A bírók még ma is hajlamosak megfeledkezni arról, hogy a sértett legalább olyan fontos szereplője a büntetőeljárásnak mint a terhelt, aki mellett annak "az ügy mikénti eldöntésében leginkább érdekelt résztvevője"[1]. Kettőjük helyzetét mégis csupán a hatósági eljárással szembeni kiszolgáltatottságuk tekintetében lehet közös nevezőre hozni. Ennek mértékében azonban már jelentős különbség mutatkozik közöttük, hiszen a terhelt kiszolgáltatottsága fokozottabban érvényesül, ami indokolja eljárási jogainak erőteljes garantálását. A sértett helyzetét viszont beárnyékolja az akaratlan áldozattá válása, ami nemegyszer a legszorítóbb kiszolgáltatottságát eredményezi a bűncselekmény elszenvedésekor. A sértetté válás tehát kétszeres kiszolgáltatottsággal jár együtt, amire tekintettel nem lehet kétséges, hogy számára is széles körű jogosítványokat kell biztosítani eljárásjogi helyzetének minél teljesebb megerősítése érdekében. Ez a nézet ma már általánosan elfogadottnak tekinthető és a Be. sértettre vonatkozó szabályozásában is tükröződik, sőt azt is kijelenthetőnek tartom, hogy a jogalkalmazásban ma már nem a sértett érdekeinek érvényesülését biztosító eljárásjogi garanciák hiánya jelenti a legnagyobb problémát, hanem annak a szocializmus évtizedeiben meggyökeresedett jogalkalmazói szemléletnek a makacs továbbélése, amely majdhogynem megtűrt résztvevőként kezelte a sértettet a büntetőeljárásban. Ennek mai megnyilvánulása pl. a sértett tárgyalásról való értesítésének vagy az ítélet részére történő kiadásának rendszeresen tapasztalható elmulasztása, avagy a polgári jogi igények rendkívül "nagyvonalú" kezelése a büntetőbírók részéről, akik erről nemegyszer egyáltalán nem rendelkeznek, aminek ma Magyarországon jellemzően nem a bíró számonkérése a következménye, hanem büntető kollégiumi vélemény nyilvánítása az ilyen bírói mulasztás másodfokon történő orvoslásának lehetővé tétele érdekében[2].
A sértetti szerepkör tradicionális szabályozásának sajátossága, hogy a törvény egyrészt egy általános jellegű eljárási pozíciót biztosít számára, másrészt "különböző jogkörrel ruházza fel a sértettet ahhoz képest, hogy minő szerepet igényel, illetőleg, hogy minő jogokat kíván érvényesíteni a bűnvádi eljárás során"[3]. Ezért utalhat Tremmel Flórián a sértett "multipozíciójára"[4], amivel annyiban mindenképpen egyetérthetünk, hogy a Be. szerint a sértetti pozíció további négy eljárási szerepkört implikál [lásd alábbi ábra]. Az eljárás ezen résztvevőinek genus proximumát tehát a sértetti minőségük jelenti. [A tanúi pozíció esetében ez persze vitatható lehetne, azonban a magam részéről egyetértek Tóth Tihamér álláspontjával[5] abban, hogy a sértett tanúvallomását megkülönböztetett figyelmet érdemlő bizonyítási eszköznek kell tekintenünk, mert helyzete e minőségében is eltér a többi tanúétól a bűncselekmény általi közvetlen érintettsége következtében.]
A speciális sértetti pozíciók vázlatának ábrája
-292/293-
Ezért nem tekinthetjük akadémikus kérdésnek, hogy meg kell-e határozni a törvényben a sértett fogalmát. Ezt a kérdést még 1968-ban vetette fel Király Tibor, aki erre a következő választ adja: "Azt hiszem ez hasznos, nem is a definiálás kedvéért, hanem inkább azért, hogy világos legyen, kinek a fellépését akarja elfogadni a törvény sértetti pozícióban, és ennek alapján kinek a fellépését fogadhatja el a jogalkalmazó. A kérdés a gyakorlatban eddig talán nem okozott nehézségeket, a bírósági határozatoknak sem kellett ezzel foglalkozniok. Jelentőségét azonban nem tagadhatjuk. Hogy másra ne utaljak: ezen múlhat az ún. aktív legitimáció. Ezért indokolt, hogy a törvény mondja meg, kik azok, akiknek joguk lesz sértettként fellépniök"[6]. Ezen, mármint a fogalom meghatározásának jelentőségén, mit sem változtat az a körülmény, hogy Balogh Jenő szerint az 1896. évi XXXIII. törvénycikkel elfogadott Bűnvádi perrendtartás [Bp.] sértettre vonatkozó rendelkezései "csak azt a keretet állítják fel, a melyben a judicaturának mozognia kell, de korántsem fogják megoldani a gyakorlatnak összes nehézségeit"[7]. A későbbiekben ez a megközelítés már kifejezetten tényállási kérdésként merült fel. Így pl.: Maróti László szerint: "Egy-egy bűntett elbírálása kapcsán annak megállapítása, hogy ki a sértett, tényállás kérdése"[8]. Ugyanerre utalt némileg részletesebben Horváth Tibor is: "Annak eldöntése, hogy valamely bűncselekmény kinek a jogát vagy jogos érdekét sértette vagy veszélyeztette, mindig a konkrét tényállás kérdése. A tényállástól függ, hogy a bűncselekmény milyen társadalmi viszonyt támad, a bűncselekmény milyen anyagi vagy egyéb kárt vagy hátrányt okozott, illetőleg milyen érdeket sértett vagy veszélyeztetett."[9] Ebből következően a törvényi definíció egyfajta iránytűként szolgál a jogalkalmazás számára a konkrét sértett kilétének meghatározásához.
A hatályos definíció behatóbb elemzése előtt, a fogalom meghatározásának jelentőségére figyelemmel, mindenképpen hasznos lehet egy rövid kitérőt közbeiktatnunk annak áttekintése céljából, hogy koronként milyen definícióval szolgált a jogalkotás, valamint a jogtudomány, a kölcsönös egymásra hatásukra tekintettel. Büntető eljárásjogunk első kodifikációjától napjainkig a következő megoldásokkal találkozhatunk: 1. A Bp. 13. §-ának hatodik bekezdése szerint: "Sértett az, a kinek bármely jogát sértette vagy veszélyeztette az elkövetett vagy megkísérlett bűncselekmény." Ezzel szemben a későbbiekben a sértett fogalmát sem a Büntető perrendtartásról szóló 1951. évi III. törvény [II. Bp.], sem pedig az 1962. évi 8. tvr. nem határozta meg, hanem ilyen címszó alatt csupán az eljárási jogosítványaikról rendelkezett: 2. A II. Bp. 45. §-ának (1) bekezdése szerint: "A sértett, ha az eljárásban a 41. §, illetőleg 44. § értelmében félként nem is szerepel, a bíróságnál az iratokat megtekintheti és a tárgyaláson megjelenhet." 3. Az 1962. évi Be. 43. §-ának (1) bekezdése szerint: "A sértett az iratokat a nyomozás befejezése után megtekintheti, a tárgyaláson felszólalhat és indítványokat tehet." 4. Az 1973. évi I. törvény 53. §-ának (1) bekezdése szerint: "Sértett az, akinek jogát vagy jogos érdekét a bűncselekmény sértette vagy veszélyeztette." 5. A Be. 51. §-ának (1) bekezdése szerint: "Sértett az, akinek a jogát vagy jogos érdekét a bűncselekmény sértette vagy veszélyeztette".
Mindebből láthatóan a sértett fogalmának meghatározásában egy évszázad alatt lényegében mindössze annyi változás következett be, hogy 1973. óta a "jogos érdek" is annak elemét képezi. A büntető eljárásjog korábbi jeles elméleti művelői (pl. Fayer László, Balás P. Elemér, Angyal Pál, Irk Albert, Heller Erik) pedig jellemzően a Bp. definíciójával egyezően határozták meg a sértett fogalmát[10]. Ugyanez elmondható az 1945. után publikáló szerzők közül Kocsis Mihályról is, azzal a különbséggel, hogy az általa adott meghatározás megfogalmazásakor hatályos jogszabályi definíció ugyan nem létezett, azonban továbbvitte a Bp. megoldását[11]. Eltért viszont ettől ugyanebben a korszakban Móra Mihály és Kádár Miklós. Móra Mihály szerint "a sértett tágabb értelemben az a személy, akinek jogát vagy jogos érdekét a befejezett vagy megkísérelt bűncselekmény sértette vagy veszélyeztette"[12]. Kádár Miklós meghatározása szerint: "Általában sértett az, akinek valamely a jog által védett érdekét a bűntett sértette vagy veszélyeztette"[13].
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
