"A bűnpártolás tana régtől fogva igen vitatott része az anyagi büntetőjognak. Tömegesen merültek és merülnek fel kérdések, melyekre nézve a törvényhozásban nincs megállapodás, a doktrínában nincs összhang. Alig találunk két jogrendszert, melyben az idevonatkozó szabályok azonos elv alapján lennének felépítve, alig mutathatunk rá, két oly kriminalistára, kik között, majd a fő-, majd a mellékkérdések megoldása terén, kisebb-nagyobb eltérés konstatálható ne volna. Ingadozás a terminus technikusokban, a fogalmi körnek majd bővebb, majd szűkebb megállapítása, a rendszerbeli elhelyezés kérdésére vonatkozó egymással homlokegyenest ellenkező, nem ritkán türelmetlen elméletek: a múlt s jelen zűrzavaros képére élénk világot vetnek, és azt, ki ez útvesztőt elhagyni, a kibontakozás egyedüli útját felkeresni törekszik, nemcsak, hogy szövétnekkel nem kísérik, sőt legtöbbször a tévedések termékeny talajára vezetik, mintha csak az volna czéljuk, hogy a bolyongók számát szaporítsák."[1]
A jogirodalmat és a jogalkalmazói gyakorlat eseti döntéseit áttekintve egyértelműen megállapítható, hogy Angyal Pál idézett gondolatai még ma is aktuálisak. Tény, hogy a jogirodalmi okfejtések általában hallgatnak a dogmatikailag megoldatlan problémákról, sőt arra is van példa, hogy magáról a bűncselekményről is[2], de a jogalkalmazói gyakorlat is legfeljebb kinyilatkoztat és igyekszik megkerülni a jogalkotási pontatlanságokból származó nehézségeket. A valóság ugyanis az, hogy a kérdések és ellentmondások jelentős része változatlanul megválaszolásra, illetve feloldásra vár ugyanúgy, miként Angyal Pál gondolatainak megfogalmazása idején.
Angyal arra is rámutat, hogy a vita okát a bűnpártolás eredeténél kell keresni, mert a fautoratus fogalma, lényegi sajátossága és büntetendőségének szükségessége - amint erre korábban Gretener is felhívta a figyelmet[3] - nem az élet, hanem a tudomány szülötte, mert "míg az ember élete ellen, a vagyon, a szemérem stb. ellen elkövetett bűncselekmények önmaguktól emelkednek ki, mint büntetendő cselekmények, s velük szemben a tudomány feladata csupán e tény konstatálása [...] addig a bűnpártolást maga a tudomány emeli ki, a doktrina teszi létét felismerhetővé." [4] Megjegyzem, egyes szerzők már ezeknek a gondolatoknak a helytállóságát is vitatják arra hivatkozva, hogy éppen az életből szerzett tapasztalatok alapján vált egyértelművé, hogy a bűncselekményhez utólag kapcsolódó személyek büntetendőségének jogalapját is meg kell teremteni.[5]
A magam részéről mindezekhez annyit kívánok hozzáfűzni, hogy a bűnpártolás dogmatikai problémái valójában már az elkövetőkkel kapcsolatos elméletek megszületésekor megjelentek, mert az, hogy ki a tettes, illetve a részes, hogy milyen ismérvek alapján lehet az egyes elkövetői alakzatokat elhatárolni, illetve, hogy milyen cselekményeket lehet a részesség körébe utalni, vagy azon kívül tartani, egy igen hosszú fejlődési folyamat alapján alakult ki.
A források áttekintése alapján leszögezhető, hogy bűnpártolásszerű - a hatályos magyar szabályozás sze-
-65/66-
rint részben orgazdaságnak tekinthető - rendelkezések a lopással kapcsolatban találhatók a római jogban.
Az említett eseten kívül azonban a római jog sokáig más bűnpártolói tevékenységeket nem nyilvánított büntetendővé és csak a császárság törvényhozása ismerte fel azt, hogy a büntetendő cselekményekhez utólag kapcsolódó magatartások is büntetést érdemelnek. Egyértelmű, és minden problémakörre vonatkozó rendező elv azonban nem jelent meg, mert a római jog egységesen kezelte az orgazdaságot és a bűnpártolást, de nem tett különbséget utóbbinak személyi és tárgyi alakzata között sem, sőt mivel a részességnek az elemei, illetve a fajai törvényi szinten szabályozva nem voltak, még abban a kérdésben sem lehet alappal állást foglalni, hogy bűnrészességnek, vagy sui generis bűncselekménynek értékelték-e a fautoratust.
A középkori jogfejlődés során ezek az ellentmondások fennmaradtak, mígnem a XVI. századtól kezdődően az olasz praktikusok tanainak elterjedésével egyértelműen uralkodóvá vált az a nézet, amelynek lényege szerint az elkövetőket két csoportba kell sorolni. Az elsőbe a tettesek tartoztak, míg a másodikba azok, akik anélkül, hogy tettesek lennének, részt vettek a bűncselekmény megvalósításában, akár fizikailag, akár pszichikailag, mégpedig attól függetlenül, hogy ezeket a tevékenységeket a bűncselekmény elkövetése előtt, alatt, vagy után fejtették-e ki. Ezen elmélet talaján az olasz praktikusok (Clarus, Albertus de Gandino, Farinacius Prosper) kialakítják az utólagos bűnsegély fogalmát, mely magatartás felfogásuk szerint a tágabb értelemben vett részesség körébe tartozik. Expressis verbis, tehát az olasz praktikusok írásaiban válik egyértelművé, hogy a bűnpártolás a bűnrészesség egyik alakzata.
A bűnpártolás rendszertani elhelyezésének szempontjából a német büntetőjog hoz fordulópontot a XVII. században Carpzow színrelépésével, aki egyértelműen felhívja a figyelmet arra, hogy nem lehet azonosan értékelni a bűncselekmény elkövetése előtti és alatti, valamint a deliktum megvalósítása utáni magatartásokat. Ezért - Carpzow álláspontja szerint - a más által létrehozott bűncselekményhez utólag kapcsolódó tevékenységeket külön tényállásban kell megjeleníteni, és önálló büntetéssel kell sújtani. Ettől az időponttól kezdett elterjedni az a felfogás, amely szerint a fautoratus nem a bűnrészesség egyik fajtája, hanem önálló bűncselekmény, mégpedig attól függetlenül, hogy személyi vagy tárgyi jellegű-e a bűnpártolás. E nézet megjelenésével egyidejűleg azonban bővülni kezdtek az önálló bűncselekményként büntetni szándékolt bűnpártolás lehetséges esetkörei és olyan magatartásokat is szankcionálni kívántak bűnpártolás címén, mint például a bűncselekmények elkövetésének szándékos meg nem akadályozását, vagy az ismertté vált bűnös szándék feljelentésének az elmulasztását. Carpzow tételeinek ismeretessé válásával egyidejűleg azonban továbbra is tartotta magát az a teória, amely a bűnpártolást részességnek minősítette, sőt e felfogás Feuerbach munkásságának eredményeként még a XIX. század jogirodalmában is jelen van.
A XIX. század közepétől a jelentősebb jogi hagyományokkal rendelkező országokban a bűnpártolás - olykor csupán a személyi alakzata - mindezek ellenére már sui generis bűncselekményként nyer szabályozást (például az 1852. évi osztrák Büntető Törvénykönyvben, az 1871. évi német birodalmi Büntető Törvénykönyvben, az 1889. évi olasz Büntető Törvénykönyvben), bár az is kétségtelen, hogy még ekkor is több ország (például Spanyolország, Oroszország, Svédország) utólagos bűnrészességnek értékeli.
A magyar jogfejlődésre hatást gyakorló országok hatályos Büntető Törvénykönyveinek rendelkezéseit áttekintve megállapíthatjuk, hogy az osztrák Büntető Törvénykönyv "Az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények"-ről szóló huszonegyedik Fejezetében, sui generis bűncselekményként jeleníti meg a személyi bűnpártolást.[7] A törvény szövegének érdekessége, hogy az nem tartalmazza azt a rendelkezést, amely szerint az elkövetési magatartás kifejtésében a bűnpártoló az alapbűncselekmény megvalósítójával az elkövetés előtt nem egyezhet meg. Ebből pedig az következik, hogy az osztrák szabályozás alapján - tekintettel a részességgel kapcsolatos előírásokra - bűnpártolásért felel az is, aki az elkövetési magatartás megvalósítását már az alapbűncselekmény megkezdése előtt vagy annak végrehajtása folyamán ígéri meg. Tárgyi bűnpártolásszerű magatartást is tilalmaz orgazdaság[8] elnevezéssel az osztrák Büntető Törvénykönyv, ám ennek a deliktumnak az elhelyezésére már az "Idegen vagyon ellen irányuló bűncselekmények"-ről szóló hatodik Fejezetben került sor.
A vagyon elleni bűncselekmények közé illesztve, az orgazdasággal egy fejezetben pönalizálja a bűnpártolást a német Büntető Törvénykönyv. A törvény külön cím alatt rendelkezik a tárgyi bűnpártolásról[9], a személyi bűnpártolásról[10], valamint a hivatali bűnpártolásról.[11] A tárgyi bűnpártolás a bűncselekményből származó előny biztosításával kapcsolatos magatartásokat öleli fel. A személyi bűnpártolásnak két alakzatát különböztethetjük meg, egyrészt a "megbüntetés", azaz a büntetőjogi felelősségre vonás megakadályozását, másrészt a büntetés végrehajtásának meghiúsítását. A személyi bűnpártolás elkövetési magatartásaira utal vissza a hivatali bűnpártolás szabályozása, melynek specialitása az, hogy tettese csak hivatalos személy lehet.
A svájci Büntető Törvénykönyv az igazságszolgáltatás elleni bűntettek és vétségek körében a tizenhetedik Címben rendeli büntetni a személyi bűnpártolást.[12] A szabályozás metodikája megegyezik az osztrák Büntető Törvénykönyv megoldásával. Az orgazdaságnak és a tárgyi bűnpártolásnak az elemei egyaránt felismerhetőek a vagyon elleni bűncselekményekről szóló második Címben elhelyezett orgazdaság elnevezésű törvényi tényállásban.[13]
Az 1791. évi javaslat a bűnpártolást részességnek minősítette, azonban már az 1827. évi javaslat különb-
-66/67-
séget tesz a részes, az orgazda és a bűnpártoló között. Az 1843. évi javaslat szerzői a bűnrészesség egyik sajátos alakzataként kívánták szabályozni a bűnpártolást, majd Mittermaier hatására, sui generis deliktumként jelenítették meg.
Az 1878. évi V. törvénycikk, a Csemegi Kódex (továbbiakban: Csemegi Kódex) XXX. Fejezete a vagyon elleni bűncselekmények által "közrefogva" az orgazdaságra vonatkozó előírások megfogalmazását követően határozta meg a bűnpártolás törvényi definícióját, illetve fajait.[15]
A jogirodalom a Csemegi Kódex említett fejezetében szabályozott bűnpártolásnak két alakzatát különböztette meg, nevezetesen a személyi (374. §), illetve a tárgyi (375. §) bűnpártolást.
Amint arra a korszak legjelesebb szerzői rámutatnak, a jogtárgy azonosságon felül a személyi és a tárgyi bűnpártolás közös ismérvei, hogy
a) mindkettő járulékos cselekmény, azaz valaki más által elkövetett bűncselekményt feltételez,
b) az alapcselekmény tettesével vagy részesével a bűnpártolás iránt az alapcselekmény elkövetése előtt nem jöhet létre megegyezés,
c) a cselekvés "mindkét esetben arra való közreműködés, hogy az alapcselekmény jogi (személyinél büntetőjogi, tárgyinál magánjogi) következményei megakadályoztassanak."[16]
A Csemegi Kódex "A hivatali és ügyvédi büntettek és vétségek" című XLII. Fejezetében rendelte büntetni a hivatali bűnpártolást[17], mely bűncselekmény "lényegileg, mint a Btk. 374. §-ában felvett személyi bűnpártolásnak - azon a címen, mert az elkövető közhivatalnok és így az állam igazságszolgáltatási érdekén kívül még hivatali kötelességét is sérti - minősített, vagyis különtartott eseteként fogható fel."[18] A bűncselekmény kétfajta elkövetési magatartást tartalmaz, melyek attól függően voltak megvalósíthatók, hogy az ügyben az eljárás még folyamatban volt, vagy a büntetőjogi felelősség megállapítására már jogerősen sor került.
Az első esetben a hivatali bűnpártolás a büntetőeljárással kapcsolatos hivatali kötelesség teljesítésének elmulasztásával, vagy a büntetőeljárás eredményének a meghiúsítására irányuló cselekménnyel, intézkedéssel jött létre.
A második alakzat vonatkozásában minden olyan magatartás tényállásszerűnek minősült, amely a jogerős ítélet büntetőjogi jellegű következményeinek végrehajtásával kapcsolatos kötelesség nem teljesítését jelentette. A hivatali bűnpártolás tettesei csak olyan közhivatalnokok lehettek, akiket "a büntetőeljárás és/illetőleg a büntető ítéletek végrehajtása során hivatali teendők"[19] illettek. Idesorolta Angyal a feljelentéstől a jogerős határozat meghozataláig a hivatali közreműködésre hivatott közhivatalnokokat, valamint mindazokat a hivatali közegeket, akiknek hatáskörébe tartozott a büntetőítéletek végrehajtása.
A hivatali bűnpártolás, illetve a bűnpártolás eltérő szabályozását, illetve különböző törvényhelyekben való megjelenítését a Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyvéről szóló 1961. évi V. törvény is fenntartotta. A törvény 148. §-a rendelte büntetni a hivatali bűnpártolást[20], míg a 184. §-a a bűnpártolást.[21]
A miniszteri indokolás a hivatali bűnpártolással kapcsolatban csak arra mutatott rá, hogy annak elkövetője olyan hivatalos személy lehet, akinek hivatali kötelessége a büntetendő cselekmény feljelentése, a büntetőeljárás, vagy az ítélet végrehajtása során felmerülő hivatali teendők ellátása. A bűnpártolással kapcsolatban annak kifejtésére került sor, hogy a jogalkotó azonos megítélésben részesíti a bűnpártolás mindkét alakzatát, mert azt, hogy a személyi bűnpártolás az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények körébe tartozik, maga a tényállás fejezi ki, de a tárgyi bűnpártolás esetében sincs másról szó, mint a bűncselekményből származó előny jogszabályellenes biztosításáról, ami végső soron, a jogszolgáltatás rendes menetéhez fűződő érdekek sérelmét jelenti.
A bűnpártolás duális szabályozását a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (továbbiakban: Btk.) szüntette meg, amikor a jogalkotó a 244. §-t oly módon fogalmazta meg, hogy a hivatali bűnpártolás valójában a bűnpártolás minősített esetévé vált [244. § (3) bekezdés b) pont].[22] Meg kell azonban jegyeznem, hogy nem egyszerű "beolvasztásra" és minősített esetkénti megjelenítésre került sor, hanem a korábban kerettényállási jelleggel szabályozott hivatali bűnpártolás egyike lett a közönséges bűnpártolás minősített eseteinek úgy, hogy a törvényszöveg már csak annyit tartalmaz "hivatalos személy eljárása során követi el."
A bűncselekmények döntő többségének alapvető sajátossága, hogy önállóan, vagyis más büntetőjog-ellenes magatartás kifejtése nélkül is elkövethetők. Lehetséges azonban, hogy a létrehozni kívánt deliktum (célcselekmény) kizárólag egy másik büntetendő magatartás (eszközcselekmény) realizálását követően valósítható meg. Ez azonban az ugyanazon elkövető(k) által megvalósított több bűncselekmény dogmatikai értékelésének, azaz a bűnhalmazat problematikájának a körébe tartozik és az említett eset, mint szükségszerű eszközcselekmény a látszólagos anyagi halmazatot példázza. Előfordulhat, hogy azok a személyek, akik a bűncselekmény megvalósításában sem tettesként, sem részesként nem vesznek részt, a más vagy mások által elkövetett bűncselekménnyel - annak megkísérlése vagy befejezetté válása után - kerülnek valamilyen módon összefüggésbe. A jogirodalom ezt a konstellációt "bűnkapcsolatok" terminus alatt tárgyalja. A bűnkapcsolatok legfőbb sajátossága, hogy azok konkrét formáit a büntető törvénykönyvek különös részei sui generis bűncselekményként rendelik büntetni, illetve, hogy az ilyen jellegű deliktumok járulékos jellegűek, vagyis kizárólag egy más személy által megvalósított bűncselekménnyel összefüggésben jelenhetnek meg.[23]
-67/68-
A más személy által létrehozott bűncselekményt, a szerzők többsége alapdeliktumnak vagy főcselekménynek nevezi. Annak a kérdésnek a megítélése azonban, hogy az alapdeliktumnak milyen dogmatikai sajátosságokkal kell rendelkeznie, ellentmondásos.
Binding megkülönbözteti a büntetőjog-ellenes cselekményeket (’Delikt’) és a büntetőeljárás lefolytatására alkalmas jogsértéseket (’Verbrechen’).
"A "Delikt" és a "Verbrechen" közötti alapvető különbség csupán abban áll, hogy az egyik maga a tiltott cselekmény mint olyan, a másik pedig egy olyan tényállást jelöl, amelyhez büntetőjogi következmények kapcsolódnak, és amelynek mindenképpen része egy "Delikt", de bizonyos körülmények között a büntethetőség előfeltételéül szolgáló más tényállásokat is mutat, amelyek a jogsértő cselekményen kívül esnek. A könnyű testi sértés ugyan egy "Delikt" (jogsértő cselekmény), de büntetendő cselekmény ('Verbrechen') csak akkor lesz belőle, ha a sértett fél büntetési indítványt tesz; a házasságtörés is "Delikt", de büntetendő cselekménnyé, vagyis "Verbrechen"-né akkor válik, ha emiatt a házasság felbontásra kerül és a sértett fél büntetési indítványt tesz. A házasságtörés bűncselekményi tényállásához a házasságtörés miatt bekövetkezett válás és a sértett indítványának tényállása lényeges ismertetőjegyek; mihelyt az egyik nem áll fenn, a házasságtörés büntethetősége, és ezzel a bűncselekmény-jellege ('Verbrechen'-jellege) megdől, érvényét veszti: a büntetés nélküli büntetendő cselekmény ('Verbrechen') képtelenség. Ezzel szemben a házasságtörés tényállásának tényei teljesen irrelevánsak: a házasságtörés tiltott, tehát az elkövetés idejében tiltott cselekmény ('Delikt'), jogsértő cselekménnyé ('Verbrechen') majd csak később válik."[24]
E felfogás szerint tehát a kizárólag a sértett indítványára, azaz a magánindítványra büntethető bűncselekmény büntetőjog-ellenes magatartás (’Delikt’), azonban a büntethetőség és így a büntetőeljárás lefolytatásának szükségszerű feltétele a magánindítvány, ezért a büntetőjog-ellenes cselekmény csak akkor válik büntetőjogi következményekkel terhelt magatartássá (’Verbrechen’), amennyiben az arra jogosult a magánindítványt előterjeszti. Mindebből az következik, hogy Binding szerint a bűnpártoló jellegű magatartás csupán akkor sérti az igazszolgáltatás érdekeit, ha a büntető igény érvényesítésének minden feltétele adott, míg amennyiben az eljárás megindításához szükséges feltétel hiányzik - a bűnpártolás törvényi tényállásába illeszkedő magatartás kifejtése ellenére -, az igazságszolgáltatáshoz fűződő érdekek sérelméről sem lehet szó. Vagyis "Delikt" esetében nincs, "Verbrechen" fennállásakor viszont van büntető igény.
"Egy büntetés nélküli tiltott cselekmény ('Delikt') elkövetője nem pártolható pont azért, mert itt nem merül fel az állam büntető igénye."[25]
Ugyanerre az álláspontra helyezkedik Gretener is, aki szerint a bűnpártolás "büntetéssel nem bíró deliktumhoz nem kapcsolható éppen azért, mert egy ilyennél az államnak semmilyen büntető igénye nem ébred."[26] Hasonló felfogást követve, Liszt arra mutat rá, hogy "bűntett vagy vétség fennforgásakor csak akkor beszélhetünk róla [már mint a bűnpártolásról], ha a büntetendő cselekmény minden fogalmi jellemzője adott."[27] Liszttel azonos állásponton van Oppenhoff, azonban mindketten arra is felhívják a figyelmet, hogy amennyiben az alapdeliktum megvalósítójának a személyében létező ok zárja ki az eljárás lefolytatását (például az elkövető elhalálozása), a bűnpártolói magatartást kifejtő büntetőjogi felelőssége megállapítható. Eltérő nézetek alakultak ki a jogirodalomban az alapdeliktum megítélése tekintetében abból a szempontból is, hogy a bíróságnak meg kell-e állapítania az alapbűncselekmény elkövetőjének büntetőjogi felelősségét. Berner szerint, ha azt a személyt, akinek érdekében a bűnpártoló saját tevékenységét kifejtette, a bíróság jogerősen felmenti, bűnpártolásról sem lehet szó, míg Merkel a bűnpártoló büntetőjogi felelősségre vonásához az alapcselekmény megvalósítójának jogerős elítélését nem tartja szükségesnek.
A jelzett, egymásnak olykor jelentős mértékben ellentmondó nézetekkel kapcsolatban Angyal a személyi bűnpártolás tekintetében a védett jogtárgy definíciójából indul ki, amely szerint a bűnpártolás büntetendővé nyilvánítása az állami igazságszolgáltatás zavartalan működésének biztosítására hivatott. Okfejtésének lényege, hogy az igazságszolgáltatás érdekeinek megsértése az alapbűncselekmény befejezett vagy megkísérelt alakzatának a megvalósulása pillanatától lehetséges mindaddig, amíg az igazságszolgáltatás folyamata tart, vagyis amíg a büntetőeljárás jogerősen le nem zárul. Minden olyan esetben azonban, amikor a büntetőeljárás megindíthatósága kizárt az alapdeliktum vonatkozásában, bűnpártolás sem jöhet létre, mert az igazságszolgáltatás érdekeinek a megsértése sem következhet be a folyamat megindulásának lehetetlensége miatt. Mindezekhez képest - összegez Angyal - "a személyi bűnpártolás létesülhetéséhez az kell, hogy az alapdeliktum a fautoratus elkövetésekor büntető eljárásra alkalmas legyen."[28] Angyal teljességgel tévesnek tartja Berner felfogását, mert ha az alapdeliktum elkövetője a bűnpártoló tevékenységének az eredményeként kerüli el a büntetőjogi felelősségre vonást, valójában a fautor elérte célját, ami egyben azt is eredményezi, hogy a bűnpártolót sem lehet felelősségre vonni. Nem ért egyet továbbá Bindinggel sem arra hivatkozva, hogy a nem büntethető deliktumok esetén is az eljárások az esetek egy jelentős számában megindulnak és csak ex tunc derül ki, hogy a pártolt személy nem pönalizálható: "az eljárás ugyan felmentéssel végződik, de azért van, lehet, sőt kell lenni eljárásnak, mely tehát akadályozható."[29] Berner és Binding gondolataival szemben Angyal annak a véleményének ad hangot, hogy a "beszámítási képességet esetenként kizáró" és a "cselekmény jogtalanságát kizáró okok"[30] fennállása esetén is elkövethető a bűnpártolás, így létrehozhatónak tartja a fautoratust "a kényszerítés hatása alatt, a jogos védelemben, a vég-
-68/69-
szükségben" megvalósított cselekmény tekintetében is "mert, hogy fennforgott e a kényszerítés, a jogos védelem, vagy a végszükség, azt csak a büntető eljárás során lehet és kell megállapítani."
A személyi bűnpártolás pozitív előfeltétele tehát Angyal szerint a büntetőeljárás lefolytatására alkalmas alapdeliktum. Ezért azokat a körülményeket kell feltárni és megállapítani, amelyek a bűnvádi eljárás lehetőségét egyértelműen kizárják.
Angyal ilyennek minősíti amennyiben
- az elkövető a cselekmény megvalósításakor a 12. életévét nem haladta meg,
- az elkövető meghalt,
- az elkövető királyi kegyelmet kapott,
- a cselekmény elévült,
- az alapcselekmény elkövetője a büntetését már kiállotta.
A felsorolt körülményekkel kapcsolatban Angyal megjegyzi, hogy ezek természetesen csak akkor zárják ki a személyi bűnpártolást, ha a fautorizáláskor már léteztek.
Külön foglalkozik Angyal a sértett fél indítványára[32], tehát a magánindítványra büntethető bűncselekmények tekintetében lehetséges esetekkel. Álláspontja szerint, ha a magánindítvány előterjesztésére nyitva álló határidő anélkül telt el, hogy az arra jogosult megtette volna az indítványát, a bűnpártoló jellegű magatartások büntetőjogi következményekkel azért nem járhatnak, mert az alapdeliktum büntetőeljárás lefolytatására nem volt alkalmas. Abban az esetben viszont, ha a magánindítványt előterjesztik, a bűnpártoló is büntetőjogi felelősséggel tartozik attól függetlenül, hogy az indítvány előterjesztése előtt avagy után fejti ki saját tevékenységét. Végül amennyiben az indítványt az arra jogosult visszavonja, mivel az az eljárás megszüntetését eredményezi, a bűnpártolót sem lehet felelősségre vonni.
A személyi bűnpártolással kapcsolatban az ismertetekkel azonos véleményen van Edvi Illés Károly, aki szerint nem büntethető a bűnpártolói jellegű magatartás, amennyiben - Edvi szavaival élve - a főcselekmény például elévülés vagy magánindítvány előterjesztésének hiánya miatt nem alkalmas büntetőeljárás lefolytatására. Abban az esetben viszont, ha maga a főcselekmény, mint cselekmény büntethető lenne, de az "a tettes személyében létező ok, vagy változás miatt, pl. az illetőnek beszámíthatatlan állapota, vagy elhalálozása folytán, bűnvádi eljárás tárgya nem lehet: ez nem zárja ki azt, hogy a kérdéses cselekményre vonatkozólag elkövetett bűnpártolás megtoroltassék."[33]
Jelentős részben Finkey Ferencz is osztja ezeket a nézeteket, amikor arra mutat rá, hogy az alapcselekmény elkövetőjének "személyes büntetlensége (beszámítási képesség kizárása, a megtett magánindítvány visszavonása) nem zárja ki a bűnpártolást, ellenben büntethetőséget kizáró okok (elévülés, kegyelem, a magánindítvány elő nem terjesztése) esetén bűnpártolás sem állapítható meg."[34]
Finkey Ferencz ezt a nézetét a személyi és tárgyi bűnpártolásra egyaránt vonatkoztatja, és Angyal álláspontjától csupán annyiban tér el, hogy a magánindítvány visszavonásának esetköreire a bűnpártolást megállapíthatónak tartja.
A tárgyi bűnpártolással kapcsolatban Edvi Illés Károly kifejti, hogy az anyagi bűnpártolás megvalósulásához a főcselekmény megvalósítójának nem kell büntethetőnek lennie, hanem elég, ha maga a cselekmény objektíve büntetendő. Véleménye szerint a főcselekményből származó előny akkor is jogellenes, ha maga a bűnelkövető valamilyen büntetést kizáró ok miatt nem üldözhető. Ezen tétel alól kivételt csak azok az esetek jelentenek, amelyek magának a főcselekménynek a büntethetőségét is megszüntetik, mint például az elévülés, "mert ez esetben objektíve büntetés alá vonható cselekmény nem lévén; alkalmas tárgy hiánya miatt bűnpártolást sem lehet elkövetni."[35]
Angyal már idézett okfejtésével azonos következtetésekre jutnak a büntető jogtudomány fejlődését az elmúlt időszakban meghatározó jogtudósok is.
Földvári József szerint - aki a 244. § (1) bekezdés a) és b) pontjában büntetni rendelt tevékenységeket egyaránt személyi bűnpártolásnak tekintette - a bűnpártolás megvalósulásának elengedhetetlen feltétele egy alapbűncselekmény, ám a járulékos deliktum megvalósulása szempontjából irreleváns, hogy annak tekintetében létezik-e büntethetőséget kizáró vagy megszüntető ok. A bűnpártolás létrejöttét attól kell függővé tenni, hogy lehetőség van-e a segítségnyújtás kifejtésekor arra, hogy a pártolt személy ellen büntetőeljárást folytassanak. "Ha az eljárás lefolytatása lehetséges, akkor a bűnpártolás alkalmas az állam büntető hatalma érvényesítésének az akadályozására, ha az eljárás lefolytatására a fennforgó okok miatt lehetőség nincs, akkor a segítségnyújtás semmiféle érdeket sem veszélyeztet."[36] Szélesebb alapokra helyezi az alapbűncselekményhez kapcsolódó járulékos jellegű magatartásért a büntetőjogi felelősség megállapíthatóságát a tárgyi bűnpártolás [244. § (1) bekezdés c) pont] tekintetében. A tárgyi bűnpártolásnak minősülő elkövetési magatartás ugyanis nem vonja el az elkövetőt a felelősségre vonás elől, hanem azt gátolja, hogy "a jogellenesen szerzett előnyök, tárgyak visszajussanak jogos tulajdonosukhoz vagy az állam tulajdonába. Tekintettel azonban arra, hogy ez nem csak olyan esetekben kívánatos, amikor megszerzőjük ellen eljárás lefolytatható, a tárgyi bűnpártolás előfeltételét képező bűncselekmények körét tágabban kell megvonnunk, mint a személyi bűnpártolás esetében."[37] Földvári álláspontjának igazolására felhívja a Btk. akkor hatályos 77. §-ának (7) bekezdését is - jelenleg a 77. § (4) bekezdése tartalmazza a szóban forgó hivatkozást -, utalva arra, hogy gyermekkorú személy diszpozíciószerű cselekménye például nem alkalmas büntetőeljárás lefolytatására, de elkobzás elrendelésére igen. Ezért úgy véli, hogy a tárgyi bűnpártolás létrejöttének olyan korábbi cselekmény elkövetése a feltétele, amely beleillik a Btk. Különös Részében büntetni rendelt valamelyik bűncselekmény törvényi tényállásába, és e
-69/70-
körben semmilyen jelentőséggel nem bír, hogy az elkövető ellen indítható-e büntetőeljárás vagy sem.
Ezt a nézetet Földvári a későbbiek során is fenntartotta.[38]
Bodrogi Károly véleménye szerint nem jön létre a bűnpártolás, ha az alapbűncselekmény üldözése akadályokba ütközik.[39] Ennek kinyilatkoztatását követően azonban kizárólag a már Angyal által is felhozott esetekre utal (magánindítvány hiánya, elévülés, kegyelem), anélkül, hogy különbséget tenne a személyi, illetve a tárgyi bűnpártolás között.
Földvári Józseftől eltérően Bócz Endre csak a 244. § (1) bekezdésének a) pontja szerinti segítségnyújtást sorolja a személyi bűnpártolás körébe, de kizárólag a tárgyi bűnpártolás általa másodiknak jelölt alakzatával [c) pont] kapcsolatban jegyzi meg, hogy a bűncselekményből származó előny tekintetében nem szükségszerű feltétel, hogy büntetendő cselekményből származzon, mert az származhat például gyermekkorú tényállásszerű cselekményéből is, ám az indokolással a szerző szintén adós maradt.[40]
Anélkül, hogy a büntetőeljárás sikerének a meghiúsítására törekvéssel - tehát annak személyi vagy tárgyi jellegével - kapcsolatban állást foglalnának, az előny biztosításában való közreműködéssel megvalósuló tárgyi bűnpártolás vonatkozásában szinte szó szerint ismétlődnek ezek a mondatok egyes gyakorlati szakemberek írásaiban, így Mészár Róza okfejtésében, azonban dogmatikai indokolás ez esetben sem található.[41] Ugyanez olvasható a magyar Büntetőjog Különös Része című tankönyvben, vagyis hogy nem feltétele a tárgyi bűnpártolás megállapításának, hogy "az alapcselekmény elkövetője büntethető legyen" (lehet például gyermekkorú, kóros elmeállapotú).[42]
Földvári Józseffel egyezően a bűnpártolás első két alakzatát személyi, míg a 244. § (1) bekezdésének c) pontja szerinti tevékenységet tárgyi jellegű bűnpártolásnak értékeli Sinku Pál, de kizárólag az előny biztosításában való közreműködés tekintetében hangsúlyozza, hogy az alapcselekmény elkövetőjének az érdekében kifejtett ilyen jellegű magatartás miatti büntetőjogi felelősség megállapításának a büntetőeljárás megindíthatósága nem feltétele, mert a tárgyi bűnpártolásnak olyan korábbi cselekmény is alapja lehet, amely megfelel a Btk. Különös Része által büntetni rendelt valamely bűncselekmény tényállásának, függetlenül attól, hogy az elkövető ellen büntetőeljárás indítható-e vagy sem.[43]
Az ismertetett álláspontok értékelése alapján egyértelműen levonható az a következtetés, hogy okfejtésének alátámasztására joglogikai levezetést Angyal Pál, majd később Földvári József tézisei tartalmaznak, azonban valójában ezek sem tekinthetők koherensnek és semmiképpen sem minősülhetnek teljes körűnek. Ugyanakkor a szerzők többsége a problémát egy-egy dogmatikai érveket egyáltalán nem tartalmazó mondattal tartja lezárhatónak.
Megítélésem szerint a dogmatikai megoldás helyességének mindenkori előfeltétele, hogy a törvény hatályos szövegét tegyük az elemzés alapjává. A törvény jelenlegi szövege szerint bűnpártolást kizárólag az valósíthat meg, aki anélkül tanúsítja az elkövetési magatartásokat, hogy a bűncselekmény elkövetőjével az elkövetés előtt megegyezett volna. A tartalmi elemeket áttekintve ugyanilyen rendelkezést fogalmazott meg a Csemegi Kódex is. A hatályos törvény bevezető szövegrésze tehát nem hagy kétséget afelől - tekintettel a tényállásban meghatározott elkövetési magatartásokra is -, hogy az alapbűncselekmény elkövetőjével való megegyezés hiánya képezi a bűnpártolás megállapíthatóságának fundamentumát. A bűnpártolás mint bűnkapcsolati forma legfőbb sajátossága ezért, hogy léteznie kell egy más személy által megvalósított konkrét bűncselekménynek, mert a deliktum megnevezéséből is következik, ha nincs bűn, nincs mit pártolni. Vitatott viszont, hogy milyen esetkörök lehetnek relevánsak ebből a szempontból.
A kérdések elemzése előtt azonban tisztázni kell, hogy a bűnpártolás hatályos törvényszövege alapján mely alakzatokat tekintem személyi és melyeket értékelem tárgyi bűnpártolásnak, hiszen - amint erre már utaltam - a jogirodalom még ennek megítélésében sem egységes.
Álláspontom szerint a 244. § (1) bekezdésének a) és b) pontjában büntetni rendelt magatartások sorolhatók a személyi bűnpártolás körébe, mert a hatóság üldözése előli meneküléshez való segítségnyújtás, illetve a büntetőeljárás meghiúsítására törekvés minősíthető olyan tevékenységnek, amely kizárólag a bűnelkövető személy "mentésének", azaz a büntetőjogi felelősségre vonásának az elkerülése érdekében valósul meg. Ezzel szemben a bűncselekményből származó előny biztosításában megnyilvánuló közreműködés elsődlegesen tárgyi jellegű, vagyis a "magánjogi" következmények megakadályozására irányuló fautoratus.
a) Először annak feltárása szükséges, hogy mely körülmények befolyásolhatják az alapcselekmény bűncselekménykénti értékelését, és ezek milyen dogmatikai sajátosságokkal rendelkeznek.
Alapul véve a büntetőjogi felelősségre vonás akadályaival kapcsolatos, a jogirodalomban és joggyakorlatban uralkodónak tekinthető felosztást, nyilvánvaló, hogy a büntethetőséget kizáró okok, a büntethetőséget megszüntető okok, valamint a büntetőeljárás lefolytatásához szükséges feltételek hiánya jelentkezhetnek olyan causaként, amelyek kihathatnak az alapdeliktum létére és így a bűnpártolás törvényi tényállását egyébként kimerítő elkövetési magatartások büntethetőségére. A jelzett problémák megoldásához a büntetőjogi felelősségre vonás említett akadályainak sajátosságaiból kell kiindulni.
A büntethetőséget kizáró okok legfőbb jellemzője, hogy fennállásukkor - ugyan a történeti tényállás megegyezik a Btk. Különös Részében meghatározott valamely törvényi tényállással - a tényállásszerű cselekmény megvalósításakor hiányzik a bűncselekmény egyik fogalmi ismérve, ami miatt már az elkövetéskor sem jön létre bűncselekmény. A Btk. jelenleg hatályos
-70/71-
szabályai alapján kizárólag a magánindítvány hiánya nem illeszthető az előbbiekben összefoglalt lényegi sajátosságok alapján a büntethetőséget kizáró okok rendszerébe, míg az összes többi ok megfelel a leírt követelménynek. A magánindítvány meglétét a jogirodalom, - rendszertani szempontból teljességgel helyesen - az eljárás lefolytatásához szükséges feltételek körébe sorolja. Természetesen a Btk.-ban nem szereplő, a bírói jogalkalmazói gyakorlat által kialakított kizáró okokat (például sértett beleegyezése, jogszabály engedélye stb.) szintén jellemzik az említett sajátosságok.
A büntethetőséget megszüntető okok esetében viszont a bűncselekmény megvalósul, azonban annak elkövetése után áll elő egy olyan körülmény, amely miatt az elkövető nem büntethető. [45]
Végül az eljárás lefolytatásához szükséges feltételek hiányának csoportjába azok a körülmények tartoznak, amelyek - bár a bűncselekmény az elkövetési magatartás kifejtésekor létrejön - ha utóbb nem jelennek meg, hiányuk megakadályozza a büntetőeljárás megindítását. A jogirodalom idesorolja a magánindítvány és a kívánat hiányát, a kizárólagos feljelentési jogot stb.
b) Másodszor azt kell tisztázni, hogy ezek az okok miként hatnak ki a járulékos deliktum büntetőjogi megítélésére.
A büntetőjogi felelősségre vonás akadályainak rendszerezéséből, illetve az akadályok differenciaspecifikájából egyértelmű következtetések vonhatók le a bűnpártolás megvalósíthatóságára.
Abban az esetben, ha valamilyen büntethetőséget kizáró ok miatt nem kerülhet sor a tényállásszerű cselekmény (alapcselekmény) megvalósítójának felelősségre vonására, akkor annak okát éppen az képezi, hogy kizáró ok fennállása miatt már az elkövetés pillanatában sem jött létre bűncselekmény, alapbűncselekmény hiányában pedig bűnkapcsolatról, azaz járulékos deliktumról sem lehet szó. Az alapbűncselekmény nélküli járulékosság - a hatályos törvényi szabályozás alapján - ugyanis nyilvánvalóan fogalmi képtelenség.
A személyi bűnpártolás tekintetében megállapítható, hogy bűncselekményt elkövető személy hiányában valójában nincs is kinek a hatóság üldözése előli meneküléshez segítséget nyújtani, figyelemmel arra, hogy bűncselekményt el nem követő személyt a hatóság nem üldözhet, felelősségre nem vonhat. A személyi bűnpártolás második alakzatára is teljességgel alkalmazhatók ezek a tételek, vagyis alapbűncselekményt meg nem valósító személy ellen törvényesen büntetőeljárás nem is indulhat, vagy ha erre mégis sor kerül, az maga a törvénytelenség.[46]
Mindkét alakzatra igaz továbbá, hogy amennyiben az igazságszolgáltatás zavartalan működése képezi a védett jogtárgyat, a bűncselekményt - kizáró ok létezése miatt - el nem követő személynek nyújtott segítség vagy az ellene indított büntetőeljárás sikerének a meghiúsítására való törekvés valójában nemhogy sértené az igazságszolgáltatás érdekeit, hanem az ilyen tevékenységek az igazság érvényre juttatását segíthetik elő.
Nem cáfolja a leírtakat a Btk. 77. §-ának (4), illetve a 77/C. §-ának (2) bekezdésére hivatkozás sem, mely törvényi rendelkezések szerint az elkobzást, illetve a vagyonelkobzást akkor is el kell rendelni, ha az elkövető gyermekkor vagy kóros elmeállapot miatt nem büntethető. Az említett törvényi rendelkezések ugyanis nem ellentétesek azzal az elvi tétellel, amely szerint a kizáró okok létezésekor a tényállásszerű cselekmény megvalósításának a pillanatában sem jön létre bűncselekmény, hanem azt teszik lehetővé, hogy tényállásszerű magatartás kifejtésekor gyermekkorú vagy kóros elmeállapotú személy se birtokolhasson közbiztonságra veszélyes vagy olyan eszközt, amelynek tartása jogszabályba ütközik, amelyet a tényállásszerű magatartás elkövetéséhez eszközül használt vagy, amely a tényállás megvalósítása által jött létre, illetve, hogy tényállásszerű cselekménnyel vagyongyarapodás ne következhessen be. A szabályozás jogalapját nyilvánvalóan a formális jogsértés ténye képezi, ám az önmagában még nem feltételez büntethetőséget. Nem hagyható továbbá figyelmen kívül, hogy a tárgyi bűnpártolás hatályos szabálya[47] kifejezetten tartalmazza, hogy az alapcselekménynek bűncselekménynek kell lennie, az előnynek pedig ezen bűncselekményből kell származnia. Álláspontom szerint a tárgyi bűnpártolásra is vonatkoztatni kell a személyi bűnpártolás tekintetében kifejtett azon elvi tételt, amely szerint a kizáró okok létezésekor a cselekmény elkövetésének időpontjában sem valósult meg deliktum. Ezt egyébként a tárgyi bűnpártolás már idézett törvényszövege még inkább megerősíti. E körben sem értékelhető cáfolatként - a már említett okok miatt - a Btk. 77. §-ának (4), illetve a 77/C. §-ának (2) bekezdésére hivatkozás, és például a gyermekkorú vagy a kóros elmeállapotú személy magatartásának következményeként előállott előny biztosításában való közreműködés, legfeljebb magánjogi felelősséget alapoz meg.
Úgy gondolom tehát, teljességgel elfogadhatatlan Angyal azon okfejtése, amely szerint a bűnpártolás, kényszerítés, jogos védelem vagy végszükség fennállásakor is létrehozható. Különösen a jogos védelemnek és a végszükségnek - Angyal szavaival élve - "a cselekmény jogtalanságát" kizáró esete (Csemegi Kódex 79. § második bekezdés, 80. §) - a hatályos törvényen alapuló fogalomhasználat szerint - a társadalomra veszélyességet kizáró[48] alakzata tekintetében meghökkentő e tévedés, mert ezeknek a kizáró okoknak a differencia-specifikáját az a tény képezi, hogy az ilyen szituációban kifejtett tényállásszerű cselekmény a társadalmi hasznossága miatt jogilag megengedett, tehát jogszerű. Ezért magától adódik a kérdés, miként is lehetne a jogszerű magatartást tanúsító személy számára biztosított segítségnyújtás vagy bármilyen más, az érdekében tanúsított törekvés bűnpártolás. Ezt a tévedést még az az indokolás sem menti, hogy ezen kizáró okok fennforgását is csak a büntetőeljárás lefolytatása alapján lehet megállapítani, illetve hogy az akkor hatályos jogszabály "A bűnvádi perrendtartásról" szóló 1896. évi XXXIII. törvénycikk számos, a kérdéskör szempontjából releváns
-71/72-
szabálya eltér a jelenleg hatályos eljárási törvény rendelkezéseitől.
A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (továbbiakban: Be.) szabályai szerint, ha a szóban forgó okok létezése nyilvánvaló, az eljárás meg sem indítható, mert a feljelentést a törvény kógens rendelkezésére figyelemmel el kell utasítani.[49] Amennyiben a kizáró okok léte csak később válik egyértelművé, akkor pedig a nyomozást meg kell szüntetni[50], illetve a terheltet fel kell menteni[51].
A nyomozó hatóság, az ügyész vagy a bíróság azonban nem konstruálja a jogos védelmi vagy végszükségi helyzetet, hanem "csak" konstatálja ezek történeti tényállását, majd a tényállás jogi értékelése alapján a kizáró okok létét. A történeti tényállásból fakadóan ennek a jogi helyzetnek már a tényállásszerű magatartás kifejtésekor is léteznie kellett.
A bűnösséget, valamint a beszámítást kizáró okok büntetőjogi elvi alapja eltér ugyan a társadalomra veszélyességet kizáró okok létesítésének indokaitól, de az esszenciális azonosság vitathatatlan, vagyis hogy nem jön létre bűncselekmény és ezért büntetőeljárás lefolytatására sem kerülhet sor. Ezzel az okfejtéssel szemben, - amint már szó volt róla - egyetlen ellenérv hozható fel, nevezetesen, hogy ugyan a Btk. 24. §-ának (1) bekezdése szerinti kóros elmeállapot is büntethetőséget kizáró ok, azonban amennyiben fennállnak a kényszergyógykezelés elrendelésének feltételei, a feljelentést nem lehet elutasítani, a nyomozást nem lehet megszüntetni, illetve a felmentő ítélet meghozatalával egyidejűleg a bíróságnak el kell rendelnie a terhelt kényszergyógykezelését.[52] A törvény rendelkezéseire figyelemmel tehát ilyenkor sor kerül a büntetőeljárás lefolytatására és ennek időtartama alatt kifejthetők olyan - a kóros elmeállapotú terhelt érdekében tanúsított - magatartások, amelyek sértik az igazságszolgáltatás érdekeit. Ez előfordulhat, azonban a bűnpártolás hatályos tényállása alapján alapdeliktum és bűncselekményt elkövető személy hiányában az ilyen eljárásban kifejtett - esetleg egyébként az eljárás érdekeivel ellentétes - tevékenység nem hozza létre a fautoratust.
A probléma ebben a körben ezért csak jogalkotással oldható meg és nem tartom elfogadhatónak azokat az álláspontokat, amelyek a törvény szövegét a valóságostól eltérő jelentéstartalommal ruházzák fel, vagyis, hogy valójában nem bűncselekményt, hanem "büntetéssel fenyegetett cselekményt" vagy nem bűncselekményt, hanem "tényállásszerű" cselekményt kell létrehoznia az alapcselekmény elkövetőjének.[53] Ezek az értelmezések egyrészt gyengítik a Büntető Törvénykönyv koherenciáját, másrészt a büntetőjogi felelősség mind szélesebb megállapíthatósága érdekében megvalósuló, azonban a törvényszöveggel össze nem egyeztethető értelmezés a jogállami normákat sérti.
Dogmatikai szempontból más értékelést kell hogy kapjanak a megszüntető okok. A megszüntető okok legfőbb sajátossága - amint már említettem -, hogy a tényállásszerű magatartás kifejtésekor a bűncselekmény létrejön, de utóbb olyan ok valósul meg, ami miatt az elkövető nem lesz büntethető. A személyi és tárgyi bűnpártolás tekintetében egyaránt a megszüntető ok bekövetkezésének az időpontja bír relevanciával. A megszüntető ok (elkövető halála, kegyelem, elévülés, tevékeny megbánás, törvényben meghatározott egyéb ok) megvalósulása előtt kifejtett és a bűnpártolás törvényi tényállásába illeszkedő bármely elkövetési magatartás a büntetőjogi felelősségre vonást megalapozza. Tehát ha az elévülés bekövetkezése előtt nyújt például valaki segítséget az alapbűncselekmény elkövetőjének ahhoz, hogy a hatóság üldözése elől meneküljön, a bűnpártolás létrejön. Abban az esetben viszont, ha a megszüntető ok bekövetkezése után fejtik ki a bűnpártolás törvényi tényállásába illeszkedő tevékenységet, felelősségre vonásra nem kerülhet sor, figyelemmel arra, hogy a szóban forgó okok a büntető igazságszolgáltatás érdekében lefolytatható eljárást egyértelműen lehetetlenné teszik. Az elévült bűncselekmény elkövetőjének, az elévülés bekövetkezése utáni, a hatóság üldözéséből fakadó meneküléséhez történő segítségnyújtás - az alapcselekmény elévülése miatt - tehát a védett jogtárgyat már nem sérti. A bűnpártolás körében ilyenkor az alapbűncselekmény létezik - amelynek elkövetője azonban már nem büntethető -, ezért a büntető igazságszolgáltatás érdekei már nem sérthetők tétel alapján a fautoratus már nem hozható létre.
Végül az eljárás lefolytatásához szükséges feltételek hiánya esetkörével kapcsolatban - álláspontom szerint - a büntethetőséget kizáró okok tekintetében kifejtettek az irányadók, figyelemmel arra, hogy ezen feltételek hiányában büntetőeljárás nem indítható. Ezért a személyi bűnpártolás két esetkörének a megvalósíthatósága fogalmilag kizárt, hiszen például a magánindítványos bűncselekmény elkövetőjét magánindítvány hiányában a hatóság nem üldözheti. Kizárt a tárgyi bűnpártolás létrehozhatósága is, mert ahhoz az alapdeliktum megvalósultságával kapcsolatban kellene a döntésre jogosultnak állást foglalnia, ezt azonban a feltétel hiánya miatt nem teheti meg. Helytállóan mutatott rá tehát Binding a már idézett okfejtésében, hogy az eljárás megindításához szükséges feltétel hiányakor a bűnpártolás törvényi tényállásába illeszkedő magatartás kifejtése ellenére sem lehet szó az igazságszolgáltatáshoz fűződő érdekek sérelméről.
c) Harmadszor arra a kérdésre kell helyes választ adni, hogy meg kell-e állapítani a büntetőjogi felelősségre vonás akadályának a létét.
Amennyiben a büntetőeljárás kezdeményezésére sor kerül, a kérdésre csak igenlő válasz adható.
A büntethetőséget kizáró okok között találhatók olyanok, amelyeknek igazolása bár szükséges, de mérlegelést nem igényel, mert annak léte (például gyermekkor) okirati bizonyíték alapján megállapítható. Hasonló a helyzet, ha korábban már készült olyan elmeorvos szakértői szakvélemény, amely egyértelműen rögzítette, hogy az érintett személy gyógyíthatatlan jelleggel a Btk. 24. §-ának (1) bekezdése szerinti kóros elmeállapotban
-72/73-
szenved. A büntethetőséget kizáró okok másik csoportjába olyan körülmények tartoznak, amelyeknek a létezése esetleg már a feljelentés adatai alapján nyilvánvaló, de az is elképzelhető, hogy fennállásuk csak bizonyítási eljárás révén tisztázható (például jogos védelem vagy végszükség).
Egyszerűbb a helyzet a megszüntető okok terén, mert a fennállásuk és a bekövetkezésük időpontja általában okirati bizonyítékkal (elhalálozás, kegyelmi döntés) vagy okiratokon alapuló ténymegállapítással (elévülés) igazolható.
A büntetőeljárás lefolytatásához szükséges feltételek hiánya körében pedig kizárólag ezt a hiányosságot kell deklarálni.
Amikor az alapbűncselekményre nem derül fény és emiatt büntetőeljárás sem indul, egyértelmű, hogy a bűnpártoló jellegű magatartás sem lehet ismert a hatóság előtt, ezért ilyenkor az alapdeliktum jellege irreleváns. Amennyiben feljelentést tesznek és magából a feljelentésből kiderül a kizáró vagy a megszüntető ok léte vagy a feltétel hiánya, a feljelentést a Be. rendelkezései alapján el kell utasítani.[54] Minden olyan esetben pedig, ha az okok fennállása vagy a feltételek hiánya csak az eljárás lefolytatása alapján nyer megállapítást, a döntési kompetenciával rendelkező határozata ex tunc hatállyal deklarálja azok létét vagy hiányát és garantálja, hogy az okkal vagy feltétellel érintett személy felelősségre vonására ne kerülhessen sor.
Ilyenkor az alapcselekménnyel kapcsolatos elutasító vagy megszüntető döntés, illetve felmentő ítélet egyértelműen azt eredményezi - amennyiben annak alapja kizáró ok, vagy az eljárás lefolytatásához szükséges feltétel hiánya -, hogy a fautorral szemben sem lehet folyamatban eljárás, és ugyanez a helyzet, ha valaki a megszüntető ok bekövetkezése után valósít meg a bűnpártolás törvényi tényállásába illeszkedő tevékenységet. A megszüntető ok létrejötte előtti magatartásáért azonban - amint már kifejtettem - a fautor felelősséggel tartozik.
d) Végül abban is állást kell foglalni, hogy meg kell-e állapítani az alapbűncselekmény elkövetőjének büntetőjogi felelősségét, ha a felelősségre vonásának akadálya nincs ahhoz, hogy a bűnpártoló büntethető legyen.
Amennyiben a rendelkezésre álló adatok alapján a büntetőjogi felelősségre vonásnak nincsen akadálya, elégséges, ha a bíróság az alapbűncselekmény megvalósításának tényét és a bűnpártolói tevékenységet rögzíti az ítéletében. Tehát, amikor a vád tárgyává tett tények alapján egyértelműen következtetni lehet arra, hogy az alapcselekmény bűncselekmény, a bűnpártoló felelősségre vonására akkor is sor kerülhet, ha az alapcselekmény elkövetője ismeretlen marad. A bűnpártolásért való büntethetőségnek ugyanis - a helyes bírói gyakorlat szerint - nem feltétele, hogy az az elkövető, aki például a büntetőeljárás sikerét meghiúsítani törekszik, tisztában legyen a tettes személyével, illetve, hogy a tettes elfogása megtörténjen, mert elégséges annak tudata, hogy bűncselekményt megvalósító személy érdekében cselekedett (BH 2010. 32.).
Megjegyzem, ha az alapcselekmény elkövetője később ismertté válik és megállapítják, hogy például büntethetőséget kizáró ok miatt felelősségre nem vonható, mert gyermekkorú, ez nyilvánvalóan kihat a jogerősen elítélt fautorra és a törvénysértő elítélését rendkívüli jogorvoslat igénybevételével kell megszüntetni.
Abban az esetben viszont, ha az alapcselekmény miatt emelt vád alól az elkövetőt a bíróság bűncselekmény hiánya miatt felmenti, a fautor sem ítélhető el, mert előtérbe lép az "alapbűncselekmény nélkül nem létezhet bűnpártolás sem" tétel.
Annak ellenére, hogy a törvényi tényállás szövege az "aki" vonatkozó névmást használja, amely törvényszerkesztési formából akár az is következhetne, hogy a bűnpártolás elkövetője bárki lehet, valójában a bűnpártolás járulékos jellege miatt egyértelmű, hogy az alapcselekmény tettese vagy részese nem lehet tettese a bűnpártolás semmilyen alakzatának sem. Abban az esetben tehát, ha az alapbűncselekményt egyetlen személy valósította meg, a tétel egyszerűen megfogalmazható, nevezetesen az alapbűncselekmény elkövetője nem lehet tettese a bűnpártolásnak.
Korántsem ilyen egyértelmű a válasz, amikor az alapbűncselekményt több személy követi el, mégpedig attól függetlenül, hogy a több elkövető társtettesként vagy tettesként és részesként kapcsolódik egymáshoz. Miként kell megítélni például az alapbűncselekmény társtettesének azon magatartását, amellyel magára vállalja tettestársának tevékenységét is annak érdekében, hogy megmentse a büntetőjogi felelősségre vonás alól. Különösen a német büntető jogtudomány képviselői (Schwarze, Merkel, Rüdorff), illetve az olasz Carrara tartják elfogadhatatlannak azt, hogy az alapbűncselekmény egyik elkövetőjét a másik elkövető érdekében kifejtett bűnpártolói jellegű magatartásáért büntetni lehessen. Az indokolások központi tételét az az okfejtés adja, amely szerint lehetetlen, hogy egyik bűnrészes a másikat pártolhassa anélkül, hogy önmagát is ne pártolja ezáltal, márpedig az önpártolás büntetlen kell hogy legyen.[55] Ismertek azonban ettől eltérő nézetek is (Liszt, Oppenhoff), amelyek szerint a bűnpártolás önálló bűncselekményi jellegéből egyértelműen az következik, hogy az alapbűncselekmény egyik elkövetőjének a tettestárs érdekében kifejtett pártoló jellegű magatartása megalapozza a büntetőjogi felelősséget.
Angyal szerint a lehet-e az egyik elkövető a másiknak személyi fautora kérdést - Villnow nyomán - tagadólag kell megoldani, de nem azért, mert a bűntárs pártolása önpártolás nélkül nem képzelhető el, hanem azért, mert az ellenkező felfogás elfogadása esetén, aki a fautoratust előre ígéri és tettesi cselekményt is kifejt, csak az alapbűncselekmény tetteseként lesz felelősségre vonva, hiszen a bűnsegélynek tekintendő fautoratus beleolvad a tettességbe, míg, ha az alapbűncselekménynek a tettese a tettestársát például a menekülésben utólag segíti,
-73/74-
- Liszt és Oppenhoff szerint -, az alapbűncselekmény és a bűnpártolás miatt is felelősségre kellene vonni, ami viszont azt a képtelen helyzetet eredményezné, hogy az előbbi enyhébben bűnhődnék, mint az utóbbi.
Angyal azonban arra is rámutat, hogy az ismertetett okfejtés a tételes jog rendszerének megfelel, azonban kielégítőnek nem tekinthető, mert "ha egyszer a fautoratus önálló bűncselekmény, miért ne lehetne annak alanya a bűntárs feltéve, hogy tevékenysége nem minősül egyszersmind önpártolásként?"[56]
A hiba okát Angyal abban véli felfedezni, hogy a büntetőkódexek az előre ígért bűnpártolást bűnrészességnek tekintik, pedig, ha ilyen rendelkezés nem létezne, megszűnne a Villnow-féle anomália is.
A jelen kor gyakorlati szakemberei közül többen, így Maráz Vilmosné is annak a véleménynek ad hangot, amely szerint elköveti a bűnpártolást az a terhelt, "aki társa felelősségre vonásának elkerülése céljából az ő tevékenységét valótlanul magára vállalja"[57]. Maráz Vilmosné csak általánosságban hivatkozik a bírói gyakorlatra, Mészár Róza álláspontjának igazolásául - amely szerint elköveti a bűncselekményt az a terhelt, aki a terhelttársa által megvalósított bűncselekmény elkövetését magára vállalja - a BJD 4967. szám alatt közzétett eseti döntést jelöli meg.[58]
Megítélésem szerint Merkelnek és társainak, illetve Carrarának a végkövetkeztetése helyes, az indokolásuk azonban téves, mert nincs valóságalapja azon okfejtésüknek, amely szerint lehetetlen, hogy egyik bűnrészes pártolhassa a másikat anélkül, hogy önmagát is ne pártolja, ezáltal pedig a bűnpártolás mint önpártolás büntetlen kell hogy legyen. Ez ugyanis elképzelhető, sőt az önpártolás nélküli tettestársi pártolásra, az említett szerzők által hivatkozott eset az eklatáns példa, vagyis amikor az egyik elkövető - azt állítván, hogy kizárólag egyedül valósította meg a büntetendő magatartást - magára vállalja a másik cselekvőségét.[59] Ugyanez a helyzet Angyal okfejtésével kapcsolatban is.
Álláspontom szerint ugyanis az Angyal által feltett kérdés megválaszolásakor abból kell kiindulni, hogy a Be. a terhelt számára nem ír elő igazmondási kötelezettséget, ellenkezőleg, a védekezési szabadság keretei minden kétséget kizáróan kiterjednek arra, hogy a terhelt valótlanságokat állítson. Mindez egyértelműen következik az önvádra kötelezés tilalmából, amely szerint senki sem kötelezhető arra, hogy önmagát terhelő vallomást tegyen és önmaga ellen bizonyítékot szolgáltasson (Be. 8. §). A "hazugság jogának" egyetlen korlátja, hogy a terhelt ezáltal mást bűncselekménnyel hamisan nem vádolhat, mert ez esetben a hamis vádat követi el. A társtettes általi cselekvőség felvállalása - hiszen ennek "javára" és nem a terhére szól - azonban e deliktumot nyilvánvalóan nem meríti ki. Ezzel a nézettel egyező az ítélkezési gyakorlat is, amely szerint a sértett bántalmazását kizárólag magára vállaló és tettestársai személyét, valamint azoknak az elkövetésben való részvételét fel nem fedő terhelt a bűnpártolás vétségét nem valósítja meg (BH 1981. 52.).
Így a Be. rendelkezéseiből egyértelműen következik, hogy a tettestárs által elkövetettek valótlan felvállalása - dogmatikailag a jogszabály engedélyének léte miatt - bűnpártolást nem valósít meg, miként a tettestársak vagy részesek érdekében kifejtett egyéb magatartások sem, bár ennek okát az képezi, hogy az azonos elkövetői körön belüli tényállásszerű magatartások büntetlen utócselekményként értékelhetők.
Megjegyzem, Maráz Vilmosné, illetve Mészár Róza okfejtése bár rendkívül szűkszavú, de olyan következtetés levonására is alapul szolgálhat, amely szerint, ha a társtettesek egyike átvállalja a másik által megvalósított bűncselekmény létrehozását, ezért bűnpártolás miatt büntetőjogi felelősséggel tartozik. A hivatkozott eseti döntés azonban ennek pont az ellenkezőjét tartalmazza. A konkrét ügyben a terheltek tettesként, illetve bűnsegédként az erőszakos közösülés kísérletét valósították meg, majd az egyik terhelt ezt követően, ám attól elkülönülten elkövette a súlyos testi sértés bűntettét is, és kizárólag ezt a deliktumot vállalta magára valótlanul az erőszakos közösülésben részes vádlott. A határozat indokolása szerint, figyelemmel arra, hogy "az I. r. terhelt az erőszakos nemi közülés kísérletét követően és ettől elkülönülten követte el, a terhére halmazatban megállapított súlyos testi sértést" e bűncselekmény tekintetében tehát "a II. r. terhelt nem bűnrészes, s így az a valótlan nyilatkozata, amely arra irányult, hogy a hatóság a bűntett valódi elkövetőjét ne vonja felelősségre, megalapozta a bűnpártolás miatti felelősségre vonását" (Legf. Bír. B. törv. I. 497/1968).
Jelentősebb mértékben képezi vita tárgyát, hogy az alapbűncselekmény tettese vagy részese lehet-e felbujtója a bűnpártolásnak. Angyal Pál szerint "A magyar iudicatura nem bünteti a pártoltat, ha ez mást az ő pártolására felbujt; [...] de vannak, akik helytelenítik e felfogást [...] Ha pl. valaki annak bizonyítására, hogy büntetése kegyelem útján elengedtetett hamis okiratot készít [...] kétségtelenül büntetendő lesz mindezekért, habár mindezt csak azért tette, hogy a büntetés elől meneküljön. Épp úgy büntetendő az elítélt, mint felbujtó, ha mást arra bír rá, hogy ez helyette szenvedje el a büntetést."[60] Angyal arra is utal, hogy a német jogalkalmazói gyakorlat (Liszt és Oppenhoff tézisei alapján) azt a tételt alkalmazza, amely szerint az alapbűncselekmény elkövetője felbujtóként megvalósítja a bűnpártolást, ha a fautor az ő rábírása következtében fejti ki az elkövetési magatartást. Ezt az elvet írta felül a hatályos német Büntető Törvénykönyv, amelynek rendelkezése szerint nem büntethető az alapbűncselekmény elkövetője, ha mást arra bír rá, hogy a javára bűnpártolást kövessen el.[61] Angyal egyértelműen úgy foglal állást, hogy a büntetlenséget az alapcselekmény elkövetője tekintetében a tettesség mellett a felbujtásra és a bűnsegélyre is ki kell terjeszteni. Mégpedig azért, mert ha az alapcselekmény tettese nem büntethető a bűnpártolás tettesi magatartása miatt, akkor egyértelmű, hogy - a tettesség absorbeálja a felbujtást és a bűnsegélyezést tétel alapján - a felbujtás és a bűnsegély sem lesz büntethető.
-74/75-
A tettestársak egymás iránti pártolásához hasonlóan különös eredményre vezetne ugyanis az ellenkező felfogás: "a gonosztevő, ki mást az ő pártolására reábír, felbujtóként büntetendő, - az pedig ki e mellett a tettesi cselekményben is részt vesz bűntelen; ez utóbbi esetben ugyanis az absorptio törvényénél fogva csak, mint tettes jön figyelembe, de mint ilyen nem büntethető; a ki kevesebbet tesz, bűnhődik, a ki többet, az menekül! Ily anomáliát a törvényhozó nem akart, de nem is akarhatott [...] meggyőződésünk szerint a pártolt gonosztevő, sem mint tettes, sem mint részes, saját fautorizálásának alanya nem lehet."[62]
Angyal egyébként a Curia ítélkezési gyakorlatára is hivatkozik, utalva arra, hogy a felbujtás és a bűnsegély is a büntetés alóli menekülés körébe tartozik, tehát ezekért a cselekedetekért a Curia jogalkalmazói gyakorlata szerint az alapbűncselekmény elkövetője nem büntethető.
Edvi Illés Károly arra mutat rá, hogy a bűnpártolás csak egy harmadik személy javára követhető el. Tehát saját büntetendő cselekményére és személyére senki nem követheti el ezt a bűncselekményt. Így nem bűnpártolás, ha az a személy, aki részt vett az alapcselekmény megvalósításában, ezt követően segítséget nyújt bűntársának a meneküléshez, mert így valójában a saját érdekét is előmozdítja, vagyis közvetve bűnpártolást követ el, de nem büntetendő az sem, aki mást arra bujt fel, hogy segítséget nyújtson a meneküléséhez.[63]
A jelzett problémakörrel Földvári József is foglalkozik, aki szerint az önmentés, az önpártolás bűncselekményt nem valósít meg, ami egyébként a törvény szövegéből következően egyetlen elkövető esetében fogalmilag is kizárt, hiszen a bűnpártolás legalább két személy tevékenységét feltételezi. Földvári részletesebben annak a kérdésnek a tisztázására törekszik, hogy az alapbűntett tettese lehet-e felbujtója a bűnpártolásnak. Másként fogalmazva, menekülhet-e a bűnelkövető a felelősségre vonás alól úgy, hogy mást arra vesz rá, hogy ehhez segítséget nyújtson. Földvári a probléma megoldása érdekében összeveti a büntethetőség mellett, illetve az az ellen felhozható érveket. Végül - lényegében Angyal okfejtésével megegyezően - arra a következtetésre jut, hogy amennyiben az alapbűncselekmény tettese az elkövetési magatartás végrehajtása előtt vesz rá valakit arra, hogy majd segítse a menekülését, ebben az esetben a segítségadást vállaló személyt az alapcselekményhez nyújtott bűnsegély miatt kell felelősségre vonni, ami súlyosabb megítélés alá esik, mint a bűnpártolás. Azonban ez a bűnsegélyre irányuló felbujtás a tettesi cselekmény végrehajtása következtében büntetőjogi következmény nélkül marad. Ezért logikus, hogy nem lehet büntetendő az enyhébb cselekményre történő rábírás sem.[64]
Véleményem szerint az ismertetett indokolások annak igazolására, hogy a felbujtásnak büntetlenül kell maradnia, nem alkalmasak. Angyal nézete annyiban helyes, hogy amikor az alapdeliktum elkövetője annak végrehajtása előtt mást előzetesen az alapcselekményhez kapcsolódó segítségnyújtásra felhív, a "tettesség elnyeli a felbujtást és a bűnsegélyt" tételnek az érvényesülése révén valóban kizárólag az alapbűncselekmény tetteseként felel. Ennek azonban az az oka, hogy a leírt magatartás csak az alapbűncselekmény körében kifejtett tevékenység és valójában az alapdeliktumhoz kapcsolódó pszichikai bűnsegélyre való felbujtásnak tekinthető, de más bűncselekmény törvényi tényállásába az előzetes felkérés nem illeszkedik. Ezzel szemben a bűncselekmény elkövetése utáni pártolói magatartás kifejtésére való rábírás - feltéve, hogy a bűnpártolói magatartások megvalósítására sor kerül - egy másik bűncselekmény létrejöttét eredményezi. A probléma valójában az anyagi bűnhalmazat körében kell, hogy értékelést kapjon, és csak akkor zárható ki felbujtásért az alapbűncselekmény elkövetőjének a büntethetősége, ha ez a látszólagos anyagi halmazat valamely elvének az alkalmazásával megtehető. Áttekintve azonban a feloldó szabályok rendszerét, legfeljebb a büntetlen utócselekmény kategóriája jöhet szóba, feltéve, hogy az utócselekmény, vagyis a bűnpártolás nem növeli az alapcselekménnyel előidézett sérelmet. Erről azonban nem lehet szó, hiszen az alapcselekmény elkövetője - és ebből a szempontból semmilyen relevanciával nem bír az a körülmény, hogy a saját érdekében - egy másik, az alapdeliktumban semmilyen formában nem részes személyt arra bír rá, hogy bűncselekményt valósítson meg. Abban az esetben pedig, ha elfogadjuk a bűnpártolásról szóló elemzés azon kiinduló tételét, hogy a bűnpártolás az igazságszolgáltatás, vagyis az igazság megállapításának az érdekeit sérti, egyértelmű, hogy a más személy bűnpártolásra történő rábírása nemcsak fenntartja a főcselekménnyel előidézett sérelmet (például vesztegetés esetén a megszerzett előny realizálása révén a közélet tisztaságához fűződő érdekek semmibevételét), hanem újabb jogtárgysértés révén - az igazság megállapításához fűződő érdekek elleni cselekvőséggel - azt vitathatatlanul növeli. Mindebből pedig az következik, hogy az alapbűncselekmény tettese a bűnpártolásnak tettese nem lehet, de felbujtóként felelősségre vonható.
Az ítélkezési gyakorlat ugyanerre az álláspontra helyezkedik, kimondva, hogy az alapcselekmény elkövetője a bűnpártolás felbujtójaként is felelősségre vonható, ha mást a büntetőeljárás sikerének meghiúsítására irányuló magatartásra felhív (BH 1989. 256., BH 2000. 380.).
Amint azt a bevezető részben bemutattam, a bűnpártolást évszázadokig a bűnrészesség egyik alakzataként értékelték, és csak a modern büntető törvénykönyvek megalkotásakor vált uralkodóvá az a felfogás, hogy a bűnpártolást sui generis bűncselekményként kell megjeleníteni.
Ma már egyértelmű, hogy amennyiben a bűnpártolás törvényi tényállásában meghatározott magatartások tanúsításának a megígérésére az alapbűncselekmény elkövetésének a megkezdése előtt kerül sor, az ilyen
-75/76-
tevékenység részesi magatartásnak, konkrétan bűnsegélynek minősül. Nem bűnpártolást, hanem bűnsegélyt valósít meg, tehát a bűncselekmény elkövetőivel történt olyan előzetes megállapodás, amely a bűncselekményből származó előny biztosításában való közreműködésre irányul (BH 2008. 173.).
Minden olyan esetben viszont, amikor a fautoratus jellegű tevékenységek kifejtésére az alapbűncselekmény megkísérlése vagy befejezése után kerül sor - feltéve természetesen, hogy a bűnpártoló erről az alapbűncselekmény elkövetőjével az elkövetés előtt nem egyezett meg -, bűnpártolás jön létre. A bűnpártolás tehát kizárólag az alapcselekmény után követhető el.
Dogmatikai szempontból nincs különbség a tárgyi bűnpártolás és az orgazdaság között. Sőt - ahogy arra már utaltam - a bűnpártolás, így annak tárgyi alakzata is hosszabb ideig az orgazdaság körében nyert értékelést. Mindkét bűncselekmény a bűnkapcsolatok csoportjába tartozik, így a járulékosság valamennyi dogmatikai sajátossága vonatkozik az orgazdaságra is. A kérdés az, miként lehet elhatárolni egymástól e két bűncselekményt. A jogirodalom és a joggyakorlat sokáig arra a tételre helyezte a hangsúlyt, hogy míg az orgazda a saját érdekében cselekszik, addig a tárgyi bűnpártoló az alapbűncselekmény végrehajtója számára biztosítja az alapdeliktumból származó előny realizálását (BH 1990. 88.). Ez a tétel azonban az elhatárolás érdekében teljes körűen nem alkalmazható, hiszen a Btk. 244. §-ának (2) bekezdése minősített esetként rendeli büntetni a bűnpártolást, ha azt haszonszerzés céljából valósítják meg, mely fordulat létrejöhet úgy, hogy a bűnpártoló a saját haszna végett, de úgy is, hogy harmadik személy vagyoni gyarapodásának célzatával követi el a bűncselekményt. Ebből viszont az következik, hogy az elhatárolással kapcsolatos, előbbiekben kifejtett tétel a bűnpártolás ezen minősített esetével összefüggésben kiegészítésre szorul. Megoldható a probléma - a joggyakorlat egységes álláspontja alapján - a specialitás elvének alkalmazásával, vagyis, hogy minden olyan esetben, amikor az orgazdaság törvényi tényállásában szereplő konkrét bűncselekményekhez kapcsolódnak a "saját hasznú" elkövetési magatartások, vagyon elleni bűncselekmény jön létre, míg amennyiben más bűncselekményhez fűződik a fautoratus, a tárgyi bűnpártolás valósul meg.
A bírói gyakorlat szerint tehát, amikor az elkövető a saját vagy harmadik személy vagyoni haszna érdekében működik közre, a Btk. 326. §-ának (1) bekezdésében felsorolt bűncselekményből származó vagyontárgyak megszerzésében, elrejtésében vagy elidegenítésében, orgazdaságot kell megállapítani, mivel ez a bűncselekmény a Btk. 244. §-a (1) bekezdésének c) pontja, illetve (2) bekezdése szerinti bűnpártolás bűntettének speciális esete (BH 1992. 7.).
A jogirodalom azonban olyan nézetet is ismer, amely ennek a joggyakorlatnak a helyességét megkérdőjelezi. Így Tóth Mihály arra hívja fel a figyelmet, hogy "a tettes az alapbűncselekmény elkövetőjének vagy kizárólag a saját vagyoni gyarapodásának az érdekében cselekedett-e" tételnek jóformán semmiféle indokolása nem található, és a kérdést taglaló bírói döntések ezt az elhatárolási szempontot egymástól kritika nélkül vették át, majd egy idő után axiómaként kezelték. Tóth Mihály a tárgyi bűnpártolás haszonszerzési céllal elkövetett minősített esetének és az orgazdaságnak a konkurálásával kapcsolatban annak a véleményének ad hangot, amely szerint - a nyelvtani értelmezés alapján - lehetséges, hogy a bűnpártoló a büntetőeljárás sikerét nem az elkövető érdekében, hanem például "saját vagyoni érdekeltségei titokban maradását biztosítandó követi el. Pusztán azért törekszik pl. a büntetőeljárás meghiúsítására - (látszólag) az előcselekmény tettesének érdekében -, mert ellenkező esetben az elkövető a bukásával őt is magával rántaná. Az még gyakoribb, hogy önös érdekeket tart szem előtt, amikor segít a lopott dolog értékesítésében."[65] A történeti értelmezés módszere alapján Tóth Mihály a Csemegi Kódex minősített esetére (376. §) utalva arra mutat rá, hogy a bűnpártolást el lehetett követni "a bűnpártoló saját vagyoni hasznára, meg lehetett valósítani más (harmadik személy) vagyoni gyarapodását célozva, egyedül éppen a terhelt érdekében nem."[66] Végül a rendszertani elemzés alapján is arra a következtetésre jut, hogy "a haszonszerzési céllal elkövetett bűnpártolás éppúgy sért tulajdonviszonyokat, ahogyan a bűncselekmény tárgyának orgazdaság keretében történő elvonása is akadályozza az igazságszolgáltatás törvényes működését."[67]
Mindezek alapján a szerző szerint a specialitás csak ott döntheti el a vitát, ahol a konkuráló minősítések büntetési tétele legalább azonos, mert egyébként dogmatikailag helyesebb, ha a "326. § (2) bekezdése és a 244. § (2) bekezdése konkurálásakor a súlyosabban fenyegetett bűnpártolás állapítandó meg, a 326. § (3) vagy (4) bekezdésének felmerülése esetén pedig az azonosan vagy súlyosabban fenyegetett (speciális) orgazdaság."[68]
A leírtak alapján úgy gondolom, alappal lehet arra a következtetésre jutni, hogy a bűnpártolás törvényi tényállása számos, a járulékosságból eredeztethető dogmatikai problémát vet fel, és hogy ezeket a problémákat a jogirodalomnak, illetve a joggyakorlatnak ez ideig teljes körűen nem sikerült megoldania. Értekezésem azonban arra is fel kívánta hívni a figyelmet, hogy a tudományos alapokon nyugvó okfejtésekkel alá nem támasztott "megnyilatkozások" olykor önjáróvá és igen gyakran premisszává válnak, holott az esetek egy részében a hamisságuk nyilvánvaló. ■
JEGYZETEK
1 Angyal Pál: A személyi bűnpártolás Budapest, 1900. Politzer Zsigmond kiadása, 1. old.
2 Fejezetek a Magyar Büntetőjog Különös Része kö-
-76/77-
réből. Szerkesztette: Nagy Ferenc. Szeged, 1993. József Attila Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar, 318. old.
3 "Léteznek olyan bűncselekmények, amelyek szorosan kötődnek az élethez, mások viszont létrejöttüket és meghatározatásukat döntő részt a tudománynak köszönhetik. Ezen utóbbi csoporthoz sorolhatjuk a bűnpártolást." Xaver Gretener: Begünstigung und Hehlerei in historischdogmatischer Darstellung. München, 1879. 1. old.
4 Angyal Pál: id. mű 2. old.
5 Lásd részletesen Földvári József: Az igazságszolgáltatás elleni bűntettek. Budapest, 1965. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó 309-311. old.
6 A római jog által kezdetben megkülönböztetett esetkörök:
a) a furti concepti actio, melynek alapján a tolvajon kívül annak felelőssége is megállapítható volt, akinél a lopott dolgot megtalálták,
b) az actio furti oblati a lopott dolgot őrzés végett átvevő személy ellen volt kezdeményezhető,
c) az actio furti prohibiti, mely a házkutatás foganatosítását akadályozó személy megbüntetését célozta,
d) az actio furti non exhibiti pedig azt a személyt tette büntethetővé, aki a nála talált dolog megtekintését megakadályozta. Lásd részletesen Angyal Pál id. mű 6-7. old.
7 "299. § (1) Aki valamely büntetéssel fenyegetett cselekmény elkövetőjének a büntetés végrehajtása vagy a bűnüldözés alóli mentesüléséhez szándékosan, részben vagy egészben segítséget nyújt, két évig terjedő szabadságvesztés büntetéssel, vagy 360 napi tételig terjedő pénzbüntetéssel büntetendő."
8 "164. § (1) Aki a tettest idegen vagyon elleni büntetéssel fenyegetett cselekmény elkövetése után abban támogatja, hogy a cselekményből származó dolgot eltitkolja vagy felhasználja, hat hónapig terjedő szabadságvesztéssel, vagy 360 napi tételig terjedő pénzbüntetéssel büntetendő."
9 "257. § Tárgyi bűnpártolás (1) Aki bűncselekmény elkövetőjének szándékosan segítséget nyújt a bűncselekményből származó előny biztosításához, öt évig terjedő szabadságvesztéssel vagy pénzbüntetéssel büntetendő."
10 "258. § Személyi bűnpártolás (1) Aki szándékosan és tudatosan egészen vagy részben megakadályozza, hogy valamely bűncselekmény elkövetője elnyerje büntetését vagy intézkedést alkalmazzanak vele szemben [11. § (1) bek. 8. pont], öt évig terjedő szabadságvesztéssel vagy pénzbüntetéssel büntetendő.
(2) Ugyanígy büntetendő, aki szándékosan és tudatosan meghiúsítja mással szemben kiszabott büntetés vagy intézkedés végrehajtását."
11 "258a. § Hivatali bűnpártolás (1) Ha a 258. § (1) bekezdése eseteiben az elkövető a büntető eljárásban, az intézkedések elrendelésében, illetve a 258. § (2) bekezdés eseteiben a büntetés vagy intézkedés végrehajtásában közreműködő hivatalos személy, a büntetés hat hónaptól öt évig terjedő szabadságvesztés, enyhébb esetekben három évig terjedő szabadságvesztés vagy pénzbüntetés."
12 "305. cikk: (1) Aki valakit a büntetőeljárás, a büntetés végrehajtása, vagy az 59-61., 63. és 64. §-ban meghatározott intézkedések végrehajtása alól elvon, három évig terjedő szabadságvesztéssel vagy pénzbüntetéssel büntetendő.
Ugyanígy büntetendő, aki valakit, akit külföldön a 101. §-ban meghatározottak alapján üldöznének vagy elítélnének, az ottani büntető eljárást vagy a szabadságvesztés büntetés végrehajtását vagy az 59-61., 63. vagy 64. § szerinti intézkedést megakadályozza."
13 "160. cikk: (1) Aki olyan dolgot, amelyről tudja vagy tudnia kellene, hogy másvalaki vagyon elleni bűncselekmény útján jutott a birtokába, megszerez, ajándékul vagy zálogba fogad, eltitkol vagy elidegenítésében segítséget nyújt, öt évig terjedő fegyházzal vagy börtönbüntetéssel büntetendő."
14 Mittermaier Heidelbergben 1842. március 15-én kelt, Pulszky Ferenchez intézett levele szerint "Nem helyeselhető, hogy a bűnpártoló a részesek közé soroztatik; czélszerűbbnek tartom, ha külön magában álló bűntett alkottatik belőle, és különböző fajai meghatároztatnak. Egészen más fokon áll az, ki a lopott jószágot elrejti, értékesíti (veraussert) és ezt tudva teszi; más nemű bűntett az, ha valaki ipar vagy szokásszerűen bűntevőket házába fogad, elrejt. Az: állami rend elleni cselekményt követ el; befogadja a gyilkost, a tolvajt, a csalót, de nem részese a bűntetteknek. Azt hiszem, hogy azt, ki egyszer szánalomból (talán teljes szívéből gyűlölve az elkövetett bűntettet) a szökésben levő tettest, pl. a ki mást párbajban megölt, befogad és ellát (beherbergt) nem kellene büntetni vagy a mit tett, legalább külön (sokkal enyhébben büntetendő) cselekménynek kellene minősíteni. Nem bölcs dolog utóbbit - a legbecsületesebb emberrel is megeshetik - az orgazdával egy osztályba sorozni. Ez félrevezeti a nép gondolkodását." (Fayer László: Az 1843-iki büntetőjogi javaslatok anyaggyűjteménye. Budapest, 1896. I. kötet, 197. old.)
15 "374. § Aki valamely bűntett vagy vétség tettesének vagy részesének segítséget nyújt arra: hogy a hatóság üldözése elől meneküljön, a büntető eljárás sikerét meghiúsítsa vagy büntetlenül maradjon, ha ez iránt vele nem a bűntett vagy a vétség elkövetése előtt egyezett meg: bűnpártolást követ el és egy évig terjedhető fogházzal büntetendő.
375. § Bűnpártolást követ el az is és az előbbi §-ban meghatározott büntetéssel büntetendő: a ki a nélkül, hogy a bűntett vagy vétség elkövetése előtt a tettessel vagy részessel az iránt megegyezett volna a bűntettből vagy vétségből származó előny biztosítására közreműködik.
376. § Aki a bűnpártolást azon czélból követte el, hogy magának vagy másnak vagyoni hasznot szerezzen, két évig terjedhető fogházzal büntetendő."
-77/78-
16 Finkey Ferencz: A Magyar Büntetőjog Tankönyve. Budapest, 1902. Politzer Zsigmond és fia könyvkereskedése, 725. old.
17 "478. § A 476. §-ban megjelölt bűntettet követi el, s az ott meghatározott büntetéssel büntetendő azon közhivatalnok, a ki hivatali hatalmával visszaélve, azon czélból, hogy valakit a törvényes büntetés alól elvonjon a büntető eljárás körül hivatali kötelességének teljesítését elmulasztja vagy a büntető eljárás eredményének meghiúsítására czélzó cselekményt vagy intézkedést tesz. Ugyanazon büntetés alá esik azon közhivatalnok is, a ki azon kötelességét, hogy a jogérvényes büntető ítéletet végrehajtsa a jelen szakaszban említett czélból nem teljesíti."
18 Angyal Pál: Hivatali és ügyvédi bűntettek és vétségek. Budapest, 1943. Attila-Nyomda Részvénytársaság, 136. old.
19 Angyal Pál: Hivatali és ügyvédi bűntettek és vétségek, 136. old.
20 "148. § A hivatalos személy, aki hivatala gyakorlása során a büntető eljárás eredményének meghiúsítását célzó cselekményt követ el vagy valakit a törvényes büntetés alól elvon, hat hónaptól öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő."
21 "184. § (1) Aki anélkül, hogy a bűntett elkövetőjével az elkövetés előtt megegyezett volna,
a) segítséget nyújt ahhoz, hogy az elkövető a hatóság üldözése elől meneküljön,
b) segítséget nyújt a büntetőeljárás sikerének meghiúsításához,
c) közreműködik a bűntettből származó előny biztosításában, egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő."
22 "244. § (1) Aki anélkül, hogy a bűncselekmény elkövetőjével az elkövetés előtt megegyezett volna
a) segítséget nyújt ahhoz, hogy az elkövető a hatóság üldözése elől meneküljön,
b) a büntető eljárás sikerét meghiúsítani törekszik,
c) közreműködik a bűncselekményből származó előny biztosításában, vétséget követ el és egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő."
"(3) A büntetés bűntett miatt öt évig terjedő szabadságvesztés, ha a bűnpártolást
b) hivatalos személy eljárása során követi el."
23 Ezen tétel alól kivétel a pénzmosás Btk. 303. §-ának (3) bekezdése szerinti alakzata, amely szerint "büntetendő az is, aki szabadságvesztéssel büntetendő cselekményének elkövetéséből származó dolgot ezen eredetének leplezése céljából
a) gazdasági tevékenység gyakorlása során felhasználja,
b) a dologgal összefüggésben bármilyen pénzügyi tevékenységet végez, vagy pénzügyi szolgáltatást vesz igénybe."
24 Karl Binding: Die Normen und ihre Übertretung. II. kötet, Leipzig, 1872. 463-464. old.
25 Karl Binding: id. mű 468. old.
26 Xaver Gretener: id. mű 139. old.
27 Liszt: Lehrbuch des Deutschen Strafrecht II. kiadás. Berlin, 1884. 587. old.
28 Angyal Pál: A személyi bűnpártolás. Budapest, 1900. Politzer Zsigmond kiadványa, 123. old.
29 Angyal Pál: A személyi bűnpártolás, 123. old.
30 Angyal Pál: A Magyar Büntetőjog Tankönyve. Budapest, 1909. Atheneum Irodalmi és Nyomdai Rt. 590. old.
31 Angyal Pál: A személyi bűnpártolás, 123. old.
32 Az 1878. évi V. törvénycikk 110. §-a szerint "Bűntett vagy vétség miatt, mely csak a sértett indítványára üldözhető a jogosítottnak indítványa nélkül a bűnvádi eljárás nem indítható."
33 Edvi Illés Károly: A Magyar Büntető Törvénykönyv Magyarázata. Budapest, 1909. Révai testvérek Irodalmi Intézet Rt. 272. old.
34 Finkey Ferencz: id. mű 725. old.
35 Edvi Illés Károly: id. mű 279. old.
36 Erdősy-Földvári: Magyar Büntetőjog Különös Rész. Pécs, 1994. Janus Pannonius Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar, 238. old.
37 Erdősy-Földvári: id. mű 238. old.
38 Erdősy Emil - Földvári József - Tóth Mihály: Magyar Büntetőjog Különös Rész. Budapest, 2005. Osiris Kiadó, 278-279. old.
39 Magyar Büntetőjog Különös Rész. Szerkesztette: Fonyó Antal. Budapest, 1991. BM Könyvkiadó, 313. old.
40 A Büntető Törvénykönyv Magyarázata. Szerkesztette: László Jenő. A XV. Fejezet szerzője: Bócz Endre. Budapest, 1986. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 722. old.
41 Magyar Büntetőjog. Kommentár a gyakorlat számára. Szerkesztette: Rabóczky Ede. A XV. Fejezet szerzője: Mészár Róza. Budapest, HVG-ORAC 37. pótlás 616/16. old.
42 A Magyar Büntetőjog Különös Része. Szerkesztette: Nagy Ferenc, Hatodik rész szerzője: Maráz Vilmosné, Budapest, 2009. HVG-ORAC, 344. old.
43 Magyar Büntetőjog Különös Rész. Szerkesztő-lektor: Busch Béla. Budapest, 2011. HVG-ORAC, 342. old.
44 A büntethetőséget kizáró okokat a Btk. 22. §-a a következőképpen sorolja fel:
"22. § A büntethetőséget kizárja:
a) a gyermekkor,
b) a kóros elmeállapot,
c) a kényszer és a fenyegetés,
d) a tévedés,
e)
f) a jogos védelem,
g) a végszükség,
h) a magánindítvány hiánya,
i) a törvényben meghatározott egyéb ok."
45 A büntethetőséget megszüntető okokat a Btk. 32. §-a tartalmazza:
"32. § A büntethetőséget megszünteti
a) az elkövető halála,
-78/79-
b) az elévülés,
c) a kegyelem,
d) a tevékeny megbánás,
e) a törvényben meghatározott egyéb ok."
46 Látszólag kivétel, valójában azonban törvényes volta miatt mégsem az a Btk. 24. §-ának (1) bekezdése szerinti kóros elmeállapotú személy kényszergyógykezelésének az elrendelése érdekében kezdeményezett eljárás, amelynek során azonban a büntetőjogi felelősség megállapítása nélkül kerül sor a gyógyító jellegű intézkedés alkalmazására.
47 A Btk. 244. § (1) bekezdés c) pontja szerint: "közreműködik a bűncselekményből származó előny biztosításában."
48 Btk. 29. § (1) bekezdés, 30. § (1) bekezdés.
49 Be. 174. § (1) bek. c) pont.
50 Be. 190. § (1) bek. d) pont.
53 Ilyen megfogalmazást - "büntetéssel fenyegetett cselekmény elkövetője" - például az osztrák Büntető Törvénykönyv valóban tartalmaz.
54 "174. § (1) Az ügyész a tudomására jutott feljelentést három napon belül határozattal elutasítja, ha magából a feljelentésből megállapítható, hogy
[…]
c) a büntethetőséget kizáró ok (Btk. 22. §) állapítható meg,
d) eljárás, halál, elévülés vagy kegyelem [Btk. 32. § a)-c) pontja] folytán nem indítható,
e) a magánindítvány, kívánat vagy feljelentés hiányzik,
[…]
(3) A feljelentést nem lehet elutasítani, ha
a) kényszergyógykezelés elrendelése látszik szükségesnek,
b) elkobzásnak, illetőleg vagyonelkobzásnak a büntethetőségtől függetlenül helye van, kivéve, ha az elkobzásra, illetve a vagyonelkobzásra irányuló eljáráshoz a bizonyítékok rendelkezésre állnak."
55 Carrara: Opuscoli di diritto criminale VII. kötet 51. old.
56 Angyal Pál: A személyi bűnpártolás, 160. old.
57 A Magyar Büntetőjog Különös Része. Szerkesztette: Nagy Ferenc, id. mű 345. old.
58 Magyar Büntetőjog. Kommentár a gyakorlat számára. Szerkesztette: Rabóczky Ede, 616/16. old.
59 Természetesen tisztában vagyok azzal, felmerülhet az az ellenérv, hogy a társtettesség a jogalkalmazói gyakorlatban súlyosító tényezőként nyer értékelést, azaz hogy mégiscsak önpártolásként jelentkezik a bűntárs cselekményének a felvállalása, azonban az sem lehet kétséges, hogy könnyen konstruálható olyan példa, amelyben a társtettes magatartása lényegesen súlyosabb értékelés alá esik, mint az azt felvállaló személy tevékenysége. Így például, ha az emberölést a társtettesek úgy valósítják meg, hogy az egyikőjük lefogja, míg a másik elkövető a sértettet többször mellkason szúrja, a sértett életét kioltó személy tevékenységének az átvállalása nyilvánvalóan súlyosabb büntetés kiszabását eredményezné, mintha a valóságos történéseket értékelné a bíróság, amelynek során a társtettesség súlyosító tényezőként jelentkezne. Ezt az esetet sokkal inkább "önrontásnak," sem mint "önpártolásnak" kell tekinteni.
60 Angyal Pál: Személyi bűnpártolás, 156. old.
61 Német Btk. 299. § (2) bekezdés.
62 Angyal Pál: A személyi bűnpártolás, 158. old.
63 Edvi Illés Károly: id. mű 274. old.
64 Földvári József: Az igazságszolgáltatás elleni bűntettek, 356. old.
65 Tóth Mihály: Járulékos bűncselekmények (a tárgyi bűnpártolás, az orgazdaság és a pénzmosás) elhatárolásának dilemmái. Magyar Jog 1997/9. 513. old.
66 Tóth Mihály id. mű 515. old.
67 Tóth Mihály id. mű 515. old.
68 Tóth Mihály id. mű 515. old.
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Belovics Ervin, egyetemi docens, Budapest
Visszaugrás
