Magyarország a rendszerváltó országok közül elsőként alkotta meg polgári szellemiségű 1991. évi XLI. törvényét a közjegyzőkről, mely megállta helyét, és napjainkban is hatályban van. Ez a törvény az európai országokban hatályos közjegyzői törvényekkel harmonizáltnak, konvergensnek tekinthető. E konvergencia többek között annak is köszönhető, hogy a magyar közjegyzői jog és eljárás - más európai országokhoz hasonlóan - nemzetközi viszonylatban is elismert hagyományokkal rendelkezik.[1] A rendszerváltás első éveiben meghozott, harmonizált és modernizált magyar közjegyzői törvény tehát korábbi magyar és európai tapasztalatokra támaszkodhatott.
A régebbi magyar jogban, a XIX. század második felében (1874,[2] 1886)[3] a közjegyzői tevékenység elsősorban a hagyatéki eljárásra terjedt ki. Hatásköri tekintetben azonban a századforduló végén meghozott öröklési törvény (1894)[4] jelentős módosítást eredményezett azáltal, hogy a hagyatéki eljárás lefolytatását kizárólag a királyi járásbíróságokra bízta, azaz a közjegyzői hatáskörből kivonta a hagyatéki eljárásokat. A polgári korszaktól kezdődően a közjegyző államigazgatási utasítástól független, csupán az anyagi és eljárási jogi szabályokhoz volt kötve azzal, hogy alapvetően a magánjogi jogügyletek, jognyilatkozatok és tények közhitelű alakiságát biztosította, az ezekhez fűződő (abszolút - megdönthetetlen, vagy relatív - megdönthető) bizonyító (tanúsító) hatállyal.
Az ún. szocialista korszak előszeleként került sor az addig független közjegyzői eljárás koncepciójának teljes körű átalakítására, ekkor intézményesítették ugyanis az állami közjegyzői eljárást (1949), amellyel sor került a közjegyzői jog és eljárás füg-
- 189/190 -
getlenségének csorbítására - azaz az államigazgatás által történő befolyásolására -, továbbá annak (fokozatos) megszüntetésére (1971).[5]
2007. május 11-én, Hágában az Európai Unió Közjegyzőségeinek Tanácsa (CNUE)[6] nyilatkozatban tette közzé abbéli szándékát, hogy konkretizálni kívánja azt az Európai Bizottság által kitűzött célt, miszerint a nemzeti közjegyzőségeket magán- és kereskedelmi jogi ügyekben az Európai Igazságszolgáltatási Hálózatba (EUJ - Europäisches Justizielles Netz) kell integrálni. (E hálózatot az Európai Unió 2001-ben hozta létre annak érdekében, hogy a határon átívelő magán- és kereskedelmi ügyekben az állampolgárok számára megkönnyítse a jogi kérdésekkel kapcsolatos tájékozódást.) A CNUE elnöke ennek megfelelően határozatot hozott az Európai Közjegyzőségek Hálózatának (EKH) alapításáról, mely belátható időn belül betársul az Európai Igazságszolgáltatási Hálózatba. Az EKH tevékenységét 2007. november 1-jén kezdte meg. Az EKH-nak 21 ország országos közjegyzői szervezete vált tagjává, mégpedig: Ausztria, Belgium, Bulgária, Csehország, Franciaország, Görögország, Hollandia, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Luxemburg, Magyarország, Málta, Németország, Olaszország, Portugália, Románia, Spanyolország, Szlovénia és Szlovákia. Az alapítás idején Horvátország megfigyelő tag volt.[7]
Az európai (és a magyar) közjegyzői jog hosszú múltra tekinthet vissza. Közép-Európában gyakorlatilag az itáliai, XII. századi hatás eredményeképpen született meg.[8] A korai rendi társadalmakban a születés, a házasságkötés, az ingatlantulajdon-szerzés és az öröklési jogosultságok szerzése kánonjogi hatáskörbe tartozott. A közjegyzőket a római katolikus pápa nevezte ki, abban a tevékenységi körben, ami az egyházi kompetenciát és evidenciát illette. A középkor késői szakaszában a közjegyzők már a világi magánjogi ügyekben is eljártak azzal, hogy ezekben az ügyekben
- 190/191 -
hatáskörüket a kor legfelsőbb világi hatalma, az uralkodó (kinevezése) alapján nyerték el.[9]
A rendi társadalmakban a közjegyzői funkció elsődlegesen államigazgatási eljárást jelentett; a közjegyző gyakran a mai értelemben vett bírósági vagy közigazgatási ügyekben járt el, s ennél fogva a törvény által rá bízott ügyekben érdemi döntéshozatali hatáskörrel is rendelkezett. Ezzel szemben a polgári korszaktól kezdődően a közjegyzői funkció ugyan közszolgálati jellegű, de döntően a polgári jog szférájába tartozik, a konkrét jogvitákban való döntéshozatali jogkör nélkül. Ilyen értelemben a közjegyzőnek a polgári korszaktól kezdődően a legtöbb európai jogrendszerben nincsen döntéshozatali hatásköre. A közjegyző ugyanis megbízás alapján, csupán a felek akaratának megfelelő tartalmú jogügyletek létrehozásánál szükséges alakiságok tekintetében működik közre, jogviták eldöntésével túlnyomórészt nem foglalkozik. Tevékenysége nemperes ügyekre szorítkozik; a jogszabály által hatáskörébe utalt ügyekben, amennyiben törvény másképp nem rendelkezik, nemperes eljárás keretében jár el. A polgári korszaktól kezdődően a közjegyzői tevékenység polgár-orientáltabbá vált; ennek mentén az állampolgárok akaratautonómiáját vette figyelembe, a törvény által szavatolt közhitelességi alakban. Eközben a közjegyző a jogügyletek és tények tekintetében csupán a magánjogi anyagi jogi és eljárásjogi törvényekhez kellett, hogy tartsa magát, elsősorban a formális (létrejöttük tekintetében alakiságokhoz kötött) jogügyletek törvénnyel előírt kötelező alakszerűségeihez. Közigazgatási utasítás nem kötelezte. (Amit egyébként a hatályos magyar közjegyzői törvény alapelveiben méltán erősít meg.)
Az ún. kötelező jogügyleti forma esetén (forma ad sollemnitatem) a közjegyzői dokumentum közhitelességi jellegénél fogva a szerződés (jogügylet) lényeges elemeit illetően megdönthetetlen bizonyítékként szolgált. (Nota bene a Ptk.-k különös, azaz egyes szerződésekre vonatkozó részében a lényeges elemek [essentialia negotii] rendszerint elő vannak irányozva [pl. adásvételnél az áru és a vételár]). A közjegyzői forma relatív (azaz megdönthető) bizonyító (tanúsító) hatállyal bírt a mellékes kikötések (rendszerint a teljesítés módja, határideje és helye) tekintetében. Számos polgári korszakban fogant törvény lehetővé tette a formához kötött szerződések esetében az utólagos nem formális kikötések érvényét a mellékes kikötések tekintetében. A lényeges szerződési elemeket csupán a szerződés megkötésére előírt forma kiállítása útján lehetett módosítani. Az alakisági követelményekhez nem kötött jogügyletek terén felvett közjegyzői formaságok (forma ad probationem) esetében a szerződés tartalma (akár a lényeges, akár a mellékes kikötései tekintetében) a közhitelesség ellenére csupán relatív (megdönthető) bizonyító (tanúsító) hatállyal rendelkezett. Abszolút bizonyító erővel a közjegyzői forma ezeknél a szerződéseknél vagy más jogügyleteknél csupán a jogügylet létrejöttének ténye és a felek személye tekinteté-
- 191/192 -
ben bírt. Más szóval nem volt bizonyítható, hogy a jogügylet nem jött létre, és az sem, hogy kik voltak a jogügylet alanyai. Az alakisági követelményekhez nem kötött szerződéseknél a közjegyzői formaságoknak a szerződés tartalma tekintetében érvényes relatív bizonyító hatása abból következik, hogy a közjegyzői formaságok kiállítása után a felek akár formátlan (solo consensu) akaratmegegyezéssel is módosíthatták szerződési jogaikat és kötelezettségeiket.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
