Az üzletrész, mint tagsági jogok foglalata egyfelől vagyoni jog, másfelől, azonban az üzletrész szorosan hozzátapad ahhoz a személyhez, amely a jogokat birtokolja. A vagyonjog és az üzletrész alanya főszabályként elválaszthatatlan kapcsolatban van egymással. A tag és a vagyon szétválasztása a társaságban minden esetben időleges állapot. Az "uratlan vagyon", az alanytalan tulajdon ellentétes a gazdasági társaság jogi személyiségével. Ez fejeződik ki a Gt.-nek abban az általános szabályában, hogy vagyoni hozzájárulás nélkül társasági tagság nem lehetséges, a vagyoni hozzájárulás teljesítése alól egyetlen társasági tag sem mentesíthető, a korlátolt felelősségű társaság fogalmából is ez következik. A társaságban új tag felvétele egyet jelent új törzsbetét, új üzletrész létesítésével. Bizonyos helyzetekben azonban a tag és a vagyon mégis elválik egymástól. Az üzletrész bevonása ilyen helyzet. Az üzletrészbevonás elválasztja a társasági tagot a társaságba befektetett vagyontól, mégpedig ez az elválasztási folyamat nem a tag elhatározásán alapul, hanem a társasági törvény, vagy a társasági szerződés rendelkezése alapján. Természetesen, amikor a tagok megkötik a társasági szerződést, és a szerződés rendelkezik az üzletrész bevonásáról, akkor a tagi akarat, mint közös szerződéses akarat absztrakt módon megjelenik, de ez a "jóváhagyó" akarat a bevonás elvi szabályozásban és nem az üzletrészbevonás konkrét döntésében jelenik meg. Ha tehát a törvényben, vagy a társasági szerződésben szabályozott üzletrészbevonási tényállás megvalósul, az üzletrésztulajdonos tiltakozása ellenére is bekövetkezik a személy és a vagyon társasági szétválasztása.
Az üzletrész bevonásának jogi szabályozása a korlátolt felelősségű társaság sokat vitatott pontja. Erre a különleges pozícióra azért tett szert, mert a magyar szabályozásban a korlátolt felelősségű társaság tagsági viszonyát egyéni felmondással nem lehet megszüntetni, sem a tag, sem pedig a társaság részéről. Több külföldi jog azonban, amely a kft. személyes jellegét erősebben jeleníti meg, ezzel együtt a társaságban a szerződéses elemet tekinti dominánsnak, megengedi a tagoknak a társaságból való egyéni kilépést. Eltekintve most attól, hogy az uniós kft. tervezet is ezt az utat járja, a viszonylag igen fiatal orosz kft. törvény is ezt a megoldást alkalmazza. E törvény szerint a kft. tagja a társaságból bármikor a társaság, vagy tagjainak jóváhagyása nélkül kiléphet. A kilépő taggal a társaság "aktuális értéken" köteles elszámolni, és a tagra eső vagyont akár pénzzel, akár a társaság eszközével kifizetni. Ezzel a megoldással szemben ellenvetés is megfogalmazódott az irodalomban, mondván, hogy a kilépés ellehetetlenítheti a társaság működését. Ez kétségtelen fennállhat, mint erre a hasonló szabályt adó magyar közkereseti, - és betéti társaságok esetében lehet példát találni.
A kft.-ből való kilépés, azaz a kft. társasági szerződésének felmondási lehetősége korábban is megjelent a jogirodalomban, igaz csak a kis létszámú, két-három tagot számláló társaságok esetében. Ennek megengedésére azonban egyetlen törvényben sem került sor. A kft.-ből való "kilépés" azaz a társasági szerződésnek a tag által történő felmondását az irodalomban abból a kiindulásból vitatták, hogy a felmondhatatlanság a "korlátolt felelősség ára". A jogalkotói elutasítás miatt a magyar szabályozásban az üzletrészbevonás intézménye teremtette meg annak a lehetőségét, hogy a társaság és a tag előre tervezett és megállapodott békés elválása megtörténhessen, mégpedig úgy, hogy a hitelezői érdekek se sérüljenek. Az üzletrészbevonás intézménye biztosíthatja továbbá azt is, hogy a társaság személyes jellegének megőrzésére vonatkozó társasági érdek és a tagnak az üzletrész feletti rendelkezési jogán alapuló tulajdonosi érdeke összhangba hozható legyen. Ilyen eset lehet ha a taggyűlés megtagadja a jóváhagyást az üzletrész átruházáshoz. Az üzletrészbevonásnak ezek a funkciói az üzletrész bevonás szerződési szabályozása során valósulhatnak meg. Az üzletrészbevonást azonban nem csak a szerződés szabályozza, hanem maga a társasági törvény is. A jogalkotónak megoldást kell adni arra az esetre is, ha a tag-vagyon egység a tagok akaratán kívüli, vagy egyéb külső ok folytán bomlik meg. Ilyen, a törvényben szabályozott eset a tagkizárás, a tagsági viszony törvényen alapuló megszűnése, illetve a tag halála, vagy jogalanyiságának megszűnése. Az üzletrészbevonás következményeként a társasági vagyonnak csökkennie kell. Az üzletrészbevonás végrehajtására a törvény kiterjeszti a tőkeleszállítás szabályait.
Az 1988. évi VI. törvény az üzletrészbevonás esetköreit két konkrét nevesített esetben, így a tagkizárás és az üzletrésznek a társaság által történő megszerzése esetén tette lehetővé. A törvény azonban minden korlátozás nélkül megengedte a tagok számára azt, hogy a szerződésben bármilyen bevonási esetkört szabályozzanak. Ha a tag kizárásra került, a bevont üzletrészt elsősorban árverés útján kellett értékesíteni. Ha az üzletrész árverési értékesítése nem járt eredménnyel, a társaság bevonhatta az üzletrészt akár a törzstőke terhére, annak egyidejű leszállításával, és mód volt arra is, hogy a társaság a törzstőkén felüli vagyon terhére vonja be az üzletrészt.
Az 1988-as szabályozás lényegében megjelenítette az üzletrészbevonás szabályozási eredetét. Az üzletrészbevonás részvény jogi előzményre vezethető vissza. A részvénytársasági szabályozásban, és ez a mai részvény jogban is megtalálható, a részvénybevonás a társaság számára szükségtelen tőke visszafizetését szolgálja. Az a szabályozás jó és rugalmas volt. Az 1988-as törvényben azonban az üzletrészt a társaság nem csak bevonással, hanem adásvétel útján is megszerezhette. A két intézmény azonban rokonvonásuk ellenére sem volt azonos. Saját üzletrészt közös megegyezéssel a tag és a társaság között megkötött üzletrész adásvételi szerződéssel lehetett megvásárolni, ebben az esetben tehát a társaság általi üzletrészszerzés ügyleti alapú volt, míg üzletrészbevonásra sor kerülhetett a tag beleegyezése nélkül is, ha a társasági szerződés ekként rendelkezett. Ebben az esetben az üzletrész megszerzése társasági határozaton alapult. Saját üzletrészt a társaság a törzstőkén felüli vagyon terhére szerezhetett, üzletrészt bevonni lehetett akkor is, ha a társaságnak nem volt törzstőke feletti vagyona. Ebben az esetben a törzstőkét a tőkeszállítás szabályai mellett le kellett szállítani.
Az 1997-es Gt. és az ennek alapján kialakult ítélkezési gyakorlat több vonatkozásban jelentős, és nem is szerencsés változást hozott. Egyfelől megszüntette annak a lehetőségét, hogy az üzletrész bevonása a törzstőkén felüli vagyon terhére történhessen meg. Másfelől pedig az üzletrész bevonását az ítélkezési gyakorlat kizárólag a törvényben nevesített esetekre szorította.
Annak ellenére történt mindez, hogy az 1997-es társasági törvény indokolása nem támasztotta alá ezt a megszorító értelmezést. Az indokolás szerint. "Az üzletrész bevonásának ... lehetnek más esetei is, pl. amikor a társasági szerződés ezt lehetővé teszi. A szerződésen alapuló bevonás azonban az üzletrész sajátos megszüntetését jelenti, ezért a tag védelme érdekében rendelkezik úgy a törvény, hogy ilyen típusú bevonásra csak akkor kerülhet sor, ha a társasági szerződés ezt kifejezetten megengedi, és az érintett tag ehhez hozzájárult. A tag hozzájárulása nem szükséges azonban akkor, ha a bevonás feltételeit a társasági szerződés már akkor is tartalmazta, amikor a tag az üzletrészét megszerezte." A Legfelsőbb Bíróság az EBH 2001. 446. számú elvi határozatnak is nyilvánított eseti döntésében egyértelműen leszögezte, hogy "az üzletrész bevonásának a Gt. által nem ismert esetkörét a társasági szerződés nem határozhatja meg. A tagok csak arról dönthetnek, hogy a törvény által lehetővé tett esetekben kívánnak-e élni az üzletrész bevonásának lehetőségével." A Legfelsőbb Bíróság e döntését a Gt.-nek a kogenciát és diszpozitivitást rendező 9. § (1) bekezdéséből vezette le.
Az 1997-es Gt. és a kapcsolódó ítélkezési gyakorlat az üzletrészbevonást indokolatlanul megnehezítette alapvetően abból a felfogásból kiindulva, hogy az üzletrészbevonás a tag érdekeivel ellentétes, a bevonás a tag jogfosztását jelenti. Álláspontom szerint - és a vizsgált gyakorlat is ezt bizonyítja - az üzletrészbevonás többször szolgálta volna a társaságtól megváló tag érdekét, mint lett volna kárára.
Üzletrész bevonására 1997-es joggyakorlat szerint a törvényben meghatározott esetekben kerülhetett sor, azaz tagkizáráskor, a tag jogutód nélküli megszűnésekor, illetve a törzsbetétbefizetési kötelezettség elmulasztásakor.
Vizsgáljuk meg közelebbről, hogy az üzletrészbevonás módosult szabályai milyen területeken okoztak társasági jogilag megoldhatatlan nehézségeket. Az 1997-es szabályozás a társaságok reorganizációs folyamatát jelentősen megnehezítette. A korlátolt felelősségű társaságok pótlólagos tőkebevonást részvénykibocsátással nem biztosíthattak. Az állami vállalatból átalakult kft.-k zömében a tőkeellátottság meglehetősen hiányos volt, de ettől a hazai privatizációs sajátosságtól eltekintve a piaci alkalmazkodás kényszere is felvetette a társaságokban reorganizációs célú pénzügyi befektetők bevonását. A tőkebevonás jogi bonyolítása tőkeemeléssel megoldott volt, de a reorganizáció befejezésével a tőkekivonás nem. Az 1988. évi VI. törvényben a pénzügyi befektetők vagyonvédelmének fontos garanciája volt az üzletrészbevonásnak a társasági szerződésben történő szabályozása. A társasági szerződésekben a felek előre meghatározták azt, hogy az üzletrészbevonás milyen értéken, mikor és milyen feltételek teljesülése esetében fog megtörténni, tekintettel arra, hogy az üzletrész bevonása a törzstőkén felüli vagyon terhére is történhetett, nem volt szükség a tőkeleszállítási procedúra lebonyolítására. Ez a társasági szerződési megoldás kedvezett a társaságnak, mert hozzájutott a reorganizációhoz szükséges tőkéhez, és biztosította a fennmaradását. Kedvezett a társaságban maradó tagoknak, mert a társaság személyes jellegét a tagok továbbra is fenn tudták tartani, idegen vevő nem jött a társaságba. Kedvező volt a befektetőnek, mert a szerződés szerinti kötelező üzletrészbevonás garanciát nyújtott arra, hogy a befektető az előre rögzített feltételek szerint távozzon a vállalkozásból. Végül pedig nem sértette a társaság egyéb hitelezőinek érdekét sem, mert az üzletrész törzstőkén felüli vagyon terhére történő bevonása nem veszélyeztette követelésük biztonságát, ha pedig a törzstőke leszállítására kellett sort keríteni, védte a hitelezői érdekeket a tőkeleszállításba épített hitelezővédelmi jogosultság. Az 1988-as Gt. rendelkezései alapján a reorganizációs célú befektetések kiszámítható kockázatot, és ezzel biztonságot adtak valamennyi piaci szereplő számára. Ez a kiszámítható kockázat a kft. egyik legvonzóbb jellemvonása.
Az 1988-as szabályozásról való letérés azonban nemcsak a "tőke", hanem a "munka" világában is gondot okozott. A '90-es években a korlátolt felelősségű társaságok jelentős számban olyan társaságok voltak, ahol a tagok közötti személyes kapcsolat igen erős volt. Eltekintve most attól, hogy a kft.-ben a személyegyesítő jelleg a társaság fogalmi ismérvei között szerepel, az itt említett erős személyi kapcsolatnak a keletkezési alapja az állami vállalati privatizációban keresendő. A kedvezményes privatizáció, az Munkavállalói Résztulajdonosi Programról szóló 1992. évi XLIV. tv. szerinti állami vállalati kivásárlás a társasági jelleghez képest is sokkal szorosabbra fűzte a tulajdonosi és a munkavállalói pozíciót. Ezekben az esetekben sarkított fogalmazással lényegében munkahelyek megvásárlásáról volt szó. Az állami vállalati örökségként kapott munkaszervezet gazdasági racionalitások szerinti át- és megszervezése azonban feltételezte azt is, hogy a társaságok valamely társasági jogi jogtechnikával megoldják az olyan pozícióösszefonódásos helyzetet, amikor valamely pozícióban változás következett be. Másként szólva, ha a vezetőnek vagy munkavállalónak a vezetői, vagy munkavállalói pozíciója megszűnt, gondoskodni kellett arról, hogy a tulajdonosi pozíció is törvényes (Gt.-n alapuló) keretek között, minden fél méltányos érdekére tekintettel megszűnhessen. Ezekben az esetekben szabályozták a társasági szerződések az 1988-as társasági törvény alapján az adott konkrét igényeknek megfelelően az üzletrészbevonást a megfelelő garanciákkal együtt (üzletrészértékelés, kifizetési határidő stb.).
A szerződésen alapuló üzletrészbevonás több szerződésben jogkövetkezménye volt a mellékszolgáltatási kötelezettség vétlen nem teljesítésének is.
Üzletrész bevonására sor kerülhetett az 1988-as szabályozás alapján akkor is, ha az üzletrészátruházás taggyűlési jóváhagyás alá esett, és a taggyűlés a társasági szerződés alapján az átruházást megtagadta. Ezekben az esetekben az üzletrészbevonás szerződési szabályozása elsősorban a társaságtól megválni kívánó tag érdekét részesítette védelemben.
Bevonható volt az üzletrész akkor is, ha a tag vonatkozásában összeférhetetlenség következett be, vagy ha a tag szavazati hányada meghatározott mérték fölé emelkedett volna. Minden olyan esetben tehát, amikor a tagkizárás feltételei nem álltak fenn, de a tag távozása objektíve indokolt volt.
Az üzletrészbevonás 1988-as jogi szabályozása, és az ezen alapuló szerződéses gyakorlat lehetővé tette a társasági tagsági mobilitást, a tagi, társasági és a hitelezői érdekek összhangjának megteremtését, amelyet az 1997-es szabályozás és az ítélkezési gyakorlat egy tollvonással megszüntetett.
A gyakorlat éppen úgy reagált a Gt. kógens rendelkezéseire, ahogy Beck Salamon írta1 tanulmányában. A felek keresték azokat az utakat-módokat, hogy a törvény kifejezett tilalmát megkerüljék. "A mérges harapású oroszlán elbújt az ártatlannak tetsző szamárbőrbe." Az üzletrészbevonás kógens rendelkezéseire a gyakorlat a polgári jogi előszerződés, a Ptk. 209. § alkalmazásával reagált. A felek egy polgári jogi szerződésben arra vállaltak kötelezettséget, hogy a szerződésben meghatározott feltétel teljesülése esetén egymással üzletrész adásvételi szerződést fognak kötni. A fél természetesen lehetett a tag is és a társaság is, a feltételek pedig lehettek a munkaviszony megszűnése, befektetés sikere vagy sikertelensége, tehát mindazok az esetkörök, amelyek szabályozási igénye a Gt. kógens rendelkezésein fennakadt. Ezek a polgári jogi szerződések azonban jelentős bizonytalanságot okoztak, mert ott lebegett mindig a szerződő felek feje fölött az "in fraudem legis", a jogszabály megkerülésének ódiuma, és nem utolsó sorban az, hogy ezeket a "kényszerszerződéseket" más bírósági eljárásban, más jogvédelmi fórumok igénybevételével lehetett csak érvényesíteni. A klasszikusan társasági jogi intézmény tehát átcsúszott a polgári jog térfelére. A joggyakorlat az átlátható és gyors társasági jogi intézmények helyett polgári jogi eszközökkel próbálta kielégíteni a racionális gazdasági szükségletet: ez azonban jelentősen kockázatosabbá tette az ügyletek terv szerinti lebonyolítását.
A 2006. évi új Gt. úgy tűnik, részben visszatért az 1988-as jogi szabályozás elveihez. Az üzletrész bevonására, azaz a tagi vagyon és a tag elválasztására a Gt. 137. § szerint akkor kerülhet sor, ha a társasági szerződés az üzletrész bevonását kifejezetten megengedi. Nincs azonban szükség a szerződési felhatalmazásra, és a törvényi rendelkezés alapján közvetlenül is sor kerülhet üzletrészbevonásra, ha a tag törzsbetétbefizetési kötelezettségének nem tett eleget, és tagsági viszonya társasági döntés nélkül is megszűnik, ha a tagot a bíróság kizárta, illetve ha az árverés okán kerül sor erre.
Az üzletrészbevonás egyes további eseteit a társasági szerződés a Gt. 9. § (2) bekezdés rendelkezéseire figyelemmel szabályozhatja. A hivatkozott törvényhely elvileg lehetőséget adna arra, hogy az üzletrészbevonás olyan eseteit is szabályozza a társasági szerződés, amelyet a jogalkotó nem szabályozott, nyitott kérdés azonban, hogy az ítélkezési gyakorlat hogyan fogja tolerálni ezeket a szerződéses kikötéseket. A társasági szerződés az üzletrészbevonás feltételeit, módját, a bevonás utáni elszámolás módját meghatározhatja, sőt célszerű is ezekre a kérdésekre szerződési szabályt adni. Az üzletrészbevonás ugyanis nem egyszerűen a befizetett törzsbetét visszaszolgáltatási kötelezettségét jelenti, hanem a taggal történő elszámolást, ennek megfelelően a tag a saját tőkéből ráeső részre tarthat igényt.
Az új Gt. azonban - szemben az 1988-as szabályozással - továbbra is tilalmazza a törzstőkén felüli vagyon terhére történő üzletrészbevonást.
Az új Gt. változatlanul fenntartotta azt a korábbi szabályt, hogy ha a társasági szerződés az üzletrészbevonás feltételeit nem határozza meg, a bevonás feltételeiről az érintett taggal meg kell állapodni. Ez a megállapodás a társaságot köti, a társaság csak e feltételek betartása mellett hozhat üzletrészbevonásról döntést. Megállapodás hiányában az üzletrész bevonása meghiúsul. A jogalkotó ezzel a szigorú szabályozással próbál gátat vetni annak, hogy a társaság visszaélésszerűen éljen az üzletrészbevonással. Ebből pedig az következik, hogy a szerződést készítő feleknek előrelátóan kell a szerződési szabályokat elkészíteni, ha érvényesíteni kívánják az üzletrészbevonásra alapított gazdasági érdekeiket. Annak azonban nincsen akadálya, hogy a társasági szerződés előzetes módosításával az üzletrészbevonás feltételeit másként határozzák meg. A társasági szerződés módosítására vonatkozó szigorú szabályok az érintett számára megfelelő jogvédelmet biztosítanak.
Értelmezésre szorul ugyanakkor az új Gt. 137. § (5) bekezdése, amely akként szól, hogy "a társaság úgy is határozhat, hogy az üzletrészt a tagoknak - eltérő megállapodás hiányában - törzsbetéteik arányában térítés nélkül át kell adni". Értelmezési problémát e bekezdés azért okoz, mert - sajnálatos módon - kimaradt a bekezdésből a Gt. 128. § (2) bekezdésre történő utalás. A 128. § (2) bekezdés szól ugyanis arról, amikor a tag és üzletrész szétválására azon okból kerül sor, hogy a szervezeti jogalany kft. tag jogutód nélkül szűnt meg, és a vagyonrendezési eljárás során sem lehetett olyan személyre akadni, aki jogot formálhatna a társasággal szemben az üzletrész ellenértékére. Ilyen helyzetben a társaság köteles lesz az üzletrészt megszüntetni. Jogutód és kötelmi igényre jogosult hiányában a vagyonnal a tagok gazdagodnak, mégpedig törzsbetétjük arányában. ■
JEGYZETEK
1 Beck Salamon: A közhatalom növekedése a magánjogban (Jogi dolgozatok, Franklin Bp., 1916.)
Visszaugrás
