Közüljük Pap András László írását, amely egyrészt a fegyveres szervek által alkalmazott rendvédelmi és nemzetbiztonsági célú, etnikai alapú profilalkotásra épülő stratégiákat, másrészt a terrorista szervezetek támogatásával összefüggésben alkalmazott pénzügyi és ehhez kapcsolódó egyéb szankciók esetkörét vizsgálja.
A terrorizmus elleni harc a világon szinte mindenütt a nemzetbiztonsági, bevándorlási és egyéb hatósági ellenőrzési jogosítványok kiszélesedését hozta. Ennek következményeként új színben tűnik fel az intézkedések alkotmányosságának, illetve az etnikai ismérvekre alapozott eljárások megítélésének kérdése. A különböző terrorellenes jogalkotói és jogalkalmazói intézmények Spanyolországtól Angliáig több oldalról is emberi jogi kérdőjeleket vetnek fel.[1] A kritikák többsége nemzetközi jogi, büntetőeljárási jogi és alkotmányos természetű[2] Például az ilyen intézkedésekben (is) élen járó Egyesült Államokkal szemben gyakran hozzák fel az afganisztáni és az iraki háború vitatott legitimitású fogva tartásait, az elítéltekkel szemben alkalmazott, megkérdőjelezhetően jogszerű (sót gyakran minden kétséget kizáróan jogsértő) kihallgatási technikákat és az Abu Graib börtönében lezajlott, a médiában okkal nagy port kavaró példátlan fogolykínzások esetét. Emellett komoly vita övezi azt az amerikai politikai és jogi doktrínát is, amely szerint 2001. szeptember 11-ét követően a hagyományos, a genfi konvenciókkal fémjelezhető rendszer meghaladottá vált, és a nemzetbiztonsági, katonai, valamint az ehhez kapcsolódó hírszerzési és kihallgatási gyakorlat új jogi és alkalmazási keretek között kell hogy működjön.[3]
Az egyik leggyakrabban megfogalmazott vád, amely például a szeptember 11-ét követő amerikai belföldi és külpolitikai gyakorlatot érintette, annak diszkriminatív természetére irányult. A kritikusok[4] állítása szerint az amerikai eljárás többszörösen diszkriminatív: egyrészt az állampolgárok és a külföldiek közötti megengedhetetlen különbségtételre épül, másrészt pedig a külföldiek közül (de az amerikai állampolgárok körében is) kiemelten hátrányos bánásmód sújtja az arab és mozlim országból érkezetteket.
Tény, hogy 2001. szeptember 11-ét követően több mint 1200, elsősorban arab vagy mozlim országból érkezett bevándorlót vettek őrizetbe Amerikában. Jóllehet a hatóságok a terrorizmus gyanújára hivatkoztak, a fogvatartottak többségét apróbb bevándorlási szabálysértés miatt állították elő.[5] A kormány előbb huszonnégyről negyvennyolc órára emelte azt az időt, ameddig az idegenrendészeti hatóság jogszerűen fogva tarthatta a gyanúsítottakat, majd "vészhelyzet vagy egyéb rendkívüli körülmény" esetén lényegében lehetőséget teremtett a határozatlan időre szóló, vádemelés nélküli, úgynevezett preventív fogva tartásra.[6]
E tanulmány vizsgálatai kizárólag az etnicitás (köz)jogi értékelésének két, a terrorizmus elleni fellépés kapcsán újszerű megvilágításban jelentkező kérdését fogják bemutatni: a fegyveres szervek által alkalmazott rendvédelmi és nemzetbiztonsági célú, etnikai alapú profilalkotásra[7] épülő stratégiáinak problematikáját, valamint a terrorista szervezetek támogatásával összefüggésben alkalmazott pénzügyi- és ehhez kapcsolódó egyéb szankciók esetkörét.
Az előbbi a rendvédelmi szervek és a nemzetbiztonsági szolgálatok által lefolytatott felderítések, nyomozati eljárások és igazoltatások során felhasznált etnikai klasszifikációk alkotmányosságának kérdésével foglalkozik, az utóbbi pedig a nemzetközi magánjogban jól ismert kontrollelmélet olyan újszerű feléledésére hívja fel a figyelmet, melynek nyomán egyes jogi személyek a terrorizmust valamilyen formában támogató tevékenysége kapcsán a tényleges tulajdonos (többnyire arab vagy mozlim) magánszemélyek, illetve közhasznú szervezetek adományozói pénzügyi, idegenrendészeti és adott esetben büntetőjogi szankciók alanyaivá válhatnak. Az utóbbi eljárások tekintetében alkalmazott felróhatósági standardok, illetve az eljárás alá vont szervezetek és személyek vonatkozásában (a kritikusok szerint) megállapítható a mozlimokat és arabokat sújtó etnikai diszkrimináció.
A terrorizmust érintő jogalkotás és jogalkalmazás vizsgálatának különösebb magyarázatot nem igénylő időszerűsége mellett a kérdés hazai aktualitását az is adhatja, hogy 2005 júniusában a parlament elfogadta a tizenkét éves kisebbségi törvény átfogó módosítását. A törvényt végül a köztársasági elnök előzetes normakontroll-kérelmének megfelelően bírálta el az Alkotmánybíróság.[8] A jogszabály egyik deklarált célja a hatályos szabályozás (elsősorban a kisebbségi önkormányzatok választása kapcsán jelentkező) gyakran "etnokorrupcióként" emlegetett anomáliáinak megszüntetése. Ennek megfelelni kívánván, bevezet egyfajta kisebbségi választójogi regisztert és szakít a közjogilag teljesen kötetlen, szabad identitásválasztás és többes kötődés elismerésének elveivel.[9] Bár a tör-
- 139/140 -
vény nem csak ilyen tárgyú rendelkezéseket tartalmaz, mégis úgy tűnik, hogy a kisebbségi törvényben foglalt jogok kedvezményezettjeinek körét érintő kérdések állnak a kodifikátorok érdeklődésének homlokterében. Ezt megerősíteni látszik az is, hogy a szakmai viták többsége is az etnokorrupció, valamint a nemzeti-etnikai hovatartozás regisztrációja kérdései köré szerveződik,[10] így tehát arra a következtetésre juthatunk, hogy a jogalkotót leginkább a kisebbségi identitás közjogi meghatározásának kérdése izgatja. (Emlékezzünk például a státusmagyarság meghatározása körüli vitákra.[11]) Ebbe a diskurzusba bekapcsolódva (bár nem feltétlenül elfogadva, hogy ez lenne a legégetőbb kérdés), az alábbi elemzés arra kíván rámutatni, hogy a definíciós problematika maga is kontextusfüggő, és más-más alkotmányos implikációi lesznek a magyar kisebbségi törvény módosításával kapcsolatban felmerülő pozitív diszkriminációs kérdések kapcsán, mint például a terrorizmus elleni harc részeként bevezetett rendészeti intézkedések. Más szóval, eltérő lesz az etnikai hovatartozás és a kisebbségi identitás jogi meghatározása körüli bizonytalanság következménye például az emancipatórikus céllal létrehozott, pozitív diszkriminációs tartalmú kisebbségi önkormányzati választójog kapcsán, és más az etnikai alapú profilalkotásra épülő rendészeti vagy nemzetbiztonsági intézkedéscsomag esetén.[12]
A következő elemzés célja elsősorban az, hogy a terrorizmus elleni harc kapcsán felmerülő etnikai klasszifikációkra épülő eljárások, intézkedések vizsgálata során rámutasson arra a hazai jogirodalmi viták fókuszát tekintve nem teljesen evidens tényre, hogy az etnicitás közjogi értékelésének nem csupán a kisebbségi vagy az egyenlő bánásmód törvény tárgyi hatálya alá tartozó területeken van jelentősége.[13] Az elemzések során kiemelt figyelmet kívánok szentelni a "terrorizmus elleni harc" retorikai sajátosságainak, azaz annak, hogy a tragikus eseményektől (vagy azok bekövetkeztének félelmétől) sokkolt társadalom hangulatváltozásait a jogalkotó és a jogalkalmazó sokszor arra használja fel, hogy olyan irányba terjessze ki közhatalmi jogosítványait, amelyről korábban csak álmodni mert. A terror elleni harc égisze alatt például elfogadtathatók olyan, a bankszférát (és az ügyfél adatait) érintő előírások, amelyek a kábítószer vagy a szervezett bűnözés elleni harcban is a hatóságok régi vágyai közé tartoztak, de alkotmányos aggályok miatt még csak fel sem merték vetni. Ugyanúgy bár például Amerikában az utóbbi évtizedben látványos szakmai és politikai vereséget szenvedett a faji kisebbségekkel szemben diszkriminatív, etnikai alapú profilalkotásra épülő rendőri járőrözés, a terrorizmus elleni fellépés természetes célpontjává vált az arab lakosság.[14]
A szeptember 11-ét követő "új világ" "újszerűségét" éppen az adja, hogy a hagyományos bűnüldözési, nemzetbiztonsági és hírszerzési technológia vagy éppen az államok közti hadviselésre épülő konvenciós hadijog (és például a hadifoglyok vallathatóságának szabálya) nem alkalmas az öngyilkos merénylők és a terrorista szervezetek sajátos hadviselésének kezelésére. Hiszen a terroristák például tudatosan fognak olyan szervezetet használni céljaik finanszírozására, amely tevékenységének kilencven százalékát karitatív célra, mondjuk gyermekkórházak fenntartására fordítja. Mégis, szól a kritikusok érve, a jogkorlátozás (különösen ha az az etnikai hovatartozást érinti) a legtöbb esetben szükségtelen, nem megfelelően hatékony, de legalábbis aránytalan és alkotmányossági szempontokra tekintettel megengedhetetlen lesz.
A társadalmilag alulpozicionált faji, etnikai, nemzetiség, vallási stb. kisebbségeket a rendészeti vagy egyéb hatósági, közhatalmi eljárások során sújtó hátrányos megkülönböztetés elleni fellépés a jogvédők örökzöld feladatai közé tartozik. Elég rápillantani az ECRI, az EUMC, az Amnesty International, a különböző Helsinki bizottságok vagy az ERRC jelentéseire.
A jelenség egyetemesnek mondható. Például egy 1985 és 1986 között, az ausztráliai New South Walesben végzett felmérés szerint a lakosság 15%-át kitevő őslakosok közül kerül ki a letartóztatottak 47%-a, így háromszor valószínűbben kattan a bilincs a kezükön, mint a fehérekén. Az Egyesült Királyság belügyminisztériuma, a Home Office 2000-es jelentése szerint a feketék ötször gyakrabban kerülnek letartóztatásba, mint a fehérek.[15] Egy 2002-2003-as felmérés adatai már hatszoros különbségről tudósítanak.[16] Az ERRC jelentése szerint Bulgáriában a lakosság (különböző statisztikák adatai alapján) 7-9,4%-át jelentő romák közül kerül ki az azonosított bűnelkövetők 37%-a,[17] Lettországban pedig, noha mindössze a lakosság[18] 0,3-0,6%-a roma, a női börtönnépesség 25-30%-a körükből kerül ki.[19] Hasonló a helyzet Spanyolországban is, annyi eltéréssel, hogy itt a népesség 1,4%-a roma, de a gyanúsított roma nők 84,8%-a kerül előzetes letartóztatásba.[20]
A legtöbb adat a faji nyilvántartással egyébként is rutinszerűen és megbízhatóan operáló amerikai
- 140/141 -
igazságszolgáltatási rendszerből érkezik. Az autópályákon végzett igazoltatásokat célzó vizsgálatok kimutatták, hogy az össznépesség 12,3%-át[21] kitevő feketék aránytalanul felülreprezentáltak a rendőri eljárásban igazoltatott és eljárás alá vont személyek körében. 1994 és 1999 között New Jersey államban például az intézkedés alá vontak 53%-a volt fekete, 24,1% hispán, fehér pedig csak 21%.[22] Az állami legfőbb ügyészség által 2000-ben publikált 91 000 oldalas tanulmány szerint pedig az igazoltatott és átvizsgált járművezetők 80%-a a fenti két etnikumhoz tartozott.[23] Ez azt is jelentette, hogy a feketék kétszer olyan gyakran kaptak bírságot, mint a fehérek, azzal együtt, hogy a fekete háztartások 21%-ában nincs is személygépkocsi.[24] Az ugyanebben az államban (egy másik felmérés statisztikáiban) a megállítottak és igazoltatottak 35%-a, a letartóztatottak 73,2%-a fekete volt, holott a feketék a járműforgalomban részt vevő autók vezetőinek és utasainak mindössze 13,5%-át[25] tették ki.[26]
Különösen jelentős a faji aránytalanság a kábítószerrel összefüggő eljárások esetében: a feketék a letartóztatottak 38%-át, az elítéltek 59%-át és a kábítószer-kereskedelem bűntettében elítéltek 63%-át teszik ki.[27] Vessünk egy pillantást például a börtönstatisztikákra: 2001-ben Amerikában a fekete férfiak 17%-a börtönviselt vagy éppen büntetését tölti. 2002-re a börtönpopuláció meghaladta a kétmillió főt,[28] és tizenkét államban a fekete férfi népesség 10-15% börtönben ül, ami - 1995-ös adatok szerint - nem kevesebbet jelent, mint hogy a 20-29 éves korcsoportban három fekete férfi közül egy éppen börtönben ül.[29] Az, hogy rács mögé kerüljön, ötször valószínűbb, mint egy fehér férfi esetében; a nőknél a különbség hatszoros.[30]
Szembesülve a ténnyel, hogy bár a feketék az amerikai lakosság kb. 12%-át teszik ki, a rablások 40%-át, az emberölések 50%-át fekete elkövetőkkel hozzák összefüggésbe, felmerült a tendenciózus eljárás gyanúja is. Az egyre inkább a közvélemény és a média érdeklődésének homlokterébe kerülő etnikai alapú profilalkotásra épülő igazoltatások élesebben vetették fel a (politikai hangulatváltozásokra egyébként érzékenyen reagáló) jogalkalmazó szervek felelősségét. A közvélemény és a politikai elit nyomására a szövetségi, állami és helyi kormányzat (nem ritkán a rendőri vezetéssel az élen) egyre szélesebb körben kezdeményezte a rendőri eljárások etnikai megoszlásának megbízható adatgyűjtés útján történő hathatós ellenőrzését. Olyannyira, hogy 2005 januárjára az Egyesült Államok csak négy államában nincs a faji alapú profilalkotás ellenőrzésére szolgáló, a rendőri intézkedés alá vont valamennyi személy etnikai hovatartozását feltüntető adatgyűjtés. Ami pedig a szövetségi szabályozást illeti, 2003. június 14-én Bush elnök kiadott[31] egy iránymutatást, mely a rendőri intézkedések során a faji hovatartozás figyelembevételéről szól. Az iránymutatás összefoglalja az etnikai adatra épített eljárási rendet érintő bírósági gyakorlat legfontosabb előírásait. Ennek megfelelően tárgyi hatálya kiterjed minden spontán intézkedésre és rutineljárásra, és előírja, hogy kizárólag konkrét gyanúsítottra vonatkozó, megbízható információn alapuló, helyben és időben körülhatárolt cselekmény és elkövetői leírás kapcsán vehető figyelembe a személyleírásban szereplő faji (etnikai) adat.[32]
A kisebbségeket érintő közvetlen vagy közvetett diszkrimináció ugyanis lehet nyilvánvalóan törvénysértő, szándékos magatartás eredménye, de tendenciózusan alkalmazott, látszólag jogszerű eljárás következménye is. Ez utóbbi kategóriába tartozik az az alábbi vizsgálat alapját képező jelenség, amely bár az etnikai klasszifikáció alkotmányosan megkérdőjelezhető formájára épül, nem feltétlenül igényel rasszista vagy xenofób szándékot. A diszkriminatív szándék hiánya azonban nem jelenti az intézkedés jogszerűségét. A következőkben figyelmünket tehát az etnikai hovatartozás alapján vagy legalábbis annak figyelembevételével kezdeményezett hatósági eljárások, intézkedések kérdésre irányítjuk.
Az etnikai alapú profilalkotásnak nevezett, Amerikában eredetileg a kábítószerfutárok felismerésére kifejlesztett, később a közúti igazoltatások során, újabban pedig a terrorizmus elleni harcban (ezúttal az arab vagy mozlim lakossággal szemben) alkalmazott eljárás lényege, hogy az intézkedés a célszemély nemzeti-etnikai-faji attribútumain alapul, nem pedig a hagyományos gyanúokok valamelyikén. Az igazoltatás alapja ezekben az esetekben nem a terhelt viselkedése vagy a gyanúsítottra vonatkozó információ, hanem egy predikció: az érintett személy etnikai hovatartozása alapján valószínűsített, az adott csoport magas kriminalitására vagy a terrorcselekmények elkövetésében domináns (kizárólagos) pozíciójára alapozott, racionálisnak tűnő feltételezés. A kényszerintézkedés tehát nem az egyén számára felróható (alapos gyanút keltő) magatartáson, hanem aggregát igazoláson alapul. Célja a korlátozottan rendelkezésre álló rendőri, nemzetbiztonság stb. erőforrások ésszerű összefüggésrendszerre alapozott hatékony allokációja, hiszen ha a börtönnépesség többsége roma (fekete stb.), a terroristák pedig szinte mindannyian (többségükben arab országból származó) iszlám fundamentalisták, a gyanúsítotti kör ilyetén szűkítése látszólag könnyen igazolható.
Az eredeti eljárás lényege az volt, hogy a hatóságok megkíséreltek létrehozni egy olyan gyanúsítotti profilleírást, amely segítséget nyújthatott a hatóságok-
- 141/142 -
nak abban, hogy bizonyos (jogszerű) magatartás- vagy körülményegyüttes alapján kiszűrhessék a potenciális elkövetőket. Ilyen tényező lehetett például kábítószercsempészek esetében a rövid időtartamú tartózkodás a jelentős drogforrások és a terítés helyszíne között, kézpénzes repülőjegy-vásárlás,[33] és - kriminálstatisztikai adatokra támaszkodva - az etnikai hovatartozás, a nem vagy az életkor. (Ne feledjük, a szervezett bűnözésben kulcsszerepet játszó bandák etnikailag szinte minden esetben homogének.)
Az etnikai alapú profilalkotás elvét és gyakorlatát az utóbbi évtizedekben számos elméleti és gyakorlati vita övezte rendészeti, eljárásjogi, alkotmányjogi és szociálpszichológiai érvek felvonultatásával. Az Egyesült Államokban, ahol a fenti eszmecserék többsége zajlott, az ezredfordulóra kialakult egy olyan szakmai és politikai konszenzus, amely szakmailag egyértelműen megalapozatlannak és morálisan igazolhatatlannak tartotta az etnikai alapú profilalkotásra épülő (döntően közúti igazoltatásban megjelenő) rendőri gyakorlatot.
Egy 1999 őszén végzett felmérés szerint annak ellenére, hogy a kérdésben utalás történt az etnicitással összefüggésbe hozható magasabb kriminalitási vélelemre, a megkérdezettek 81%-a ellenezte a faji attribútumokra épülő gépjármű-igazoltatásokat.[34] Egy 1999-es Gallup-felmérés arról is beszámolt, hogy az amerikai lakosság 60%-a (tehát nem csak a feketék) tudja, mi az etnikai alapú profilalkotás, és széles körben elterjednek tartja azt.[35]
A helyzet iróniája, hogy az etnikai alapú profil-alkotás gyakorlata éppen a World Trade Center elleni támadások idejére vált a szakmai és politikai közvélemény számára egyaránt széles körben ismert és elutasított kérdéssé. A terrortámadást követően azonban a választópolgárok álláspontja száznyolcvan fokos fordulatot vett: egy 2001. szeptember 11-ét néhány héttel követő adatfelvétel során már a megkérdezettek 58%-a helyeselte az arabok (köztük az amerikai állampolgárok) szigorúbb biztonsági ellenőrzését repülés előtt.[36] A közhangulat változása nem csak a többségi lakosságot érintette; a Detroit Free Press a 2001-es, ötszáz arab amerikai körében végzett felmérése szerint a megkérdezettek 61%-a helyeselte a közel-keleti akcentussal, fizikai jellemzőkkel érkezők fokozott ellenőrzését.[37]
Az etnikai alapú profilalkotást elutasító érvek egy része azok elvi elfogadhatatlanságára hivatkozik; az ártatlan kisebbségi (középosztálybeli) zaklatását, a mindennapi életét terhelő "etnikai adót" veszi célba. Egy másik, merőben pragmatikus érv az ilyen eljárások gyakorlati hatékonyságának hiányára hivatkozik, a látszólag plauzibilis statisztikai alapú érvelés alapvető (és bizonyítható) hibájára irányítva a figyelmet. Azok a New Jersey-ben, majd számos egyéb helyen végzett kutatások, amelyek az etnikai alapú profilra épített igazoltatások, gépkocsi- és ruházatátvizsgálások sikerét, azaz a kábítószer- vagy engedély nélküli fegyverbirtoklás eredményességét mérték, egyértelműen kimutatták ugyanis, hogy nem volt lényeges, értékelhető különbség a lakosságarány és a találati ráta között. Nemcsak arra találtak tehát egyértelműnek tűnő bizonyítékot, hogy a hatóságok aránytalanul többször állítottak meg színes bőrű gépkocsivezetőket, de arra is, hogy a találati arány, azaz az eredményes felderítés mértéke nem igazolja az etnikai alapú profil hasznosságát. Az etnikai alapú profilalkotásra épülő intézkedések hasznossága ugyanis az etnicitás és a magas kriminalitás, azaz a hatékony találati arány összefüggésének vélelmére épül, ahol a logikusnak tűnő korreláció bizonyítása sokáig fel sem merült, hiszen az aránytalanul nagyobb számban igazoltatott kisebbség soraiból abszolút számokban mérve valóban kellően sok jogsértőt is kiszűrtek. Ez azonban - érvelnek a kutatók[38] - nem jelent valódi költségarányos hatékonyságot, ugyanis túlságosan magas lesz a hamis negatívok és a hamis pozitívok értéke. Más szóval aránytalan mértékben sújtja a nem jogsértő fekete (roma, arab stb.) lakosságot, ugyanakkor erőteljesen csökkenti annak az esélyét, hogy a többséghez tartozó jogsértőt felfedezzenek.[39] A minden esetben retrospektívan értékelt (és akkor is csak inkább feltételezett, de nem ellenőrzött) hatékonyság tehát csalóka és - összegezhetők az érvek - nem megfelelő rendészeti, bűnmegelőzési, nemzetbiztonsági stratégia.[40]
Egy harmadik argumentum a bűnmegelőzésben és a bűnüldözésben (lett légyen szó rendvédelemről vagy nemzetbiztonsági politikáról) kiemelten fontos kisebbségi közösségek elidegenítésének kockázatáról beszél. A hamis pozitívok és negatívok problematikája mellett ugyanis más okból is felvet hatékonysági aggályokat az etnikai alapú profilalkotás. Ez pedig a közösségi rendvédelem több évtizede elismert modelljében kulcsfontosságú lakosságelidegenítés veszélye. E felfogás lényege, hogy a helyi rendőri (vagy nemzetbiztonsági) feladatok a leghatékonyabban a lakosság aktív közreműködésével hajthatók végre; akkor működik jól a rendőri szervezet, ha a közösség szemében nem ellenséges, igazságtalan, elnyomó hatalomként van jelen, hanem éppen a békés, jogkövető emberek védelmezőjeként, ahol a bűnöző az ellenség. A terrorizmussal kapcsolatban sem elhanyagolható a lakossági kooperáció, hiszen nem véletlen, hogy a Bush-kormányzat is kiemelten jelentős potenciális informátorként határozza meg a (például bomba vagy öngyilkos merénylő azonosítására alkalmas) kamionsofőröket, taxisokat, parkolási ellenőrö-
- 142/143 -
ket,[41] de mindenekelőtt a gyanús viselkedést észlelő mozlim közösséget. Nem is ok nélkül - a legutóbbi időkig azonosított amerikai terroristák többségét lakossági bejelentés alapján kerítették kézre.[42]
Nem mindegy tehát, hogy milyen a rendőrség, a nemzetbiztonság, az FBI stb. lakossági megítélése.[43] Ezért is történhet meg az, ami kelet-európai mentalitással nézve felfoghatatlan, hogy Amerikában gyakran maguk a (helyi) rendőri szervek fogják visszautasítani a szövetségi bevándorlási hatóságok felhívását arra, hogy vegyenek részt az arab közösséggel szemben diszkriminatív ellenőrző intézkedések végrehajtásában.[44]
Végül a kritikák egy része a profilalkotás eredendő hiányosságaira hívja fel a figyelmet, mondván, nagyon nehéz megbízható és hasznos információkra alapozott profilt alkotni. Például a drogfutárok gyanúsnak mondható viselkedése papírforma szerint szinte mindenre kiterjedhet: arra is, aki először száll ki a gépből, de arra is, aki utoljára; gyanús lehet, aki tömegközlekedéssel távozik a repülőtérről, de az is, ha taxival megy.[45] De ez még mindig a kisebbik fogyatékosság; a nagyobb gond az, ha nem a (gyakorló szakember által mégiscsak felmérhető) magatartásra alapul, hanem személyiségjegyekre - különösen, ha azok az etnikai hovatartozásra vonatkoznak, hiszen ez csak tovább erősíti a faji esszencializmus, alapvetően fekete-fehér (roma-magyar, arab-nem arab stb.) redukcionizmusát.
Tekintsük át, hogy mi is a hagyományos rendőri eljárásokhoz képest a terrorizmus elleni fellépések kapcsán az etnikai hovatartozásra épülő eljárások társadalmi és szakmai megítélésében bekövetkezett változások[46] alapja.[47]
A legfontosabb a közvélemény (és az ebből fakadó politikai nyomás) változása.[48] Ahogy növekszik a veszély és a kockázat, annál szívesebben adunk fel a jogainkból, különösen, ha élet-halál kérdéséről van szó. Egy olyan aszimmetrikus bűncselekmény esetében, ahol egyetlen terrorista több ezer emberéletet olthat ki, egy hatékony, ám diszkriminatív és előítéletes intézkedés nem feltétlenül sérti az emberek igazságérzetét. Ráadásul a profil is megbízhatóbbnak tűnik, mert bár nyilván nem minden arab vagy mozlim terrorista, de (vélhetjük) bizonyosan minden terrorista arab vagy egyéb mozlim fanatikus lesz. Hajlamosak vagyunk arra a következtetésre jutni, hogy az új globális fenyegetettség világában egyszerűen megváltozik az élet: több igazolvánnyal és igazoltatással kell mindannyiunknak számolni, bizonyos szabadságjogokat szükségszerű korlátozni, és ha megfelelő udvariassággal,[49] nem kirekesztő módon és nem automatikusan a bűnösség vagy az ellenség stigmáját hordozva jelentkezik - talán nem is olyan szörnyű mindez.
Bár plauzibilisnek tűnnek a fenti érvek, nem feltétlenül meggyőzők. Többen rámutatnak arra,[50] hogy az etnikai alapú profilra épített (a hamis pozitív és a hamis negatívok példájával szemléltetett) rendőri eljárások hatékonysági hiányosságai a terrorellenes intézkedések során sem fognak csökkenni. Mi több, a személyleírásban használatos etnikai adatkezelésre például az amerikai szövetségi iránymutatásban meghatározott előírások sem alkalmazhatók könnyen. Miután ugyanis a terrorizmus elleni harc tartós, folyamatos és az egész országra (világra) kiterjed, nem beszélhetünk térben, időben és cselekményhez kapcsolhatóan konkrét meghatározottságról.[51] A standardoknak (amelyek a hatályos szabályok szerint Amerikában egyébként nem terjednek ki sem a nemzetbiztonsági célú intézkedésekre, sem a nemzeti származás vagy vallási hovatartozás alapján meghatározott csoportokra) legfeljebb egy olyan bejelentés felelne meg, amely konkrét helyre és időpontra, például egy adott híd felrobbantására vonatkozólag szolgáltat információt terroristagyanús, mondjuk, arabokról.
Az is értelmezési nehézségeket jelent, hogy mi a teendő, ha bejelentés egy etnikailag homogén vagy vallási hovatartozás alapján beazonosítható-szervezetre vonatkozik. A helyzet attól még bonyolultabb, hogy az ilyen jellegű (hírszerzési, nemzetbiztonsági) információk természetükből fakadóan titkosak, így az azok alapján foganatosított, etnikai ismérvekre épített intézkedések jogszerűségének bírósági vagy a felettes szerv által történő vizsgálata - ami működik a rendészeti eljárásokban - nemigen lehetséges.[52]
Külön fontos hangsúlyozni az etnikai profilra épülő eljárások hatékonyságának támadhatóságát.[53] Nemcsak arról van szó, hogy a 11 500 FBI-ügynök nehezen kezdhet bármit is a 3,5 milliós arabamerikai lakossággal, ha potenciális terroristának tekinti minden tagját, de ha valahol, akkor a terrorizmus kapcsán kiemelten nagy veszély a mozlim közösségek elidegenítése. Jó példa erre a kevés sikeres vádemeléssel zárult terroristafogás egyike, amikor a New York-i Lackawana városból, a helyi mozlim közösség soraiból érkezett lakossági bejelentés alapján sikerült elfogni a gyanúsítottat.[54] Szólni kell még a hamis pozitívok terrorizmusspecifikus problematikájáról: nem tűnik megalapozottnak ugyanis az a tézis, hogy kizárólag arabok állnának a terrorcselekmények mögött.[55] Hogy csak Amerikát érintő eseteket említsünk: Richard Reid, a "cipőbombás",
- 143/144 -
brit és nyugat-indiai, Jose Padilla, a chicagói O'Hare repülőtér "piszkos bombás" terroristája a börtönben iszlám hitre tért hispán volt, Zaccarias Moussaoui pedig marokkói - a fehér Timothy McVainról, John Walker Lindh-ről (az amerikai tálibról) és Charles Bishopról nem is beszélve.[56]
A következőkben az előzőektől némileg, ám nem teljesen eltérő kérdésről, a terrorizmus elleni harc során alkalmazott pénzügyi jellegű és ahhoz kapcsolódó idegenrendészeti és büntetőjogi szankciórendszer alkotmányos problematikájáról fogok szólni. A jogalkotást és a jogalkalmazást e téren is számos kritika éri. A felmerülő kérdések alapvetően három területet érintenek: a terroristának nyilvánított szervezetek és személyek kiválasztása kapcsán alkalmazott diszkrimináció és a minősítési eljárás alkotmányos garanciáinak problematikáját; a terrorszervezetekkel gazdasági kapcsolatba kerülő személyekkel szemben alkalmazott eljárás- és szankciórendszer alkotmányosságát; valamint az ilyen jellegű intézkedések hatékonyságának kérdését.
A korábbiakhoz hasonlóan e helyütt is elsősorban amerikai példákkal szemléltetem a felmerülő kérdéseket, ám ahogy a szabályozás, az alkotmányos problematika is szinte mindenütt hasonló.
A terrorszervezetek minősítési eljárása kapcsán felmerül, hogy a terroristának minősített szervezetek és személyek között aránytalanul, indokolatlanul nagy számban szerepelnek arabok és mozlimok, amíg egyéb (például ír, baszk vagy zsidó) szélsőséges szervezetekkel szemben nem érvényesül hasonló nemzetbiztonsági szigor. Számos elemző[57] szerint a terrorszervezetek meghatározása alapvetően diszkriminatív, mert nem a világ összes szervezetére alkalmazzák, egységes feltételrendszert követve, hanem csak arra, amit a mindenkori kormányzat (többnyire titkos információk és nem nyilvános elvek alapján) annak minősít.[58] Pedig, gondolhatjuk, ez utóbbi nehezen támadható elvnek tűnik, hiszen a nemzetbiztonsági kockázat megítélése valóban a mindenkori kormány feladatköre. Ez így is van a klasszikus, külpolitikai konfliktusokat követően elrendelt szankciók, korlátozó intézkedések vonatkozásában. Azonban a helyzet alapvetően megváltozik, amint a modern terrorizmus államokhoz nem köthető formájáról van szó (lásd a tálib és az al-Kaida fegyveresek hadviselő fél státusa körüli nemzetközi jogi jogértelmezési vitákat). Ilyenkor ugyanis komoly alkotmányos kétségek merülhetnek fel azzal kapcsolatban, amikor a kormány (védhetően) titkosított információkra hivatkozva egyszerűen feketelistára helyezhet honos és külföldi szervezeteket, személyeket.[59]
Többek[60] szerint már az ikertornyok elleni támadás előtt is aránytalanul sújtották az arab és mozlim szervezeteket.[61] De nemcsak hogy több az arab, de ha nem mozlim a szervezet, könnyebben el is kerülheti az embargót, mint például a PIRA, a "Provizorikus" IRA, amely a Hamászhoz hasonló tevékenységet folytatott. De az IRA is, amikor 1997-ben a tárgyalóasztalhoz ült, lekerült a listáról, míg a PFSZ-nél ugyanez nem volt elegendő. Az elemzők arra is rámutatnak, hogy az amerikai szélsőjobboldali (fegyveres) szervezetek vagy tagjaik, mint például a hírhedt Timothy McVeigh, nem lesznek terroristák, pedig az FBI becslése szerint az Amerikát érintő terrorcselekmények 70%-áért ők felelnek.[62]
A másik, kapcsolódó kritika a terrorszervezetté minősítő eljárás során a hasonló szankciórendszerrel operáló büntetőeljárás garanciarendszerének elmaradására irányul. A terroristává minősítés többnyire titkos információkon alapul és az eljárás lényegében a szervezet (vagy személy) pénzeszközeinek befagyasztásával indul, amelyet követően rendkívül rövid idő (tizenöt nap) áll az eljárás alá vontak rendelkezésére ahhoz, hogy ellenbizonyítással éljenek. Ráadásul a terhükre rótt terrorkapcsolatok egy része olyan nemzetbiztonságilag minősített információkra épül, amelyeket a hatóságok gyakran nem is kötelesek közölni velük. Arról nem is szólva, hogy a szervezet ilyenkor már nem rendelkezhet a megfelelő jogi képviselet finanszírozására bevethető anyagi forrásai felett.
Bár nyilván célszerűségi okok indokolják, aggályos, hogy még a döntés hivatalos meghozatala és publikálása előtt lehetőség van a bankszámlák zárolására. Ráadásul nemcsak hogy a vizsgálati eljárás nem transzparens,[63] hiszen titkosított információkra épül, de a szervezetnek (vagy személynek) a terrorista dezignációt megelőzően sincs lehetősége észrevételt tenni.
Fontos hangsúlyozni, hogy a döntés nem a terhelti jogokat biztosító kontradiktórius bírósági eljárás eredménye, hanem egy sajátos közigazgatásié, amelyet ugyan harminc napon belül bíróság előtt meg lehet támadni, de több okból is kérdéses, hogy ez vajon kielégítő-e.[65] Egyrészt a terhelt, mint említettük, nem férhet hozzá a jogi képviselet feltételét jelentő forrásaihoz,[66] másrészt mindössze egy hónapja van a bizonyítékai prezentálására, úgy - és ez talán a legaggasztóbb elem -, hogy a titkosított információkról nem kell részletesen tájékoztatni, így lehet, hogy csak annyit tud az ellene felhozott bizonyítékokról, hogy "terroristagyanús" vagy "nemzetbiztonsági koc-
- 144/145 -
kázatot jelent".[67] A bíróságok egyébként többnyire követik a kormány nemzetbiztonsági álláspontját és eddig mindegyik komolyabb ügyben elutasították a szervezetek formai és tartalmi kifogásait.[68] Bár a gyakorlat és a jogtechnikai megoldások változatosak, a legtöbb állam és nemzetközi szervezet (különösen az ENSZ Biztonsági Tanácsa[69]) eljárása hasonló hiányosságokkal küzd.[70]
A terrorizmus elleni harc arzenálját tehát jelentős részben pénzügyi jellegű és ahhoz kapcsolódó idegenrendészeti és büntetőjogi szankciórendszer alkotja. Az alapvetés racionálisnak tűnik: ha anyagilag lehetetlenné tesszük a terrorszervezeteket, nyilván működésképtelenné válnak. Ahhoz, hogy e feladatot komoly esélyekkel megoldhassuk, nem elég a nyomozó hatóság erőforrásaira támaszkodni, hanem, ahogy ezt már a pénzmosás elleni harcban megismerhettük,[71] a pénzintézetek segítségét is igénybe kell venni. Mostanra evidenciának tűnik, de amikor a hetvenes években megjelentek az első ilyen jellegű jogszabályok, sokan megütköztek az alapvetően az ügyfélbizalomra építő magánszemélyek nyakába varrt ilyen jellegű, bűnüldözési, sőt preventív igazságszolgáltatási feladatok felbukkanásán. A közösségi bűnmegelőzés elvének ilyen kiterjesztése végül is elfogadottá vált, így manapság már nincs abban semmi meglepő, hogy a pénzintézetek nemcsak a nyomozó hatóságok kérésére a büntetőeljárások során, de gyanús tevékenység észlelésekor (jogszabályi előírásokat követve) "maguktól" szolgáltatnak információt az ügyfeleikről.
A terrorizmus elleni harc azonban a fentieknél is tovább ment, ugyanis a terrorszervezet magatartásáért a szervezettel gyakorlatilag bármilyen gazdaságiüzleti kapcsolatban álló szervezetekkel és személyekkel szemben is megállapító azok felelőssége.
Egy terrorszervezet több módon juthat pénzhez: bűncselekmény, bűnszervezeti részvétel útján, állami támogatás eredményképpen, adománygyűjtés és befektetések révén.[72] Az amerikai igazságügyi minisztérium számításai szerint az al-Kaida vagyonának mintegy harmada adományokból jött össze.[73] Az intézkedések egyik célja nem más, mint a terrorszervezeteket szolgáltatásnyújtással vagy éppen adományokkal támogató személyek visszatartása.[74]
A kontrollelmélet sajátos sokdimenziós újraéledését látjuk tehát, amely a jogi személy tényleges tulajdonosai mellett a szervezetet támogató, annak szolgáltatást nyújtó természetes és jogi személyek felelősségét állapítja meg. Természetesen a jogi személyek és a tényleges tulajdonosok közötti határvonal sosem volt átjárhatatlan (gondoljunk csak a klasszikus pénzmosási tényállásokra vagy akár a hazai jogi személy alapításával tevékenységet kifejtő külföldi befektetőknek jutatott adókedvezményekre), ám a büntetőjogi eszközrendszer ilyen mértékű megjelenése újszerű. Az oka pedig a következő: a szeptember 11-ét követő világ újszerűségét az új típusú társadalmi jelenségek (bűncselekmények) és az azokra adott újszerű válaszok adják. A bonyolult felépítésű terrorszervezetek ugyanis a legtöbb esetben olyan formában úgy működnek, hogy 95%-ban legitim, jogszerű tevékenységet folytatnak, többnyire valamilyen kulturális, karitatív célt is követve, és csak részben szerveznek terrorcselekményeket.[75]
Nem véletlen, hogy több olyan terrorszervezettel is összefonódott szervezet létezik, amelynek olyan személyek is juttattak adományokat, akik nyilván nem a terrorista tevékenységet kívánták támogatni. Ilyen például a Muwafaq Foundation, melynek vagyonkezelői között a szaudi politikai elit prominensei szerepelnek, vagy a pakisztáni Rabita Trust, melynek igazgatótanácsi tagja Pervez Musharraf miniszterelnök.[76]
Ésszerű lépésnek tűnhet tehát az, ha - kicsit megbolygatva ugyan a hagyományos felelősségi alakzatokat - a terrorszervezetek tudatos támogatóinak távoltartását úgy érjük el, hogy a zéró tolerancia elvét alkalmazva azokkal szemben is fellépünk, akikről tudjuk, hogy nem terrorcélokra juttattak vagyoni hozzájárulást, hanem például egy palesztin gyermekkórház vagy egy kulturális intézmény számára. A felelősségi klauzula úgy fog festeni, hogy ha valaki tudja (vagy az adott helyzetben általában elvárható módon tudnia kellene, mert például az amerikai kormány publikálja, megjelenik a Magyar Közlönyben vagy az EU hivatalos lapjában), hogy az a szervezet, amelynek például pénzt juttatott, terrorista, akkor abban az esetben is idegenrendészeti, pénzügyi és büntetőjogi szankciók várhatnak rá, ha ő csak annak karitatív céljait, mondjuk egy gyermekkórház fenntartását kívánná támogatni.
A terrorszervezetekkel szemben elrendelt (és szankcionált) korlátozó intézkedések pedig többnyire rendkívül tág, minden anyagi szolgáltatásra (material support) kiterjednek. David Cole példájával élve: ez jelenthet akár egyetlen csomag zsírkrétát egy gyermekkórház javára,[77] vagy akár azt, ha valaki mondjuk Osama bin Ladennek egy könyvet kívánna küldeni Gandhi erőszakmentességéről[78] - még abban az esetben is, ha annak hatására megtérne és azonnali hatállyal véget vetne az erőszakos cselekményeknek.[79]
- 145/146 -
Ha komolyan vesszük a korlátozó intézkedésekben foglaltakat, a terroristaként meghatározott személyeknek nemcsak a teljes bankszámláját kell befagyasztani, de egy doboz gyufát vagy egy vekni kenyeret sem lehetne eladni nekik, különben a bolti eladó, a taxisofőr, a szállodai londiner vagy a gyógyszerész kimeríti a terrorizmus pártolásának vagy magának a terrorcselekmény elkövetésének társtettesi tényállását. Ilyen lehetne például az amerikai állampolgár Mohammed Salah esete, aki öt évet ült Izraelben Hamász-pártolásért, majd hazatérvén 1995-ben megkapta a Specially Designated Terrorist státust, amelynek folyományaként elvileg egyetlen orvos sem vizsgálhatná meg (szolgáltatásnyújtás), de ügyvédet sem fogadhatna az eljárás visszautasítása miatt indítandó perének képviseletére.[80] c) Társtettesség vagy véleményszabadság
A terrorszervezet támogatásának ilyen értelmezése körülbelül azt jelenti, mintha bármilyen ilyen anyagi támogatás a terrorcselekmény elkövetésében részesség, bűnsegédlet lenne.[81] Márpedig ez könnyen a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozását jelentheti, hiszen anyagi források nélkül bármilyen társadalmi vagy politikai szervezet ellehetetlenül.[82]
Bár egy ehhez hasonló konkrét ügyben az amerikai Legfelső Bíróság álláspontja szerint[83] az anyagi hozzájárulás tilalma nem jelenti a véleményszabadság és a politikai nézetek szabadságának korlátozását, hiszen önmagában nem a tagság lett tilos a szervezetben;[84] az elemzők szerint a gyakorlatban ez a szabadságjog kiüresedését jelenti.[85] Nem véletlen, hogy ugyanez az amerikai Legfelső Bíróság (a politikai kampányfinanszírozás kapcsán) többször kifejtette, hogy a pénzbeli hozzájárulás a szólásszabadság megnyilvánulása.[86]
Ráadásul a jogalkalmazás sem szorítja vissza az igen tágan megfogalmazott vagyoni hozzájárulás, szolgáltatásnyújtás vagy támogatás fogalmát: az amerikai Lindh- és a Lynne Stewart-ítélet[87] alapjaként ugyanis a vádlottak személyes szolgálatában látták megvalósulni a terrorizmus támogatásának tényállását - ami több elemző szerint már igazán nem sokban különbözik a politikailag marginalizált véleménynyilvánítás kriminalizálásánál.[88]
Nemcsak arról van szó, hogy önmagában problematikus a büntetőjogi felelősség alanyi oldalán a felróhatósági mérce ilyen meghatározása,[89] de a terrorizmus támogatásával kapcsolatban folytatott eljárások jelentős részben titkos és, ami nagyon fontos, nem a büntetőeljárás garanciarendszere által védett formában zajlanak, így például idegenrendészeti eljárás és intézkedés alapulhat olyan titkos adatokon,[90] amelyekről szintén csak semmitmondó összefoglalót kap az érintett.[91]
David Cole szerint a titkos eljárásokat egyértelműen aránytalanul alkalmazzák arabokkal szemben. Már 1998-ban például a 24 függőben lévő, titkos bizonyíték alapján zajló ügyből 23 arab és mozlim ellen folyt. A 2001. szeptember 11. után letartóztatott 1182 személy többségét idegenrendészeti vádakkal vették őrizetbe, de a tárgyalások speciális, titkosított eljárás formájában zajlottak, ügyükben még a tárgyaló bíró sem nyilatkozhatott, ügyvédet nem fogadhattak, és egy speciális (a hagyományos fair eljárási elveket a feje tetejére állító) eljárási kategóriát is kialakítottak, mely szerint az FBI által megnevezett személyek mindaddig őrizetben maradtak, amíg a Szövetségi Nyomozó Hivatal át nem világította őket.[92] 762 ilyen személyt tartottak fogva, mindössze 3%-uk szabadult három héten belül, az átvilágítás átlagos ideje pedig 82 nap volt.[93] Vádemelésre az igazságügyi minisztérium tájékoztatása szerint mindössze négy esetben került sor, és 2002 októberében 431 személyt kitoloncoltak - nyilván, mert nem voltak terroristák; ha azok lettek volna, nem engedik őket szabadon, teszi hozzá Cole.[94]
Az sem véletlen, hogy az egyébként tizenöt év szabadságvesztéssel sújtható büntetőtényállást a Lindh- és a Stewart-ügyig csak a jogalkotó által eredetileg meghatározott célra, azaz a terrorszervezetek adományok, hozzájárulások formájában történő támogatására használták.[95]
Ahogy az etnikai alapú profilalkotásra épülő preventív rendészet kapcsán, úgy a terrorellenes pénzügyi korlátozó intézkedésekkel kapcsolatban is felmerül a hatékonyság kérdése.[96] A széles körű hatósági eljárási jogosítványok ellenére igen alacsonyak az eredményességi mutatók, és ez mindenképen a szabályok tökéletlenségét jelzi. 2003 végéig 6400 eljárás indult, de csak 879 ítélet született.[97] A filantrópiára gyakorolt káros hatásai mellett (a karitatív támogatások apadása[98]) ironikus módon a globalizáció terjedésével járó előnyök csökkenését is eredményezik.[99]
Ugyanakkor igaz, hogy amiként a terrorizmus is pszichológiai, lélektani értelemben is kifejti hatását ("ölj meg egyet és tarts rettegésben százat"), a vehemens terrorellenes intézkedések már annyiban is hasznosak lehetnek, hogy látszólagos biztonságérzetet teremtenek. Csakhogy ahogy az etnikai alapú profil esetében, számos elemző szerint a látszat itt is csalóka, és a közvélemény a szabadságjogok korlátozása iránt tanúsított engedékenységét a jogalkotók és a kormányzatok a régi regulációs álmaik és vágyaik megvalósítására használják fel. A pénzügyi intézkedések esetében ez a pénzmosás elleni
- 146/147 -
erőteljes fellépés céljából régóta áhított nyomozó hatósági hatáskörök kiterjesztése volt.[100] Az eszköz pedig az ez év őszén felülvizsgálatra kerülő 2001-es Patriot Act[101] pénzügyi eszközrendszere lett. A törvény lényegében folytatta a korábbi pénzintézeti bejelentési kötelezettségeket és az ügyfél azonosításának előírását szigorító korábbi előírások politikáját. Kevés újdonságot hozott hát a törvény, de sokat a rég ismert intézkedésekből:[102] egyrészt a hírszerzési és egyéb nyomozási adatok (kevésbé szigorú ellenőrzéshez kötött) összekapcsolását,[103] így egy speciális bíróság engedélye alapján (ám ügyészi kezdeményezés és rendesbírósági döntés hiányában is) fogyasztói, kereskedelmi, akár könyvtárhasználati, könyvvásárlási vagy orvosi adatok hozzáférhetők lettek a nyomozó hatóságok számára.[104] Lehetőség nyílik az engedély nélküli, pontosabban utólagosan beszerzett engedély alapján történő házkutatásra, és természetesen tovább bővül a pénzintézetek adatszolgáltatási kötelezettsége is. Ez utóbbi annak ellenére, hogy a pénzügyminisztérium már egy 2001-es jelentésében arról számolt be, hogy a kötelező bejelentések nagyjából harmada felesleges.[105]
Az intézkedések hatékonysága igencsak megkérdőjelezhető. A terrorizmus ugyanis nem feltétlenül drága: az FBI például pontosan feltérképezte a szeptember 11-ei merényletek költségét, 303 672 dollárban állapítva azt meg.[106] Azt is kimutatták, hogy ennek mintegy 47%-a készpénz formájában került forgalomba, ráadásul olyan kis összegekben és legális kereskedelemi tevékenység (például mézeladás) formájában, hogy a legprecízebb adatbejelentési szabályok mellett sem tűnt volna fel senkinek. A terrorizmusfinanszírozás sajátossága, hogy legtöbbször legális üzleti elemekből, jogtiszta forrásból: utazási irodákból, építési vállalkozásokból, internetes cégekből származó pénzekre épül. Ráadásul a terroristák igen ügyesek a különböző igazolványok, kártyák hamisításában, arról nem is szólva, hogy a legtöbb nyugati pénzintézeti dolgozó számára nehéz feladat például az arab nevek átírása.[107]
A pénzügyi szabályrendszer tehát egyértelműen a magánszférát is bevonja a terrorizmus elleni harc fegyvertárába. A fenti szabályok elsősorban az ügyfél és a pénzintézet közötti kapcsolat természetét fogják átrajzolni és a pénzintézet számára egy sor új feladatot keletkeztetnek, de az idegenrendészeti és büntetőjogi szankciók árnyékában a magánszemély ügyfél, de különösen a társaságok vezető tisztségviselői lesznek kénytelenek körültekintőbben ellenőrizni, hogy a velük üzleti vagy egyéb kapcsolatban álló (mondjuk karitatív) szervezet nem szerepel-e valamelyik tiltó listán.
A terrorizmus elleni harc új vagy megerősített régi eszközei számos kérdőjelet hagynak maguk mögött. A terrorszervezetek támogatása kapcsán a felelősségre vonhatóság ilyen tág meghatározása például gyakorlatilag szabad kezet ad a hatóságoknak arra, hogy eljárásindítási diszkrecionális jogukkal élve bárki vagy inkább bárkik ellen fellépjenek. A terrorellenes preventív biztonságpolitikának ugyanis éppen az a lényege, hogy minél előbb azonosítani kell a gyanús elemeket.
Ahol a pénzintézet a körültekintő ügyfélkezelés törvényi kötelezettsége alapján figyeli az ügyfél üzletmenetét és a rendőrségnek jelenteni köteles, ha gyanús országban honos szervezettel történik a tranzakció, az azt jelenti, hogy már nyilván meghaladottá vált a hamis negatívok és a hamis pozitívok viszonyának értékeléskor korábban vallott azon értékelv, amely szerint inkább meneküljön meg kilenc bűnöző, minthogy akár egy ártatlan embert is megbüntessünk. A nagy kockázat, a tömegpusztító fegyverek és a tömeges terrorizmus rémképe miatt talán épp az ellenkezőjét gondoljuk, és talán éppen ez a szeptember 11-ét követő világ újszerűsége.[108] A szabadság talán kevésbé fontos, mint a biztonság, bár a helyzet még annyiban is bonyolultabb, hogy a szabadság is összetett fogalom, hiszen lehet, hogy valamivel kevesebb információs önrendelkezési szabadság (például az üzleti vagy banktitok területén, esetleg a biometrikus adatalapú útlevelek bevezetése) adott esetben több fizikai szabadságot és kevesebb motozást vagy éppen etnikai alapú profilra épített igazoltatást jelent.[109]
A kritikusok felhívják a figyelmet arra veszélyre, hogy ha a szabadság és a biztonság között úgy húzunk határt, hogy az eredmény egy kisebbséggel szemben diszkriminatív lesz, az emellett, hogy alkotmányellenes, etikátlan, és még csak nem is hatékony megoldás. Ráadásul a történelem arra tanít, hogy bár a szabadságkorlátozás először többnyire a külföldiek jogainak csorbításával kezdődik, ám azt rövidesen követi mindenkié.[110]
Az alkotmányos és emberi jogi visszásságok orvoslása a legtöbb esetben jogalkotási tevékenységet igényel, de a jogalkalmazói szemléletváltás is időszerű lenne.[111] Magyarországon az etnikai alapú profilalkotás kapcsán például már a szakmai és jogpolitikai viták előfeltételeként is megbízható, a kisebbségeket érintő hatósági eljárásokat átláthatóvá tevő adatrögzítésre lenne szükség.
A helyzet iróniája az - és ez áll a kisebbségi törvény által generált etnokorrupció mögött is -, hogy az adatvédelmi törvény uralkodó (és sajnos az
- 147/148 -
adatvédelmi biztosok által is vallott) felfogása nem a diszkrimináltak helyzetét javítja. A domináns jogértelmezés alapján ugyanis minden kisebbségspecifikus kérdéssel szemben könnyű felmentéssel szolgál a hatóságok számára az, hogy az adatvédelmi törvény[112] különleges (a büntetőjog eszközeivel is védett) adatként klasszifikálja a nemzeti és etnikai hovatartozásra vonatkozó személyes adatokat. Azaz ha törvény nem rendeli el a különleges adatok kezelését, akkor az adatkezeléshez az érintett írásbeli hozzájárulása szükséges.
Ugyanakkor, pontosan erre a csapdára reagálva, a szociológiában és a jogvédők kutatásaiban[113] egyre inkább teret kap a külvilág klasszifikációira épülő adatrögzítés gyakorlata. Hiszen, ne feledjük, a rasszizmus Murphy-törvényének értelmében[114] amennyiben (jog)hátrány okozása a cél, semmilyen komolyabb definíciós vagy identifikációs problémát nem jelent a diszkriminált csoport tagjainak meghatározása. Az etnikai adat alapú hatósági intézkedések (az amerikai példán bemutatott) árnyaltságára tekintettel, célszerű lehet tehát elgondolkodni azon, hogy a "vélelmezett etnikai hovatartozás" adatvédelmi értelmezése nem feltétlenül azonos az "etnikai hovatartozáséval". Nem biztos, hogy célravezető tehát például az adatvédelmi biztos[115] többször kifejtett abbéli álláspontja, hogy az állampolgárok etnikai adatainak nyilvánosságra hozatala minden esetben tilos. Amennyiben a sértett személyleírásában erre kitér, úgy az nyilván a nyomozó hatóságok számára is fontos és (ami még fontosabb) a nyomozati eljárások során következményekkel járó információ lesz, még akkor is, ha egy politikailag korrektnek vélelmezett metanyelven megfogalmazott - például "kreol" vagy "barna bőrű" - jelző szerepel a nyilvánosság számára készülő közleményben.[116]
Az, hogy a hatóságok egyre jobban feszengenek az etnicitásra tett utalásokkor, még nem jelenti az etnikai alapú diszkrimináció csökkenését. Nem véletlen, hogy a "roma" vagy (egyébként a kisebbségi törvény által használt) "cigány" szó tabuvá válása megnehezíti az etnikai motiváltságú bűncselekmények ilyeténkénti (rendőri, ügyészi) minősítését is. A faji, etnikai adatok démonizálása abban is jelentkezik, hogy például a bűnüldöző szervek hivatalos statisztikáiban (vagy bármilyen nyilvántartásában) még a "nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport tagja elleni erőszak"[117] tényállásával összefüggésben sincs nyoma a sértett etnikai hovatartozásának, pedig itt az a bűncselekmény fogalmi eleme.
Záró gondolatként ide kívánkozik (a külső klasszifikáció kérdésében egyébként elutasító álláspontot képviselő) Ladányi János és Szelényi Iván megjegyzése, akik szerint az etnikai csoportok (ön)definíciójának mentális térképei közötti választás minden esetben politikai és ideológiai ítéletetek alapján történik. Bourdieu stratifikációs elméletével összhangban[118] a klasszifikációk pedig objektív, empirikus társadalomtudományos tényfeltárás hiányában a klasszifikáltak helyett inkább magukról a klasszifikálókról mesélnek.[119] ■
JEGYZETEK
[1] A terrorizmus elleni harc a világon szinte mindenütt a nemzetbiztonsági, bevándorlási és egyéb hatósági ellenőrzési jogosítványok kiszélesedését hozta. Ennek következményeként új színben tűnik fel az intézkedések jogszerűségének, illetve az etnikai ismérvekre alapozott eljárások megítélésének kérdése. Anglia és Wales területén például 2002. és 2003. között átlagosan napi hatvan személyt igazoltattak terrorgyanú alapján, ami évente úgy 21 500 intézkedést jelent. Amíg a hagyományos rendőri igazoltatások 13%-a őrizetbe vétellel végződik, ezekben az esetekben az arány mindössze 1,7% volt; a 21 577 igazoltatást csak 18 esetben követte terrorcselekmény gyanúján alapuló letartóztatás. Németországban az előre meghatározott profilba illő személyek kapcsán a kormányzati, de a privátszférában működő szervezeteket is adatszolgáltatási kötelezettség terheli, ami egy hatmillió személyre kiterjedő nyilvántartást eredményez. A rendszerben azért lehet 20 000 potenciális terrorista, mert a listára felkerüléshez elegendő, ha az érintett "vélelmezhetően mozlim vagy mozlim országból érkezett". Ezen adatok alapján került sor a német hatóságok átfogó akciójára, amikor 2003. december 17-én 1170 mozlim lakást, irodát és egyéb helyiséget vizsgáltak át (Arun Kundnani: Analysts. The War on Terror Leads to Racial Profiling, http://www.irr.org.uk/2004/july/ak000006.html).
[2] Lásd például Pap András László: Az Abu Graib-szindróma, Belügyi Szemle, 2005/2.
[3] A Fehér Ház 2002. február 7-én nyilatkozatban tudatta, hogy az Egyesült Államok jogértelmezése szerint az al-Kaida fegyveresei nem állnak az 1949-es III. genfi konvenció védelme alatt. A kormány álláspontja szerint a tálib milícia esete némileg különböző: elvileg ugyan kiterjed rájuk a konvenciós védelem, de hadviselő félnek nem tekinthetők, így a hadifoglyokra vonatkozó rendelkezések nem alkalmazhatók rájuk. A Fehér Ház álláspontja a következőket sugallta: a terrorizmus elleni háború a genfi konvenció keretei között bizonyos lényegi megszorítások nélkül egész egyszerűen értelmezhetetlen; a fennálló, például a hadifoglyokra irányadó nemzetközi jogi struktúra nem alkalmas az államisággal vagy a hagyományos értelemben vett szervezett haderővel nem rendelkező "ellenség" (például az al-
- 148/149 -
Kaida) kezelésére, ezért újraértelmezett szabályok alapján kell eljárni. Lásd például Christopher L. Blakesley: The Terrors of Dealing with September 11[th], Nevada Lawyer, September 2002; Luisa Vierucci: Is the Geneva Convention on Prisoners Obsolete? The Views of the Counsel to the US President ont he Application of International Law to the Afgan Conflict, Journal of International Criminal Justice, September 2004.
[4] Lásd például Anthea Roberts: Righting Wrongs or Wronging Rights? The United States and Human Rights PostSeptember 11, European Journal of International Law, September 2004, 721-749.
[5] Részletesen lásd például Thomas F. Powers: When to Hold'Em, Legal Affairs, September/October 2004.
[6] A fentiek mellett egy 2001. november 13-án kelt elnöki rendelkezés értelmében a hadsereg főparancsnokaként eljárva George W. Bush felhatalmazást adott arra, hogy a terroristagyanús nem amerikai állampolgárokat határozatlan időre őrizetbe vegyék és ügyeikben katonai bíróságok járjanak el. A 2002. év elejétől kezdve pedig megindult a fogva tartott külföldiek százainak az Egyesült Államok területén kívül eső, elsősorban afganisztáni és a kubai guantánamói-öbölbeli haditengerészeti gyűjtőtáborba transzportálása. Lásd erről bővebben Ronald Dworkin: Miről döntött valójában a bíróság? és Miklósi Zoltán: A terrorizmus elleni "háború" és az emberi jogok, Fundamentum, 2004/3, 34-42 és 43-49.
[7] Az angolszász jogirodalomban bevett ethnic vagy racial profiling kifejezést a legjobban talán az "etnikai alapú kiválasztás" közelíti meg magyarul. Az egyszerűség kedvéért az alábbiakban a nemzetközileg használt terminológiát alkalmazom.
[8] 593/A/2005. AB határozat, Lásd erről bővebben e számunk Dokumentum és kommentár rovatában Majtényi Balázs és Kardos Gábor írását.
[9] Lásd erről bővebben Pap András László: Csatlakozás és csatlakozás. A kisebbségi törvény módosításának kihívásai és a kormány modellje, Tárki - Miniszterelnöki Hivatal Nemzeti Fejlesztési Terv - EU Támogatások Hivatala - Eötvös Károly Közpolitikai Intézet (együtt Majtényi László A kisebbségek közjogi testületei, az identitás nyilvántarthatósága és a magánélet oltalma című írásával), http://www.nfh.hu/index2.htm?p=2&t=2&i=2967.
[10] Igaz, a köztársasági elnök által kezdeményezett előzetes normakontroll nem erre irányult, a határozat ezeket a kérdéseket nem érintette.
[11] Erről bővebben lásd például Pap András László: Kisebbségek és diaszpórajog. Egymásrautaltság és orientációvesztés, Beszélő, 2005. május.
[12] Ez egyébként nem kellene hogy meglepetésként érjen minket, hiszen az alkotmányos joggyakorlatban jogterületről jogterületre változik az etnicitás (köz)jogi értékelésének, a különböző jogalkotói és jogalkalmazói etnikai klasszifikációk alapjogi minősítésének szintje. Vegyük például a pozitív diszkrimináció koherensnek egyáltalán nem mondható alkotmányjogi megítélését. Amíg bizonyos jogági szabályok elbírják az etnikai alapú kedvezménybiztosítást, másutt a jogalkotó és a bíróságok lényegesen óvatosabban közelítenek a kérdéshez. Nemegyszer egyazon jogterületen belül is igen eltérő döntések és indokolások születtek. Amerikában például a munkaviszony preferenciális létesítése és megszüntetése esetén alkalmazott eltérő standardot a Legfelsőbb Bíróság (lásd például Wygant versus Jackson Board of Education, 476 US 267, 1986). Amíg a foglalkoztatás esetén bizonyos körülmények között megengedhetőnek találta a faji alapú preferenciális elbánást, a munkaviszony megszüntetésekor alkalmazott kvóták (tehát a kisebbségi munkavállalók a többség hátrányára történő, a munkaerő-piaci viszonyoktól független továbbfoglalkoztatása) fennakadtak az alkotmányosság rostáján.
[13] Az asszimiláció és a disszimiláció jogát meghatározó kisebbségi jog ugyanis - még némi leegyszerűsítéssel élve is legalább - öt területet ölel fel: a) a nem a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól, hanem az egyenlő bánásmódról szóló törvény által meghatározott antidiszkriminációs (döntően romaspecifikus) szabályrendszert; b) a kisebbségi törvény által lefedett, a nemzeti és etnikai kisebbségi szervezeteknek a jogalkotás vagy a jogalkalmazás és a közigazgatás folyamatában történő kiemelt, közjogi jogállással felruházott politikai részvételét, participációs és konzultációs jogait meghatározó szabályrendszert; c) a nemzeti (és elsősorban kulturális) identitás állami elismerését; az identitás kifejezését és megélését biztosító garanciákat meghatározó szabályrendszert; d) a kisebbségi érzékenység történelmileg meghatározott speciális védelmének (gyűlöletbeszéd, holokauszttagadás, faji izgatás stb.) szabályrendszerét; és végül e) a diszpórajog hazai referenciájaként működő szabályrendszert.
[14] Az etnikai alapú kiválasztás két logikai feltételre épül: egyrészt hogy az intézkedés alá vont személy etnikai hovatartozása problémamentesen megállapítható, másrészt hogy, ha nem is kauzális összefüggés, de egyfajta konzisztencia megállapítható az etnicitás és a kriminalitás vagy annak gyanúja között. Bővebben lásd James Goldston: Toward a Europe Without Ethnic Profiling, Justice Initiatives, Open Society Justice Initiatives, June 2005, 6.
[15] Benjamin Bowling, Coretta Phillips, Alexandra Campbell, Maria Docking: Policing and Human Rights, Eliminating Discrimination, Xenophobia, Intolerance and the Abuse of Power from Police Work, Identites, Conflict and Cohesion Programme Paper Number 4, May 2004, United Nations Research Institute for Social Development, 5.
[16] Lásd Racial Discrimination in the Administration of Justice, Submission of the Open Society Justice Initiative to the UN Committee on the Elimination of Racial Discrimination on the occassion of its 65[th] Session, August 2004.
- 149/150 -
[17] Lásd European Roma Rights Center, Profession: Prisoner, Roma in Detention in Bulgaria (1997), http://lists.errc.org/publications/reports/bulgaria.pdf.
[18] Lásd The Barani Project, Roma Women and the Spanish Criminal Justice System, http://web.jet.es/gea21/ing.htm.
[19] Brazíliában, ahol a 146 milliós lakosság 51%-a fehér csupán (5% fekete, 42% "barna"), egy 1995-ben végzett felmérés szerint a megkérdezettek 80%-a szerint van faji előítélet az igazságszolgáltatási rendszerben; egy 1997-es felmérés szerint pedig a feketék nemcsak hogy sokkal jobban félnek a rendőröktől, mint a fehérek (20% a 10%-kal szemben), de egyedül ők nyilatkoztak úgy, hogy a rendőrségtől jobban tartanak, mint a bűnözőktől. A megkérdezett feketék felét (47% a fehérek 34%-ával szemben) igazoltatta már rendőr, és nemcsak hogy általában brutálisabban bánnak velük, de feltűnő aránytalanság is kimutatható a feketékkel szemben használt fegyveres erő alkalmazásában (Ignacio Cano: Racial Bias in Lethal Police Action in Brazil, Mimeo, 2000).
[20] Lásd Misti Duvall: Evidence of Ethnic Profiling in Selected European Countries, Justice Initiatives, open Society Justice Initiatives, June 2005, 20. Hasonlóképpen az Emberi Jogok Európai Bíróságának a Hugh Jordan kontra United Kingdom ítélete (04/08/2001) kimondta, hogy az angol biztonsági erők lövöldözéseinek aránytalanul sok kisebbségi áldozata van; a nagytanács előtt lévő Nachova-döntés (Nachova and Others versus Bulgaria, 43577/98 és 43579/98) pedig szintén faji intenciót állapított meg a fegyveres szerv intézkedése során. Lásd még Goldston: I. m, 8-11.
[21] http://quickfacts.census.gov/qfd/states/00000.html.
[22] Michael Buerger, Amy Farrell: The Evidence of Racial Profiling: Interpreting Documented and Unofficial Sources, Police Quarterly, September, 2002, 290.
[23] Uo., 291.
[24] David A. Harris: The Stories, the Statistics, and the Law. Why "Driving While Black" Matters, Minnesota Law Review, December 1999 (a továbbiakban: Harris, 1999), 267.
[25] Uo., 279.
[26] Hasonló adatokat mértek más amerikai államokban is: Marylandben a szabálysértők 17,5%-a fekete, míg az igazoltatottak 72%-át ők jelentik (Harris, 1999, 280-281).
[27] Amíg az elítélt fehéreknek csak 33%-a megy börtönbe, a feketék esetében ez 50%, és a büntetési idő is hosszabb (Harris, 1999, 297). Az adatokat több bírósági eljárásban is felhasználták; a Tennessee versus Garner (471 US 1, 1985) ügyben például (megerősítve a brazil tapasztalatot) kimutatták, hogy a menekülő terheltekkel szemben lényegesen gyakrabban kerül sor rendőri fegyverhasználatra, ha az illető fekete.
[28] Uo., 139. lábjegyzet.
[29] Richard Banks: Beyond Racial Profiling. Race, Policing, and the Drug War, Stanford Law Review, December 2003, 595.
[30] E tények hatásai természetesen továbbgyűrűznek, hiszen kihat a családszerkezetre (a fogva tartott nők kétharmadának kisgyermeke van), így ironikus módon tovább növelheti a bűnözési adatokat, és miután a szabadságvesztés többnyire a választójog gyakorlásának tilalmát is jelenti, a csoport politikai érdekérvényesítésének csökkenését is eredményezi. Lásd Banks: I. m., 597.
[31] Guidance Regarding the Use of Race by Federal Law Enforcement Agencies, June 2003, http://www.usdoj.gov/crt/split/documents/guidance_on_race.htm. A jogforrás bár előremutató, a jogvédők részéről számos kritika érte amiatt, hogy nyíltan kizárta a hírszerzési, nemzetbiztonsági célú és határőrizeti eljárásokat (tehát a terrorizmusellenes intézkedések túlnyomó többségét), ráadásul a rendőri intézkedéseknek csak egy töredékére alkalmazandó, hiszen az állami és helyi szervekre nem terjed ki a hatálya. Súlyos fogyatékossága továbbá, hogy csak faji klasszifikációkra vonatkozik, ami az amerikai joggyakorlatban nem feltétlenül azonos a nemzeti hovatartozás alapján meghatározott (például arab) csoportra, ráadásul az iránymutatás eleve gyengébb jogalkotási eszköz, mint mondjuk a rendelet. (A Saint Francis College kontra Al-Khazraji-döntésben [481 US 604, 1987] a bíróság foglalkozott ugyan a kérdéssel, hogy az arabok vajon faji kisebbségnek számítanak-e, de a joggyakorlat továbbra is bizonytalan.)
[32] Az iránymutatás nem tartalmaz ugyanakkor szankcióvagy garanciarendszert, és adatgyűjtési kötelezettséget sem állapít meg az intézkedő hatóságok számára. Az említett hiányosságok pótlására 2004-ben két törvényjavaslat is a Kongresszus elé került, amelyek többek között a szabályok megsértése esetén a rendőrőrsöknek juttatott költségvetési támogatás csökkentésének szankcióját is bevezetnék - End Racial Profiling Act, benyújtó: Russel Feingold demokrata szenátor, Wisconsin és John Conyers demokrata képviselő, Michigan, illetve Uniting Neighborhoods and Individuals to Eliminate Racial Profiling Act, benyújtó: John Breaux demokrata szenátor, Michigan és George Voinovich republikánus képviselő, Ohio.
[33] Lásd például Charles L. Becton: The Drug Courier Profile: 'all seems Infected that th' Infected Spy, as all Looks Yellow to the Jaundicd Eye, North Carolina Law Review, March 1998; Mark Kadish: The Drug Courier Profile: in Planes, Trains, and Automobiles; and now int he Jury Box, American University Law Review, February 1997.
[34] Korábban, 1999 február 28-án, miután Carl Williams ezredes, a New Jersey-i rendőrség szuperintendánsa összefüggésbe hozta az elkövetők etnikai hovatartozását a kábítószerpiacon elfoglalt helyükkel, az amfetamint elsősorban a fehér motorosokhoz, a heroint pedig a jamaicaiakhoz társítva, már át is vehette felmondólevelét (a rossz nyelvek szerint a szövetségi szenátus felé kacsingató) Christine Todd Whitman kormányzótól.
- 150/151 -
[35] David A. HARRIS: Using Race as a Factor in Assessing the Reasonableness of Fourth Amendment Activity. Description Yes; Prediction, No, Mississippi Law Journal Special Edition, 2003 (a továbbiakban: HARRIS, 2003), 426.
[36] Gross, Livingston: Racial Profiling under Attack, Columbia Law Review June 20021413.
[37] Idézi Stephen Ellmann: Racial Profiling and Terrorism, New York Law School Journal of Human Rights, 2003, 34. lábjegyzet, továbbá David A. Harris: New Risks; New Tactics. An Assessment of the Re-Assessment of Racial Profiling in the Wake of September 11, 2001, Utah Law Review, 2004 (a továbbiakban: Harriss, 2004).
[38] Lásd például Mariano-Florentino Cuéllar: Choosing Anti-Terror Targets by National Origin and Race, Harvard Latino Law Review, Spring 2003.
[39] Gondoljunk csak bele: Yigal Amir, Yizchak Rabin gyilkosa semmilyen merénylőprofilra nem került volna fel, ahogy az első kereskedelmi repülőgép felrobbantója sem, annak felbujtója ugyanis 1949-ben egy a férjét a sírba kívánó feleség volt (Gregory Nojeim: Aviation Security Profiling and Passangers' Civil Liberties, Air and Space Lawyer, Summer 1998, 5).
[40] A kilencvenes években nagyon sok hatékonysági (és politikai) kritika érte az amerikai szövetségi vámhatóságot, amely (kriminálstatisztikai adatokra támaszkodva) elsősorban fekete női drogfutárokat ellenőrzött. 1998-ban Raymond Kelly, New York egykori rendőrfőkapitánya került a szervezet élére, aki megszüntette a faji és nemi alapú profilt és visszatért az utasmegfigyelés hagyományos technikájához, amellyel 70%-kal csökkentette ugyan a személyi intézkedések számát, viszont 10-25%-kal sikeresebbé tette. (A hatékonyság növelésének mértékével kapcsolatos adatok eltérnek.) Lásd például Sharon Davies: Reflections on the Criminal Justice Sytem after September 11, 2001, Ohio State Journal of Criminal Law, Fall 2003, 63; Leonard Baynes: Racial Profiling, September 11[th] and the Media. A Critical Race Theory Analysis, Virginia Sports and Entertainment Law Journal, Winter 2002, 12-13; illetve Deborah RAMIREZ, Jennifer Hoppes, Tara Lai Quinlan: Defining Racial Profiling in a Post-September 11 World, American Criminal Law Review, Summer 2003, 1213.
[41] Lásd például Steven Brandl: Back to the future: The implications of September 11, 2001 on Law Enforcement Practice and Policy, illetve Ohio State Journal of Criminal Law, Fall 2003; Mark Osler: Capone and Bin Laden: The Failure of Government at the Cusp of War and Crime, Baylor Law Review, Spring 2003.
[42] Lásd például a lackawanai terrorista csoport leleplezését; a helyi mozlim közösség soraiból érkezett lakossági bejelentés alapján indult az eljárás (HARRIS, 2004, 933).
[43] Egy 1999-es amerikai Gallup-felmérés szerint a fehér lakosság körében az állami rendőrség népszerűsége 85%, a helyi egységeké pedig 87% volt; a feketék között viszont csak 58 és 64%. Ráadásul a megkérdezett 18-45 év közötti korosztályba tartozó feketék 35%-a úgy vélte, hogy vele szemben jártak már el igazságtalanul a rendőrhatóságok (Ramirez, Hoopes, Quinlan: I. m., 1200).
[44] 2002 márciusában az igazságügyi minisztérium mintegy háromezer arab, mozlim és dél-ázsiai férfit hallgatott ki, és az intézkedésekhez a helyi rendőri szervek segítségét kérte. Ez számos esetben a helyi rendőri vezetés heves ellenállásába ütközött, mert a mozlim közösséggel fenntartandó bizalmi viszony veszélyeztetését látták benne. Lásd Sanctioned Bias: Racial Profiling Since P/11, Februar 2004, ACLU, http://www.aclu.org/SafeandFree/SafeandFree.cfm?ID=15102&c=207.
[45] Bornírtságában megkapó az, ahogy ezt a jelenséget a magyar Nemzetbiztonsági Hivatal 2004-es évkönyvében megfogalmazza (a terroristák kapcsán): "Ezek az emberek szándékukat általában leplezik, magatartásuk - hogy csökkentsék a lebukás veszélyét - talán túlságosan is jogkövető jelleget ölthet" (http://www.nbh.hu/evk2004/04-0041.htm).
[46] Lásd például Ronald Sievert: Meeting the Twenty-First Century Terrorist Threat Within the scope of Twentieth Century Constitutional law, Houston Law Review, Winter 2000.
[47] A 2001. szeptember 11-ét követő időszak az Egyesült Államokban tartózkodó mozlim és arab lakosságot sújtó számos kényszerintézkedést, rendészeti akciót hozott. 2001 szeptemberében több ezer személyt vettek őrizetbe, az év novemberében pedig mintegy ötezer, 18-33 éves korú, nem bevándorló vízummal az országban tartózkodó arab férfit hallgattak ki. A "terroristabarát" országból érkezett érintettek levelet kaptak a legfőbb ügyészségtől, amelyben kérték, hogy telefonon egyeztessenek időpontot egy "beszélgetésre", mert - noha semmivel nem gyanúsítják őket - hátha hasznos információval szolgálhatnak. Egy 2001. novemberi közvélemény-kutatás adatai szerint a lakosság 79%-a helyeselte az intézkedéseket (Gross, Livingston: I. m., 1423). Természetesen az interjú önkéntes volt, ám kérdés, hogy mennyiben értelmezhető egy ilyen fogalom, ha a kérés a bevándorlási hatóságtól érkezik. Ezt követően került sor arra a már említett 2002. márciusi, további kb. háromezer arab, mozlim és dél-ázsiai férfit érintő, az igazságügyi minisztérium által eszközölt kihallgatásra, amely számos esetben a helyi rendőri vezetés heves ellenállásába ütközött, mert a mozlim közösséggel fenntartandó bizalmi viszony veszélyeztetését látták benne. Ezzel még nem értek véget a nyíltan arab és mozlim személyeket célzó intézkedések: 2002 júniusában ugyanis bevezettek egy speciális nemzetbiztonsági határátlépési és idegenrendészeti ellenőrző rendszert (National Security Entry Exit Registration System, Nseers), amely huszonnégy arab és mozlim országból (továbbá Észak-Koreából) érkező külföldiek számára
- 151/152 -
ujjnyomattal és fényképpel ellátott nyilvántartást vezetett be. Bár 2003 decemberében a rendszer bizonyos részeit felfüggesztették, egy része továbbra is hatályban maradt. Eközben a rendszerben önkéntesen részt vevők közül 2002 decemberében mintegy 700 személyt letartóztattak és kiutasítottak olyan apróbb bevándorlási szabálysértések miatt, amiért másokat legfeljebb apróbb pénzbírsággal sújtottak volna. Az ACLU adatai szerint 83 310 külföldi állampolgárt regisztráltak és 13 740-et deportáltak (Bias: I. m.).
[48] A közvélemény alakulását jól jellemzi, hogy 2002-ben a megkérdezettek 30%-a támogatja, hogy internálják a barátságtalan országból érkezett, legálisan Amerikában tartózkodó külföldieket, sőt, 53% támogatná a határok lezárását az arab országok felé (Ellmann: I. m., 345). Azt is meg kell ugyanakkor jegyezni, hogy 2001. szeptember közepén(!) az amerikai arab- és mozlimellenességről végzett közvélemény-kutatás eredménye szerint a megkérdezettek 64%-a helytelennek és elfogadhatatlannak tartotta az atrocitásokat, 32% helytelenítette ugyan, de érthetőnek tartotta az adott körülmények között, és csupán 4% vélekedett úgy, hogy az iszlamofób fenyegetések és támadások elfogadhatók (Roper Center at University of Connecticut, Public Opinion Online, accession number 0390102, question number 029; idézi Ellmann: I. m., 114. lábjegyzet).
[49] Szociálpszichológiai tanulmányok szerint az embereket nem is feltétlenül a szankciók zavarják egy hatósági eljárásban, hanem az elfogult, diszkriminatív, megalázó bánásmód (William J. Stuntz: Local Policing After the Terror, Yale Law Review, June 2002, 91-93).
[50] Uo.; Gross, Livingston: I. m.; Cuéllar: I. m.; David A. Harris, 2003; Banks: I. m.; Richard Banks: Racial Profiling and Antiterrorism Efforts, Cornell Law Review, July 2004; David A. Harris: Racial Profiling Revisited. "Just Common Sense" in the fight against terror?, Criminal Justice, Summer 2002, Davies: I. m.; Ramirez, Hoopes, Quinlan: I. m.; Liam Braber: Korematsus Ghost: A Post-September 11[th] Analysis of Race and National Security, Villanova Law Review, 2002.
[51] Uo., 1209.
[52] Lásd még uo., 1215-1216.
[53] Lásd még például Ryan L. Bangert: When Airlines Profile Based on Race. Are Claims Brought Against Airlines Under State Anti-Discrimination Laws Preempted by the Airline Deregulation Act?, Journal of Air Law and Commerce, Fall 2003; Jamie Rhee: Bridging Divides. A Challenge to Unify Anti-Subordination Theories, DePaul Law Review, Spring 2000; Elizabeth Knight, William Kurnik: Racial Profiling in Law Enforcement, The Defense Perspective on Civil Rights Litigation, Brief Summer 2001, ABA.
[54] Harris, 2004, 933.
[55] A hamis negatívokról nem is beszélve. Gondoljunk csak bele: 2000-ben hétmillió külföldi érkezett az Egyesült Államokba turistavízummal, 100 000 ideiglenes munkavállalói és 280 000 tanulóvízum került kiadásra (Maria A. Taylor: Immigration Enforcement Post-September 11. Safeguarding the Civil Rights of Middle Eastern-American And Immigrant Communities, Georgetown Immigration Law Journal, Fall 2002). Ugyanebben az évben 489 millió ember, 127 millió autó és 211 111 hajó kelt át az amerikai határokon (Richard H. Kohn: Using the Military at Home. Yesterday, Today, and Tomorrow, Chicago Journal of International Law, Spring 2003, Roundtable Essay, Posse Comitatus, 184).
[56] Harris, 2004, 940; lásd még Baynes: I. m.; továbbá Thomas W. Joo: Presumed Disloyal. Executive Power, Judicial Deference, and the Construction of Race Before and After September 11, Columbia Human Rights Law Review, Fall 2002.
[57] Paul Rosenzweig: Civil Liberty and the Response to Terrorism, Duquesne Law Review, Summer 2004; David Cole: The New McCartyism. Repeating History in the War on Terrorism, Harvard Civil Rights-Civil Liberites Law Review, Winter 2003 (a továbbiakban Cole: The New McCartyism); Sahar Aziz: The Laws Providing Material Support to Terrorist Organizations. Erosion of constitutional rights or a Legitimate Tool for Pterrorism?, Texas Journal on Civil Liberites and Civil Rights, Winter 2003; Erich Ferrari: Deep Freeze. Islamic charities and the finiancial war on terror, St. Mary's Law Review on Minority Issues, Spring 2005; David Cole, James Dempsey: Terrorism and the Constitution. Sacrificing Civil Liberties int he name of national security; New York, The New Press, 2002; David Cole: Enemy Aliens. Double Standards and constitutional freedoms in the war on terrorism, New York, The New Press, 2003 (a továbbiakban Cole: Enemy Aliens); David Cole: Secrecy, Guilt by Association, and the Terrorist Profil, Journal of Law and Religion, 2000-2001 (a továbbiakban Cole: Secrecy..); Karen Engle: Construcing Good Aliens and good citizens. Legitimazing the war on terror(ism), University of Colorado Law Review, Winter 2004.
[58] Cole: The New McCartyism, 10.
[59] Emlékezzünk például a "terrorizmus" fogalma körüli élénk vitára; arra a politikai kontextustól függően változó értelmezésre, hogy meddig és mitől lehet egy-egy milícia szabadságharcos vagy terrorista. Libanon szerint a Hezbollah például az utóbbi, de az ENSZ BT által terroristának klasszifikált több szervezettel kapcsolatban is nyújtottak be felülvizsgálati kérelmet olyan, nem mozlim (nem fundamentalista) országok, mint Franciaország vagy az Egyesült Királyság.
[60] Aziz: I. m., 68-73; Cole: The New McCartyism; Ferrari: I. m.
[61] Egy 1997-es lista 31 amerikai tagjából 15 volt arab vagy mozlim, 1999-ben 14 a 23-ból, 2001 decemberében a 33-ból 19, 2004 novemberében pedig a 39 szervezetből 29 mozlim vagy közel-keleti volt (Ferrari: I. m., 219).
- 152/153 -
[62] Aziz: I. m.
[63] Uo., 51-56.
[64] Terrorszervezet többféle lehet: Amerikában a külföldi terrorszervezet (Foreign Terrorist Organization, FTO) minősítést az elnök vagy a külügyminisztérium a Kongresszus útján véglegesíti, és nemzetbiztonsági veszély esetén rendelhető el. A másik jogcím a Specially Designated Terrorist (SDT) jogállás, amelyhez nem szükséges, hogy a szervezet külföldi legyen, de a Kongresszus értesítésére sincs szükség, és terrorszervezet támogatása vagy egyéb bűnrészesség alapján kerülhet rá sor (Nina Crimm: High alert: the Government's War on the Financing of Terrorism and Implications for Donors, Domestic Charitable Organizations, and Global Philanthropy, William and Mary Law Review, March 2004, 1370-1373). 2001 szeptemberében különböző jogcímeken 12 személyt és 15 szervezetet minősítettek terroristának, 2003 májusában 250 személy és 36 szervezet vagy jogi személy került a listákra, 2003 végére 315, amelyből 35 FTO (FERRARI: I. m., 206).
[65] A US versus Rahmani (209 F. Supp. 2d 1045 C.d. Cal. 2002) ügyben egy szövetségi bíróság (igaz, precedensértékkel nem bíró) döntéssel 2002-ben a fair eljárás csorbulása miatt alkotmányellenesnek is találta a dezignációs eljárást.
[66] Fontos megjegyezni, hogy az egyik típusú terrorista státus által érintett korlátozó intézkedések alól kivételt jelentenek a humanitárius célra juttatott gyógyszerek, ruha és étel (kivétel a kivétel alól, ha az nemzetbiztonsági szempontból indokolt lenne) - de erre is külön kell hivatkozni, amit a szervezet nyilván szintén csak jogász segítségével tehet meg. Arról nem beszélve, hogy egy SDT státus a karitatív szervezeteket még egy esetleges feloldást követően is örök stigmaként fogja követni, a szankcióktól félvén nemigen lesz ugyanis adakozó.
[67] Lásd még David Cole: Judging The Next Emergency. Judicial Review And Individual Rights in Time of Crisis, Michigan Law Review, August 2003 (a továbbiakban Cole: Judging..); Cole, Dempsey: I. m.; Cole: Enemy Aliens.
[68] Lásd a két legjelentősebb amerikai mozlim karitatív szervezet eseteit (Crimm: I. m., 1375-1376; Aziz: I. m., 46-47).
[69] Erre lásd például Review of the Security Council by Member States, eds. Erika De Wet, Andre Nollkaemper, http://www.intersentia.be/english/index.asp.
[70] Különösen érdekes a Svédország által az Európai Unió és a dezignáló Tanács ellen kezdeményezett Aden-eset (Aden and others versus Council of the European Union and Commission of the European Commission, Case T-306/01 R.).
[71] Egy IMF-jelentésre hivatkozva az amerikai Kongresszus becslése szerint a pénzmosás a világgazdaság GDP-jének 2%-át, kb. 600 milliárd dollárt tesz ki (Nicole Healy: The Impact of September 11th on Antimoney Laundering Efforts, and European Union and Commonwealth Gatekeeper Initiatives, International Lawyer, Summer 2002, 735). Megint csak az amerikai Kongresszus becslése szerint, a pénzmosás a világ harmadik legnagyobb iparága, 5000 milliárd és 1 billió dollár közötti összegre becsülik (Eric Gouvin: Bringing out the Big Guns: the USA Patriot Act, Money Laundering, and the war on terrorism, Baylor Law Review, Fall 2003, 70. lábjegyzet).
[72] Sireesha Chenumolu: Revamping International Securities Laws to Break the Financial Infrastructure of Global Terrorism, Georgia Journal of International and Comparative Law, Winter 2003, 389.
[73] Crimm: I. m., 1374.
[74] Mindemellett fontos megjegyezni, hogy az adománynak az iszlám vallásban kiemelt szerepe van, az öt előírás, a shahada, a napi öt ima, a ramadán, a mekkai zarándoklat és a zakat közül az utóbbi az éves bevétel 2,5%-ának alamizsna formájában történő felajánlását írja elő.
[75] Ezt a Hamász kapcsán egy magas rangú izraeli katonatiszt is megerősítette (Cole: The New McCartyism, 13).
[76] Bruce Zagaris: The Merging of the Counter-terrorism and Anti-money Laundering Regimes, Law and Policy in International Business, 2002, 51-52.
[77] Cole: The New McCartyism, 13.
[78] Ilyen szabályok mellett például az Afrikai Nemzeti Kongresszus támogatása is törvényellenes lett volna az 1980-as évek Amerikájában (lásd uo.).
[79] Uo., 10-11.
[80] Uo., 28.
[81] A magyar Btk. 21. § (2) bekezdése szerint "bűnsegéd az, aki bűncselekmény elkövetéséhez szándékosan segítséget nyújt".
[82] Lásd Brandeburg versus Ohio, 395 US 444 (1969); Scales versus US, 367 US 203 (1961).
[83] Humanitarian Law Project versus Reno, 352 F.3d 382 (9[th] Cir. 2003).
[84] Lásd még Humanitarian Law Project versus Reno, 205 F3d. 1130 (9[th] Cir. 2000).
[85] Cole: Judging..., 273-274; Cole: The New McCartyism, 11; Robert Chesney: Civil Liberies and the Terrorism Prevention Paradigm. The Guil by Association Criticque, Michigan Law Review, May 2003, 1438.
[86] Lásd például Buckley versus Valeo, 424 U.S. 1 (1976).
[87] Bővebben lásd Tom Stacy: The "Material Support" Offense: The Use of Strict Liability in the War Against Terror, Kansas Journal of Law and Public Policy, Winter 2005, 463, továbbá chesney: I. m., 1438.
[88] Chesney: I. m., 1438.
[89] Lásd például a Morisette versus US (342 US 246) döntést.
[90] Cole számos olyan esetet sorol fel (lásd Cole: Secrecy..., 267, valamint Judging..., 213-215), amikor titkosított információ alapján (nemzetbiztonsági hivatkozással) éveket töltenek fogságban ártatlanul vizsgálat alá vont arab
- 153/154 -
vagy mozlim személyek, akiket aztán vádemelés nélkül, bírósági utasításra engedtek szabadon. A New Jersey-i palesztin Hany Kiareldeen például 19 hónapot, Mazen Al Najjar 1307 napot, az egyiptomi Nasser Ahmed 3,5 évet ült magánzárkában. Az utóbbival szemben az volt a vád, hogy a terrorista Omar Abdel Rahmannak dolgozott, ami igaz is volt, csak éppen a bíróság által kirendelt tolmácsaként és jogi asszisztensként (Cole: Secrecy..).
[91] U.O. 267.
[92] Uo., 268.
[93] Lásd még Roberts: I. m., 724.
[94] Cole: The New McCartyism, 24.
[95] Stacy: I. m., 463.
[96] A befagyasztott számlák kapcsán felmerül az a kérdés is, hogy ki, mikor és hogyan olvasztja majd ki...
[97] Ferrari: I. m., 225.
[98] 2001. szeptember 11. és 2003. június 5. között 125 millió dollárnyi összeget fagyasztottak be. Karitatív szervezetek vagyonából pedig csak 2002 szeptemberéig 6,3 milliót, Amerikában és más országokban további 5,2 millió dollárt (Crimm: I. m., 1373). Becslések szerint ez 2002-ben csak a palesztin gyermekek támogatására fordított pénzből 15 000 gyermek támogatásának elmaradását eredményezte (Ferrari: I. m., 206).
[99] Crimm: I. m., 1342.
[100] Gouvin: I. m., 960
[101] A törvénycsomagot, bár 350 tárgykört fogott át, kevesebb mint egy hónap alatt fogadták el, úgy, hogy a Kongresszus tagjainak többsége bevallottan nem is olvasta; elmaradtak a bizottsági viták, és az igazságügyi minisztérium és a pártvezetők lényegében titkos alkutárgyalásai alapján jött létre a normaszöveg, amelyet csupán egy szenátor és 66 képviselő nem szavazott meg.
[102] A Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete elnökének a terrorizmus finanszírozása és a pénzmosás megelőzéséről és megakadályozásáról szóló, említett, 1/2004. évi ajánlása értelmében például "a pénzügyi szervezet köteles kijelölni egy személyt és cégmérettől függően annak helyettesét, aki az esetleges pénzmosási bejelentéseket továbbítja az ORFK felé. [...] A pénzmosás megelőzését és megakadályozását szolgáló jogszabályok [...] alapján a pénzügyi szolgáltatónak minden ügyfelet azonosítania kell. Pénzváltás esetén a 300.000 forintot [...] meghaladó összegű tranzakció esetén kell az ügyfelet azonosítani, míg zálogház esetén a 2 millió forintot elérő, vagy meghaladó becsértékű zálogtárggyal végzett tranzakció esetén kötelező az azonosíts. Biztosító köteles azonosítani azt a személyt, akinek a részére 5 millió forintot elérő, vagy meghaladó összeget fizet ki. [...] A pénzügyi szervezetnek az ügyféllel való rendszeres, aktív kapcsolata során a lehető legnagyobb mértékben tisztában kell lennie az ügyfél tevékenységének tartalmával, üzleti kapcsolata jellegével, partnerkörével, pénzügyi szokásaival, belföldi és nemzetközi piaci gyakorlatával, a számlán végrehajtott terhelések és jóváírások eredetével, az alkalmazott pénznemekkel, szokásos nagyságrendjükkel. [...] Annak érdekében, hogy a pénzügyi szervezet mindenkor tisztában legyen azzal, hogy az általa végrehajtott művelet kinek az érdekében, kinek a megbízásból történik, írásban nyilatkoztatni kell az eljáró ügyfelet, vagy annak megbízottját a tényleges tulajdonos személyéről... "
[103] Rosenzweig: I. m., 686-692.
[104] A joggyakorlat sokszerűségét jelzi ugyanakkor, hogy például ugyanaz a német Alkotmánybíróság, amely 2005. április 12-i ítéletében mindaddig alkotmányosnak minősítette a globális követési rendszerek (GPS) alkalmazását, amíg az egyéb adatok összekapcsolásával nem eredményez teljes személyiségprofilt (lásd például Nicole Jacoby: The Decision of the Bundesverfassungsgericht of April 12, 2005 Concerning Police Use of Global Position Systems as a Surveillance Tool, German Law Journal, Vol. 6. No. 7), nem sokkal később a bírósági eljárás elmaradása miatt alkotmányellenesnek minősítette az európai elfogatóparancs németországi alkalmazásáról alkotott törvényt (lásd például Richard Bernstein: German High Court Blocks Qaeda Suspect's Extradition, The New York Times, July 19, 2005).
[105] Gouvin: I. m., 968.
[106] Uo., 975.
[107] Uo., 978-979. A Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete elnökének a terrorizmus finanszírozása és a pénzmosás megelőzéséről és megakadályozásáról szóló 1/2004. évi ajánlása így ír erről: A terroristák illegális és jellemzően legálisnak látszó forrásokat is gyűjtenek: védelmi pénzen, zsaroláson és kábítószerrel, fegyverrel való kereskedésen kívül legálisan működő alapítványoktól, nonprofit szervezetektől is gyűjtenek forrásokat, illetve tagsági díjat szednek, kiadványokat értékesítenek. Ehhez szabályosan működő fedőcégeket használnak, amelyek jövedelmeit összemossák a piszkos pénzekkel, szabályosan működő látszatcégeket használnak, amelyek nem végeznek semmilyen érdemleges tevékenységet, csak a cég tulajdonosainak és eszközeinek elfedésére szolgálnak, informális pénzeket és átutalási rendszereket (Hawala) használnak, strómanokat alkalmaznak, készpénzt helyeznek el vagy banki értékpapírokat vásárolnak nagy mennyiségben, de egyszerre mindig a jelentési határ alatt, hitelkártyákat használnak ATM-ben, így a hitelt készpénzzé konvertálják, készpénzt csempésznek egyik országból a másikba (http://www.pszaf.hu/magyar/frm1.asp?cont=penzmosas/penzmosas.htm).
[108] Rosenzweig: I. m., 680-681.
[109] Healy: I. m., 715.
[110] Chesney: I. m., 1426.
[111] Az Amerikai Ügyvédi Kamara 530 tagú küldöttgyűlése például egyhangúlag szavazta meg azt az ajánlást, hogy vezessenek be adatrögzítési kötelezettséget a közlekedé-
- 154/155 -
si eljárásokban (Davies: I. m., 145. lábjegyzet). Az etnikai alapú profilalkotást érintő jogfejlesztésre lásd még: http://www.justiceinitiative.org/db/resource2?res_id=102731.
[112] A személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló 1992. évi LXIII. törvény 2. és 2/A. §.
[113] Lásd például a Magyar Helsinki Bizottság felmérését; a kutatás során azt vizsgálták, hogy az elkövetők hogyan kerültek a hatóság látókörébe. (A legmarkánsabb különbséget egyrészről a tettenérés, másrészről az igazoltatás, illetve a közúti ellenőrzés vizsgálatánál találták.) Lásd Farkas Lilla: The Monkey That Does Not See, Roma Rights Quarterly, http://www.errc.org/cikk.php?cikk=1940.
[114] Amíg tehát a csoporthoz tartozás negatív elbírálást és kirekesztést eredményez, ritkán okoz problémát az inkriminált személyek meghatározása.
[115] Részletek az adatvédelmi biztos beszámolójából: "...a jegyzőkönyvet vezető rendőrnek nincs mérlegelési joga arra nézve, hogy a vallomást tevő személy a cigány kisebbséghez tartozik-e, vagy sem" (362/H/1996); "...nincs olyan törvényi rendelkezés, melynek alapján az állampolgárok nemzeti és etnikai hovatartozására utaló adatokat nyilvánosságra lehetne hozni. Tájékoztattuk a panaszost arról, hogy a bűnügyi és igazságügyi tájékoztatás szabályairól szóló 10/1986. (IX. 1.) IM-BM együttes rendelet több pontját alkotmányellenesnek ítéltük, ezért kezdeményezzük annak felülvizsgálatát" (319/A/1996).
[116] Mellesleg a rendőrségi adatrögzítésben használt nyomtatvány alapú és informatikai rendszer (a Robotzsaru) egyaránt teret enged a sértett vagy a tanúk által rögzített, adott esetben a nyomozó hatóság által regisztrált tények, információk rögzítésének. Nem igaz (és nem is kell, hogy az legyen) tehát, hogy etnikai adat eleve nem lehet a rendszerben, hiszen ha például a sértett vagy a tanú ragaszkodik annak jegyzőkönyvbe mondásához, hogy a gyanúsított mondjuk "arab", vagy a rendőr úgy gondolja, hogy a sértett "roma", ez értelemszerűen a nyomozati anyagok része lesz. A "robotzsaru" (és az annak alapjául szolgáló T-lap szubjektív faktorokat tartalmazó, kódszámmal ellátott rovata) három, meglehetősen anakronisztikusan megfogalmazott etnikai adatkategóriát is tartalmaz: a külső kinézetnél a "kreol", a "roma kinézetű" és az "arab, néger, ázsiai"(sic!) lehetőséget felkínálva; a "beszéd" kategóriában pedig a "cigányosan" és a "cigányosan sápítozva" kitételt alkalmazza.
[117] Btk. 174/B. §.
[118] Ahol csak történelmi szituációk által determinált strukturális terekben cselekvő egyéneket lehet objektív valóságnak tekinteni; ezek az "egyének egymással folytonosan klasszifikációs harcokban állva, küzdelmek és alkuk sorozatának eredményeként alkotják meg kollektív identitásukat" (Ladányi János, Szelényi Iván: Ki a cigány, Kritika, 1997. december; 5-6).
[119] Uo., 3.
Visszaugrás
