorisággal rendelték "raportra" Moszkvába, hogy elmagyarázzák a szovjet elvtársaknak az "elmagyarázhatatlant". Mint láttuk, valamennyi célul kitűzött feladatot meglehetősen jó eredménnyel sikerült teljesíteni, természetesen csöndben, a dogmatikus baloldali elvtársak figyelmét lehetőség szerint elkerülve.
A "nyugatra nyitás" gazdaságpolitikáját a Külkereskedelmi Minisztérium mellett a Pénzintézeti Központ (PK) szervezte. A PK-t 1920-ban alapították, feladata a Trianonban elszakított területeken korábban működött, több mint 2500 (!) magyar bank és pénzintézet áttelepülésével és felszámolásával kapcsolatos védelmi intézkedések megtétele volt. Ezeken túlmenően valamennyi egyéb olyan, a magyar pénzügyi érdekeket (fiskus) érintő feladatokat is elvégezte, amelyeket a PM, mint felügyeleti szerve rábízott. Mivel a "Nyugat" gyanakvó volt az akkori "kommunista szervezetek" irányában, ezért létrehozták a PK kifelé "kamuflált fedőszervét", a részvénytársasági formában működött Általános Értékforgalmi Bankot (ÁÉB Rt.). Valamennyi PK-ban dolgozó vezető szakértő egyúttal az ÁÉB Rt.-nek a cégbíróságnál bejegyzett igazgatósági tagja is volt. A PK-ba rendkívül szigorú követelmények mellett lehetett bekerülni, a jogtanácsosi szakvizsga és minimum 3-4 nyelv felsőfokú tudása alapkövetelmény volt. (A vezetői karból néhány jogász kolléga neve: Valló József, Kisvölcsey Jenő, Szentirmay Ödön, Glatz Olivér.)
A Pénzügyminisztérium a PK-t bízta meg a nácizmus magyarországi üldözöttei - alapvetően és döntően a meghurcolt magyarországi zsidóság - kártérítési követelményeinek rendezésével. A magyar kormány magáévá tette ezt a jogos követelést, ugyanakkor egyúttal diplomáciai lépéseket tett annak érdekében, hogy egyidejűleg valamennyi többi meghurcolt magyar állampolgár is kártalanítást kapjon. Nevezetesen, a csehszlovákiai, kárpátaljai, erdélyi és délvidéki kitoloncolt magyarok kártalanítását is kezdeményeztük, de csupán a csehszlovák és a jugoszláv kormány részéről kaptunk pozitív választ, a szovjet és a román fél elutasító volt. A felvidéki és délvidéki magyarság kártalanítási ügyeit is a PK intézte.
A PK meghirdette a nácizmus üldözötteinek kártérítési lehetőségét, jóllehet ekkor még meglehetősen
- 4/5 -
kilátástalannak tűnt az ügy. Mindenekelőtt azért, mert Magyarország teljesen eladósodott állapotban volt, a várható hatalmas összegű kárigény messze meghaladta az ország tényleges lehetőségeit. Az igényeket a "Nácizmus Magyarországi Üldözötteinek Országos Érdekvédelmi Szervezete" gyűjtötte össze, azok rendezését és döntésre előkészítését a PK végezte. Összességében valamivel több, mint 62 000 üldözött nyújtott be igényt, a ténylegesen meghurcoltak közül ekkor már igen sokan Izraelben és más országokban éltek. A munka elvégzése hatalmas terhet jelentett, a PK külön épületet bérelt és több mint száz, már nyugdíjban lévő bankjogászt hívott be az ügyek intézésére.
A kártalanítási igényeket kétféle kategóriában lehetett bejelenteni. Mindkettő jogalapját a Németország Szövetségi Köztársaság (Bundesrepublik Deutschland), mint a hitleri Harmadik Birodalommal jogfolytonosságot vállalt német állam által kibocsátott szövetségi jogszabályok biztosították. Az egyik a Szövetségi Kárpótlási Törvény volt (Budesgesetz zur Entschädigung für Opfer der nationalsozialistischen Verfolgung - Budesentschädigungsgesetz, rövidítve: BEG), amely egyéni jóvátételt biztosított olyan károsultaknak, akiket vagy az ő egyenes ági rokonaikat zsidó mivoltuk (vagy egyéb diszkriminatív okok) miatti üldöztetésük során elpusztítottak, testi sérelmek értek (pl. ún. "álorvosi kísérletek"), továbbá akiket anyagi károk vagy erkölcsi megaláztatások (sárga csillag viselése) értek. A másik törvény a Szövetségi Visszaszolgáltatási Törvény volt (Bundesrückerstattungsgesetz, rövidítve: BRÜG). Ez utóbbi olyan elkobzott ingóságokért és más, vagyoni természetű károkért biztosított kártalanítást, amelyek Nyugat-Németország vagy Nyugat-Berlin területére kerültek. A tárgyak elkobzását és az azt követő német területre kerülésüket a törvény alapján bizonyítani, illetve vélelmezni lehetett.
Eredetileg valamennyi igényt (több mint 62 000!) külön-külön peres úton kellett érvényesíteni a német tartományi bíróság (Kammergericht) előtt. A PK által összeállított igények bírósági képviseletét Németország egyik legjobb nevű ügyvédje a Frankfurt/am Main-ban nagy ügyvédi irodát irányító Hermann Rheinboldt vállalta (1%-os ún. "sikerhonorárium" ellenében).
A kártalanítási igények mielőbbi rendezésének további jelentős akadályát képezte az, hogy Magyarország - mint a kommunista blokk tagja - szovjet utasításra kizárólag az NDK-val tarthatott fenn diplomáciai kapcsolatot és a Szövetségi Németország létét meg kellett tagadnia (az NDK pedig semmiféle hajlandóságot sem mutatott a rendezésre). Jogi képviselőnk kitartó munkájának köszönhető, hogy a német Tartományi Bíróság (Kammergericht) a diplomáciai kapcsolatok hiányára hivatkozva - bár megtehette volna - eleve nem utasította el a magyar igényeket. A képviselt igényeket tárgyalta, sőt azok megalapozottságát ítéleteiben elismerte, csupán a kifizetések lehetőségét utasította el. Ez volt az első jelentős siker ebben a nehéz munkában. További problémát okozott az a körülmény, hogy az eljárások során szakértők visszatérően hivatkoztak arra, miszerint jóllehet 1944 márciusában a hitleri Wehrmacht valóban megszállta Magyarországot és a magyar kormányzati gépezet immár zömmel Edmund Veesenmayer utasításait követte, mindazonáltal a magyarországi zsidóság és más üldözöttek begyűjtését, bevagonírozását a magyar csendőrség és rendőrség végezte. Ennek a véleménynek adott támogatást Lévai Jenő abban az időben német nyelven is megjelent "Eichmann in Ungarn" c. műve, továbbá a Magyar Nemzet hasábjain publikált, azonos megközelítésű cikksorozata. Végül a német bírák arra az álláspontra helyezkedtek, hogy az adminisztratív apparátus (így a rendőr és csendőr is) kénytelen a politikai felső vezetés utasításait végrehajtani. Így ez az akadály is elhárult.
A magyar jogi álláspont további törekvése az volt, hogy ne kelljen valamennyi bejelentett, nagyszámú igényt külön-külön peresíteni, hanem egyetlen ún. globális rendezés keretében zárjuk le az ügyet. A Német Szövetségi Államot képviselő Pénzügyminisztérium lassanként engedett merev elutasító álláspontjából és kezdett hajlani a magyar javaslat elfogadására. A számunkra sikeres rendezés lehetősége nagy esélyt kapott azzal, hogy az 1960-as évek derekán a Karlsruhéban székelő Deutsches Vefassungsgericht (Alkotmánybíróság) elvi súlyú ítéletében foglalkozott a Harmadik Birodalom volt "csatlós államainak" és a Reich felelősségének viszonyával. Ítéletében kimondta, hogy "a Wehrmacht által megszállt területekről (lásd Magyarország) történt deportálásokért Németország felelőssége nem zárható ki!"
Végül is a magyar részről jogilag reálisan alátámasztható igények összege 154 millió német márkát (DM) tett ki. Ezt képviseltük a német Pénzügyminisztériummal megkezdődött kormányszakértői tárgyalásokon, amelynek eredményeként 1968 januárjában egy úgynevezett előszerződést tudtunk kötni. Ebben a német fél - ugyan ténylegesen elismerte a 154 milliós DM összegű igény jogosságát - mégis csupán az összeg felének (75 millió DM) kifizetését vállalta, feltéve, ha Magyarország nemzetközi szerződésben elismeri a Szövetségi Köztársaság létét és diplomáciai kapcsolatot hoz létre vele!
További három év telt el, amire a moszkvai vezetés is jóváhagyta a titkos nemzetközi szerződés megkötését. Ezzel Magyarország a kommunista blokkon belül elsőként ismerte el a Szövetségi Németország létezését és létesített vele diplomáciai kapcsolatot! Végre elhárult a meghurcoltak kártalanításának kifizetése elől az utolsó akadály is. Az egyedülálló magyar gesztust a nyugatnémet kormány azzal honorálta, hogy az 1968-ban megajánlott 75 millió márkás kártalanítási összeget felemelte 100 millió márkára. Ebbe az összegbe azonban beszámították a Nyugaton élő üldözöttek örökösei által - a sikeres magyar törekvések eredményeit látva - utólagosan bejelentett 3 millió márka összegű kártalanítást is.
A világháború befejezését követően az Auschwitzból és a többi koncentrációs táborból a csontig lesoványodott túlélők nem egyszer komoly zaklatást jelentő szövetséges (USA, brit, francia vagy szovjet) vizsgálatok, igazoló jelentések és tanúvallomások pozitív eredményeit követően 1945 nyarára lassan megérkeztek Magyarországra. Megalakították a Gestapo Fogház-
- 5/6 -
viseltek Köre (GFK) elnevezésű szervezetüket, amely június végén elfogadta az alapszabályukat. A GFK feladatkörét így határozták meg: "a tagok anyagi, erkölcsi jólétének elősegítése, amit saját soraikból nyújtanak". Főtitkárrá a Magyar Nemzet főmunkatársát, Parragi Györgyöt választották. A választmány tagjai közül néhány név: Baranyai Lipót, Andorka Rudolf, Antall József, Nagy Ferenc Peyer Károly. A szervezet felkeltette az egyre erősödő kommunista diktatúra figyelmét, az önszerveződés nem illett bele Rákosiék koncepciójába. A szervezet nemtelen, aljas és gonosz egyéni érdekektől vezérelt támadások középpontjába került. Számos tagjukat - mint nagytőkést, kapitalistát - kitelepítették, vagy mint osztályellenséget letartóztatták.
A Német Szövetségi Legfelsőbb Bíróság (Bundesgerichshof, BHG) a két világrendszer közötti feszültségek enyhülésével párhuzamosan utóbb több alkalommal is foglalkozott még Magyarország német megszállását követően kialakult felelősség kérdésével. Ezek során a korábbiaknál tovább pontosította a magyar és a német kormány közötti felelősség megosztását! Az 1976. július 1-jén kelt (RzW 1976/214. számú) jogerős ítéletében a következőket mondta ki: "Magyarország az 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállásig szuverén volt, a zsidóság vonatkozásában folytatott politikája tekintetében független volt a Német Birodalomtól, következésképpen ezért saját, önálló felelősséggel tartozik." "A német fennhatóság alá betagolt Magyar Állam ezen időpontot követően a zsidókkal szemben alkalmazott szabadságelvonásokat német nemzetiszocialista erőszakcselekménynek kell tekinteni." Magyarul: a zsidóság ellen 1944. március 19. előtt foganatosított diszkriminatív intézkedésekért a Magyar Állam, míg Magyarország német megszállását követő erőszak- és életelleni cselekményekért a Harmadik Birodalom és annak jogutóda a felelős!
A már idézett Szövetségi Kárpótlási Törvény (BEG) 43. §-a így rendelkezik: "Az üldözöttet kártalanítás illeti meg, ha az 1933. január 30-tól (Hindenburg ekkor nevezte ki Hitlert kancellárrá, ettől az időponttól számítják a nemzetiszocialista diktatúrát) 1945. május 8-ig terjedő időszakban megfosztották szabadságától. Ez irányadó akkor is, ha valamely külföldi állam kormányát a nemzetiszocialista német kormány indíttatta a szabadságelvonás foganatosítására." A BEG törvény kimondta továbbá, hogy "ezen rendelkezés alkalmazása szempontjából Magyarországon és Bulgáriában faji okokból foganatosított szabadságelvonások tekintetében 1941. április 6. a német felelősség kezdő időpontja. A magyarországi munkaszolgálat is ebbe a körbe tartozik, ha arra 1941. április 6-át követően került sor." Az ezekből eredő társadalombiztosítási igényekre német a nyugdíjbiztosító honlapja is felhívja a figyelmet. Az idézett rendelkezések figyelmes olvasása azt is mutatja, hogy Josef Tiso önként és nyíltan fasiszta Szlovákiája, valamint Antonescu Vasgárdájával a zsidó deportálásokat német kényszerítés nélkül "önként, dalolva" végrehajtó Románia nem szerepel a kedvezményezettek között!
A magyar kormányzati szervek közel tízéves megfeszített munkáját tehát siker koronázta, a kártalanítási összeg megérkezett a Szövetségi Németországból és az MNB által jegyzett árfolyamon átszámított jóvátételeket az áldozatok, illetve örököseik megkapták. Az ügynek mindazonáltal több vetülete is van. Kétségtelen, hogy ha Magyarország nem a szovjet megszállási övezetbe tartozott volna, úgy sokkal gyorsabban és jelentősen nagyobb kártalanítási összegekhez jutottak volna a jogosultak. A különösen gazdag meghurcoltak nem is éltek igénybejelentéssel, hanem arra törekedtek, hogy az országot minél előbb elhagyva, Nyugaton juthassak hozzá a magasabb összegekhez. Ugyanakkor versenyt futottunk az idővel is. Fontos célkitűzés volt, hogy még az életben lévő áldozatok jussanak kártalanításhoz.
A német megszállás következtében 1938. október 5-én a csehszlovák elnök, Edvard Benes lemondott tisztségéről és Londonba emigrált. Benes kezdettől fogva azt kívánta bizonyítani, hogy országa az ő lemondása, majd az 1939 márciusában teljessé vált német annexió után sem szűnt meg a nemzetközi jog értelmében. Benes emigráns kormánya 1940. július 21-én alakult meg és még ezen a napon kibocsátásra került az 1. számú Benes-dekrétum, amely létrehozta az Államtanácsot, azzal a céllal, hogy az emigráció idejére pótolja a Nemzetgyűlést. A magyarság kollektív bűnösségét kimondó Benes-dekrétumokat és az azokat végrehajtó összesen 89 jogszabályt 1945-1948 között bocsátották ki. Lássuk a legjelentősebbeket:
- 1945. február 27-én a Benes-dekrétumok alapján a Szlovák Nemzeti Tanács elrendelte a "magyar árulók" (vagyis valamennyi magyar) 50 hektárnál nagyobb földtulajdonának elkobzását,
- szlovák "államigazgatási gondnokság" alá helyezték és elkobozták a magyar tulajdonosok üzemeit, valamint a kisiparosok (cipész, szabó stb.!) műhelyeit,
- a városokban és az egyes településeken tömegesen kerültek internálásra a magyarok, akiknek lakásaiba szlovákokat telepítettek be,
- 1945 augusztusában a felvidéki magyarokat kollektíve megfosztották csehszlovák állampolgárságuktól és ezzel egyidejűleg generálisan megvonták tőlük az egészségügyi ellátást, a nyugdíjakat és valamennyi szociális juttatást,
- néhány hónap leforgása alatt több mint 39 000(!), elsősorban értelmiségi magyart ítéltek el jogerősen háborús bűnösként, akiknek a létszáma 1945. év végére megközelítette a 80 ezer(!) főt, az elítélteket automa-
- 6/7 -
tikusan deportálták és megfosztották őket földjüktől, egyéb ingatlanjaiktól (csupán néhány tragikus példa: az elítéltek száma a komáromi járás felnőtt lakosságának 30%-át, a párkányinak 24%-át, a dunaszerdahelyinek 23%-át, az ipolyságinak 21%-át tette ki),
- 1946 szeptemberére a csehszlovák hatóságok ráébredtek arra, hogy a szudétanémetek (végeredményben 3 és fél milliós nagyságrendű) kitelepítése következtében eltűnt a munkaerő, ezért összességében 73 ezer felvidéki magyart deportáltak cseh szudéta területre, egyúttal elkobozták hátrahagyott épületeiket, gazdasági felszereléseiket és állatállományaikat, bankszámláikat pedig befagyasztották. A munkaképes magyarokat lényegében emberpiacon árulták, az öregek, ellátatlan betegek és gyermekek közül sokan meghaltak útközben.
A legkegyetlenebb terror 1946. november 19-e hajnalán kezdődött, amikor beindultak a kényszerdeportálások. A katonai akció keretében, a magyar falvakat felfegyverzett katonai egységek zárták le és előre elkészített névjegyzékek alapján közölték az egyes családokkal, hogy mindenüket elkobozták, őket katonai teherautók vitték a vasútállomásra és indultak Csehországba. Az akció 1947. február 25-ig, vagyis közel száz napig tartott, amely összességében 390 községből mintegy 42 ezer személyt érintett! További súlyos sérelem: a református egyházat "magyar egyháznak" minősítették és ezért 1945-1951 között minden ingó és ingatlan vagyonától megfosztották. A Szlovákiában élő református vallásúak több mint 90%-a magyar ember, a szlovákok alapvetően katolikusok vagy evangélikusok. Ez adta az "ideológiai alapot".
Az igazi gyalázatra az 1946. június 17-én kiadott újabb Benes-dekrétum szolgáltatta az alapot. Az eddigi, jobbára fizikai atrocitásokat követően sor került a magyarok lelki megaláztatására is. Beindult a világháború utáni évek egyik legaljasabb "intellektuális etnikai tisztogatása". A dekrétum kimondta: amennyiben a korábban csehszlovák állampolgárságuktól (nyugdíjuktól, egészségügyi ellátástól stb.) megfosztott magyarok "szlovák nemzetiségűnek vallják magukat", akkor visszakapnak mindent, így az állampolgárságot is, ha nem, mindenüket elveszik tőlük és kiutasítják őket Csehszlovákiából. Döbbenetes adat következik: a Felvidék 719 községében, közel félmillió [pontosan: 423 264 (!) magyar ember kérvényezte szlovák nemzetiségének elismertetését. (Ne ítéljük el őket, az előzőek szerint már hosszú hónapok óta üldöztetésnek voltak kitéve.]
A Benes-dekrétumokhoz hasonlóan a Jugoszláviában meghozott jogszabályok is "kollektíve bűnösnek" nyilvánították valamennyi délvidéki magyart. A Wehrmacht, majd utóbb a magyar honvédség által, 1941. április elején megszállt jugoszláviai Délvidék ezeréves "őslakos" történelmi magyarsága a felvidékiekkel azonos anyagi veszteségeket szenvedett, de a fizikai megtorlások és megsemmisítések itt sokkal kegyetlenebbek voltak. A német és a magyar katonaság kiűzését követően a magyarlakta településeken iszonyatos vérfürdő kezdődött. A jugoszláviai harcok befejezését követően a délvidéki szerb vezetés azt kérte Josip Broz Titótól, hogy fél évvel hosszabbítsa meg a katonai statáriumot a magyarlakta településeken. Ezalatt mintegy 60 ezer (!) magyar embert mészároltak le, csupán azért, mert magyarnak születettek.
A közelmúlt magyar külpolitikája bebizonyította, hogy - még a mai Európában is - lehet eredménnyel szolgálni magyar érdekeket és felszámolni az igazságtalan megbélyegzést. Amikor a jelenlegi szerb kormány bejelentette, hogy kéri felvételét az Európai Unióba, az előző kormány magyar külügyminisztere haladéktalanul Belgrádba utazott és jelezte: Magyarország mindaddig megvétózza a szerb EU tagságot, ameddig a magyarok kollektív bűnösségét kimondó jogszabályok hatályban vannak. Szerbia kormánya pozitívan állt a magyar igényhez, napjainkban már nem minősítik bűnösnek a délvidéki magyart.
A nácizmus üldözötteinek kártalanítási munkálataival egy időben a Pénzintézeti Központban megkezdődött a felvidéki és a délvidéki kártalanítása is. 1964 augusztusában kibocsátásra került a 17/1964. (VIII. 8.) számú kormányrendelet, melynek címe meglehetősen szemérmes: "egyes magyar állampolgárok Csehszlovákiában és Jugoszláviában "társadalmi tulajdonba vett vagyontárgyaiért járó kártalanításról". A jogszabály alapján a Felvidékről mintegy 50 ezer, a Délvidékről közel 30 ezer igénybejelentés érkezett. Kártalanítás kizárólag a Magyarországon élő, magyar állampolgároknak járt. A kártalanítás tárgyi hatálya a következőkre terjedt ki: házingatlan (nem járt kártalanítás, ha a felvidéki lakóház a magyarországi jogszabályok - 1952. évi 4. tvr. - szerint is elkobzás alá esett volna, vagyis abban hat lakószobánál több volt), lakberendezési tárgyak és személyes használatra szolgáló egyéb ingó vagyontárgyak, belterületen fekvő házhely, végül a foglalkozás gyakorlására szolgáló ingó vagyontárgyak (lásd Benes-dekrétumok: kisiparosok, mint cipész, szabó, fodrász stb. műhelyei). Pénzkövetelés megszűnéséért kártalanítás nem járt. ■
Visszaugrás
