Hamza Gábor: A dél-afrikai magánjog és a római jogi hagyomány (Acta ELTE, tom. XLVII, ann. 2010, 7-21. o.)[1]

1. A római jog a Görög Magánjogi Törvénykönyv 1946-ban történő hatálybalépését követően Európában Skóciában (Skóciában civil law néven) és Katalóniában él tovább - nem számítva Andorrát[1] és San Marinót.[2] Az európai kontinensen[3] kívül elsősorban Afrika az a földrész,[4] amelynek több államában is eredeti formájában hatályos, élő, alkalmazott jog mai is a ius (privatum) Romanum. Az irodalomban uralkodó nézet szerint a helyes, adekvát terminus technicus a "Roman-Dutch Law". A "római-holland jog" (Romeins-Hollandse reg) terminus technicus maguktól a holland (hollandiai-németalföldi) jogtudósoktól származik.[5] Megjegyzendő azonban, hogy van olyan álláspont is, mely

- 7/8 -

szerint - ez pl. D. H. van Zyl nézete - helyesebb a "Roman-European law" műszó, mivel ez a terminus technicus nem csupán a holland, római jogban gyökerező jogi hagyományokat fogja át, hanem tekintettel van a római jogra épülő, annak tételeit továbbfejlesztő, alakító évszázados európai jogi tradíciókra is.[6] Az afrikai kontinens déli részén található államok többsége magánjogi vonatkozású judikaturájának, jogalkalmazásának (törvénykezésének) alapját döntően a jusztiniánuszi római jog képezi.[7]

Az afrikai kontinens e részén két különböző jogterület - az angol jog és a Romeins-Hollandse reg, vagy pontosabban a modern római-holland jog (hedendaagse Romeins-Hollandse reg) - egyfajta együttélése, "szimbiózisa" figyelhető meg. Ez a sajátos tény már önmagában véve is igen jelentős a jogösszehasonlító kutatások szempontjából. A "szimbiózis" ténye vezette James Rose Innest, aki Dél-Afrika mindmáig leghosszabb időn át működő "Chief Justice"-a volt, annak megállapítására, hogy a common law és a római-holland jog közötti ellentét Dél-Afrika viszonylatában csak viszonylagos jelentőségű. Ebből egyenesen következik az, hogy van mód az egységes, a common law és a római-holland jog hagyományait egyaránt valamilyen formában megőrző egységes dél-afrikai jogrendszer kiépítésére. A Dél-Afrikai Köztársaságon kívül Namibiában, Zimbabwében (volt Rhodésia), Szváziföldön, Lesothóban (volt Bászutóföld brit protektorátus) és Botswanában (volt Becsuánaföld brit protekturátus) hatályos a római jog.[8] Említést érdemlő, bár kétségkívül kurió-

- 8/9 -

zumnak tűnő tény az, hogy a ius privatum Romanum hatályos az Antarktisz területének tekintélyes hányadán is.

A római jog továbbélésében és továbbfejlesztésében, a modern életviszonyokra való alkalmazásában komoly szerepet játszik az 1656-tól folyamatosan működő fokvárosi (Cape Town) Raad van Justitie, amelynek ítélkezési gyakorlata döntő fontosságú a római jogi tételek kontinuus hatályosulásában. A fokvárosi bíróság a Holland Kelet-Indiai Társaság rendelkezése értelmében a Holland tartomány (provincia) jogát alkalmazza.[9] A római jog recepciója a legtökéletesebb formában az "anyaország", Hollandia viszonylatában vitathatatlanul a Frízföldön következett be. A recepcióra a XV. században nem a törvényhozás, hanem a jogtudomány és a joggyakorlat közvetítésével került sor. Különösen komoly szerephez jut Németalföldön a római jog tételeinek recipiálásában az 1446-ban létesített Groote Raad, melynek 1473-tól Mechelen (Malines) a székhelye.[10] Utalnunk kell Grotius (Hugo De Groot) [1583-1645] kiemelkedő szerepére az "anyaországban" a római jog intézményeinek és tételeinek továbbélésében, akinek munkái "book of authority"-knek minősülnek. A "De iure belli ac pacis" mellett[11] igen jelentős ebben a vonatkozásban az első kiadásban Hágában 1631-ben publikált, de kéziratos formában már évekkel korábban jól ismert és nagyra értékelt "Inleidinge tot de Hollandsche Rechts-geleerdheid".[12]

- 9/10 -

Az "Inleidinge" hatását jól tükrözi az, hogy az ügyvéd Simon van Groenewegen van der Made még Grotius életében kiadja az "Inleidinge" ugyancsak több kiadást megért részletes kommentárját. Groenewegen Tractatus de Legibus abrogatis et inusitatis in Hollandia vicinisque Regionibus c. művében is kimutatható Grotius e művének hatása. Az "Inleidinge" képezi alapját a hatályos hollandiai jog (ius hodiernum) egyetemi előadásának is. Johannes Voet, aki a leideni egyetem professzora 1680 és 1713 között, az első, aki az "Inleidinge" alapján adja elő a hatályos jogot.[13]

Az "Inleidinge" hatása Hollandiában egészen a XIX. század elejéig kimutatható és hatásának csökkenéséhez, majd megszűnéséhez az első magánjogi kodifikációs törekvések vezetnek. Az "Inleidinge" hatása változatlanul nagy Dél-Afrikában, aminek jele az is, hogy 1845-ben C. Herbert közzéteszi Grotius művének angol fordítását "The Introduction to Dutch Jurisprudence" címmel. 1878-ban Orange River Colony főbírája, A. F. S. Maasdorp publikálja az "Inleidinge" angol fordítását, kibővítve azt - többek között - Groenewegen fentebb említett kommentárjaival.[14] Az "Inleidinge" jelentőségét a modern XX. századi joggyakorlat számára bizonyítja az "Inleidinge" R. W. Lee gondozásában publikált fordítása és kommentárja.[15] Nyilvánvaló természetesen, hogy az "Inleidinge" Grotius korában még jelentős, a társadalmi-gazdasági változások következtében azonban hatályukat vesztett részei, egy pl. a hűbérjogi (ius feudale) és az örökbérlettel kapcsolatos fejtegetések a modern kor számára aktualitásukat vesztették. A skóciai és németországi recepcióhoz hasonlóan a római jog szubszidiárius módon hatályosul Németalföldön is. Ilyen módon a ius (privatum) Romanum nem helyezi hatályon kívül a szokásokat (consuetudines) és a már korábban elfogadott törvényeket.[16]

- 10/11 -

Kevésbé volt viszont előrehaladott a recepció Németalföldön az inkább mezőgazdasági jellegű tartományokban, ahol az iparnak kisebb volt a jelentősége. Hollandban, Zeelandban és Utrechtben a recepció átfogóbb jellegű volt, bár az teljesnek azért ezekben a tartományokban sem volt tekinthető.

Az említett tartományokban a római jogi alapokon formálódó jog sok vonatkozásban a szokás, a törvényhozás és a jogtudomány hatása a gyakorlatban eltért a római jogban ismert jogi konstrukcióktól. Erre a németalföldi irodalomban a legszemléletesebb formában Simon Van Leeuwen mutat rá az 1662-ben publikált "Censura Forensis theoretico-practica id est totius juris civilis Romani usuque recepti et practici methodica collatio" c. munkájában. Simon Van Leeuwen ebben a munkájában bemutatja a ius Romanum in praxi-t, tehát a németalföldi joggyakorlatban ténylegesen is hatályosuló római jogot.[17] Dél-Afrikába a római jog Holland tartomány közvetítésével jut el. A recipiált római jog - holland-római jog - egyes intézményei, így pl. az adoptio, a patria potestas, a házassági vagyonjog egyes intézményei, továbbá az elbirtoklás és a zálogjog - eltérnek a klasszikus-posztklasszikus korban ismert római jogi konstrukcióktól. A római-holland jog fejlődésében kiemelkedő szerepet tölt be az 1575-ben alapított leideni egyetem.

A holland ius commune, amely Németalföldön a múlt század elejéig mint ius scriptum, ill. beschreven recht[18] hatályos jog volt, több vonatkozásban is különbözött a németországi "közönséges jogtól". A kiemelkedő jelentőségű holland jogtudósok (Grotius,[19] Van Leeuwen, Ulrich Huber [1636-1694], J. Voet, Cornelis van Bynkershoek [1673-1743], Dionysius Godefried van der Keessel [1738-1816], Johannes van der Linden [1756-1835]) ugyanis a ró-

- 11/12 -

mai jogi forrásokat nem egyszer a németországi jogtudósoktól eltérően értelmezik.[20] Említést érdemel továbbá, hogy jogirodalmi munkáik, tanulmányaik szinte a törvény tekintélyével rendelkeznek.[21] További eltérést jelent a holland (németalföldi) ius commune és a németországi ius commune között az, hogy míg Németalföldön a közönséges jogot alkotó szabályok, ill. szokások legnagyobb hányada valamennyi tartományban érvényesült, addig Németországban egy-egy szabály, ill. szokás csak egy adott területen volt hatályban, azaz csupán regionális hatállyal rendelkezett.

Említést érdemlő körülmény az, hogy Fokföldön a recepció nem csupán a római-holland jogra terjed ki, hanem átfogja a Holland tartományban érvényesülő törvényeket is. Ilyen módon - csak egy példát említve - a recepciónak tárgya az 1580-ból származó Politieke Ordonnansie. A dél-afrikai recepció kétségtelen sajátossága, hogy az kiterjed még a spanyol imperium korából származó joganyagra is. Ennek kiváltképpeni dokumentuma az 1529. május 10-én kelt placaat, amely mind a mai napig alapja a dél-afrikai Deeds Registration Act-nek. Hivatkozni lehet ebben a vonatkozásban még V. Károly kiskorúak házasságával kapcsolatos ún. Örök Ediktumára (kibocsátásának éve: 1540), amely részben még ma is hatályban van.

2. A dél-afrikai római jogi recepció történelmi sajátossága, hogy az voltaképpen az angoloknak köszönhető. Ennek oka az, hogy a Francia Polgári Forradalmat követően ez a terület angol gyarmattá válik. Emiatt nem kerül bevezetésre a francia Code civil. Ez eltérést jelent Hollandiától, ahol az 1804-ben kihirdetett Code Napoléon kisebb, Napóleon rosszallását kiváltó eltérésekkel (Wetboek Lodewijk Napoleon) 1809. május 1-jén hatályba lép. Ilyen történelmi körülmények között nem kerül sor Dél-Afrikában a kodifikációra, amely kétségtelenül a római-holland jog formai hatályon kívül helyezéséhez vezethetett volna. Utalnunk kell Hollandia, pontosabban a Bécsi Kongresszust követően létrejött Németalföldi Királyság vonatkozásában arra, hogy komoly törekvés mutatkozik a Code civillel való szakítás érdekében a római-holland jogi alapokon megvalósuló magánjogi kodifikációra. J. M. Kemper (1776-1824) I. Vilmost (1815-1840) ösztönzi a nemzeti, tehát a római-holland jog hagyományaira építő magánjogi (polgári jogi) kódex megalkotására.

- 12/13 -

A brit hódítást követően (1795 és 1803 között) Fokföldön az angolok nem helyezik hatályon kívül a római-holland jogot. Nincs változás 1806-ot követően sem, amikor Fokföld ismét brit lesz. London fenntartja hatályában a római-holland jogot Natalban is, annak 1844-ben bekövetkező annektálását követően. Zulu földön is, annak bekebelezését (1897) követően - Zulu föld Natal részévé válik-, hatályba lép a római-holland jog. A jogrendszerre vonatkozó status quo-t illetően nincs változás Orange Szabad Államban (Oranje Vrij Staat) és Transvaalban sem, mely búr köztársaságok annektálására 1902-ben kerül sor. Nem hoz változást a római-holland jog érvényesülését illetően az 1909-es South Africa Act sem, amelynek alapján 1910-ben létrejön a brit Commonwealth részeként a két búr köztársaságot és a két brit Kolóniát magában foglaló Dél-Afrikai Unió. A South Africa Act 135. szakasza rendelkezik arról, hogy az Unió létrejötte idején a kolóniákban hatályban lévő törvények visszavonásukig, vagy módosításukig megőrzik hatályukat. Dél-Afrika 1961-ben és 1983-ban elfogadott alkotmányai hasonlóképpen rendelkeznek a kihirdetésük idején hatályos törvényekről.

A magánjog tekintetében nem jelent változást az 1931-es Westminsteri Statutum sem, amely teljes szuverenitással ruházza fel a Dél-Afrikai Uniót. Ugyancsak irreleváns a magánjog területén a köztársaság kikiáltása és az ország kilépése a Brit Nemzetközösségből, amelyre 1961-ben került sor. A brit hódítók római-holland jog iránti toleráns magatartása visszavezethető Lord Mansfield Campbell v. Hall esetben kifejtett dictumára, amely szerint a "meghódított ország törvényei (Dél-Afrika esetében a római-holland jog - H. G.) addig maradnak hatályban, ameddig azokat a hódítók meg nem változtatják" ("the laws of a conquered country continue in force, until they are altered by the conqueror"). Az 1827-ben és 1832-ben elfogadott két ún. Charter of Justice rendelkezett a római-holland jog hatályban tartásáról. Az 1827-es, az angol igazságszolgáltatási rendszert bevezető Charter azonban hosszabb távon az anyagi jog fokozatos módosulásához vezetett. Az 1832-ben elfogadott és ha-tályba lépett Charter alapján vált az angol a felsőbb bíróság hivatalos nyelvévé.

A római jog a jusztiniánuszi formában (Corpus Iuris Civilis) él tovább. Említést érdemlő körülmény, hogy igen komoly súllyal rendelkezik a jogirodalom, ami ténylegesen a jogforrás szerepét tölti be, bár formailag gyakran nem az. Formailag is jogforrás a Transvaalban 1858-ban elfogadott és 1859-ben kiegészített alaptörvény (Grondweet) értelmében Johannes Van der Linden rendkívül népszerű, 1806-ban publikált kézikönyve, a Rechtsgeleerd, Practicaal en Koopmans Handboek, melynek "címzettjei" a jogtudósok, a gyakorló jogászok és a kereskedők. Azokban a kérdésekben, amelyekben Van der Linden nem foglal állást, Grotius és Simon Van Leeuwen munkái bírnak törvényerővel (vigor legis).

- 13/14 -

Ez az 1859-es nemzetgyűlési határozat a Kr u. 426-ból származó idézési törvényre (lex citationis) emlékeztet.[22] Orange Szabad Állam 1854-es alkotmánya értelmében a Roman-Dutch Law alkotja az állam jogának alapját. A római-holland jog forrását Johannes Voet (1647-1713), Van Leeuwen, Grotius Merula (van Merel), Lybrecht, Johannes Van der Linden (1756-1835) és Van der Keessel munkái képezik egy 1856-ban elfogadott rendelet értelmében.[23] Johannes Voet Pandecta-kommentárjainak válogatása Johannes van der Linden kiegészítéseivel különösen jelentős forrása a dél-afrikai judikatúrának. Dél-Afrika Legfelsőbb Bíróságának volt bírája, Percival Gane angol fordításban és kiegészítő megjegyzéseivel a bírói gyakorlat ma is nem egyszer hivatkozik Voet Pandecta-kommentárjaira.[24] A jogirodalom ún. persuasive authority-vel rendelkezhet. Ez annyit jelent, hogy a bíróság az ítélet meghozatala során figyelembe veheti az adott jogintézménnyel kapcsolatos történeti és dogmatikai megfontolásokra épülő munkát, amely - mint Hahlo és Kahn írják - "inherent authority of its own" nem rendelkezik.[25]

3. Igen bonyolult az angol jog (case law) és a római jog együttélésének kérdése.[26] Paradigmatikus jelentőségű az animus iniuriandi, amely az angol jog konstrukciói kiszorításának jó példája. Az utóbbi évtizedekben egyre nagyobb mértékben mutatkozik az angol jogi elemek kiszorításának tendenciája. Johannes Voet 1698 és 1704 között publikált Pandekta-kommentárában elfogadta Iustinianus constitutióját, melynek értelmében a törvények, s nem pedig a konkrét esetek képezik az ítélkezés alapját (non exemplis sed legibus judicandum est - C. 7, 45, 13). Ugyanakkor úgy vélte, hogy a törvényt konzisztens módon értelmező döntések (bírói ítéletek) törvényerővel rendelkeznek (Voet Commentarius ad Pandectas 1, 3, 19). Voet ezzel egyfajta "kompromisszumos" megoldást talált a törvényi jog és a "stare decisis" elvét elismerő esetjog vonatkozásában.

Nem kevésbé szövevényes a dél-afrikai jog kodifikálásának kérdése. Törvényhozási úton csak igen kivételes esetben került sor egyes jogintézmé-

- 14/15 -

nyek szabályozására. Fokföldön egy 1661-ből származó octrooi a törvényes öröklés egyes kérdéseit rendezte, kizárva - a római jogtól eltérően - a túlélő házastárs öröklési jogát. Ez a szabályozás 1934-ig, a Succession Act elfogadásáig volt hatályban. Utalnunk kell arra, hogy néhány évtizeddel ezelőtt napirenden szerepelt a kodifikáció ügye. A kodifikálás lett volna hivatott kiváltképpen arra, hogy az angol jog térnyerését, mintegy "előrenyomulását" megakadályozza.[27] Ilyen módon lett volna "visszafordítható" a római-holland jog tendenciaszerű háttérbeszorulásának folyamata.

Az utóbbi években azonban a kodifikáció nem szerepel többé aktuális feladatként. Dél-Afrikában - szemben pl. Skóciával - mindig is erős volt a kodifikációt ellenzők tábora. Hahlo a kodifikációt egyenesen "the height of folly"-nak nevezi, tekintettel arra, hogy az nagyon sok energiát emésztene fel, a jogászokat a jog újratanulására kényszerítené, és növelné a jogbizonytalanságot.[28] Ennek oka döntően az, hogy sikerült más eszközökkel a dél-afrikai jog autonóm jellegét megőrizni. Különösen érvényes ez a személyi jog és a családi jog terrénumára, ahol az angol jog hatása szinte egyáltalán nem érződik. A házassági vagyonjog területén messzemenően érvényesülnek a római-holland jog elvei. Kiemelkedő jelentőségű ebben a vonatkozásban a kiskorúak felelősségének szabályozása. Ebben a körben döntő súlyúnak tekintik Antoninus Pius egyik rescriptumát (Ulp. D. 26, 8, 1 pr.), melynek értelmében a minor "in quantum locupletior factus est" felel. A felelősség alapja a törvény, s nem pedig a contractus. Erre tekintettel felel a minor csupán a meglévő vagyoni gyarapodás mértékéig. Hangsúlyoznunk kell a házassági vagyonjogot illetően azt, hogy Hollandiában nem vették át a római jogi ún. Dotalsystem-et, hanem ehelyett a XIII. századi holland szokásokkal összhangban álló általános vagyonközösség elvét alkalmazták.[29]

4. A dologi jog területén élnek talán a legerősebben tovább a római-holland jogban gyökerező intézmények. Konstrukcióját tekintve a római jogban ismert örökhaszonbérlethez hasonló, sajátságos dologi jogi intézménye a dél-afrikai jognak az 1813-as Cradock Proclamation-re épülő perpetual quitrent, melynek alapján az állam évi bér fejében magánszemélyeknek meghatározott telekrészeket enged át bizonyos, az államot továbbra is megillető jogok (így pl.

- 15/16 -

bányászati jog) megtartásával. Vitatott az irodalomban ennek a ius in re aliena-nak a kapcsolata a common law-val.[30] Lényeges változást jelentett e dologi jogi konstrukció körében az 1934-ben elfogadott 54. sz. törvény, amely eltörölte a bérfizetési kötelezettséget. Az állam már nem tekinthető többé a földterület tulajdonosának. Az "örökbérlő" ténylegesen tulajdonosa annak a földterületnek, amelyen az államot továbbra is bizonyos jogok illetik meg. A dél-afrikai jog nem fogadja el a common lawban ismert megkülönböztetést a tulajdonos dominium directuma és a leaseholder dominium utile-je között. Ebből fakad az, hogy a leaseholdert tendenciaszerűen tulajdonosnak tekintik és a törvényhozás bizonyos esetekben egyes a leasehold-ot tulajdonnak nyilvánít. Legutóbb az 1986-ban elfogadott Sectional Titles Act rendelkezett így.[31]

5. A dél-afrikai öröklési jogban viszont - a statute law előtérbe kerülése miatt - már tagadhatatlanul erős az angol jog hatása. A Succession Act 1874-ben való bevezetésével Dél-Afrikában első ízben került sor a common law elveinek elfogadására. Elismerést nyert az abszolút végrendelkezési szabadság, amelyet a római-holland jog nem ismert.[32] Az 1883-ban elfogadott 104. sz. Cape Ordinance teljesen leépítette az egyetemes jogutódlást és megszüntette az öröklési szerződés közvetlen hatályát. Ezeket a kötelező végrendeleti végrehajtás angol rendszerével helyettesítette. A végrendeleti öröklés átfogó reformjára az 1953-ban elfogadott Wills Act-tel került sor. Ez a törvény különösen a végintézkedési rendelkezések megtételével kapcsolatos szabályokat módosította.

Az öröklési jog körében említést érdemel még az a tény, hogy a fiókvég-rendelet (codicillus) és a végrendelet (testamentum) közötti különbségtétel jelentősége erősen háttérbe szorul.

6. A szerződési jogban az angol jog hatása szintén jelentős. Ezen a területen az egyes tételek levezetése a római jogból igen mesterkélt.[33] Kétségtelen ugyanakkor az, hogy a common law és a civil law (római jog) közötti különbség éppen a szerződési jog területén, mint erre az újabb irodalomban James Gordley utal, csak viszonylagos.[34] Ismeri a dél-afrikai jog a harmadik személy javára szóló szerződést is. Ez azt jelenti, hogy szakít a római jogi "alteri stipulari nemo potest" tételével. Sajátossága azonban e konstrukció szabályozásának az, hogy a harmadik személy közvetlenül, direkt módon szerez jogot. A követelési

-16/17 -

jog - német jogi terminus technicust használva: a Forderungsrecht - megszerzéséhez szükséges az elfogadó nyilatkozat, ami eltérést jelent pl. a német BGB szabályozásától.

A dél-afrikai jog ismeri továbbá a képviselet (ügyleti képviselet) intézményét. Ennek alapja az, hogy a holland jog már a XVII-XVIII. században szakít a római jognak a képviselet konstrukcióját ignoráló álláspontjával. Ezen a területen eléggé erősen mutatkozik az angol jog hatása.[35] E hatás egyik jele pl. az, hogy a képviseleti hatalom alapja nem csupán törvény és szerződés lehet. A "Vertretungsmacht" bázisát képezheti az "estoppel" is. Ha ugyanis a dominus negotii-t vétkesség terheli abban, hogy a harmadik arra a feltételezésre jut, hogy a vele szerződő fél, a dominus negotii nevében eljáró személy rendelkezik képviseleti hatalommal, kötelezve lesz a létrejött szerződés alapján (agency by estoppel). Ez a konstrukció erősen emlékeztet a német jog Anscheinsvollmacht alakzatára.[36]

Szerephez jut a dél-afrikai jogban - 1869 óta - az "undisclosed principal" konstrukciója is. Eme alakzat szerint az ügy ura, a dominus negotii abban az esetben is felel a képviselő harmadikkal kötött szerződéseiért, ha az képviselői minőségét a harmadiknak nem tárta fel, azaz saját nevében járt el. Utalni kell azonban arra, hogy az "undisclosed agency" csak korlátozottan érvényesül a dél-afrikai jogban, és azt az irodalomban egyfajta "idegen testnek" tekintik. A római-holland jog és az angol jog konstrukcióinak összefonódása a képviselet körében a két különböző alapon nyugvó jogrendszer kölcsönös gazdagodásának jele, ami egyúttal forrása a dél-afrikai jogtudomány jelentős előre-haladásának a XX. században.[37] Tény azonban más oldalról az, hogy a dél-afrikai case law-ban már annyira gyökeret eresztett ez a konstrukció, hogy figyelmen kívül hagyása ma már nem lehetséges. Nem római jogi alapokon nyugszik az ún. unwiderrufliche Vollmacht konstrukciója.

A meghatalmazás e sajátos formája a XIX. század nyolcvanas éveiben nyert polgárjogot a dél-afrikai jogban, pontosabban joggyakorlatban. E konstrukció elfogadásában komoly szerepe volt Joseph Storynak (1779-1845), az Amerikai Egyesült Államok egyik legtekintélyesebb jogtudósának. Kérdéses ugyanakkor az, hogy mennyire racionális ez a doktrína. A visszavonhatatlan meghatalmazásnak ugyanis két konjunktív feltétele van: egyrészt az, hogy a

- 17/18 -

meghatalmazás már eredetileg is ilyen jellegű, természetű legyen, másrészt pedig az, hogy a meghatalmazás visszavonásának kizárása a meghatalmazott érdekében álljon, vagy az biztosítékul szolgáljon. Kérdés természetesen az is, hogy ebben az esetben pontosan mit is kell érteni a meghatalmazott érdekén.

7. A kötelmi jog területén belül átfogó elemzést igényel még az adásvételi szerződés. Kétségtelenül római jogi hatás az, hogy az ingó dolgok körében a tulajdonszerzéshez nem elegendő az eladott dolog átadása, hanem feltétel emellett még a vételár megfizetése is. Ebben az összefüggésben a jusztiniánuszi Institutiók szabályozása - amelyet a ius commune is híven követett - a zsinórmérték ("...venditae non aliter emptori adquiruntur, quam si is venditori pretium solverit vel alio modo ei satisfecerit..." [Inst. 2, 1, 41]).

Az engedményezés (cessio, sessie) körében a római jogi szabályozás érvényesül döntően a judikaturában. Érdekesség az engedményezéssel kapcsolatos bírói gyakorlatban, hogy a bíróságok a német BGB szabályozására direkt módon is figyelemmel vannak.[38] A joggyakorlatban ma is érvényesül a római jogi gyökerekre visszanyúló megkülönböztetés az actio utilis és az actio directa között.[39]

A deliktumok joga körében megkülönböztetett figyelmet érdemel az actio iniuriarum. Ez a kereset szolgál alapjául a nem vagyoni természetű kár megtérítésének. A hatvanas évekkel kezdődően mind jobban előtérbe kerül az animus iniuriandi. Érdekes jelenség az, hogy az "amende honorable" konstrukciója a dél-afrikai jogból lassacskán kiszorult. Az actio iniuriarum egyébként mint generális természetű kereset alkalmas a személysértési tényállások igen széles körének átfogására.

8. A common law térnyerését tűnik első látásra alátámasztani a trust recepciója. Ennek a recepciónak - többek között - jele az, hogy a "Treuhand ad pias causas", mint speciális trust-típus ("for charitable purposes") is polgárjogot nyer a dél-afrikai jogban. Ebből a tényből első látásra az a következtetés volna levonható, hogy a római jog mind szűkebb és szűkebb területen nyer alkalmazást a gyakorlatban. Más a helyzet azonban, ha azt is figyelembe vesszük, hogy az angol jogból ismert trust valójában - mind fiduciarius ügylet -

- 18/19 -

a római jogban gyökerezik.[40] Ilyen értelemben a "trust for charitable purposes" konstrukciója nem idegen a római jogtól.[41]

Az angol common law térnyerését kétségtelenül támogatja az állam bírósági struktúrája és a "stare decisis" elv alkalmazása.[42] Az angol common law szerepének növekedését segíti a "régi" szerzők munkáira, pl. Johannes Voet Pandecta-kommentárjaira való közvetlen hivatkozás fokozatos háttérbeszorulása és a törvényhozási, továbbá a bírói értelmezés ugyancsak tendenciaszerű előtérbe kerülése.[43]

9. A római jog és az angol common law csaknem két évszázados múltra visszatekintő "együttélése" vonatkozásában hangsúlyozni kell azt, hogy az európai ius commune és az angol common law valójában nem egymástól diametrálisan eltérő jogrendszerek - Fritz Pringsheim az angol jog és a római jog között "belső kapcsolatot" (inner relationship) feltételez[44] - amire az újabb irodalomban Stefan A. Riesenfeld,[45] Vernon Palmer,[46] Reinhard Zimmermann,[47] Peter Stein[48] és Geoffrey Samuel[49] is utalnak. Az angol common law történetileg és különösen a XVII. századdal kezdődően mutatkozó rendszerbefoglalási törekvések - gondolunk elsősorban Sir Matthew Hale (1609-1676) An Analysis of the Laws c., 1705-ben kiadott művére és William Blackstone-nak (1723-1780) a római jogi institúció-rendszert követő nagyhatású művére, a Commentaries of the Laws of England-re (1765-1769) - a római jog hatását tükrözik.[50] A római jog hatása Angliában a XX. században is kimutatható. Para-

- 19/20 -

digmatikus jelentőségű ebben a vonatkozásban a House of Lords döntése, a Cantiere San Rocco v. Clyde Shipbuilding and Engineering Co. esetben, amelynek során a causa data causa non secuta római jogi doktrínája (D. 12, 4, 5, 4) volt az ítélet alapja.[51] Dél-Afrika viszonylatában mutat rá - általános jelleggel - a római jog (civil law) és a common law közös történeti alapokon nyugvó közös vonásaira Ben Beinart.[52]

A római-holland jogi, pontosabban magánjogi hagyományoknak nem volt semmiféle szerepe a faji diszkrimináció, a személyi szabadságjogok korlátozásának jogi legalizálásában. A Legfelső Bíróság (Supreme Court), amely ítélkezési gyakorlatában a római-holland jogra is támaszkodott, azért nem tudott hatékony ellenállást kifejteni a faji megkülönböztetést és a szabadságjogok korlátozását szentesítő törvényhozásnak - az apartheid-rendszer jogi alaptörvényeinek eltörlésére 1991-ben került sor -, mert a brit alkotmányjogból származó parlamenti szuverenitás doktrínája érvényesült.[53] A római-holland jog az angol common law elemeit történeti viszonylatban is állandóan változó mértékben magában foglaló dél-afrikai magánjog modell-értékű az ún. mixed jurisdiction-nel rendelkező országok viszonylatában. Újabb fejlődési tendenciáinak állandó figyelemmel kísérése az európai jogharmonizáció szempontjából is fontos feladat a jog elméleti és gyakorlati művelője számára egyaránt.[54] ■

JEGYZETEK

[1] Ld. A. H. ANGELO: Andorra: Introduction to a Customary Legal System, The American Journal of Legal History 14 (1970), 95skk.

[2] Ld. G. B. CURTI-F. PASSINI-E. RANZA: Principi elementari del diritto privato della Repubblica di S. Marino, Urbino 1939.

[3] A római jogi hagyomány európai és Európán kívüli továbbélésére nézve ld. HAMZA G.: Az euró-pai magánjog fejlődése, Bp. 2002; UŐ: Le développement du droit privé européen, Bp. 2005; UŐ: Entstehung und Entwicklung der modernen Privatrechtsordnungen und die römischrechtliche Tradition, Bp. 2009.

[4] Itt említjük meg, hogy az ázsiai kontinens több országában is kimutatható a Roman-Dutch law hatása, így pl. Sri Lanka (Ceylon - 1972-ig), amely 1656 és 1796 között Hollandia gyarmata volt. Jogrendszerében a római-holland jog erős hatása mutatható ki. Az 1796-tal kezdődő brit gyarmati, koloniális uralom alatt is érvényesül a római-holland jog hatása, bár kétségtelenül - politikai okok által is motiváltan - fokozatosan csökkenő mértékben. Ld. L. J. M. COORAY: The Reception of Roman-Dutch Law in Ceylon, The Comparative and International Law Journal of Southern Africa 7 (1974), 295-320. Az újabb irodalomból ld. C. G. WEERAMANTRY: The Recept-ion and Development of the Roman-Dutch Law in Sri Lanka, Lesotho Law Journal 1 (1985), 135-164; L. HOVY: Ceylonees plakkaatboek. Plakkaaten en andere wetten uitgevaardigd door het Nederlandse bestuur op Ceylon 1638-1796, I-II, Hilversum 1991. Sri Lanka jogrendszere ma az ún. mixed jurisdiction érvényesülésének egyik példája. Ld. A. COORAY: Sri Lanka: Oriental and Occidental Laws in Harmony, in: E. Örücü-E. Atwoll-S. Coyle (ed.): Studies in Legal Systems: Mixed and Mixing, London 1996, 71skk. Utalnunk kell arra, hogy Ceylon meg-hódítására, birtokbavételére a hollandok részéről fokozatosan került sor 1638-1658 között. Portugália 1658-ban adja fel utolsó támaszpontját a szigetországban. Ld. HOVY: id. m. I, LIIsk.

[5] Ld. pl. SIMON VAN LEEUWEN (1625-1682) - aki korának tekintélyes ügyvédje - nagy hatású munkáját (Het Roomsch Hollandsch recht), mely először 1664-ben, Leidenben jelent meg. E munka újabb kiadásának adatai: S. VAN LEEUWEN: Het Roomsch Hollandsch recht, herziene uitgave door C. W. Decker, I-II, Amsterdam 1780-1783. A Roomsch-Hollandsch Recht kifeje-zéssel legkorábban SIMON VAN LEEUWEN 1652-ben publikált: "Paratitula juris novissimi" c. munkája alcímében lehet találkozni. Igen nagy a valószinűsége annak, hogy Simon van Leeuwent GROTIUS - s kiváltképpen az "Inleidinge tot de Hollandsche Rechts-geleerdheid" - inspirálta rendszerező, szisztematikus munkája írására. Ld. R. W. LEE: The Jurisprudence of Holland by Hugo Grotius, Oxford 1926, VIII.

[6] Ld. D. H. VAN ZYL: The General Enrichment Action is Alive and Well, Acta Juridica 1992 (Essays in Honour of Wouter de Vos), 121. Vö. még C. WOUTER DE VOS: Regsgeskiedenis, Kaapstad-Wetton-Johannesburg 1992, 271skk.

[7] Hollandia más volt gyarmatai területén is hatályban volt a római-holland jog. Így Szurinamon a római-holland jog 1869-ig, a brit gyarmattá vált Brit-Guayanában 1917-ig, amikor is azt az angol common law váltja fel, volt hatályban. Ld. A. DALTON: The Passing of Roman-Dutch Law in British Guyana, South African Law Journal 4 (1919), 36 és R. W. LEE: Roman-Dutch Law in British Guyana, Journal of Comparative Law 11 (1914), 14skk. Jó áttekintést ad Dél-Afrika ma-gánjogáról a hazai irodalomban FÖLDI ANDRÁS tanulmánya. Ld. FÖLDI A.: A római jog Dél-Afrikában, Jogtörténeti Szemle 3 (1990), 72-86.

[8] Namibiában (a korábbi Német Dél-Nyugat Afrikában, mely 1990-ben vált független állammá) 1920-ban, Dél-Rodéziában 1898-ban, Bászutóföldön 1844-ben, Becsuánaföldön 1909-ben, Swáziföldön és Lesothóban 1907-ben kerül bevezetésre a római-holland jog. Az 1898-ban kibocsátott dél-rodéziai rendelet értelmében a római-holland jog abban a formában vált országos "közönséges joggá", ahogyan az 1890. június 10-én Cape kolóniában hatályban volt. PALMER és POULTER szerint viszont Lesothóban a fokföldi jogot, ami gyakorlatilag római-holland jog volt, már korábban, az 1884-ben kibocsátott High Commissioner's Proclamation alapján recipiálták hivatalosan. A római-holland jog már 1871-óta hatályban volt, mert Lesotho korábban Fokföldhöz tartozott. Angliával a kapcsolat jogi vonatkozásban megszakadt, mivel az 1950-ben elfogadott Privy Council Appeals Act értelmében oda már nem lehet fellebbezni. Itt említjük meg, hogy még az 1970-es években is lehetett fellebbezni, a Privy Council-hoz Ausztráliából, Új-Zélandból, Ceylonból, Malaysiából, Jamaicából, Trinidad és Tobago-ból Szingapúrból, Máltából, Sierra Leonéból, Botswanából, Szváziföldről, Gambiából, Barbadosból és Brit-Guyanából. Ld. V. V. PALMER-S. M. POULTER: The Legal System of Lesotho, Charlottesville (Virginia) 1972.

[9] A fokföldi holland kolónia megalapítására 1652-ben került sor Jan van Riebeeck részéről, aki a Holland Kelet-Indiai Társaság képviselőjeként járt el. A holland parlament felhatalmazása alapján a Társaság 1795-ig, a brit hódításig, szuverén módon igazgatta a gondjaira bízott dél-afrikai területeket.

[10] Ld. D. H. VAN ZYL: Geskiedenis van die Romeins-Hollandse Reg, Durban 1979, 300sk. Itt szeretnénk utalni arra, hogy D. H. VAN ZYL professzor az első dél-afrikai professzor, aki a kivételes nemzetközi elismertségnek örvendő ROBERT FEENSTRA leideni római jogász-jogtörténész professzornál szerez doktorátust.

[11] A "De iure belli ac pacis" jelentőségére nézve a nemzetközi jog és a nemzetközi kapcsolatok területén az újabb irodalomból ld. H. BULL-B. KINGSBURY-A. ROBERTS (ed.): Hugo Grotius and International Relations, Oxford 1990.

[12] Az 1636-os kiadást, melyet GROTIUS látott el jegyzetekkel, 1948-ban fedezte fel DOVRING Svédországban, a lundi egyetemi könyvtárban. Az 1952-es leideni kiadás F. DOVRING, H. F. W. D. FISCHER és E. M. MEIJERS nevéhez fűződik. Az 1620-ban írt, s majd csak egy jó évtizeddel később (1631-ben) nyomtatásban megjelent "Inleidinge" angol fordítása és kommentálása R. W. LEE érdeme (The Jurisprudence of Holland, I-II, Oxford 1926-1936) Az "Inleidinge tot de Hollandsche Rechts-geleerdheid" jelentőségére nézve összefoglalóan ld. P. GERBENZON-N. E. ALGRA: Voortgangh des rechtes. De ontwikkeling van het Nederlandse recht tegen de achtergrond van de Westeuropese cultuur, Groningen 1969, 134. Az "Inleidinge" keletkezésével kapcsolatosan ld. J. J. VAN APELDOORN: Inleidinge tot de Hollandsche Rechts-geleerdheid, beschreven bij Hugo de Groot (met aanteekeningen van S. J. FOCKEMA ANDREAE), I, Arnhem 19394, IX-XV; H. DE GROOT: Inleidinge tot de Hollandsche Rechts-geleerdheid (ed. F. Dovring-H. F. W. D. Fischer-E. M. Meijers), Leiden 19652, XI-XXII. Vö. még H. F. W. D. FISCHER (ed.): Hugonis Grotii Institutiones Juris Hollandici e belgico in latinum sermonem translatae a Joanne van der Linden, Haarlem 1962, IX-XVI. GROTIUS "Inleidinge"-éjének az európai jogtudományban játszott szerepére nézve ld. GERBENZON-ALGRA: id. m. 134sk.

[13] K. WELLSCHMIED: Zur Entstehung und Bedeutung der Inleidinge, Zeitschrift der Savigny-Stiftung (Germ. Abt.) 69 (1952), 172skk.

[14] A. F. S. MAASDORP: Hugo Grotius Introduction to Dutch Jurisprudence, with notes by S. v. Groenewegen van der Made and references to van der Keessel's Theses and Schorer's Notes, Cape Town 1878.

[15] Hugo Grotius Introduction to Dutch Jurisprudence, I, Text and translation, Oxford 1926; II, Commentary, Oxford 1936.

[16] A római jog németalföldi recepciójára nézve ld. P. ARMINJON-B. NOLDE-M. WOLFF: Traité de droit comparé, III, Paris 1952, 217sk.

[17] A "Censura Forensis" nem annyira ismert, mint a tíz évvel korábban publikált "Paratitla juris novissimi", ami azonban semmiben nem csorbítja jelentőségét. Itt utalunk arra, hogy a "Censura Forensis" legnagyobb része angol fordításban is megjelent. A South African Law Commission kezdeményezésére 1991-ben jelent meg a "Censura Forensis" I. részének V. könyve angol fordításban. Ld.: S. VAN LEEUWEN J. C., Part I, Book V. (17414) revised and annotated by G. DE HASS, translated into English, South African Law Commission 1991 (Research Series).

[18] A ius scriptum értelmezésére nézve a dél-afrikai irodalomban ld. WOUTER DE VOS: id. m. 149 és J. W. WESSELS: History of the Roman-Dutch Law, Grahamstown Cape Colony 1908, 204.

[19] GROTIUS több munkája is szorosan kapcsolódik a római joghoz. A "De iure belli ac pacis" (1625) rendszerét tekintve főképpen a jusztiniánuszi római jogra épül. Felhasználja továbbá ebben a művében számos jogintézmény elemzésénél a római jogot. Az 1631-ben publikált a holland és az európai jogtudomány vonatkozásában egyaránt kiemelkedő jelentőségű holland nyelvű "Inleidinge tot de Hollandse rechtsgeleerdheid" c. művében sokat merít a jusztiniánuszi Institutiókból. Az Institutiók "De actionibus" része csak azért nem forrás GROTIUS számára, mert az "Inleidinge"-nek nincs perjogi fejezete. GROTIUS egyik kései műve ("Florum sparsio ad ius Iustinianeum" [1642]) "hódolat" a jusztiniánuszi római jog előtt. Ld. J. C. OVEN: Hugo de Groot's "Inleidinge" als Lehrbuch des römisches Rechts, in: Studi P. Koschaker, I, Milano 1954 és W. J. M. VAN EYSINGA: Quelques observations sur Grotius et le droit romain, in: Symbolae van Oven, Leiden 1946, 401-410.

[20] Az említett jogtudósok munkáinak aktualitására nézve ld. J. T. R. GIBSON (ed.): Will's Principles of South African Law, Cape Town-Wynberg-Johannesburg 19706, 11sk. A "Principles" első kiadására 1937-ben kerül sor. A régebbi irodalomból a XVII. és XVIII. században élt hollandiai jogtudósok műveinek aktualitására nézve ld. még WESSELS: id. m. 294-371.

[21] A római-holland jog jogirodalmának gazdag hagyományait tekinti át a dél-afrikai irodalomban D. H. VAN ZYL. Ld. D. H. VAN ZYL: Geskiedenis van die Romeins-Hollandse Reg, Durban 1983, 329-414. Vö. még J. C. DE WET: Die Ou Skrywers in Perspectief, Durban 1988.

[22] Ld. H. R. HAHLO-E. KAHN: The South African Legal System and its Background, Cape Town-Wynberg-Johannesburg 1968, 12 és VAN ZYL: id. m. 462.

[23] Ez a rendelet a források között megemlíti WILLEM VAN ALPHEN perjogi tárgyú munkáját, a De Papegaaij-t is. Ld. VAN ZYL: id. m. 468.

[24] PERCIVAL GANE (ed.): The Selective Voet being the Commentary on the Pandects (Paris edition 1829) by Johannes Voet and the Supplement to that Work by Johannes van der Linden translated with explanatory notes..., I, Durban 1955, XI-XXI.

[25] Ld. HAHLO-KAHN: id. m. 12.

[26] Ld. összefoglalóan R. ZIMMERMANN: Das südafrikanische Privatrecht im Schnittpunkt zwischen Common Law and Civil Law, Zeitschrift für Vergleichende Rechtswissenschaft 26 (1985), 111skk. ALLOTT a római-holland jogot "general law"-nak tekinti az angol common lawhoz való viszonylatában. Ld. A. ALLOTT: Essays in African Law, London 1960, 14.

[27] Általánosságban így fogalmazott már évtizedekkel korábban a híres oxfordi romanista, LEE. Ld. R. W. LEE: Roman Law in the British Empire, particularly in the Union of South Africa, in: Atti del Congresso internazionale di diritto romano, II, Bologna 1935, 253skk.

[28] Ld. H. B. HAHLO: ... And Saveth Us from Codification, South African Law Journal 77 (1960), 432. A kodifikáció ellenzői közé tartozott - többek között - már az I. világháborút követő években WESSELS. Ld. P. WESSELS: The Future of Roman-Dutch Law in South Africa, South African Law Journal 37 (1920), 265skk.

[29] Ld. M. KASER: Das römische Recht in Südafrika, Zeitschrift der Savigny-Stiftung (Rom. Abt.) 81 (1964), 5.

[30] Ld. Wille's Principles of South African Law, Cape Town-Wetton-Johannesburg 19918, 256. Vö. még C. G. VAN DER MERWE: Sakereg, Durban 198912, 509skk.

[31] Ld. C. G. VAN DER MERWE-M.J. DE WAAL: The Law of Things and Servitudes, Durban 1993, 39sk.

[32] Ld. ZIMMERMANN: Das südafrikanische Privatrecht (id.), 119skk.

[33] Vö. J. GORDLEY: The Philosophical Origins of Modern Contract Doctrine, Oxford 1991 és D. J. JOUBERT: General Principles of the Law of Contract, Cape Town-Wetton-Johannesburg 1987.

[34] Ld. J. GORDLEY: Common Law and civil law: eine überholte Unterscheidung, Zeitschrift für europäisches Privatrecht 1 (1993), 498-518.

[35] Ld. J. C. DE WET: Agency and Representation, in: W. A. Joubert (ed.): The Law of South Africa, I, Cape Town 1976, 110skk.

[36] Az Anscheinsvollmacht konstrukciójára nézve ld. HAMZA G.: Az ügyleti képviselet, Bp. 1982, 24sk.

[37] Vö. R. ZIMMERMANN-CH. HUGO: Fortschritte der südafrikanischen Rechtswissenschaft im 20. Jahrhundert: der Beitrag von J. C. de Wet (1912-1990), Tijdschrift voor Rechtsgeschiedenis 60 (1992), 157-175.

[38] Ld. az újabb irodalomból S. SCOTT: 'N kritiese ontleding van die ontwikkeling van die romeins-hollandse sessiereg in Suid-Afrika, Groninger opmerkingen en mededelingen 14 (1997), 63skk. Az engedményezés doktrínájának fejlődésére nézve az európai jogtudományban ld. K. LUIG: Zur Geschichte der Zessionslehre, Frankfurt am Main 1966 és B. HUWILER: Der Begriff der Zession in der Gesetzgebung seit dem Vernunftrecht, Bern 1975. Az engedményezés római jogi konstrukciójára nézve ld. pl. FÖLDI A.-HAMZA G.: A római jog története és institúciói, Bp. 201015, 458sk. és R. ZIMMERMANN: The Law of Obligations. Roman Foundations of Civilian Tradition, Cape Town-Wetton-Johannesburg 1990, 58skk.

[39] Ld. D. J. JOUBERT: General Principles of the Law of Contract, Cape Town 1987, 190.

[40] Ld. D. JOHNSTON: The Roman Law of Trust, Oxford 1988.

[41] A római-holland jog trust-konstrukciójára nézve ld. L. I. COERTZE: Die Trust in die Romeins-Hollandse Reg, Stellenbosch 1948 és A. M. HONORÉ: The South African Law of Trusts, Kaapstad 1985.

[42] Ld. WOUTER DE VOS: id. m. 17.

[43] Erre a tendenciaszerűen mutatkozó jelenségre és annak okaira PRICE már a II. világháborút közvetlenül követő időszakban rámutatott. Ld. T. W. PRICE: The Future of Roman-Dutch Law in South Africa, South African Law Journal 1947, 494.

[44] Ld. F. PRINGSHEIM: The Inner Relationship Between English and Roman Law, Cambridge Law Journal 1935, 347skk.

[45] Ld. ST. A. RIESENFELD: The Impact of Roman Law on the Common Law System, Lesotho Law Journal 1 (1985), 267-277.

[46] Ld. V. PALMER: Common Lawyers as Civilian Intermediaries: the Influence of Roman Law and Civil Law in England and the United States, Lesotho Law Journal 1 (1985), 317-329.

[47] Ld. R. ZIMMERMANN: The Law of Obligations (id.), XI, valamint UŐ: Der europäische Charakter des englischen Rechts, Zeitschrift für europäisches Privatrecht 1 (1993), 4skk.

[48] Ld. P. STEIN: Roman Law, Common Law and Civil Law, Tulane Law Review 66 (1992), 1591-1603.

[49] Ld. G. SAMUEL: Der Einfluß des Civil Law auf das englische Recht des 19. Jahrhunderts, in: R. Schulze (red.): Französisches Zivilrecht in Europa während des 19. Jahrhunderts, Berlin 1994, 287skk.

[50] Ld. FÖLDI-HAMZA: id. m. 120.

[51] A House of Lords e döntésének római jogi vonatkozására nézve ld. W. W. BUCKLAND: Casus and Frustration in Roman and Common Law, Harvard Law Review 46 (1933), 128skk. BUCKLAND tévesen tulajdonítja a döntést a Privy Council-nek. Ld. még J. MACKINTOSH: Roman Law in Modern Pratice, Edinburgh 1934, 198skk. A római jog joggyakorlatban való érvényesülését vizsgálja Nagy-Britanniában RODGER. Ld. A. RODGER: Roman Law in Practice in Britain, Rechtshistorisches Journal 12 (1993), 261-271.

[52] Ld. B. BEINART: The English legal contribution in South Africa: the interaction of Civil and Common law, Acta Juridica 23 (1981), 7skk.

[53] Ld. H. J. ERASMUS: Roman Law in South Africa today, South African Law Journal 1989, 671.

[54] Ld. R. ZIMMERMANN: Das römisch-holländische Recht und seine Bedeutung für Europa, Juristenzeitung 45 (1990), 837skk.