A jogcsaládok ma legismertebb klasszikus körképe már egyáltalán elsiratni látszik térségünk bármiféle még említésre érdemes különállását vagy sajátosságát azzal, hogy - és ahogyan - kiírta a történelemből a szocializmus berendezkedését. Mintha ennek a rendszernek a politikai bukásával már valóban minden megváltozhatott volna, hiszen - írják - "A »szocialista jogcsalád« immár halott és el is van temetve, noha hosszú időnek kell még eltelnie ahhoz, hogy a politikai ideológiának való teljes alávetettség több, mint négy évtizedének a nyomai is eltöröltessenek".1 Egy ilyesfajta hozzáállással viszont máris nem más, mint új csodavárás kezdődik. Tudományos megnevezése szerint: "forradalmi mézeshetek" - forradalom nélkül; amiben e közelmúltban is társ északi szomszédunk már helyesnek látja egy olyan problémátlan jellemzéssel élni, miszerint "A lengyel jog a nyugati jogi hagyományhoz tartozik, történelmi és kulturális okok folytán joga pedig a germán s a romanista jogcsaládokhoz. Márpedig e befolyás az úgynevezett »szocialista családnak« való alávetés fél évszázada ellenére erősen él mind a mai napig […]. A mostani utolsó tizenhat évben az ország joga állandó változásban volt - mindenekelőtt azért, hogy gyakorlatilag egyik napról a másikra elváljon a »szocialista családtól« egy a piacgazdasággal kötendő alkalmasabb házasság jegyében, majd pedig amikor Lengyelország belépése az Európai Unióba választható lehetőségként kezdett körvonalazódni, immár azért is, hogy kielégíthesse az acquis communautaire követelményeit."2
Ezért - folytatva példánkat - a lengyel monografikus és tankönyvi intézménytörténet egyszerűen átsiklik a szocializmus fél évszázada felett, mintha polgári fejlődését mi sem zavarta volna meg időközben. A mai állapotok leírásakor ennélfogva kizárólag római jogból, francia forradalmi vívmányokból, s természetszerűleg a két világháború közti teljesítményekből eredeztet - említést sem téve az éppen meghaladni igyekezett örökségnek gyakorlatában mégis továbbélő jegyeiről: a jogászság tanult mentalitásáról, mindeddig gyakorlott készségeiről.3 Pedig aligha minősíthető egy ilyen magatartás másnak, mint a történelmi eltakarítás ideológiájának, hiszen a merőben új indítás hivatalos kinyilvánításával leginkább valamiféle mesterséges folytonosság-megszakítás áll csupán mögötte.
Már pedig teoretikus nézőpontból egy ilyen alapállás eleve hamis. Mindenekelőtt azért, mert nem épülhet másra, mint egy a jogot valaminő tételezett dologiságra redukáló mechanikus felfogásra. Hiszen annak vélelmét kezeli bizonyítottként, mintha egynéhány új elvnek és szabálystruktúrának a merőben textuális beépítése s intézményesítése máris egy merőben új rendszert eredeztethetne. Ám ezzel sem érhet célt, hiszen eljárása pusztán a számbavétel megkerülése, egyszerűen mesterséges törlés a történelemből.4
Már pedig a múltunk iránt vállalandó érdeklődésben ott rejlik annak vélelme is, hogy generációk sora szakmai edukációjának és szocializációjának a legbensőbb szervező közegeként mindezek nemcsak valaha egyszerűen - s tényszerűen - beépültek jogászságunk gondolkodásmódjába és készségeinek formálásába, de kondicionáló erejükkel egyszersmind alakították is. Mindezt aligha hagyhatjuk magunk mögött egy ruhaváltás egyszeri fizikális gesztusával: akár akarjuk, akár nem, legalábbis nyomelemeket ebből óhatatlanul változatlanul hordozunk magunkban - esetleges másirányú szándékunk, elköteleződésünk, leghatározottabb vállalásunk ellenére is.5
Nem véletlen az az Európai Unió egész fejlődésén nyomot hagyó poláris dinamizmus, miszerint növekvő kiterjedése s az integráció elmélyülése fordított arányú feszültségben áll egymással.6 Hiszen a közösségivé válás legsajátabb tulajdonságainkból én-feladást is jelent, s így szükségképpen önvédelmi reflexek beindulásával, védekező mechanizmusok intézményesedésével jár együtt. Ezek természetszerűleg az uniós együttélés mindennapjainak az egymásra rakódó pozitív tapasztalatai hatására erőteljesen csökkenhetnek ugyan, de elvileg magukban hordozhatják a konformizmus/nonkonformizmus ismert kétszínűségének kísértését is.
Mindenekelőtt - és éppen nem a térségünkre specifikusként - azt, hogy a jogtételezettség, az állami aktusok szövegszerűsége szintjén a közösséghez igazodás megtörténik ugyan, más szinteken viszont (például az Uniót érintő reformjavaslatokban, a közösségi lehetőségekkel élésben, a nemzeti hatósági érvelésekben és eseti bírói megoldásokban egyaránt) makacsul tovább őrződik a tagállamok önérdekvédő különállása, alig burkolt nyílt versenyben mindenki mással.7 S nyilvánvalóan nem tekinthetünk el attól sem, hogy nem csekély mértékben az Európai Unió (önmagán belül nem rendezett és nem harmonizált, hanem a belső viszonylagos tagállami autonómiák szabad játékterétől az öszszesség szintjén is véletlenszerűvé összegződő, egy kívülálló megfigyelő számára akár kaotikumként is joggal érzékelhető) önmozgása - mindenekelőtt a direktívák és egyéb közösségi intézkedések nap mint nap megújuló záporában, az uniós bírósági állásfoglalások tömegében, mindezeknek az egyes részes államokra nézve kötelező természetében, és elismerésük s felvállalásuk mindmáig hullámzó felfogásában tettenérhetően - tényleges feszültségekben ölt testet a címzettek oldalán, amikre választ ez utóbbiak, vagyis a tagállamok, nyilvánvalóan a saját módjukon (érdekükben és belső hagyományaiknak megfelelően) adnak.
Nos, az Európai Közösség régi partnerei részéről számos jelzés elhangzott már annak folyamatos felpanaszolásával, hogy amennyiben például a német alkotmánybíróság jogállamiság-kritériumához folyamodnánk (amelynek értelmében a jogbiztonság, közérthetőség, valamint a legitim civil várakozások védelmének egyidejű és kellő biztosítottsága elégítheti ki csupán a Rechtsstaatlichkeit fogalmát8), úgy rögvest öszszeomlana az európajog.9 Felhánytorgatják - joggal -, hogy az uniós szabályok egymás közti összehangolatlansága veszélyezteti a polgári jog egységének megőrizhetőségét az egyes államokban;10 hogy a pointilisztikusan töredezett szabályanyagú direktívák egyébkénti fogalmi következetlensége és bizonytalansága feltöri a magánjog rendszerszerűségét;11 hogy a közösségi intézkedések szakadatlanul tömeges újratermelődése egészében fenyegeti a nemzeti jog stabilitását;12 továbbá, hogy - bizottsági megállapítás 1994-ben rögzítette ezt - az Unióból érkező joganyagoknak a kezelhetetlenül egyidejű bonyolultsága és merevsége következtében lassan már maga az Európai Unió válik a növekedés akadályává: létével és szakadatlan jogtermelésével csökkentve a közösségi hatókörben zajló tranzakciók versenyképességét.13 Sőt, mi több, mára az uniós jogrend növekvő szétesése és darabokra szakadása következtében hovatovább meg is tört annak fél évszázadon át magától értetődő volta, hogy az EU joga és integrációja kéz a kézben járnak egymással.14
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
