A cím meglehetősen ellentmondásos, sokak számára még egymást kizáró fogalmakat is idézhet: lehet-e így, egymás mellett foglalkozni velük? Nos, nemhogy lehet, de kell is valami kapcsolatot találni közöttük, hiszen a mindinkább egységes Európa szellemi - történeti irányzatairól van szó, kikerülhetetlen témákról, még ha nem is "GDP"(!)-ről, bankkamatokról, csődbe menő nemzetek gazdasági segélykiáltásait próbáljuk is megfejteni! A könyv egy, 2005-ben tartott Kongresszus anyagát tárja elénk, ennek megfelelően több szerzővel ismertet meg bennünket.
A Bevezető kétségeket és bizonytalanságokat tükröző kérdésekkel indul: vajon az európai keresztény egyházak üzenetei nincsenek-e ellentétben az EU államai által kibocsátott liberális - demokratikus elvekkel, amikor ezek az "egység a különbözőségben" mottóján alapulnak? A mai egyházak egyre inkább úgy próbálják saját létüket igazolni, hogy az EU "értékeire apellálnak". Mindez arra kényszerített több evangélikus egyházat, hogy követelje az Uniótól "Európa keresztény gyökereinek" elismerését és elismertetését, a Római Katolikus Egyház pedig odáig ment, hogy sok, az "etikát, társadalmat, kultúrákat, tudományos kutatásokat" érintő és más, összetett kérdésben, szembeszállt a demokratikus - liberális államok által hozott idevágó döntésekkel.
Az első, vitaindító cikk Roberto Mazzola professzoré, címe: Keresztény egyházak, vallási pluralizmus és liberális demokrácia, vizsgált témája pedig annak ellenőrzése, hogy az állam és a vallási közösségek kapcsolatában a demokrácia minősége és foka változott-e vagy nem. Kiemeli II. János Pál pápa és az általa képviselt vallási fórumnak a különböző országokban tett aktív közbelépését a demokrácia kivívásában - megerősítésében; és bár mint egyházfő látogatott is el mindenhová, ezeknek a látogatásoknak "politikai kihatásai" voltak. Tény, hogy a - különösen keresztény - vallási közösségek valóban hatnak a demokrácia kiteljesedésére, ezért is fontos, hogyan szabályozzák az államok kapcsolataikat a keresztény szervezetekkel. Európában ezen a téren az egyes államok erőfeszítéseket tettek azért, hogy a többi állammal megegyező kapcsolatokat létesítsenek az említett szervezetekkel, amihez maga az EU is hozzájárult befolyásával, valamint annak elismerésével, hogy az egyházak különleges helyet foglalnak el benne, és hogy hozzájárultak (ti. az egyházak) az "európai népek örökségéhez." Maga a keresztény Egyház inkább külön-külön próbált kapcsolatokat építeni az egyes államokkal, elkerülendő az EU esetleges, a tevékenységüket és autonómiájukat korlátozó intézkedéseit. A volt kommunista államok az amerikai és az európai vallási minták közül az utóbbiakat választva szintén elősegítették a demokratikus rendszerek és a vallási testületek közötti kapcsolatok szabályozását, míg ugyanezen országokban az egyházak mind a politikai, mind a gazdasági és társadalmi "újjászületést" is megkönnyítették, viszont ezeknek az országoknak némelyike akadályozta a vallások szervezeti tevékenységét. Egész Európa vallási szabadságát veszélyezteti az új vallási mozgalmak megjelenése és a nemzetközi terrorizmus. Különleges helyzetben vannak a kaukázusi államok, itt ugyanis a nemzeti identitásnak szerves alkotórésze a vallási felekezetek jelenléte - ami azonban sok esetben a vallási ellentéteknek is táptalajt ad.
Európára ma általánosságban jellemző az igyekezet, hogy a civil és a vallási szférát szétválasszák, ez azonban nem akadálya együttműködésüknek. Megváltozott viszont a két főszereplő, a vallás és az állam mobilitása egymással szemben: míg eddig az előbbi foglalta el az utóbbi által üresen hagyott területeket, most az utóbbi foglalja el az előbbi által szabadon hagyott űrt. S egy másik jellemző vonás: ma az Isten általi teremtéselven alapuló kultúra áll szemben a világi, tehát az embernek Istentől történő felszabadításán alapuló kultúrával. Az Egyháznak pedig azon kell lennie, hogy ne "emberi törvények"- kel, hanem az Evangélium szellemiségének terjesztésével szerettesse meg az erkölcsi életet.
Fulvio De Giorgi a "világiasság (laicitás) elvének modern és naprakész interpretációjáról" értekezik. Szerinte Európában ennek két aspektusa van: 1/ az állam semlegessége; 2/ a vallási és lelkiismereti szabadság garanciája individuális és komunitárius vonatkozásban. A semlegesség negatív vallásosság, mely szembehelyezkedik minden államvallási formával. Az európai államok főként "integráló politikával" rendelkeznek, ami onnan ered, hogy bizonyos rétegek az állam kárára valamelyik etnikai kö-
- 203/204 -
zösség iránti vallási érzületet tették magukévá, mint pl. Franciaországban bizonyos vallási szimbólumok használata a "komunitárius szabályok visszautasítását" tükrözi. A pozitív semlegesség vallási, lelkiismereti és vallásgyakorlási szabadságot biztosít, s megvédi a politikai hatalmat "fundamentalista beavatkozásoktól", az "individuumot pedig illetéktelen és elnyomó kényszerektől."
Gian Enrico Rusconi a "posztszekuláris" társadalom keretén belül vizsgálja a "világiasság (laicitás)" helyzetét. Megállapítja, a nyugat-európai társadalom a szekularizáció történelmi folyamatának bizonyos eredményeiből a demokratikus rend szabályait alkotta meg. Ugyanez a társadalom ma "erkölcsi bizonytalanság" hatalmába került, és ezt a bizonytalanságot a vallások próbálják megszüntetni. A tét: az egyházaknak a társadalmi etikát meghatározni a világi környezetben, a kérdés pedig: "Melyik isten békíthető össze a modernség szekularizációjának végső ciklusával", illetve "kell-e isten ahhoz, hogy a köz etikáját meghatározza?" Olaszországot mint kivételes helyzetben lévő országot említi, hiszen itt a katolikus Egyháznak "monopolisztikus helyzete van", ami azonban nem rejthet el bizonyos ellentmondásokat, amelyek egyrészt abban állnak, hogy a tömegek egy része " kritikátlanul megbízik" az Egyházban, másrészt viszont gyakran ateisták fordulnak az Egyházhoz etikai kérdések megválaszolása érdekében. A cikk szerzője nagyon lényeges pontra mutat rá, amikor kijelenti: a laikusok a különböző kérdésekre különböző válaszokat adnak, míg a vallási doktrína "egész és egybefüggő".
Antonio G. Chizzoniti II. János Pál pápai szerepét "mitteleurópai"-nak nevezi, aláhúzza szerepét az új (ti. posztkommunista) államok demokratikus fejlődésében, e tevékenységében tagadhatatlanul jelen volt az együttműködés vallási felekezetek és társadalmi szervezetek között.
Giorgio Bouchard a protestantizmusnak az európai demokráciák kialakulására gyakorolt hatását elemzi, s arra a következtetésre jut, hogy az angolszász protestantizmus segítette a modern pluralizmus kialakulását. Amerikában a minden államot magában foglaló, többségi egyház hiányzott, Angliában viszont a demokrácia a többféle egyház meglétéből fejlődött ki, a "nemzetközi fasizmus" központja katolikus államok és egy "luteránus" nemzet voltak, míg a XX. század végén a katolikusok - tanulva a náci leckén - aktív előmozdítói voltak a demokratikus fejlődésnek csakúgy, mint az 1930-as években a koreai evangélikus papok, valamint később a protestáns Dél-Afrikát sújtó erkölcsi válság. Az USA-ban G. W. Bush körül "konzervatív katolikusok", "reakciós fundamentalisták" és a "big business" képviselői csoportosultak. Az egyházak a XXI. században a XX. századénál jobb körülmények között fejlődhetnek, a keresztény egyházak pedig az európai közösség építésében is képesek részt venni. Figyelmeztetése: az egyházaknak "jóval többet kellene a szabadsággal, és kevesebbet az új Európa kereszténységével foglalkozniuk."
Giovanni B. Varnier röviden összefoglalja a "liberális" nyugat-európai demokrácia történetét, amely a humanizmusból, a pápaság és a császárság közötti harcokból, valamint a Felvilágosodásból és a francia forradalomból nőtt ki", ma pedig arra a kérdésre keresik a választ, hogyan lehetne összebékíteni az emberi szabadságot Isten parancsolataival, s ha még ma sem beszélhetünk igazából "európai szellemiség"-ről, az csak azért lehet, mert nincs eldöntve, technokrata vagy politikai Európára van-e szükségünk, valamint hiányzik egy olyan vezérelv, amely valamikor az isteni kegyelem volt. A szerző számára a mai, technokrata Európának a Reneszánsz keresztényi szellemisége kellene, mivel a "keresztény humanizmus képviseli a civilizáció legmagasabb fokát", az európai integráció és a globalizáció pedig válságba sodorta a nemzet-államot. Az iszlámról szólva annak jelenkori "fundamentalizmusának hosszú éjszakájáról" beszél, amely megszakította a civilizáció folyamatát, s nem tesz különbséget politika és vallási hit között. Mennyiben igaz az az állítása, miszerint a Nyugat úgy tekint az iszlámra, mint a kommunizmus "helyettesítőjére", a muszlimok beillesztése a nyugati civilizációba a "XX. század új kérdése." Nem tartja jó választásnak a jövő szempontjából Európa keresztény gyökereinek felemlítését.
Vincenzo Terrone számára az igazi problémát nem a demokratikus állam válsága jelenti, hanem a keresztény Egyház "nem demokratikus alkotmányos struktúrája", a világiasság (laicitás) elve pedig két évszázadnyi polgárháború eredménye.
Gianluca Potestà a katolikus Egyház Európában végbemenő térvesztésének okait elemezve egyrészt 1968 "felforgató modernizáló tényezőjét", másrészt a II. Vatikáni Zsinat ezen tényező légkörében történő értelmezését emeli ki.
Silvio Terrari szerint a II. világháború után kialakult egyensúlyok megváltoztak, az Egyház és az állam között megváltozott viszonyok mellett az "egyedi" irányvonalának megerősödését láthatjuk. Európában az egyesülési folyamat nem csak a gazdaság és a politika, de a kultúra válságát is eredményezte, ami abból eredt, hogy nem képes "nemzetek fölötti identitást" létrehozni, az "egyedi" megerősödése pedig az ökumenikus és vallásközi dialógus lelassulásában jutott kifejezésre, az utóbbi húsz esztendő vallási pluralizmusa az egyedi vallási identitások felül-kerekedését jelezte a közös vallási megnyilvánulások és törekvések fölött.
Marta Margotti a Franciaországban és Olaszországban az Egyházon belüli változásokat figyeli a XX.
- 204/205 -
században, különös tekintettel a liberális demokrácia iránt megnövekedett érdeklődésre, aminek szerinte két oka van: 1/ az 1930-1940-es évek totalitariánus politikai rendszereinek, illetve a II. világháborúnak a katolikusokra gyakorolt hatása; 2/ a különböző konfliktusok, valamint a "hierarchikus kötelékek" meglazulása; ezeken a vallási hierarchiák a hívők és a katolikus szervezetek erősebb megrendszabályozásával próbáltak úrrá lenni.
Roberto Repole Caesar és Isten személyén keresztül vizsgálja a világi és az egyházi hatalom mibenlétét, ami abban áll, hogy a világi és a vallási közösséghez egyszerre tartozó ember szabadságát és integritását meg kell őrizni, bár az állam nem jelenti az "emberi lét totalitását", s az Egyház sem terjesztheti ki uralmát az államiságra; az Egyházhoz tartozásnak a szabad választáson kell alapulnia. Maga az Egyház még nem tekinthető a földi Királyság megtestesítőjének, hanem az Öröklét Városa elődjének, amely a világ többi városa között leledzik, s éppen ezért az Egyházhoz tartozás nemhogy eltávolít, de közelebb visz bennünket az ember teremtette városok tevékenységében való részvételhez; a különbségeken belül kell "szövetkeznünk, hogy szolgálhassuk az emberi lét integritásának elérését."
A "láthatatlan vallás", a vallásnak mint "globa-lizáló társadalmi struktúrának" vége a témája Alessandro Ferrari hozzászólásának. Véleménye, hogy nem szabad a vallás politikai szerepének megszűnését általánosítani, inkább annak átformálódását kell szemügyre venni Európa vonatkozásában. Kontinensünkön az állam és vallás közötti kapcsolatoknak két modellje van: 1/ a katolikus többségű országokban a modernitás és a vallás közötti "antagonisztikus ellentét" arra sarkallta az államot, hogy minél jobban kirekessze a közszférából; 2/ a protestáns többségű államokban az egyházak "nemzeti" egyházakká, az állam "ágenseivé" váltak - igaz, ma szinte minden európai országban "erodálódott" e két modell, s csak a világi maradt fenn. A szektákról szólva a szerző azok "centrifugális erejét" hangoztatja, azaz az egyént ki akarják szakítani a "demokratikus állampolgárság" kötelékeiből, míg az iszlámra a "centripetális erő" a jellemző, azaz képes arra, hogy a politika és a vallás közötti választóvonalakat átlépje, s mint egy "egyedi igazság univerzális hirdetőjeként" lépjen fel.
Francesco Margiotta Broglio (aki egyébként a könyvnek is egyik gondozója) a vallástörténelmet tanulmányozva rámutat: a "vallás kérdése" a XX. század elején került az európai integráció fókuszába, majd a II. világháború utáni években különösen a római katolikus Egyház érdeklődött egyre jobban az európaiság problematikája iránt, majd rövid áttekintést ad a keresztény Egyház történetéből az európaiság kialakításában. XV. Benedek már 1920-ban Európát mint a Nemzetek Szövetsége magvát jelölte meg; XII. Pius 1948-tól kedvezően nyilatkozott egy "európai unió" tervéről, amely uniónak szilárd erkölcsi alapokon, így a valláson kellett alapulnia; VI. Pál felvázolta a Szentszék Európa-politikáját. Ami a kialakuló EU valláspolitikai elképzeléseit illeti, azok akkor kezdtek konkrét formát ölteni, amikor Jacques Delors indítványozta "dialógus" megkezdését az egyházakkal és más vallási felekezetekkel; ezt a párbeszédet a rasszizmus, az antiszemitizmus és a xenofóbia elleni harc követte. Ezzel egyidőben a keresztény egyházak igyekeztek rábírni az európai közösség diplomatáit arra, hogy az alapdokumentumokban a "keresztény, illetve zsidó-keresztény gyökereket" is vegyék be mint az európaiság alappilléreit a hellén és a római civilizáció, valamint a Felvilágosodás filozófiai áramlatai mellé. Sajnos, még ma sem világos, mely nem-vallási szervezeteknek, csoportosulásoknak lehet majd jogosultsága az EU-val folytatandó párbeszédre.
Sok izgalmas, napirenden lévő problémát vetnek fel a szerzők a vallások, egyházak és az EU kapcsolatának témaköréből; választ nem mindig találunk, ami természetes is, hiszen az egész EU történelme ugyancsak fiatalnak mondható, s fejlődésében nem minden esetben és föltétlenül a vallásokkal szemben tanúsítandó útmutatások szerepeltek-szerepelnek. Dialógus azonban van, javaslatok a két- és többoldalú kapcsolatok teremtésére-fejlesztésére léteznek - most már csak az idő sürgetését kell legyőzni, ehhez azonban magának az EU-nak kell nagyon szilárd gazdasági, politikai alapokra helyeződnie!
Ismertetésünkbe nem vettük be minden szerző hozzászólását, ennek a következő okai lehettek: többé-kevésbé eltértek a tárgytól, nehezen követhető gondolatmenetük akadályozza a mondanivalójuk lényegének kibontását, más szerzők gondolataira reagálnak, vagy az elhangzottakat foglalják össze. Mindezek mellett azoknak ajánlhatjuk a könyvet, akik a téma iránt érdeklődnek, kiindulópontokat keresnek ilyen irányú témák megismeréséhez, továbbgondolásához, kritikájához, amit sok szerző bő jegyzetekkel, idézetekkel könnyít meg. ■
JEGYZETEK
* Franco Bolgiani, Francesco Margiotta Broglio, Roberto Mazzola (szerk.): Chiese cristiane, pluralismo religioso e democrazia liberale in Europa. Il Mulino, Bologna 2006. 303 o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi adjunktus.
Visszaugrás
