Az egyházi jogi személyek megszűnésére vonatkozóan a hatályos jog, vagyis a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény (a továbbiakban: Lvt.) 20-21. §-a rendkívül szűkszavúan rendelkezik. A tömör szabályok ráadásul több helyen pontatlanok, ellentmondásosak. A gyakorlatban e szabályok legalábbis az egyházak esetében lényegében nem működnek, törlésre alig kerül sor (leginkább csak az egyéb egyházi jogi személyek kérelemre történő törlésére). Ennek oka legalább részben éppen a szabályozás elnagyoltságában rejlik. Gyakran esik szó az egyházi jogalanyisággal való visszaélésekről - abban, hogy ezek kiküszöbölése szükséges volna, a szakma nagyrészt egyetért. Ehhez azonban mindenképpen fontos volna átgondolni a megszűnésre vonatkozó szabályozás részleteit is.
■ Az Lvt. az egyház (egyházi jogi személy) megszűnésének a következő eseteit ismeri: jogutódlással történő megszűnés:
• egyházak egyesülése,
• két vagy több egyházra történő szétválás
■ jogutód nélküli megszűnés:
• feloszlás (20. § (1) bekezdés),
• szankciós törlés (20. § (2) bekezdés),
• megszűnés bírósági megállapítása (20. § (3) bekezdés).
A megszűnés 1-3. esetben az egyház elhatározásán alapszik, a 4-5. esetekben pedig ügyészi kereseten alapuló bírósági határozaton.
Az egyházi jogi személyek esetében - a társadalmi szervezetekkel szemben - a törvény egyértelmű atekintetben, hogy azok jogi személyisége a nyilvántartásból való törléssel szűnik meg, a határozat meghozatalának napjával (13. § (1) bekezdés).[1]
Szembetűnő, hogy az Lvt. a törlési szabályok körében az "egyház magyarországi legfelsőbb szervét" nevezi meg, mint nyilatkozattételre jogosultat. A fogalom okozhat bizonytalanságot, egyéb helyütt a törvény az egyház képviselőjét, illetve képviseleti és ügyintéző szerveit említi mint nyilatkozattevőt. Úgy tűnik, ennek értelmében az egyháznak szervezete kialakításánál létre kellene hoznia egy országos irányító, vezető szervet. Nehezen értelmezhető ez pl. olyan szervezeti struktúrában, mely független, autonóm, mellérendelt viszonyban álló, helyi vagy területi egységekből áll. Véleményem szerint kérdéses, hogy erre valóban szükség van-e, nem volna-e elegendő itt is az egyház képviselőjének nyilatkozataira támaszkodni. Egyes egyházak esetében a belső szabályok folytán nem is biztos, hogy egyértelműen el lehet ezeket a szerveket egymástól különíteni, illetve problémát okozhat, hogy melyik minek tekintendő.[2]
Hatályos jogunkban nincs arra nézve szabály, hogy az egyház megszűnése (illetve fizetésképtelensége) esetén hogyan történjék a hitelezők kielégítése. A társadalmi szervezetekre vonatkozó jog is csupán annyit ír egyébként elő, hogy a hitelezők kielégítése után - vagyonukról az alapszabály előírása, vagy a legfelsőbb szervének döntése szerint kell rendelkezni és az ezzel kapcsolatos teendők ellátása a felszámolók feladata (az egyesülési jogról szóló 1989. évi II. törvény 21. § (1) bekezdés). A Ptk. értelmében az egyesületek (valamint az alapítványok és a legfontosabb közjogi jogi személyek) gazdálkodó tevékenységével összefüggő polgári jogi kapcsolataira általában a gazdálkodó szervezetre vonatkozó rendelkezéseket kell alkalmazni (Ptk. 685. § c) pont).[3] Az egyesületek sem tartoznak azonban a csődről, a felszámolásról és a végelszámolásról szóló 1991. évi IL. törvény (Cstv.) hatálya alá[4], a vagyoni kérdések rendezése megszűnés esetén az egyesületi szervekre tartozik, a bíróság nem jelölhet ki felszámolót, nem dönthet a vagyon felosztásáról, nincs kielégítési sorrend, stb. Csupán a Btk.-nak a tartozás fedezetének elvonása (297. §) és a hitelsértés (330. §) tényállásai jönnek számításba, mint a hitelezőket a büntetőjog oldaláról védő eszközök,[5] illetve tekintettel kell lenni a fedezetelvonó szerződések tilalmára vonatkozó polgári jogi szabályokra is. Az egyházakra is vonatkozik ezért, amit az ítélkezési gyakorlat az egyesületekre vonatkozóan kimond, vagyis hogy az alapszabály a felszámolást - mint megszűnést eredményező okot - nem tüntetheti fel.[6]
Az Lvt. a hitelezővédelemről az Etv.-nél szűkszavúbban, a vagyonfelosztásról részletesebben rendelkezik. Csupán a feloszlás és a megszűnés megállapítása, és csak egyházak esetén (más egyházi jogi személyek esetén nem) írja elő a hitelezők követeléseinek kielégítését (21. § (2) bekezdés) - még a szankciós törlés esetében sem[7], ami akár kodifikációs hibának is tekinthető, mindenképpen helyes volna a megszűnésre általában vonatkoztatni ezt.
A társadalmi szervezetek, alapítványok kapcsán már többen kifogásolták a szabályozás hiányosságait, rámutatva a gyakorlati problémák sokaságára és sürgetve a nonprofit szektorra vonatkozó fizetésképtelenségi, vagyonelszámolási jog megalkotását.[8] Ha ez egyházak esetében a szervezeti és működési autonómia tiszteletben tartásával csak szűkebb körben lehetséges is, a fizetésképtelen, illetve megszűnő egyházak hitelezőit védő szabályok törvénybe iktatása mindenképp indokolt.
A megmaradó vagyont az egyháznak megszűnés elhatározása (feloszlás) és megszűnés megállapítása esetén is közérdekű célra kell fordítania. A 21. § (3) értelmében akkor kell a vagyonból alapítványt létrehozni, ha az egyház vagyonáról a megszűnéstől számított kilencven napon belül nem intézkedett. A két rendelkezés együttes értelmezéséből, amit az indokolás is alátámaszt[9], úgy tűnik, az egyház maga dönthet megszűnése esetén vagyonáról, ám csak korlátozott körben, a törvényben megjelölt közérdekű célra. Nyilvánvalóan nem lenne helyes, illetve visszaélésekre sarkallhatna - különös tekintettel az egyházaknak nyújtott számos pénzügyi kedvezményre és állami támogatásra -, ha a megszűnő egyház vagyona az alapítók vagy tagok között felosztható volna. Ám az is megfontolandó, hogy akik az egyház számára vagyont juttattak, azok ezt elsősorban vallási célra, és nem oktatási, szociális, egészségügyi, sportcélra stb. tették. Ezért véleményem szerint helyesebb volna a megszűnt egyházak vagyonát pl. a vallásszabadság érvényesülésére, vallástudományi célú oktatásra, kutatásra, ismeretterjesztésre, a vallási tolerancia előmozdítására stb. fordítani - rendelkezés hiányában ilyen célú (állami alapítású) alapítványnak juttatni. A hatályos szabályok mellett azonban igencsak kérdéses, hogy hogyan lehet biztosítani, hogy a megszűnő egyház vagyonát valóban a törvény szerinti célra fordítsa. Szankciója a szabálynak nincs, de annak betartása nem is ellenőrizhető, mivel pl. vagyonmérleget benyújtani a bírósághoz nem kell, a vagyonelszámolást nem külső személy bonyolítja stb. Esetleges visszaélések (amennyiben azokat a jogalkotó ki kívánja küszöbölni) csak a vagyonelszámolás rendjének szigorúbb szabályozásával volnának elkerülhetők.
A társadalmi szervezetek megszűnése két lépcsőben bonyolódik: a legfőbb szerv kimondja a feloszlást és kijelöli a felszámolót. Ezt követően a szervezet vagyonával már nem rendelkezhet, csak a felszámoló tehet a nevében jognyilatkozatot. Majd a hitelezők kielégítését és a vagyonelszámolást követően a bíróság törli a nyilvántartásból, és ezzel megszűnik jogalanyisága.[10] Hasonló a helyzet akkor is, ha a bíróság ítéleten alapul a megszűnés: akkor is ki kell jelölni felszámolót, és lebonyolítani a vagyonelszámolást, és csak ezt követően törölhető a szervezet a nyilvántartásból.
Egyházak esetében a törvény nem szabályozza (nem is szabályozhatja), hogy hogyan döntsön az egyház a megszűnésről, egyfajta lépcsőzetesség mégis van. Az 21. § (2) értelmében, ha az egyház feloszlott, illetőleg ha a bíróság a megszűnését állapította meg, vagyonát a hitelezők követeléseinek kielégítése után kell az ott meghatározott célokra fordítania. Ebből arra lehet következtetni, hogy egy elszámolási eljárás itt is követi a megszűnésre vonatkozó döntést. Ezt erősíti a 21. § (3) bekezdése is, mely a megszűnő egyház számára a vagyonról való rendelkezésre kilencven napos időtartamot állapít meg. Nem világos azonban, hogy ezt mikortól kell számítani. Ugyanis a törvény szerint, ha a megszűnéstől számított kilencven napon belül kerül sor a rendelkezésre, akkor államilag kell erről intézkedni. A "megszűnés" itt a 13. § (1) bekezdéssel ellentétben nem lehet azonos a törléssel, mert a törölt egyház már nem tudna a vagyonról rendelkezni Feloszlás esetén annak bíróság felé történő bejelentésétől lehetne a határidőt számítani (mivel az egyházi döntés időpontja a jelenlegi szabályok alapján jogilag nem értelmezhető). Ha pedig a bíróság állapítja meg a megszűnést, a törvény értelmében úgy tűnik, a bíróságnak a megszűnés megállapításakor kilencven nap határidőt kell engedni az egyház számára, hogy vagyonáról - a 21. § (2) szerinti korlátozással - rendelkezzen. Törlésre (törlés elrendelésére) csak ezt követően kerülhet sor.
Arról is hallgat a törvény, hogy az egyház nevében megszűnésekor ki, mikor és meddig tehet jognyilatkozatot, pl. a vagyonról, nem szól felszámoló, végelszámoló kijelöléséről. Ha feloszlást jelentettek be vagy a bíróság állapította meg a megszűnést, ezt követően az egyház még kilencven napig rendelkezhet vagyonával, tehát az egyházi képviselő tehet érvényes jognyilatkozatokat. Ha a 20. § (2) szerinti szankcióként vagy büntetőjogi intézkedésként szüntetik meg az egyházat, ez nyilvánvalóan nem volna helyénvaló, ezért ki kellene mondani, hogy ezekben az esetekben a bíróság kijelöli a felszámolót, aki az egyházat annak törléséig képviseli.
Egyáltalán nem rendelkezik a törvény az egyéb egyházi jogi személyek megszűnésének vagyoni természetű kérdéseiről. Az egyértelműség kedvéért nem ártana kimondani, hogy az egyház megszűnő jogi személyiségű szervezeti egységeinek és szervezeteinek jogutóda az egyház (az új Ptk. kezesi felelősségre vonatkozó 2:47. § (3)[11] bekezdésén túlmenően is). Az egyházak szövetségének megszűnése esetére indokoltnak tűnik megengedni a vagyon tagegyházak között történő felosztását.
Az Lvt. 20. § (1) bekezdése sorolja fel az egyház saját elhatározásából történő megszűnésének okait. Egyesülés vagy szétválás esetén a 21. § (1) bekezdés értelmében jogutódlásról van szó. Helyesebb volna, ha a törvény nem csupán a vagyon tekintetében, hanem általános jelleggel rendelkezne a jogutódlásról. Az egyházaknak az egyesületek, alapítványokhoz hasonlóan nincs részletes "fúziós joga", a részleteket a gyakorlatnak kell kialakítania. Az Lvt. tágabban szabályoz, mint az Etv., mivel felsorolja a szétválással történő jogutódlást is. (Az ítélkezési gyakorlat alapján az egyesületek nem is tüntethetik fel alapszabályukban a szétválást, mint megszűnési okot.[12]) Bár a törvény kifejezetten nem szól róla (".. .az egyházat törli a nyilvántartásból..."), úgy tűnik, lehetséges az egyházak be- és összeolvadása, illetve ki- és különválása is, vagyis beolvadás esetén csak beolvadó, illetve különválás és kiválás esetén a jogelőd egyházat, míg összeolvadás esetén mindkét jogelőd egyházat kell törölni, a jogutód bejegyzése mellett.
Arról is hallgat az Lvt., hogy egyesülés és szétválás esetén az újonnan bejegyzésre kerülő egyházak tekintetében nyilvánvalóan teljesülnie kell az alapítási feltételeknek. Szétválás esetén a vagyon megosztásának arányát az egyház határozza meg (21. § (1) bekezdés), amely alatt természetszerűleg a jogelőd egyházat kell érteni. Fontos megjegyezni, hogy a szétválás is egyház elhatározásából történő jogutódlás, a jogutód nyilvántartásba vételéhez szükséges a jogelőd nyilatkozata. Egyház részének olyan kiválását, amely a jogelőd egyház egyetértése nélkül történik, vagyis ha szétválás vitás, nem lehet az Lvt. szabályai szerint jogutódlásként lebonyolítani.
Nem pusztán elméleti kérdés, hogy egy egyházból kiváló, jogi személyiségű rész, pl. egy egyházközség, gyülekezet csatlakozhat-e egy másik egyházhoz, s ha igen, ez hogyan bonyolítható le.[13] Az Lvt. megfogalmazása arra utal, hogy a jogutódlásnak ezt a lehetőségét a jogszabály nem ismeri, ugyanis "két vagy több egyházra történő szétválásról" lehet csak szó. Az egyházak törlésére vonatkozó szabályokat pedig a törvény csak a 13. § (3) bekezdés szerinti szervezetekre rendeli megfelelően alkalmazni. Ennek értelmében tehát ilyen esetben jogutódlás csak úgy következhet be, ha az egyházból a rész önálló egyházként válik ki és kerül nyilvántartásba vételre, majd ezt követően önálló egyházként a jogutód egyházhoz csatlakozik (abba beolvad). Itt is irányadó, hogy a kiváláshoz a jogelőd egyház egyetértése szükséges. Ám ha a jogelőd és jogutód egyház az egyházrész "átvételéről" meg is állapodik, kérdéses, hogy ez az Lvt.-nek megfelelően közvetlenül lebonyolítható-e. Véleményem szerint - még ha ez indokolatlannak tűnhet is - a jelenleg hatályos törvény szerint nem, esetleg még az egyház jogi személyiségű önálló szervezete esetén igen.
A bíróság törli az egyházat akkor is, ha az "a feloszlását kimondta". Ennek, a bizonyára a társadalmi szervezetekre vonatkozó jogból kölcsönzött kifejezésnek a használata talán nem a legszerencsésebb. Az egyesületeknél ugyanis a legfőbb szerv "mondja ki" a feloszlásra vonatkozó döntést. Az egyházaknál a szervezeti autonómiából fakadóan nem lehet előírni, hogy mely szervnek kell erről dönteni, ehhez képest legalábbis furcsa, hogy a törlést kérelmezni a "magyarországi legfelsőbb szervének" kell, "a feloszlást kimondania" viszont magának az egyháznak. Az egyház részéről nyilatkozattételre viszont általában az egyház képviselője jogosult, ezért aztán végképp zavaros a szabályozás.
A többi egyházi jogi személyre vonatkozóan a törvény csupán annyit mond, hogy a szabályokat megfelelően alkalmazni kell a 13. § (3) szerinti jogi személy esetén is (azzal, hogy a nyilvántartásból való törlést a jogi személyen kívül az illetékes egyházi szerv is kérheti a bejegyzéshez általa adott nyilatkozat visszavonása esetén). Vagyis kiterjeszti az önálló szervezetekre a feloszlásra, egyesülésre és szétválásra vonatkozó szabályokat is. Ezeknek a jogi személyeknek jogalanyisága az egyházétól függ. Indokolt volna tehát kimondani, hogy az egyház megszűnése esetén azok jogi személyisége is megszűnik. A jogszabály nem egyértelmű atekintetben, hogy egyház önálló szervezete csak ugyanazon egyház másik önálló szervezetével egyesülhet, illetve visszaolvadhat az egyházba vagy egyesülhet-e más egyházzal is. Az önálló szervezet törlését kérelmezheti annak képviselője, vagy "az illetékes egyházi szerv" is. A két nyilatkozata között adott esetben ellentmondás is lehet. Az LB egyik közzétett jogesetében pl. az egyház kérte a törlést, ami ellen a szervezet tiltakozott.[14] Ebben az esetben döntő az, hogy ha a bejegyzéshez adott egyházi nyilatkozatot megvonják, akkor a szervezetet törölni kell. Előfordulhat elvileg az is, hogy a szervezet képviselője kéri a törlést, és az egyház nyilatkozata ezzel ellentétes. Véleményem szerint ebben az esetben vizsgálni kell (az egyház nyilatkozatát kellene kérni arról), hogy a szervezet képviselőjének fennáll-e még a képviseleti joga, illetve, hogy az önálló szervezet továbbra is az egyház keretében működik-e. Ha igen, nincs helye törlésnek, de ha a képviselő jogosultsága megszűnt, az új képviselő személyének bejelentésére kell felhívni az egyházat.
A 13. § (2) bekezdés szerinti szervezetek jogi személyisége az alapszabályon, illetve a belső szabályokon alapul, és attól függ, annak megfelelően szűnhet meg, jogutódlással vagy anélkül. Fontos, hogy ha egyszer egyházi szabály jogi személyiséggel ruházott fel egy szervezeti egységet, akkor annak sorsa, pl. más egyházi egységgel való egyesülése nyomon követhető legyen.
Egyház (egyházi jogi személy) véleményem szerint nem jöhet létre átalakulással más jogi személy típusból mint jogelődből, más típusú jogi személlyé sem alakulhat át. Véleményem szerint de lege lata az egyházak sajátos, minden más jogi személytől eltérő jellege kizárja ezt. De lege ferenda legfeljebb a kifejezetten és elsődlegesen vallási célra alakult egyesületek és az egyházi jogi személyek között tartok elképzelhetőnek ilyen fajta átjárhatóságot, de erre is csekély lehet gyakorlati igény.
Az egyes egyházi jogi személy típusok között esetleg indokolt lehetne biztosítani az átalakulással történő jogutódlás lehetőségét. Miért ne folytathatná egy egyház önálló szervezete jogi személyiségű szervezeti egységként a működését és fordítva?
Amint azt láttuk, az egyházi jogi személyek szétválásának Lvt. szerinti szabályozása körül sok a bizonytalanság. A gyakorlatban ilyen jogutódlásra alig kerül sor. Ha ugyanis ekörül belső vita van, az állami fórumra nem tartozik, a dolog természetéből fakadóan a jogelőd egyetértésével pedig ritkán történik szétválás. A magam részéről a szétválás jogutódlási forma lehetővé tételét az egyházi jogi személyek számára de lege ferenda feleslegesnek, illetve már elvi szinten is túlságosan sok jogalkalmazási problémát okozónak, ezért azt a társadalmi szervezetekhez hasonlóan esetükben is mellőzendőnek tartom.
Arról, hogy a szankciós törlés a gyakorlatban nem működik, illetve ennek okairól többen, többször szóltak, a 2000-2001-es módosító javaslat is célozta a szabályozás hatékonyabbá tételére irányult.[16]
A hatályos törvény értelmében ügyészi kereset alapján akkor törli a bíróság az egyházi jogi személyt, ha annak tevékenysége a 8. § (2) bekezdésébe ütközik, vagyis nem vallási tevékenységet végez (elsődlegesen), vallási tevékenysége az Alkotmánnyal vagy törvénnyel ellentétes. A törvény szó szerinti, az ügyészség felfogásával is egybevágó értelmezése[17] alapján csak ezek az okok vezethetnek törlésre. Így azonban a törvény 16. § (2) bekezdésében megfogalmazott törvénysértés esetére az ügyészségnek általában biztosított keresetindítási lehetőségnek nincs is értelme, lex imperfecta marad, mert nincsenek meghatározva a bíróság által alkalmazható szankciók. Törlésre nem kerülhet sor, ha az egyház vallási tevékenysége nem törvénytelen, csupán az egyéb, járulékos tevékenységei kapcsán követ el jogsértéseket.
A bíróságnak a jogellenes tevékenység megszüntetésére fel kell hívnia az egyházat, egyházi jogi személy, szervezeti egység vagy önálló szervezet jogellenes működése esetén az egyház magyarországi legfőbb szervét. Jogsértő működés esetén mind a négy egyházi jogi személy típus megszüntethető. Ha a jogsértés csak a szervezeti egység vagy önálló szervezet működésére terjed ki, csak az érintett jogi személy törlése indokolt, az egész egyházé nem.
Furcsamód (bizonyára csak jogalkotói figyelmetlenségből) az Lvt. nem tartalmaz (s a 2000-2001-es módosító javaslat sem tartalmazott) az ügyész által indított perekre az Etv. 16. § (1) bekezdésében foglalthoz hasonló különös hatásköri szabályt. A Pp. megyei bírósági hatáskörökre vonatkozó szabályai között sincs erről rendelkezés, mivel az csupán a megyei bíróság által nyilvántartásba vett, cégnek nem minősülő szervezetekkel kapcsolatos perek közül az ilyen szervezetek ellen a törvényességi felügyeletet gyakorló szerv által indított pereket említi (23. § (1) bekezdés fa) alpont)[18], márpedig az egyházak esetében az ügyészség nem minősül ilyen szervnek[19]. Ezért a törlési perre jelenleg az általános szabályok alapján az egyházi jogi személy székhelye szerinti helyi bíróság rendelkezik hatáskörrel és illetékességgel - ezt nyilvánvalóan szintén módosítani szükséges.
A 20. § (3) bekezdés értelmében a bíróság megállapítja az egyház megszűnését és törli a nyilvántartásból, ha tevékenységével felhagy, és vagyonáról nem rendelkezik. A társadalmi szervezetekkel szemben[20] az egyházaknál sem a törvény által megkívánt létszám, sem a működés egy évet meghaladó hiánya nem kifejezett megszüntetési ok. Az Lvt. a törlés feltételéül a tevékenység megszűnését és egyszersmind a vagyon meglétét szabja, aminek értelmében nem lehetne az egyházat törölni, ha "csak" nem működik, de vagyona nincs. (Megjegyzendő, hogy vagyon alatt itt is érteni kell az aktív és passzív vagyonelemeket, vagyis ha a nem működő egyházzal szemben rendezetlen vagyoni jellegű követelés van, akkor is helye van a törlésnek.) Ez egyfelől alátámasztható lenne azzal, hogy az egyházi jogalanyiságra elsősorban a polgári jogképesség, szerzőképesség miatt van szükség, és ha az egyháznak nincs vagyona, nincs is jelentősége annak, hogy nyilvántartásba van-e véve vagy sem. Másfelől azonban nem jó, ha a nyilvántartás nem működő "fantomegyházakat" tartalmaz, függetlenül attól, hogy azok szereplői-e még a vagyoni forgalomnak vagy sem. Ha másért nem, azért, mert foglalja a nevet, elzárva pl. a vallás híveit attól a lehetőségtől, hogy esetleg újjáalakítsák egyházat. Véleményem szerint de lege ferenda a megszűnés megállapításához a tevékenység hiányának önmagában elegendő kellene lennie.
A társadalmi szervezetek esetében a bírósági gyakorlat szerint a taglétszám és a tevékenység hiánya mellett a törvényes képviselő hiánya is megszűnési ok lehet, mint ami a működés akadálya.[21] Ezek a szempontok akkor is irányadóak lehetnek, ha a bíróságnak az egyház megszűnéséről kell döntenie. Ha tartósan nem vesz részt az egyház vallási tevékenységében legalább száz fő, nincs az egyháznak a belső szabályoknak megfelelő és a nyilvántartásba bejelentett képviselője, az a tevékenység megszűnésének bizonyítéka lehet.
Itt azonban szükséges kitérni az egyházi tagnyilvántartás, illetve ehhez kapcsolódóan a tagság kérdésére is. Lássuk először is, mi a helyzet de lege lata, elsőként, ami az egyháztagság fogalmát illeti. Az egyháztól a jog más személyegyesítő jogi személyekkel szemben nem követeli meg, hogy nyilvántartott tagsággal rendelkezzen. Az Lvt. csupán alapítókról szól, a "tag" vagy "tagság" szavakat nem is használja, a kapcsolatos kérdéseket tehát teljes egészében az egyházi autonómiájára bízza.[22] Az egyházak belső szabályrendszere igen nagy változatosságot mutat atekintetben, hogy kit tekintenek a közösség tagjának. [23] A második szempont a tagok nyilvántartása. Az Lvt. (illetve végrehajtási rendelete) nem írja elő, hogy az egyház köteles lenne nyilvántartani tagjait, a nyilvántartást közölni a bírósággal, ahogy azt sem hogy egyáltalán rendelkezzen szoros értelemben vett "tagsággal", illetve belső szabályaiban a tagság fogalmáról, pl. annak feltételeiről, az azzal járó jogokról vagy kötelezettségekről. Ilyen jellegű előírást a jogi személyekre általában egyébként az új Ptk. sem tartalmaz. Nem értek ezért egyet Szathmáry Bélával abban, hogy "amikor az állam a szervezetet egyházként nyilvántartásba veszi, az egyház belső szabályzatának tartalmaznia kell a tagság nyilvántartására vonatkozó előírásait", erre de lege lata semmi sem utal.[24] Harmadik kérdés, hogy az alapítói létszám az alapítást követően is minimális taglétszámnak tekintendő-e, az egyház törlésére vezető ok-e, ha az alá süllyed a tagok száma? Az Lvt.-ben ilyen szabály nincs, ebből a contrario arra lehetne következtetni, hogy egyházak esetében a jogalkotó nem is kívánt ilyen törlési okot megállapítani.
Mivel az egyházak mindazonáltal jogi formába szerveződő személyösszességek (személyegyesítő jogi személyek), a jelenlegi szabályok mellett is elvárható, hogy rendelkezzenek valamiféle szabállyal, definícióval, fogalommal arra, hogy kit tekintenek "tagjuknak", adott esetben adott személyről meg kell tudniuk állapítani, hogy hozzájuk "tartozik"-e. De az állami jog sem hiteles (közhiteles) vagy egyéb nyilvántartási, sem szabályozási kötelezettséget nem ró rájuk.
Az is világos, hogy az egyház létszámának jelentősége lehet akkor, amikor a bíróságnak döntenie kell a megszűnés megállapításáról, ha az tevékenységével felhagy (Lvt. 20 § (3) bekezdés), még ha a létszám el nem érése önmagában nem is törlési ok. Etekintetben az alapítói száz fős létszám most is iránymutató lehet, ám véleményem szerint jelenleg idevonatkozó jogszabály hiányában ekkor már elegendő az is, ha az egyház önértelmezése szerinti tagok létszáma eléri ezt a küszöböt, ide lehet számítani pl. kiskorúkat is.
De lege ferenda tisztább jogi helyzetet eredményezne, ha az Lvt. tartalmazna az Etv.-ben foglalthoz hasonló törlési okot. Az egyháztagság fogalmának egységesítése az állami jogban nem lehetséges, ahogy azt Szathmáry Béla is leszögezi.[25] Nem tartom a jövőben szükségesnek azonban megkövetelni, hogy az egyházak tagjaikról hiteles (közhiteles) nyilvántartást vezessenek. Véleményem szerint ezt egyes egyházak esetében nem is lehet kötelezővé tenni, nem is annyira a létszám nagyságrendje, hanem az egyháztagság fogalma miatt.[26] De ez nem is szükséges, állami egyházjogi szempontból ugyanis elegendő lenne annyit előírni, hogy az egyháznak fennállása alatt tagja kell, hogy legyen a sajátos egyházi felfogás szerinti értelmezés szerint legalább az alapításkor megkövetelt számú és jellemzőkkel rendelkező személy. E követelmény teljesítésének ellenőrzése pedig amúgy sem pusztán nyilvántartás kérdése.
Az Lvt. nem határoz meg megszűnés körében időtartamot, az egyesületeknél irányadó egy év itt nem mérvadó. Indokolt lehet egyházi jogi személyeknél ennél hosszabb idő vizsgálata is, és jelentősége lehet a hitelveknek és egyházi szabályoknak is (pl. atekintetben, hogy milyen időszakonként, milyen gyakorisággal kerül sor vallási cselekményekre). A törlési okokat a jogbizonytalanság mérséklése érdekében a működési időre is kiterjedően a jövőben mindenképpen szükséges volna pontosítani. ■
JEGYZETEK
1 A társadalmi szervezetek esetében etekintetben számos, gyakran bírált jogbizonytalanság van, csak a KPJE 2/2008. jogegységi határozat tette egyértelművé a jogértelmezést (egyébként az egyházi jogi személyekre vonatkozó szabályozásra is hivatkozva), illetve a továbbiakban általánosan is rendezné ezt a kérdést az új Ptk. 2:48. § (1) bekezdése.
2 A Magyar Katolikus Egyház kapcsán felmerülő kérdésekről ld. pl.: Erdő-Sghanda 56.f., Ferenczy Rita: Kérdések az egyházak és szervezeteik jogi személyiségének köréből. In: Magyar Jog 1999/9. (a továbbiakban: Ferenczy) 524f.
3 Ezzel analóg szabályt tartalmaz az új Ptk. 7:2§ 53. a vállalkozás fogalmáról.
4 Megjegyezném mindazonáltal, hogy a Cstv. (1991. évi XLIX. törvény a csődeljárásról és a felszámolási eljárásról) 3. § (1) a) értelmében a törvény hatálya az uniós joggal összhangban kiterjed valamint mindazon jogi személyek vagy jogi személyiséggel nem rendelkező gazdasági társaságokra, amelyek fő érdekeltségeinek központja a Tanács fizetésképtelenségi eljárásokról szóló 1346/2000/EK rendelete alapján az Európai Unió területén található. Az említett rendeletet az összes fizetésképtelenségi eljárásra alkalmazni kell, függetlenül attól, hogy az adós természetes vagy jogi személy, kereskedő vagy magánszemély (preambulum 9). A rendeletet "valamennyi hitelezőre kiterjedő (kollektív) fizetésképtelenségi eljárásokra kell alkalmazni, amelyek az adós vagyon feletti rendelkezési jogának részleges vagy teljes elvonását és felszámoló kijelölését foglalják magukban" (1. cikk (1). "Kijelölés" alatt a preambulum 10) értelmében pedig nem csupán a bíróság általi kijelölést kell érteni. A hazai irodalomban nem találni arra nézve véleményt, hogy a társadalmi szervezetek felszámolására kiterjed-e a rendelet hatálya, véleményem szerint ez valószínű. Ebben az esetben azonban az Etv. rendelkezéseit a rendelettel is összhangba kell hozni, illetve felmerülhet az a kérdés is, hogy az Lvt. szabályai összhangban vannak-e az uniós joggal.
5 A csődbűntettet (290. §), illetve a 2007. június 1-ig hatályos hitelező jogtalan előnyben részesítését a Cstv. hatálya alá tartozó szervezetekkel kapcsolatban lehet elkövetni.
6 LB Kny. IV. 27.042/1998 idézi: Lomnici Zoltán: Egyesületek. Budapest, HVG Orac. 2006. 2. hatályosított, bőv. kiad. 320.
7 Abba, hogy a "bíróság a megszűnését megállapította", nem érhető bele a szankciós törlés, erre a 21. § (3) is külön, bekezdésre hivatkozással utal.
8 Ld.: Perényi Ödön: A társadalmi szervezetek, egyesületek megszűnésének vitás jogalkalmazási kérdései. In: Magyar Jog 1993/7. 419-423., Tóth Éva: Felszámolhatók-e a nonprofit szervezetek? In: Ügyészek Lapja 2002/4 35-48. Az AB-hez érkezett ilyen tárgyú (egyébként elbírálásra alkalmatlan) panaszokra pl: 188/D/2002 AB végzés
9 " A vagyonról általában maga az egyház dönt, és csak kivételesen állami szerv (Minisztertanács, illetve a művelődési miniszter), akkor ha az egyház nem rendelkezett vagyonáról, vagy az egyházat törölték a nyilvántartásból."
10 Ptk. 63. § a), Etv. § 20-21. §, 2/2008. KPJE, BH 2005.323, BDT 2007.1714
11 "A jogi személy önálló jogi személyiséggel rendelkező szervezeti egységének a szervezeti egység vagyonából ki nem elégíthető tartozásaiért a jogi személy kezesként felel."
12 LB Kny. III. 28.507/1996 idézi: Lomnici. 330.
13 Ilyen jellegű, tisztázatlan helyzetben vannak jelenleg pl. egyes görög (magyar) eredetű ortodox egyházközségek.
14 BH1996. 58.
15 A szankciós törlés kapcsán szükséges utalni a büntetőjogi intézkedésként történő törlés lehetőségére is. Ld. Schanda Balázs: Magyar állami egyházjog. Szent István Társulat, Budapest, 2003. 2. átdolg. kiad. (a továbbiakban: Schanda) 96-99.
16 Schanda 95-97, Ferenczy 532-f. A Javaslat törlési okként kifejezetten nevesítette, ha az egyház nyilvánvalóan nem vallási tevékenységet folytat (2. § (2) bekezdés), az ügyészség tájékozódását elősegítő szabályt tartalmazott, illetve annyiban pontosította a törvény szövegét, hogy nem működő egyház törlésére is ügyészi kereset alapján kerülhet sor (8. § (1) bekezdés). T/3521.
17 SChanda 96.
18 Illetve még az ilyen szervezetek és tagjaik (volt tagjaik) közötti, illetve a tagok (volt tagok) egymás közti a tagsági jogviszonyon alapuló perek (Ld. uo. fb) alpont.)
19 Schanda 96.
20 Etv. 16. § (2) bekezdés e) pont: A bíróság az ügyész keresete alapján megállapítja a társadalmi szervezet megszűnését, ha legalább egy éve nem működik vagy tagjainak száma tartósan az e törvény által megkívánt létszám alatt van.
21 LB. Kf. III. 38.071/2001.
22 Ennek megfelelően más jogszabályok kizárják az egyház és tagja közötti jogviszonyt a hatályukból. Pl. a közérdekű önkéntes tevékenységről szóló 2005. évi LXXXVIII. törvény 2. § (1) c) pontja értelmében nem terjed ki a törvény hatálya az egyház tagjaként vagy egyházi személyként végzett munkára.
23 A katolikus, protestáns (evangélikus és református), valamint zsidó felfogásról ld. Szathmáry Béla: Az egyháztagság problémái. In: Collega. 2001/6. 44. (a továbbiakban: Szathmáry). Az egyházakon az egyesületekkel ellentétben még az önkéntesség elve sem kérhető számon (vö. Lümnigi 65-70), az egyháztagság nem feltétlenül önkéntes csatlakozáson alapul, hanem pl. születésen, vagy kiskorú gyermek esetén a szülők döntésén, cselekedetein stb.
24 Szathmáry 44.
25 Szathmáry 2001. 44.
26 Olyan lenne ez például, mint a Magyar Államtól megkövetelni, hogy tartsa hitelesen nyilván a ius sanguinis elv alapján magyar állampolgárnak tekinthető személyeket.
Lábjegyzetek:
[1] Csiziné dr. Schlosser Annamária közjegyzőhelyettes
Visszaugrás
