A jogcsaládok ma legismertebb klasszikus körképe már egyáltalán elsiratni látszik térségünk bármiféle még említésre érdemes különállását vagy sajátosságát azzal, hogy - és ahogyan - kiírta a történelemből a szocializmus berendezkedését. Mintha ennek a rendszernek a politikai bukásával már valóban minden megváltozhatott volna, hiszen - írják - "A »szocialista jogcsalád« immár halott és el is van temetve, noha hosszú időnek kell még eltelnie ahhoz, hogy a politikai ideológiának való teljes alávetettség több, mint négy évtizedének a nyomai is eltöröltessenek".[1] Egy ilyesfajta hozzáállással viszont máris nem más, mint új csodavárás kezdődik. Tudományos megnevezése szerint: "forradalmi mézeshetek" - forradalom nélkül; amiben e közelmúltban is társ északi szomszédunk már helyesnek látja egy olyan problémátlan jellemzéssel élni, miszerint "A lengyel jog a nyugati jogi hagyományhoz tartozik, történelmi és kulturális okok folytán joga pedig a germán s a romanista jogcsaládokhoz. Márpedig e befolyás az úgynevezett »szocialista családnak« való alávetés fél évszázada ellenére erősen él mind a mai napig [...]. A mostani utolsó tizenhat évben az ország joga állandó változásban volt - mindenekelőtt azért, hogy gyakorlatilag egyik napról a másikra elváljon a »szocialista családtól« egy a piacgazdasággal kötendő alkalmasabb házasság jegyében, majd pedig amikor Lengyelország belépése az Európai Unióba választható lehetőségként kezdett körvonalazódni, immár azért is, hogy kielégíthesse az acquis communautaire követelményeit."[2]
Ezért - folytatva példánkat - a lengyel monografikus és tankönyvi intézménytörténet egyszerűen átsiklik a szocializmus fél évszázada felett, mintha polgári fejlődését mi sem zavarta volna meg időközben. A mai állapotok leírásakor ennélfogva kizárólag római jogból, francia forradalmi vívmányokból, s természetszerűleg a két világháború közti teljesítményekből eredeztet - említést sem téve az éppen meghaladni igyekezett örökségnek gyakorlatában mégis továbbélő jegyeiről: a jogászság tanult mentalitásáról, mindeddig gyakorlott készségeiről.[3] Pedig aligha minősíthető egy ilyen magatartás másnak, mint a történelmi eltakarítás ideológiájának, hiszen a merőben új indítás hivatalos kinyilvánításával leginkább valamiféle mesterséges folytonosság-megszakítás áll csupán mögötte.
Már pedig teoretikus nézőpontból egy ilyen alapállás eleve hamis. Mindenekelőtt azért, mert nem épülhet másra, mint egy a jogot valaminő tételezett dologiságra redukáló mechanikus felfogásra. Hiszen annak vélelmét kezeli bizonyítottként, mintha egynéhány új elvnek és szabálystruktúrának a merőben textuális beépítése s intézményesítése máris egy merőben új rendszert eredeztethetne. Ám ezzel sem érhet célt, hiszen eljárása pusztán a számbavétel megkerülése, egyszerűen mesterséges törlés a történelemből.[4]
Már pedig a múltunk iránt vállalandó érdeklődésben ott rejlik annak vélelme is, hogy generációk sora szak-
- 65/66 -
mai edukációjának és szocializációjának a legbensőbb szervező közegeként mindezek nemcsak valaha egyszerűen - s tényszerűen - beépültek jogászságunk gondolkodásmódjába és készségeinek formálásába, de kondicionáló erejükkel egyszersmind alakították is. Mindezt aligha hagyhatjuk magunk mögött egy ruhaváltás egyszeri fizikális gesztusával: akár akarjuk, akár nem, legalábbis nyomelemeket ebből óhatatlanul változatlanul hordozunk magunkban - esetleges másirányú szándékunk, elköteleződésünk, leghatározottabb vállalásunk ellenére is.[5]
Nem véletlen az az Európai Unió egész fejlődésén nyomot hagyó poláris dinamizmus, miszerint növekvő kiterjedése s az integráció elmélyülése fordított arányú feszültségben áll egymással.[6] Hiszen a közösségivé válás legsajátabb tulajdonságainkból én-feladást is jelent, s így szükségképpen önvédelmi reflexek beindulásával, védekező mechanizmusok intézményesedésével jár együtt. Ezek természetszerűleg az uniós együttélés mindennapjainak az egymásra rakódó pozitív tapasztalatai hatására erőteljesen csökkenhetnek ugyan, de elvileg magukban hordozhatják a konformizmus/nonkonformizmus ismert kétszínűségének kísértését is.
Mindenekelőtt - és éppen nem a térségünkre specifikusként - azt, hogy a jogtételezettség, az állami aktusok szövegszerűsége szintjén a közösséghez igazodás megtörténik ugyan, más szinteken viszont (például az Uniót érintő reformjavaslatokban, a közösségi lehetőségekkel élésben, a nemzeti hatósági érvelésekben és eseti bírói megoldásokban egyaránt) makacsul tovább őrződik a tagállamok önérdekvédő különállása, alig burkolt nyílt versenyben mindenki mással.[7] S nyilvánvalóan nem tekinthetünk el attól sem, hogy nem csekély mértékben az Európai Unió (önmagán belül nem rendezett és nem harmonizált, hanem a belső viszonylagos tagállami autonómiák szabad játékterétől az öszszesség szintjén is véletlenszerűvé összegződő, egy kívülálló megfigyelő számára akár kaotikumként is joggal érzékelhető) önmozgása - mindenekelőtt a direktívák és egyéb közösségi intézkedések nap mint nap megújuló záporában, az uniós bírósági állásfoglalások tömegében, mindezeknek az egyes részes államokra nézve kötelező természetében, és elismerésük s felvállalásuk mindmáig hullámzó felfogásában tettenérhetően - tényleges feszültségekben ölt testet a címzettek oldalán, amikre választ ez utóbbiak, vagyis a tagállamok, nyilvánvalóan a saját módjukon (érdekükben és belső hagyományaiknak megfelelően) adnak.
Nos, az Európai Közösség régi partnerei részéről számos jelzés elhangzott már annak folyamatos felpanaszolásával, hogy amennyiben például a német alkotmánybíróság jogállamiság-kritériumához folyamodnánk (amelynek értelmében a jogbiztonság, közérthetőség, valamint a legitim civil várakozások védelmének egyidejű és kellő biztosítottsága elégítheti ki csupán a Rechtsstaatlichkeit fogalmát[8]), úgy rögvest öszszeomlana az európajog.[9] Felhánytorgatják - joggal -, hogy az uniós szabályok egymás közti összehangolatlansága veszélyezteti a polgári jog egységének megőrizhetőségét az egyes államokban;[10] hogy a pointilisztikusan töredezett szabályanyagú direktívák egyébkénti fogalmi következetlensége és bizonytalansága feltöri a magánjog rendszerszerűségét;[11] hogy a közösségi intézkedések szakadatlanul tömeges újratermelődése egészében fenyegeti a nemzeti jog stabilitását;[12] továbbá, hogy - bizottsági megállapítás 1994-ben rögzítette ezt - az Unióból érkező joganyagoknak a kezelhetetlenül egyidejű bonyolultsága és merevsége következtében lassan már maga az Európai Unió válik a növekedés akadályává: létével és szakadatlan jogtermelésével csökkentve a közösségi hatókörben zajló tranzakciók versenyképességét.[13] Sőt, mi több, mára az uniós jogrend növekvő szétesése és darabokra szakadása következtében hovatovább meg is tört annak fél évszázadon át magától értetődő volta, hogy az EU joga és integrációja kéz a kézben járnak egymással.[14]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
