A párkapcsolati sémák alakulása az elmúlt évtizedekben Magyarországon
A könyv címében feltűnő és az egész művön végigvonuló "(nem)" kiváló utalás arra, hogy a házasodási szokásokat vizsgáló tanulmányoknak ma már nem csak a házasságok (párkapcsolatok) létrejöttének körülményeit, hanem a házasságok elmaradásának, tehát a házasságok számának visszaesésének okát is feltétlenül vizsgálniuk kell. A közvélekedés szerint még mindig igaz az az idealisztikus megállapítás, ami szerint a magyar társadalom tagjai (köztük elsősorban a nők) jórészt még mindig a családot és a házasságot tekintik életük elsődleges céljának, a statisztikai adatok viszont éppen ennek ellenkezőjéről tanúskodnak. 1995 és 2007 között a házasságkötések száma 53.463-ról 40.842-re csökkent. Némi fellendülés ezen időszakon belül csupán a 2000-ben mutatkozott, amikor a korábbi alacsonyabb szám 48.810-re kúszott fel.1 Még látványosabb a visszaesés, ha vizsgálódásainkkal 1970-ig nyúlunk vissza, akkor ugyanis a házasságkötések száma még 96.612 volt. A 2009. évi január-július hónapok közötti adatok további csökkenést jeleznek, ugyanis ebben az évben az első nyolc hónapban 27.046 házasságot kötöttek 2.253-al kevesebbet, mint az előző év azonos időszakában2 (ez az adat még aggasztóbb, ha figyelembe vesszük azt is, hogy ezek a számok magukba foglalják a köztudottan legkedveltebb házasságkötési időszak, tehát a nyári hónapok statisztikáit is). A statisztikai adatok ismeretében meg kell jegyezni azt is, hogy a házasságkötések számát befolyásolja a lakosság száma és életkora is, az, hogy 20-25 évvel korábban hányan születtek. A házasságkötések 15 éves és idősebb nőkre és férfiakra vetített hányada az 1960-as években volt a legmagasabb (1960-ban a férfiaknál 88,6, a nőknél 63,5) azóta folyamatosan csökken3. A hosszútávon csökkenő születésszám mellett természetszerűleg csökken a házasodási korba lépők száma, így még az azonos házasodási hajlandóság mellett is kevesebb házasságot kötnek a társadalom tagjai.
A házasságok csökkenése mellett folyamatosan kitolódni látszik az első házasságok megkötésének időpontja, a válások száma magas4, az élettársi kapcsolatok elfogadottá, egyre gyakoribbá válnak.
Bukodi Erzsébet ezen demográfiai jelenségek mögé néz, a háttérben álló házasodási viszonyokat, házasodási hajlandóságot, a párválasztás és a párkapcsolat-formálódás jellemzőit, partnerszelekciós mechanizmusokat, a házassági homogámia/heterogámia kérdését vizsgálva. A szerző saját művét a párkapcsolat-formálódással foglalkozó elemzések5 azon körébe sorolja, amely a párkapcsolatok létrejöttét az egyének szükségleteivel és alapvető jellegzetességeivel, a társadalmi rétegződés szempontjából magyarázza. Ebből következően a könyv nem foglalkozik a partnerkapcsolatok érzelmi oldalával, melynek jelentősége a párkapcsolatok kialakulásában a XX. század második felétől megnőtt6. Korábban a házasságok inkább gazdasági alapon köttettek, és így azok számát is elsősorban ez a tényező határozta meg. Itt kell megemlíteni John Hajnal, magyar származású angol demográfus elméletét7, amely területi alapon kétféle háztartási modellt különböztet meg a XIX. századi Európában, amely kettéosztottság a XX. század közepéig fennállt. A Szentpétervár-Trieszt vonaltól (ezt később Hajnal-vonalnak nevezték el) Nyugatra eső területek vonatkozásában az ún. "európai modell" érvényesült, melyet általánosságban, területenkénti eltérésekkel a házasságok alacsony száma, késői házasságkötések (nők esetében 24, férfiaknál 26 éves kor) jellemeztek. Hajnal megállapítása szerint a felnőtt lakosság mintegy 10%-a soha nem házasodott meg. A vonaltól keletre eső területeken, így Magyarországon is - szintén helyi sajátosságokkal -, a "nem európai" modell volt megfigyelhető, magas házasságszámmal és korai házasságkötésekkel. A két terület közötti különbséget Hajnal a gazdasági különbségekkel magyarázta.
Bukodi elsőként a műve későbbi fejezeteiben megválaszolni kívánt kérdéseket teszi fel. A házasodási hajlandóság, a házasság kontra élettársi kapcsolat, és a partnerszelekció témakörökben felmerülő kérdések megfogalmazása előtt, nagy vonalakban képet kapunk a magyarországi (illetve nyugat-európai, észak-amerikai) házassági mozgalom által a XIX. század óta mutatott tendenciákról, illetve az azokhoz kapcsolódó magyarázatokról. A szerző röviden vázolja a nemi aránnyal kalkuláló és a ciklikus elméleteket, a később még részletesebben vizsgált közgazdasági alapokon nyugvó téziseket (Becker, Oppenheimer), a második demográfiai átmenet elméletet, és még néhány kutatást. A felmerülő kérdések a házasságnak az egyén életútjában való időzítésére, a házasodási hajlandóságot befolyásoló tényezők szerepére és azok életútbeli változására, a házasodási viselkedésnek a történelmi időben való változására és annak nemek szerinti esetleges eltérésére irányulnak.
Az elfogadottságát tekintve viszonylag új élettársi kapcsolatok esetében megismerhetjük azokat az elméleti megközelítéseket, amelyek az élettársi kapcsolatok funkcióját igyekeznek feltárni. Egyes megközelítések ezt a fajta kapcsolatot egyedülálló státusnak tekintik, olyanok között, akik számára elsődleges a függetlenség. Ők az együtt töltött idő hosszából adódóan együtt élnek ugyan, de nem éreznek motivációt a házasság megkötésére. Más elmélet szerint az élettársi kapcsolat "próbaházasság", a házasságkötést megelőző szakasz. Egy következő nézet szerint ez a fajta kapcsolat a későbbi házassághoz vezető szelekció, illetve összecsiszolódás folyamatát jelenti. Van olyan elmélet, ami a házasság és az élettársi kapcsolat különbségét a kötődés eltérő mértékében látja, és az utóbbit a házasság alternatívájának tekinti. Megint mások a jelenség elterjedését a megnövekedett karrierbizonytalansággal, a napjainkra egyre jellemzőbb elhúzódó felnőtté válás következményeként magyarázzák. Az "élettársi kapcsolat vagy házasság" kérdéskör vizsgálata során a fenti elméletek és az élettársi kapcsolatok kialakulását is figyelembe véve a szerző a későbbiekben azt kutatja majd, hogy mi befolyásolja a két intézmény közötti választást, a két intézmény között van-e különbség azok életútbeli időzítésében, mely élettársi kapcsolatok alakulnak át legnagyobb valószínűséggel házassággá, és hogy a két kapcsolati forma a nemek szerint hogyan alakul.
A tanulmány harmadik kérdésköre a partnerszelekciós folyamatokat vizsgálja, tehát azt, hogy ki, kit, milyen preferenciákkal választ a házassági piacon. Ennek során központi szerepet kap a házassági homogámia és heterogámia, az azonos és különböző társadalmi csoportok tagjai közötti házasságok vizsgálata. Az egyik korai statisztikai felmérés ezzel kapcsolatban 1896-ból, Budapestről származik, amikor is a házaspárok foglalkozási helyzetének szempontjából magas házassági homogámiát figyeltek meg. A házassági homogámia/heterogámia kérdését elsősorban vallási, származási, iskolázottsági, foglalkozási szempontok szerint mérik. A későbbiekben látni fogjuk, hogy ezek a tényezők hogyan befolyásolják a párválasztást.
A partnerszelekció vizsgálatakor arra keres majd választ a szerző, hogy a különböző származású, iskolázottságú egyének hajlamosak-e hasonló tulajdonsággal rendelkező párt választani, a végzettségen alapuló partnerszelekciót hogyan befolyásolja a származás, hogyan befolyásolja a házassági piac a partnerszelekciót, a partnerszelekció mechanizmusa változik-e a történelmi időben, van-e különbség a nők és férfiak preferenciái között.
Az alapvető kutatási kérdések megfogalmazása után a párkapcsolat-teremtés, a párválasztás, tehát a partnerszelekció elméleti hátterével ismerkedhetünk meg a szerző tolmácsolásában. A hagyományos modellek a nemek közötti klasszikus szereposztásból indulnak ki. Itt a férfi mint családfenntartó, kenyérkereső, a nő pedig a családi fészek melegét adó, a háztartást vezető fél személyében jelenik meg. Az elmélet képviselői8 szerint ideális családmodell akkor jön létre, ha a házastársak a munkaerő-piaci szerepüket tekintve lényegesen különböznek egymástól a férj javára, viszont származásukat és iskolázottságukat tekintve homogámok. A családot eltartó "uralkodó", ámde gondoskodást, kiszolgálást igénylő férj mögött így jelenik meg a támogató, gondoskodó nő.
Szintén a klasszikus családmodellt veszik alapul azok, akik a házasság intézményét közgazdasági alapon közelítik meg9. Ennél az elméletnél a humán tőke fogalmából kell kiindulni, ami az iskolai végzettségből, a szakképzettségből és a munkavégzés során szerzett tapasztalatokból tevődik össze. Ez az, ami az egyén foglalkozási réteghelyzetét meghatározza. Az elmélet szerint a nők és a férfiak ambíciói a munkaerőpiacon eltérőek. A férjezett nők pályaíve három részre bontható. A gyermekszülés előtti időszakra az iskolai végzettségen alapuló munkába állás jellemző, ezt követi a gyermekszülés, majd a munkába való visszatérés időszaka. Ez utóbbi időszak az, amikor a nők karrierjüket kibontakoztathatják, bár erre még ilyenkor is kisebb lehetőségük van, mint a férfiaknak, mivel a háztartás vezetése és a gyermekekről való gondoskodás tradicionálisan a nőkre hárul. Így tehát ennél az elméletnél is végül visszatérünk a tradicionális családi munkamegosztás modelljéhez. Ebből indult ki Becker, amikor megállapította azt, hogy házasság csak akkor jön létre, ha a kapcsolat mindkét fél számára anyagi és emberi "nyereséggel" jár, így a párválasztás során a házasulandók azt mérlegelik, hogy számukra milyen tulajdonságokkal rendelkező társ lenne ideális. Becker szerint a hatékony feladatmegosztás (kenyérkereset és háztartás vezetés) azt kívánja meg, hogy a munkaerő-piaci jellemzőiket tekintve eltérő helyzetű felek (foglalkozási heterogámia), származásukat, vallásukat, iskolázottságukat tekintve viszont homogám párok kössenek házasságot. A nők gazdasági szerepvállalásának növekedésekor Becker a család intézményének hanyatlását vetíti előre. Feltételezi, hogy a nők jelentősebb munkaerő-piaci jelenléte, emelkedő iskolai végzettsége, tehát nagyobb anyagi függetlensége a házassági hajlandóság csökkenéséhez, a válások számának és az akaratlagos gyermektelenség növekedéséhez vezet. Ezeknek a megállapításoknak a statisztikai adatok ismeretében akár igazat is adhatnánk, Bukodi könyve viszont hivatkozik olyan nemzetközi felmérésekre, amelyek szerint egyedül az akaratlagos gyermektelenség növekedése vezethető vissza tisztán a női karrierépítésre. A felmérések szerint a házassági hajlandóság csökkenését nem a nők magasabb kvalifikáltságának kell tulajdonítani, hanem annak, hogy az oktatási rendszerben tovább és magasabb szinten résztvevő nők (és természetesen férfiak is) az elhúzódó felnőtté válás következtében elhalasztják, későbbi életkorukra tolják ki a házasságkötést. A felmérés a válások számának növekedését sem elsősorban a nők gazdasági szerepvállalásának tulajdonítja, sokkal inkább az adott ország tradícióitól teszi függővé. Véleményem szerint ez a jelenség nagyban függ attól, hogy az adott ország jogszabályai milyen keretek között rendezik a házasság felbontását. A könyvnek nem témája, de érdekes megvizsgálni azt, hogy Magyarországon 1945 után hogyan alakultak a válási statisztikák. Míg 1941-ben az akkori Magyarország területén 6.858 válást mondtak ki (ezer lakosra 0,5 válás jutott), addig 1949-ben ez a szám már 12.556 volt (ezer lakosonként 1,4 válás). 1945-ben enyhítették a hazai bontójog szabályait. Ekkortól már nem csak vétkességi alapon volt lehetőség a válás kimondására, a véglegesen és helyrehozhatatlanul megromlott életközösségre ekkortól már közösen is hivatkozhattak a felek. Ez az érzelemnek a házasságokban megnövekedett szerepét támasztja alá, amiről korábban már említést tettem. 1946-ban módosultak a házassági vagyonjog szabályai is (a korábbi jogszabály a nemesek és a magas szellemi foglalkozásúak esetében a vagyonelkülönítő rendszert, míg az ezen a körön kívül eső személyek esetében a közszerzeményi jelleget mondta ki) és ekkor jelent meg a magyar családjogban a házassági vagyonjogi szerződés jogintézménye is (ezt azután az 1952. évi. IV. törvény (Csjt.) megszüntette és bevezette a házassági vagyonközösség intézményét. A házassági vagyonjogi szerződés 1986-ban tért vissza a családjogi törvényünkbe.) A magyar jog a válás során a közös tulajdonban álló ingatlanon lévő lakáshasználati jogot a saját érdekeinek képviseletére kevésbé képes, gazdasági és társadalmi értelemben gyengébb fél javára engedi, ami szintén egy ösztönző erő lehet a nem működő házasságok megszüntetésénél.
Visszatérve Bukodi Erzsébet könyvéhez: megállapítható, hogy napjainkban a tradicionális családmodellek nem tükrözik reálisan a párválasztás mechanizmusát. A nők gazdasági szerepvállalásával, a kétkeresős családok megjelenésével ez a folyamat átrendeződik, és létrejön az un. szerepkombinációs családmodell, amit Oppenheimer neve fémjelez. Ő a családon belüli munkamegosztásról kialakult kép újragondolását javasolja. Úgy véli, hogy egy kétkeresős családnak mindenképpen nagyobb az anyagi biztonsága, könnyebben eléri a kívánt magasabb (mindkét fél számára kedvezőbb) életszínvonalat. Elismeri ugyan, hogy a fiatalok körében a házassági hajlandóság visszaesett, de ő ezt a családalapítási életkor kitolódásának tulajdonítja, ami abból adódik, hogy a házasulandók mind a saját, mind a partner jellemzőit illetően a lehető legideálisabb házasságot kívánják megkötni. A közgazdaságtanban ismert keresési elméletek elve alapján, minél jobban elhúzódik ez a partner-keresési időszak, annál valószínűbb az ideális házaspár megtalálása. Ez a modell, szemben a korábbiakkal, éppen a legiskolázottabb, legjobb munkaerő-piaci helyzetben lévő nők (és férfiak) házasságát valószínűsíti leginkább, mivel ők segítik elő legnagyobb mértékében az egyéni hasznok optimalizálását, ők minősülnek "jó partinak" mind a saját, mind pedig az alsóbb társadalmi csoportokba tartozó házasulandók számára. Ők maguk a saját rétegüket preferálják, így elősegítik a házassági homogámia növekedését.
Az elmúlt évtized modernizációs folyamataira tekintettel új partnerszelekciós modell jelent meg a közgazdasági alapú megközelítések körében, ez a "kockázati-társadalom"10 modell. E szerint a jelenkori társadalmi jelenségeket a globalizáció (informatikai robbanás, oktatási expanzió, munkapiaci átrendeződés, a szolgáltató ipar és a fogyasztói társadalom térhódítása), a kockázat (globális fenyegetettség, egyéni élet kiüresedése, életcélok elvesztése) és a bizalom, illetve bizalom vesztés határozzák meg. Az egyén élete valamennyi döntését, így a házasodás eldöntését is a megnövekedett információhalmazból leszűrtek alapján hozza meg. Erősen jelen van tehát a kalkulatív magatartás. A döntések meghozatala során a lehető legoptimálisabb eredmény érdekében az emberek megpróbálnak valamennyi kockázattal számolni. A mai modern társadalmakban az egyén számtalan alternatíva közül választhat, aminek következtében nő a bizonytalanság, mind a megfelelő opció kiválasztásában, mind annak életútbeli időzítésében, de bizonytalan az egyén a döntéseinek kimenetelével, sőt még a döntéshozatalhoz szükséges információkkal kapcsolatosan is.11 Éppen ezért a társadalom tagjai elkezdenek flexibilisen gondolkodni/viselkedni, ami a családformálódás szempontjából az élettársi kapcsolatok elterjedését, a párkapcsolat-teremtés elhúzódását, a házasságokat megelőző alternatív együttélési formák elterjedését, a kapcsolatok könnyebb felbomlását és a házassági homogámia erősödését eredményezi.
Bukodi idézi Giddenst, aki az ezredfordulón a család-fogalom tartalmi változásáról, kiüresedéséről, beszél és a család elnevezés helyett a párkapcsolat kifejezést használja. Itt felmerül a kérdés, hogy a család a társadalom mai felfogása szerint mikortól számít családnak? A házasság megkötésétől, vagy onnantól, amikor gyermek is születik a kapcsolatból? Család-e az, ahol a szülők élettársi kapcsolatban élnek, de közös, vagy akár más kapcsolatukból származó gyermeküket, gyermekeiket nevelik?
A család fogalmát megtaláljuk a 2001 évi népszámlálást előkészítő nemzetközi ajánlások között12, mely szerint: "A családmagot szűk értelemben kell meghatározni, azaz egy magán- vagy intézeti háztartáson belüli személyek csoportjaként, akik férj-feleség, élettárs, vagy szülő-gyermek kapcsolatban állnak egymással. Ily módon egy családmag (szűk család) magában foglalhat egy párt gyermekek nélkül, vagy egy párt egy vagy több gyermekkel, vagy egy szülőt egy vagy több gyermekkel."13
A közvélemény családról általában a gyermek megjelenésétől14 beszél. Ebben a kontextusban viszont inkább a házasság fogalom az, amire mai viszonyaink szerint Giddens "kiüresedett párkapcsolat" kifejezését lehet használni, mivel napjainkban ez az az intézmény, ami leginkább veszített minőségéből, amiből az emberek kiábrándulni látszanak.
Fontos megemlíteni, hogy Nyugat-Európában, de Magyarországon is, a házasodási, párválasztási szokásokat az elmúlt években nagyban befolyásolta a modernizáció következményeként fellépő, elhúzódó felnőtté válás jelensége. Az iskolai életszakasz kitolódása, az iskolából a munkába vezető út meghosszabbodása, esetleg ezek párhuzamos futtatása, a karrierkezdés nehézségei, a karrier kibontakoztatása, a stabil anyagi háttér megteremtésének nehézségei (megfelelő jövedelmi viszonyok elérése, saját lakáshoz jutás kérdése), illetve sok esetben a biztos szülői háttérről való leválás problémája a jövőben tovább növelheti az első házasságkötési, illetve a gyermekvállalási kort. Ami viszont ösztönözheti a házasodási, illetve a családalapítási kedvet, az a jóléti társadalmak családpolitikája. Jól mutatják ezt a magyarországi népesedési adatok. A hazai népességszámban és a házasságkötések számában viszonylagos emelkedés akkor mutatkozott, amikor a hetvenes években új családtámogatási rendszerrel ösztönözték gyermekvállalásra a társadalom tagjait, és megfigyelhető, hogy minden, a családtámogatási rendszerben bevezetett megszorítás után visszaesés mutatkozott a gyermekvállalás (elsősorban a jól kereső nők körében), de még a házasságok terén is. Itt térnék ki arra a társadalmi vitára, ami jelenleg is folyik a legutóbbi családtámogatási rendszerben tervezett átalakítások kapcsán. Az egyik nézet szerint a gyermekvállalásra az hat ösztönzőleg, ha az állam szociális juttatásokon keresztül biztosítja azt, hogy a szülő minél tovább (általában az óvodai érettség eléréséig) saját maga otthon gondozhassa, nevelhesse gyermekét. A másik, leginkább a Skandináv országok kapcsán emlegetett nézet szerint akkor vállalnak nagyobb biztonsággal gyermeket a párok, ha a részmunkaidő, távmunka támogatásával, magas számú gyermekintézménnyel (a szülő munkahelyéhez közel lévő bölcsőde), a kisgyermekes családok speciális védelmével, más jóléti intézkedéssel biztosítja az állam az anya munkába való visszavezetését.
A párkapcsolat-formálódás elméleti megközelítéseinek ismertetése körében átfogó képet kapunk Van De Kaa második demográfiai átmenet elméletéről. Az elmélet a jóléti állam kialakulásának, a technológiai forradalomnak és a kulturális változásoknak a demográfiai magatartás átalakulására gyakorolt hatásait vizsgálja. Az említett folyamatok következtében az egyéni autonómia, az önmegvalósítás, individuális értékek kiemelt szerepet kapnak, az életcélok sokszínűvé válnak, a munkahelyi és a munkához való viszony átalakul, az egyén életében a lakóhelyi közösséggel szemben nagyobb teret kapnak a munkahelyi csoportok, a nők egyre nagyobb számban vannak jelen a magas iskolázottságot igénylő vezetői, értelmiségi foglalkozásokban, a nők a férfiakkal minden téren - a családon belüli szerepmegosztást is ideértve - egyenjogúvá válnak, a családjogban megjelenik a házasfelek egyenjogúságának elve. Ezek a jelenségek jelentősen befolyásolják a demográfiai magatartást: a házasságok száma csökken, az első házasságkötési kor emelkedik, elterjedté válik az élettársi kapcsolat, növekszik a szinglik, illetve az egyszemélyes háztartások száma, emelkedik a válások száma, a kapcsolatok korábban bomlanak fel, csökken az újraházasodások száma. A gyermekvállalás terén szintén csökken a gyermekvállalási kedv, növekszik az első gyermekvállalási életkor, nő az abortuszok, az akaratlagos gyermektelenség száma, ugyanígy a házasságon kívül, illetve az élettársi kapcsolatban született gyermekek száma.
A párkapcsolat-formálódást befolyásoló tényezők vizsgálatánál nem lehet figyelmen kívül hagyni a szülői háttér szerepét. Az otthonról hozott minta befolyásolhatja az egyén preferenciáit a párválasztás során, a korai vagy késői házasságkötést, egy esetleges élettársi kapcsolat választását. Kimutatható, hogy a fiatalabb korban házasodó szülők korai kapcsolat-teremtésre ösztönzik gyermekeiket és a fiatalon szült nők gyermekei korábban elhagyják a szülői házat, mint azok a gyerekek, akik a szülők későbbi életkorában születtek. A szülők anyagi helyzete is hatással van a gyermek házassági esélyeire, de nagyon fontos szerepe van a vallási környezetnek is, ugyanis a vallási környezetben nevelkedettek korábban házasodnak, és az ő esetükben alacsonyabb a válások száma. Az elmúlt évtizedekben a modernizációval párhuzamosan csökkent ugyan a származási alapon kötött házasságok száma és a hangsúly fokozatosan az iskolázottság, majd a munkaerő-piaci alapon nyugvó házasságok irányába tolódott el, de a fiatal korban kötött házasságok esetében még mindig nagy szerep jut a származási homogámiának.
A partnerszelekciót befolyásoló tényezők körében szót kell még ejteni a házassági piacról. Közgazdasági szempontból különválik a makro- (a társadalmi csoportok egymáshoz viszonyított méretét és földrajzi elhelyezkedését jelenti) és mikroszintű (az a helyi környezet, ahol az egyén él és amely közösségnek a tagja) házassági piac. A szociológia az iskolát, a szomszédságot és a munkahelyet tekinti a legfontosabb házassági piacnak. Ezek közül is az iskola, főleg az egyetem és a főiskola a leghatékonyabb, mivel itt a leginkább homogén az összetétel az életkor, a karrierkilátások, a származás és a kulturális tőke vonatkozásában. A munkahelyi piac a foglalkozási, míg a szomszédság a származási homogámiát erősíti. További házassági piac még a szülők kapcsolathálója és a különböző közösségek, klubok.15
Az elméleti alapok ismertetését követően, a könyv további fejezeteiben Bukodi Erzsébet az első fejezetben feltett kutatási kérdések megválaszolása céljából bemutatja saját elemző, kutató munkáját. Hangsúlyozza, hogy minden esetben az első házasságot, illetve az első párkapcsolatot vonja be a vizsgálatba16. Elsőként a házasodási hajlandóság alakulását, a tartós partnerkapcsolatra való érettséget, tehát a "Ki, mikor (nem) házasodik?" kérdést vizsgálja, dinamikus élettörténeti elemzéssel, különböző történeti periódusokban, olyan magyarázó tényezőkkel, mint a származás, az iskolázottság és a munkaerő-piaci státusz. A statisztikai adatokból megállapítható, hogy a férfiak minden történelmi időben általában később kötik meg első házasságukat, mint a nők. A házasság időzítésében nagyon fontos szerepe van az iskolázottságnak, mindkét nemnél a (már) nem tanulók körében magasabb a házasságban élők aránya, mint a tanulók között. Minél magasabb iskolai végzettséggel rendelkezik valaki, annál később köti meg első házasságát. A statisztikai adatok nem támasztják alá azt az elméletet, hogy nők esetében a magas iskolai végzettség a házasodási kedvet csökkenti, itt valóban arról van szó, hogy a diplomás nők csupán elhalasztják házasságukat (átlagosan 26 éves korukig), de 40 éves korukig 90%-uk mindenképpen megköti azt. A férfiaknál pedig éppen a diplomások körében a legmagasabb a 40 éves korig megkötött házasságok részaránya, tehát ők azok, akik a "legnépszerűbbek" a házassági piacon. A fiatalok esetében egyértelműen a dolgozók körében nagyobb a há-zasodás esélye, ez a különbség azonban a harmincas életévekben már alig mutatkozik.
A vallási tényező fontosságát mutatja, hogy a vallási felekezethez nem tartozó fiatalok között a legalacsonyabb a házasok aránya.
Az egyszerű adatokból Bukodi speciális statisztikai módszer segítségével négy modellt alakít ki és ezeken keresztül vizsgálja a házasságkötési hajlandóság életpályán belüli alakulását. A cél az adott történeti periódus, a házassági piac, a származás, iskolázottság, a munkaerő-piaci beágyazottság és a foglalkozási helyzet hatásának vizsgálata. A házasodási szándék a házasodási piacon valósul meg. Minél több ellenkező nemű nem házas személy jelenik meg a házassági piacon, annál nagyobb az adott korban a házasságkötés valószínűsége. Érdekes az az eredmény, mely szerint a férfiak házasodási hajlandóságát erősebben befolyásolja a házassági piac, tehát nagyobb valószínűséggel kötnek házasságot, ha több megfelelő nő közül választhatnak. Az iskolába járás mindkét nemnél a házasságkötés akadályát jelenti, a nők a tanulmányok befejezését követően hamarább kötnek házasságot, mint a férfiak. A házasság esélye a nők esetében az érettségizettek körében a legalacsonyabb, de a diplomás nők körében is alacsonyabb, mint az általános iskolát végzetteknél. A férfiak esetében azonban igaz az, hogy minél magasabb iskolai végzettséggel rendelkezik valaki, annál nagyobb esélye nyílik házasságkötésre.
A férfiak esetében a stabil munkaerő-piaci helyzet fontosabb szerepet játszik, mint a nőknél, sőt, az ő esetükben ez a tartós párkapcsolat kialakulásának feltétele lehet. Foglalkozásokat tekintve 1985-től mindkét nemnél az önálló vállalkozóknak, a vezető be-osztásúaknak és a felső szintű értelmiségieknek van a legtöbb esélyük házasságkötésre, korábban ez csak a férfiak esetében volt ilyen egyértelmű. A nőknél az ezen a téren beállt változás a kétkeresős, szerepkombinációs családmodell irányába mutat, azzal, hogy ennek a modellnek az elterjedése hazánkban a bizonytalan gazdasági körülményeknek is köszönhető, amikor is elkerülhetetlenné válik a nők munkaerő-piaci szerepvállalása. Megállapítható tehát, hogy a magyarországi adatok nem támasztják alá azt a beckeri hipotézist, amely szerint a kvalifikáltabb, kedvező munkaerő-piaci helyzettel rendelkező nők házasodási hajlandósága csökken, éppen ellenkezőleg, a nem tanuló, nem dolgozó csoporthoz képest ők jóval nagyobb eséllyel vannak jelen a házassági piacon.
A származás ebben a kérdéskörben elsősorban a nők házasodási hajlandóságát befolyásolja, ami abban mutatkozik meg, hogy jobb családi háttér mellett a nők nagyobb valószínűséggel tolják ki házasságkötéseiket.
A vizsgált mű nem tér ki rá, de a "Ki mikor házasodik?" kérdés vizsgálatakor jogászként fontosnak tartanám a házasságkötési kor jogszabályi alakulásának rövid áttekintését. A családjogi törvényben az az életkor, amelytől a házasulandók szabad akaratelhatározásukból köthetnek házasságot, többször került módosításra. Az 1952. évi IV. törvény megalkotása idején korlátozottan cselekvőképes volt az a kiskorú, aki 12. életévét betöltötte, de még nem vált nagykorúvá, tehát még nem érte el 18. életévét. A korlátozottan cselekvőképes számára a házasságkötés a nagykorúság megszerzésével járt. Tehát ekkor, a 12. életévüket betöltöttek, gyámhatósági engedéllyel már házasodhattak. Az 1970-es évek elején a 18 éven aluliak házasságkötései kezdtek ritkulni, kezdett elterjedni az a nézet, hogy a korai házasságkötések nagyobb aránya miatt is megnövekedhetett a válások száma. 1974-ben a nők esetében a házasságkötési kor törvényi minimumát 14, férfiak esetében 16 évre emelték, a nők pedig 16 éves koruktól már gyámhatósági engedély nélkül, szabadon házasodhattak. 1986-ban mindkét nem esetében a házasságkötési kort a 18., gyámhatósági engedéllyel pedig 16. életévben állapították meg.
A következő kérdés, amire a könyv választ keres a "Ki, mikor, mit (nem) választ?", a házasság és az élettársi kapcsolat közötti választásra irányul. A legutóbbi, 2001-es népszámlálás adatai szerint a párkapcsolatok 11%-a élettársi kapcsolat volt és a statisztikai adatok szerint 1984 és 2000 között minden korcsoportban nőtt az élettársi kapcsolatban élők aránya. Az egyszerű statisztikai adatok alapján Bukodi három megállapítást tesz. Az életkor előrehaladásával minden születési csoportnál növekszik azok aránya, akik első párkapcsolatul az élettársi együttélést választják; minél fiatalabb születési csoportot vizsgált, annál magasabb minden korban az élettársi kapcsolatban élők aránya; és minden korosztály esetében az élettársi kapcsolatok jelentős felfutása 1990 után figyelhető meg. A következőkben azt vizsgálja a szerző, hogy az egyéni jellemzők hogyan befolyásolják a fenti demográfiai jelenségeket. Abból a kérdésből indul ki, hogy a karrierbizonytalanság, a gazdasági helyzet hogyan befolyásolja az egyén házasság, illetve élettársi kapcsolat közötti választását. A vizsgálat a fiatalok első párkapcsolatára terjed ki,17 nem tartalmazza tehát az idősebbek, illetve az elváltak élettársi kapcsolatainak vizsgálatát.
Általánosan megállapítható, hogy az elhúzódó felnőtté válással, a fiataloknak az oktatási rendszerben való hosszabb jelenléte Európa szerte az élettársi kapcsolatok számának növekedését vonta maga után. Az iskola minden esetben késlelteti a párkapcsolat-teremtést, de ha az iskolába járók tartós kapcsolatot alakítanak ki, akkor nagyobb valószínűséggel választják az élettársi kapcsolatot. Szintén megállapítható, hogy ha az iskolába járás munkavégzéssel is párosul, akkor nagyobb a párkapcsolat-teremtési hajlandóság, ami nyilván magyarázható azzal a ténnyel, hogy ez a szerepkombináció már "idősebb" fiatal korban jöhet létre. A magyarországi adatok szerint a legfeljebb általános iskolát végzettek között a legmagasabb azok aránya, akik első párkapcsolatul az élettársi kapcsolatot választják. Sajátos szerepet tölt be a házasságon kívüli kapcsolat a diplomások körében. Az ő esetükben az elhúzódó tanulmányok idején, illetve a diploma megszerzését követően, a stabil karrierhez vezető néhány évben jelentősen megnő az élettársi kapcsolat alapításának esélye, amely élettársi kapcsolatok a későbbiekben, a karrier megfelelő beindítását követően az esetek nagy részében házassággá alakul át.
A statisztikák szerint a legképzetlenebbeknél a legmagasabb az élettársi kapcsolat választásának gyakorisága. Bukodi azt is megfigyelte, hogy az egyéni életút előrehaladtával az iskolázottság, az iskolából a munka világába való átmenet egyre kevésbé befolyásolja a fiatalok párválasztási szokásait.
Ha gazdasági szempontok szerint vizsgáljuk a különböző társadalmi csoportokat, általánosságban megállapítható, hogy a jobb anyagi helyzetben lévők könnyebben és nagyobb arányban alakítanak ki párkapcsolatot, mint egy bizonyos jövedelmi szint alatt élők. Feltételezhető - és a hazai adatok is azt támasztják alá, - hogy az élettársi kapcsolat elsősorban a képzetlenebbek, gyengébb anyagi potenciájú rétegek által preferált párkapcsolati forma, hiszen ez kevesebb anyagi befektetést igénylő, bizonytalanabb együttélést eredményez, mint a házasság. Ennek némileg ellentmond az a nyugat-európai megfigyelés, ami szerint az élettársi kapcsolat egyre népszerűbb a képzett, karrierjét építő nők körében.
Az elméletek feltételezik, hogy ha az élettársi kapcsolatot a házasság alternatívájának tekintjük, akkor az egyéni jellemzők, így az anyagi státus hasonló módon befolyásolják a párválasztást, mint a házasság esetében. Ha ez a fajta kapcsolat a szingli életmód megjelenési formája, akkor ennek választása független az anyagi helyzettől, viszont ha a házassághoz vezető út egyik állomásaként tekintünk az élettársi kapcsolatokra, akkor általánosságban azok választják ezt az együttélési formát, akik anyagi helyzetük javulásával tervezik a házasság megkötését. A nemzetközi vizsgálatok azt mutatják, hogy a párok anyagi helyzetük - elsősorban a férfi keresete növekedésének köszönhető - javulásával könnyebben alakítják át élettársi kapcsolatukat házassággá, míg a rosszabb anyagi helyzetűek "beleragadnak" a házasságon kívüli párkapcsolati formába. Ezt támasztotta alá Bukodi vizsgálata is, amikor arra az eredményre jutott, hogy hazánkban a magas kereseti potenciál csökkenti az élettársi kapcsolat választásának esélyét. A kedvezőtlen keresettel rendelkezők pedig, ha húszas éveik elejéig nem tudnak házasságot kötni, akkor a megfelelő anyagi háttér hiányában kénytelenek az élettársi kapcsolatot választani első párkapcsolati formaként.
Az élettársi kapcsolat terjedésének vizsgálatakor ki kell térni a szülői háttér hatásaira is. A párkapcsolat-formálódást a szülői háttér vonatkozásában, elsősorban a nők esetében, a válás befolyásolja leginkább. Az elvált szülők gyermekei korábban hagyják el a szülői házat, korábban alakítanak párkapcsolatot, és a felmérés szerint az így felnőtt nők nagyobb gyakorisággal választják a házasságon kívüli együttélési formát. Megfigyelhető még az is, hogy inkább választanak a saját csoportjukból párt, mint a teljes családban felnőttek közül. Ők nehezebben szánják rá magukat a házasságra és ezek a kapcsolatok sérülékenyebbek, mint a stabil családi háttérrel rendelkezőké.
A másik, származáshoz kapcsolódó tényező, ami még napjainkban is - bár a felmérés szerint hazánkban egyre kevésbé - hatást gyakorol a párkapcsolat-forma választásra, az a vallási neveltetés. Az ilyen háttérrel rendelkezők tradicionálisan korábban és nagyobb arányban kötnek házasságot, az ő esetükben ritkább az élettársi kapcsolat megjelenése.
Az élettársi kapcsolatok kimenetele körében a szerző azt vizsgálta, hogy mely kapcsolatok alakulnak át házassággá. A megfigyelés szerint az iskola befejezése után, a karrier beindítását követően a férfiak korábban választják a házasságot, mint az ugyanilyen pozícióban lévő nők. A nők - ha csak az iskola befejezéséhez viszonyítunk - korábban alakítják át kapcsolatukat házassággá, azonban ha a tanulmányok után karrierépítésbe is kezdenek, akkor a korábbi megállapítás igaz rájuk. Az elvált szülők lányainál azt is megfigyelte Bukodi, hogy ők kisebb arányban váltják át élettársi kapcsolataikat házasságra.
Az élettársi kapcsolatok kimenetele körében végzett felmérésből hiányolom az arra vonatkozó vizsgálatot, hogy milyen arányban járul hozzá a gyermek születése az élettársi kapcsolat házassággá történő átalakításához.
Az élettársi kapcsolatokkal kapcsolatban Bukodi arra a végkövetkeztetésre jut, hogy ez a típusú kapcsolat hazánkban a fiatalok egy része számára a házassághoz vezető út, melyet egy jobb anyagi helyzet megvalósulását követően átalakítanak házassággá, mások számára viszont a házasság alternatívájaként jelentkezik, annyiban, amennyiben ők szűkösebb anyagi lehetőségeik miatt "beleragadnak" ebbe a kapcsolati formába.
Úgy gondolom, hogy az élettársi kapcsolatok vizsgálatakor ki kell térni ennek a fajta kapcsolatnak a jogszabályi hátterére, annál is inkább, mert a jogszabályok adta keretek véleményem szerint erősen befolyásolhatják a házasság és az élettársi kapcsolat közötti választást. Bukodi szerint az élettárs fogalma nem alakult ki, meghatározásának többféle megközelítése van. Ezzel ellentétben nem lehet figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy a magyar Polgári Törvénykönyv 1977 óta, ha szűken is, de konkrétan meghatározza azt, hogy kiket kell élettársaknak tekintenünk, a bírói gyakorlat pedig ennek az elméleti hátterét folyamatosan fejleszti tovább. Érdekességként említem meg, hogy a bírói gyakorlat már 1977 előtt is számolt az élettársi kapcsolattal és a Polgári Törvénykönyv végrehajtásáról szóló jogszabály18 már 1960-ban hozzátartozói körbe sorolta az élettársakat.
Az ítélkezés tradicionálisan azokat tekinti élettársaknak, akiknek együttélése "házasságszerű", a tartós együttélés szándékával jött létre, amit erősít az együtt töltött évek száma, a közös gyermek, a harmadik személyek felé való megjelenés.
Annak ellenére, hogy a jogalkotó a házasság intézményét védi és azt elsődlegesnek tekinti felismerte, hogy ez az együttélési forma a jövőben nem hagyható figyelmen kívül, egyrészt az azonos nemű élettársak alapjogainak biztosítása miatt, másrészt azért, mert az általános demográfiai jelenség, mely szerint az élettársi kapcsolatok egyre nagyobb számban vannak jelen, hazánkra is igaz. Ennek a tendenciának köszönhetően került elfogadásra az a törvény19, amely a jövőre nézve speciálisan az azonos neműek anyakönyvvezető által bejegyzett élettársi kapcsolatát szabályozza (ennek a szabályozásnak a részleteire jelen keretek között nem fogok kitérni), illetve a különneműek esetében is lehetővé teszi20 a kapcsolat közjegyzői nyilvántartásba vételét, ami elsősorban a kapcsolat fennállását és annak kezdő időpontját bizonyítja.
Polgári jogi értelemben az élettársak két, házasságkötés, (vagy bejegyzett élettársi kapcsolat) létesítése nélkül közös háztartásban, érzelmi és gazdasági közösségben együtt élő személy. A fogalom tehát megköveteli azt, hogy az élettársi kapcsolatban élők ne éljenek más, harmadik személlyel házassági, bejegyzett élettársi vagy élettársi életközösségben, ne legyenek egymásnak egyenesági rokonai, testvérei, sem féltestvérei. Ahhoz, hogy élettársi kapcsolatról beszéljünk, szükséges a felek közötti érzelmi és gazdasági közösség, a közös háztartás vitele. Ezeken kívül az élettársi kapcsolatot a közös célok érdekében történő együttműködés, a közös döntéshozatal kell, hogy jellemezze. A Ptk-ban rögzített fogalom korábban csak a férfiak és nők közötti együttélésre volt alkalmazható, ezt a megszorítást azonban 1996-ban törölték a Polgári Törvénykönyvből, mivel az Alkotmánybíróság ennek a fajta élet- és vagyonközösségnek, illetve az ebből eredő jogoknak és kötelezettségeknek a férfi és nő kapcsolatra való szűkítését alkotmányellenesnek ítélte21. Az indítványozó azt kérte az Alkotmánybíróságtól, hogy állapítsa meg azt, hogy a Családjogi Törvény azon rendelkezése, mely szerint házasságot csak férfi és nő köthet és a Ptk. azon szabálya, ami szerint élettársi kapcsolat csak nő és férfi között jöhet létre, sérti a nemek közötti egyenjogúság elvét. Kérte továbbá annak megállapítását, hogy ezek a rendelkezések hátrányos megkülönböztetést tartalmaznak.
A házasságot védi az Alkotmány és az Alkotmánybíróság következetes annak megállapításában, hogy a házasság intézménye a magyar alkotmányjogi szabályok szerint nem nyitott az azonos neműek számára. A határozat tehát a házasság esetében nem állapított meg alkotmányellenességet, az élettársakat illetően viszont kimondja, hogy "két személy tartós életközössége megvalósíthat olyan értéket, hogy az az érintettek személyi méltóságának egyenlő figyelembevétele alapján az együtt élő személyek nemétől függetlenül igényt tarthat jogi elismerésére". A nemi hovatartozásnak akkor van jelentősége, ha ez a kapcsolat gyermeket is érint. A házasság védelmének a vonalát viszi tovább az Alkotmánybíróság a 154/2008 (XII.17.) számú határozatában is. Ez a határozat hangsúlyozza, hogy a párválasztás szabadsága, a házasságkötés, valamint a családalapítás joga, és a házasság mint társadalmi intézmény védelmére vonatkozó alkotmányi kötelezettség szoros összefüggésben állnak. Megállapítja, hogy az azonos nemű személyek számára létrehozott bejegyzett élettársi kapcsolat jogintézménye nem alkotmányellenes, ugyanakkor megállapítja azt is, hogy az élettársi viszonyra nem lehet automatikusan ugyanazokat a szabályokat alkalmazni, mint a házasság intézményére és nem lehet az élettársi kapcsolatban élőknek ugyanolyan erős jogokat és kötelezettségek biztosítani, mint házasságban élőknek22. A határozat indoklása szerint nem lehet azonosan értékelni a különneműek és az azonos neműek élettársi kapcsolatait, mivel a különnemű párok esetében a "házasság vagy élettársi kapcsolat" szabad választás kérdése, az azonos neműek viszont jogi lehetőség hiányában nem dönthetnek úgy, hogy a házasság kötelékébe lépnek, így számukra csak az élettársi viszony marad lehetőségként. "Hangsúlyozva tehát, hogy bár a házasságon kívüli párkapcsolati formák védelmének kötelezettsége sem a különböző neműek, sem pedig az azonos neműek vonatkozásában nem vezethető le az államnak az Alkotmányban foglalt, a házasság és család védelmét előíró "intézményvédelmi kötelezettségéből", az azonos neműek tartós párkapcsolata számára azonban az elismerés és a védelem igénye - mivel ők házasságra nem léphetnek -az emberi méltósághoz való jogból, és az abból származtatott önrendelkezési jogból, az általános cselekvési szabadságból, illetve a személyiség szabad kibontakoztatásához való jogból levezethető".
Az Alkotmánybíróság határozatában a házasság intézményének védelmét, szemben az élettársi kapcsolattal ismételten megerősítette.
Visszatérve azonban a szabályozás szükségességére: a változó világ napjainkban megköveteli a jogalkotótól az élettársi kapcsolatban élők jogainak rögzítését. A Ptk. jelenlegi szabályai rendezik az élettársak vagyoni viszonyait. Az együttélés időszaka alatt az élettársak a közös gazdálkodásuk eredményeként szerzett vagyontárgyakon a szerzésben való közreműködésük arányában közös tulajdont szereznek, ez azonban eltér a házassági vagyonközösségtől. A jogszabály a felek számára dologi jogi tulajdonjogi igényt keletkeztet. Az élettársak hozzátartozóknak minősülnek. Nincs azonban a házasságra jellemző névviselési joguk, közösen nem fogadhatnak örökbe gyermeket, az élettársak nem kötelezhetőek tartásra az életközösség megszűnése után, lakáshasználati joguk szintén nincs szabályozva és jelenleg nem törvényes örököseik egymásnak. Amennyiben a kapcsolatból gyermek születik, úgy ott már családról kell beszélnünk és a gyermek érdeke minden fajta kapcsolatban elsődleges. A családjogi törvény jelenleg ugyan nem szabályozza az élettársi kapcsolatot, azonban a szülő-gyermek kapcsolatában annak szabályai az élettársi viszonyból származó gyermekek esetében is irányadóak.
A jelenleg hatályos jogszabályok semmilyen módon nem védik az élettársi kapcsolatban élő gyengébb felet, ezért ez, illetve a részletesebb szabályozás a jövőbeni Polgári Törvénykönyv megalkotásakor jogos igényként merülhet fel. Szükséges lenne szabályozni az élettársak lakáshasználati jogát, hiszen jelenleg a lakás helyéül szolgáló ingatlanban a saját joggal nem rendelkező élettárs csupán szívességi lakáshasználó, amely jogot a lakástulajdonos, illetve annak örökösei bármikor, minden további nélkül megvonhatják. Szintén várat magára az élettársak öröklésjogi viszonyainak is a szabályozása.
Visszatérve Bukodi Erzsébet kutatásához: egyre inkább tükröződik a jogszabályokon keresztül az a statisztikai tény, mely szerint az élettársi kapcsolatok egyre nagyobb arányban és elfogadottsággal vannak jelen a magyar társadalom keretei között. Bukodi könyve legfeljebb 49. éves korig követi a fiatalok életútját első párkapcsolatukig, de meg kell azért említeni, hogy az idősebb korosztály körében is erősen jelen van az élettársi kapcsolat (itt utalnék arra a szabályozásra, mely szerint az özvegy elesik özvegyi nyugdíjától, ha új házasságot köt). Azt azonban látnunk kell, hogy a magyar társadalom, így a jogunk is tradicionálisan még mindig erősen házasság párti és láthattuk, hogy a jogalkotó mereven elzárkózik a két intézményrendszer azonos szintre emelésétől éppen ezért tartom fontosnak, hogy a "Ki, mit választ? Házasságot, vagy élettársi kapcsolatot?" kérdés vizsgálatakor számoljunk a jogszabályi keretek befolyásoló hatásával is.
A könyv további fejezeteiben a szerző nem tesz különbséget házasság és élettársi kapcsolat között, általánosságban vizsgálja a partnerszelekciót, tehát a párválasztást, az azt befolyásoló tényezőket, illetve a házassági homogámiát, heterogámiát, amik a társadalmi struktúrák nyitottságát, az egyes társadalmi rétegek közötti átjárhatóságot, mobilitást határozzák meg. Az alapkérdésünk itt az, hogy az egyes tulajdonságokkal rendelkező egyének milyen tulajdonságokkal rendelkező párt választanak maguknak és hogy választásukat mennyiben befolyásolják saját jellemzőik. Elsőként megismerjük azt a két lehetséges kutatási keretet, melyen keresztül a párválasztás folyamatát vizsgálhatjuk. Az első, kétlépcsős modell, amelyben az egyén elsőként arról dönt egyéni és a házassági piac jellemzői alapján, hogy egyáltalán teremt-e párkapcsolatot. Ha úgy dönt, hogy igen, akkor következik a házastárs kiválasztása, az ő egyéni jellemzői és preferenciái, valamint a házassági piac jellemzői alapján. A választása egy keresési folyamat eredménye, amely folyamat során a hajadon/nőtlen kialakítja saját ismeretségi, baráti körét, amely a közös értékek, közös gondolkodásmód, különböző gazdasági szempontok mentén szerveződik, majd e körből kiválasztásra kerül a partner, de itt már a tudomány által nem mérhető érzelmek és a fizikai vonzerő kapnak főszerepet. A kritikusok szerint a módszer azért nem hatékony, mert nem számol az egyéni életút egyéb eseményeivel, sem a házasságon kívüli más partnerkapcsolatokkal, sem pedig a házassági heterogámiával. Az sem nyert bizonyítást, hogy az egyén előbb azt a döntését hozza meg, hogy házasodik-e vagy sem és csak azután keres magának párt. Éppen fordítva a jellemző, előbb megtalálja az egyén a párt és utána dönti el, hogy házasságot köt, vagy sem. A másik modell arra épít, hogy a nőtlen, hajadon, konkrét elképzeléssel rendelkezik a jövőbeni partner tulajdonságait illetően és addig keres, amíg meg nem találja az "Igazit".
A partnerszelekciós vizsgálatok, a házassági homogámia/heterogámia körében végzett kutatások nemzetközi szinten az 1950-es évektől folyamatosak. Állandó kérdés az, hogy a társadalom egyes csoportjaiban elhelyezkedő egyének milyen arányban választanak saját csoportjukból párt, illetve milyen esetekben házasodnak "lefelé", vagy "felfelé". Az első felméréseket a Nemzetközi Szociológiai Társaság kezdeményezésére23 végezték. Az ekkori elemzések a vizsgált országok legtöbbjében az iskolázottságon alapuló házassági homogámiát mutatták ki. Később, az 1960-as években megállapítást nyert, hogy a párválasztást elsősorban az iskolázottság befolyásolja a származás, a családi háttér csak másodlagos szerepet tölt be24. A '70-es években a kutatások a társadalmi mobilitást állították középpontba és legfőbb kérdésük az volt, hogy egy bizonyos társadalmi csoportba tartozó egyénnek más rétegbe tartozóhoz viszonyítva milyen esélye van arra, hogy egy adott társadalmi csoportba tartozó személlyel házasságot kössön. Bukodi ennek a vizsgálatnak részletes leírását adja (un. log-lineáris elemzés). A vizsgálatok a származási és az iskolázottság alapú párválasztás egymáshoz viszonyított szerepének alakulását, és azok időbeli alakulását kutatták. Az eredmények azt mutatták, hogy az iskolázottságnak országonként és történeti időszakonként eltérő szerepe van. A II. világháború után ennek a jelentősége visszaesett, viszont az idő előrehaladtával mindenhol egyre nagyobb szerepet nyert és a származási homogámia egyre inkább a háttérbe szorult az iskolázottságon alapuló homogámiával szemben. Érdekes adat, hogy a '90-es években ezt a vizsgálatot Magyarországra is kiterjesztették25. Megállapítást nyert, hogy hazánkban a származási homogámia jelentősége a vizsgált időszakban fokozatos visszaesést mutatott, míg az iskolázottsági homogámia aránya a '60-as évekig csökkent, majd ezt követően fokozatosan növekedni kezdett.
A legújabb vizsgálatok az ún. diszkrét választások modelljére építenek, amelynek lényege, hogy a házassági piacon megjelenik az egyéneknek egy bizonyos tulajdonságokkal rendelkező csoportja, akiknek a piac különböző iskolázottságú társakat kínál fel alternatívaként. Ebben az esetben a döntést nem csak a döntést hozó saját tulajdonságai befolyásolják, hanem az egyes választási "alternatívák" jellemzői (szülői háttár, foglalkozási paraméterek) is. Itt tehát az alapkérdés, ahogy azt Bukodi megfogalmazza, az, hogy "Ki, kivel, miért (nem) házasodik?".
Általánosságban megállapítható, hogy az egyén és aztán a családok jólétét egyre inkább a képzettség, illetve a többnyire ezen alapuló anyagi erőforrások határozzák meg. A házasságkötési kor kitolódásával ezeknek az elsősorban gazdasági jellemzőknek egyre nagyobb szerep jut, szemben a származási háttérrel. A kutatók szerint, amikor a gazdaság elér egy bizonyos fejlettségi szintet, akkor az anyagi tényezőknek megint egyre kevesebb szerep jut, és ismét előtérbe kerülnek a származási, kulturális, illetve az érzelmeken alapuló értékek.
Bukodi a magyarországi házassági homogámia/heterogámia kérdését szintén elsősorban az iskolázottság és a származás körében vizsgálja, mégpedig a teljes homogámia in-dex26 segítségével. A származás kérdésében a módszer a szülő iskolázottságából indul ki. Homogámnak csak azt a házasságot tekinti, ahol mind a szülő, mind pedig a házasulandók végzettségi foka megegyezik.
A vizsgálat során Bukodi megállapította, hogy hazánkban 1972-1983 közötti időszakban mind a származási, mind az iskolázottsági homogámia visszaesett, a '80-as években azonban újra emelkedni kezdett a homogám párok aránya, és 2000-ben már a partnerkapcsolatok 52%-a olyan volt, amelyben a házastársak azonos iskolázottságúak voltak és ez az arány folyamatosan nőni látszik. A származás tekintetében a vizsgált időszakban a legképzetlenebb szülők gyermekeinél jelentősen visszaesett a homogám házasságok aránya, a jobb iskolázottságúak gyermekei viszont növekvő arányban házasodnak a saját csoportjukon belül. A saját iskolai végzettség vonatkozásában ugyanez az eredmény született. A legfeljebb általános iskolát végzettek körébe tartozó nők hasonlóval házasodnak, a férfiak viszont továbbra is jórészt más csoportból választanak, jóllehet még így is inkább házasodnak iskolázatlannal, mint a nők. A magasabb iskolázottságúaknál továbbra is folyamatosan növekszik az azonos végzettségűek közötti házasságok aránya, ez a növekedés statisztikailag is jelentősnek mutatkozik.
Az iskolázottsági homogámia bizonyos mértékig a szülői háttérrel is mutat összefüggést. A partnerszelekciót elsődlegesen az iskolai végzettség befolyásolja, a származásnak másodlagos szerep jut a párválasztásban. Ezt mutatja az, hogy a származáson alapuló házasságok aránya stagnál. A statisztikai adatok és felmérések alapján megállapítható, hogy az utóbbi évtizedekben mindkettő jellemző fokozottan van jelen a párválasztás folyamatában.
A kvalifikáltságon alapuló homogámia aránya leginkább az iskolai hierarchia két szélén, az általános iskolát végzettek, és a diplomások körében növekszik a legnagyobb mértékben. Ennek egyik oka az, hogy a társadalom iskolázottság szerinti összetétele az elmúlt évtizedekben jelentősen megváltozott. Az egyre növekvő számú diplomások számára egyre inkább a saját csoportjuk tagjai jöhetnek számításba, mint partnerek. A képzetlenek viszont megfelelő anyagi biztonság híján kénytelenek vagy egy szintén képzetlen társat választani, vagy elhalasztani házasságkötéseiket, ezek híján kiszorulnak a házassági piacról.
Elemzései során Bukodi megállapította, hogy minél magasabb egy pár férfi tagjának az iskolai végzettsége, annál később házasodnak meg a nők. Legkorábban, 20 éves kor környékén azok alakítanak párkapcsolatot, akiknek párja általános iskolát, vagy szakmunkásképzőt végzett. Az érettségizettek és főiskolát végzettek átlagosan 23 éves koruk környékén mennek férjhez, az egyetemi diplomások körében pedig 24-25 éves kor az átlagos házasodási kor. A férfiak esetében minden iskolai végzettség szerinti csoportnál a házasságkötési életkor későbbre tehető azzal, hogy közülük mind a főiskolai, mind az egyetemi diplomások körében a családalapítás általában 27 éves korra tehető, míg az alacsonyabb végzettségűeknél a házasodási hajlandóság 24-25 éves kor körül következik be.
Bukodi arra is kitér, hogy megvizsgálja az egyes végzettségi típusoknál a tanulmányok befejezése és az első házasságkötések között eltelt időt. Eszerint minél magasabb az iskolai végzettség, annál kevesebb idő telik el a tanulmányok befejezése és a családalapítás között. Ez azonban nyilván azzal magyarázható, hogy a magasabb végzettségűek későbbi életkorban fejezik be a tanulmányaikat, egyre közelebb ahhoz a korhoz, amikor a családalapítás igénye már egyrészt az ember természetéből adódóan magától értetődően, másrészt a fokozódó társadalmi nyomásra egyre erőteljesebben fogalmazódik meg az egyénben. A statisztikai adatokból az is kiderült, hogy a nők a sajátjuknál alacsonyabb iskolai végzettségű férfival korábban, magasabb iskolai végzettségűvel pedig későbbi életkorban kötnek házasságot, mivel a magasabb életkorban már maguk is többet várnak a potenciális partnertől.
Az iskolai végzettség szerinti csoportokat vizsgálva Bukodi megfigyelte, hogy a házasulandók leginkább a saját csoportjukon belül keresnek párt maguknak. Minél távolabbi kategóriába tartozik két személy, annál kevésbé valószínű, hogy közöttük házasság jön létre, a szomszédos képzettségi csoportokba tartozók között viszont nagy eséllyel jön létre párkapcsolat. A magyarországi kutatások szerint a felfelé házasodást legnagyobb arányban az általános iskolai végzettségűeknél figyelhetjük meg, míg a lefelé házasodás a főiskolai végzettségűeknél a leggyakoribb. Az iskolázottságon alapuló házassági homogámia aránya az egyetemet végzett nők esetében a legmagasabb. Ennek oka az, hogy az egyetemeken nagy számban vannak jelen az azonos társadalmi háttérrel, kulturális jellemzőkkel rendelkező fiatalok, akiknek jövőbeni karrierkilátásaik is hasonlóak. Az egyetemek tehát, ahogy azt már korábban is láttuk, nagyon erős házassági-piac funkciót töltenek be.
Az iskolázottság azonban a családi háttér szerinti rétegződéssel is kapcsolatot mutat. Bukodi megfigyelései szerint minél iskolázottabb a leendő partner, annál jobb családi háttérrel kell rendelkeznie házasulandónak. A családi háttér és a saját jellemzők összeadódnak és ez a két szélső társadalmi csoportnál a házassági homogámia erősödését eredményezi. Így tehát a rossz családi háttérrel rendelkező képzetlenek esetében a felfelé való házasodás esélye tovább csökken, ami azt jelenti, hogy ők csoporton belül egymáshoz ragadnak, vagy a másik lehetőségük, az, hogy nem házasodnak meg. A származásnak azonban lehet kompenzáló hatása is. Egy kedvezőtlen saját tulajdonságokkal rendelkező személy számára jobb párkapcsolatot hozhat az, ha ez a személy jó családi háttérrel rendelkezik. Bukodi ezt a megállapítást elsősorban a korán házasodó nők esetében látta igazoltnak. Szintén érdekes összefüggés mutatkozik az apa és a házasulandó iskolázottsága között. Az apjukkal azonos végzettségű fiatal nők és férfiak leginkább saját csoportjukból választanak párt. Az apjuknál iskolázottabb férfiak szintén a saját csoportjukat részesítik előnyben, a nőknél viszont ebben az esetben megnő a lefelé házasodás esélye. A szüleiknél alacsonyabb iskolázottságú nők esetében viszont kisebb házasodási hajlandóság figyelhető meg, vagy ha megházasodnak, akkor a szüleik társadalmi helyzetével azonos párt preferálnak. Általánosságban megállapítható, hogy a nőket jobban befolyásolja a családi háttér mind a tanulmányok, mind pedig a párválasztási szokások tekintetében.
A szerző részletesen is megvizsgálta az egyes iskolai végzettségű csoportok párválasztási szokásait az életkor és a partner iskolázottságának figyelembevétele mellett27. Az általános iskolai végzettségűeknél általánosságban leszögezhető, hogy ők szintén hasonlóan alacsony végzettségű párt választanak, mivel az ő felfelé való házasodási esélyeik igen csekélyek. Ha mégis sikerül felfelé házasodniuk, akkor a szóba jöhető partner általában szakmunkás végzettségű. Az ő esetükben előfordulhat, hogy kitolják a családalapítás idejét addig, amíg munkapiaci helyzetük stabilizálódik, ezáltal megteremtik a szükséges anyagi feltételeket, de az is előfordulhat, hogy nem találnak megfelelő párt, így függetlenek maradnak. A következő vizsgált csoport a szakmunkás végzettségűeké. A korábbi időkben ők az általános iskolai végzettségűekkel házasodtak a legnagyobb arányban, később azonban a nőknél megfigyelhető, hogy egyre inkább saját csoportjuk tagjait preferálják. A férfiak esetében a vizsgált időszakban a kvalifikálatlan nőkkel való házasságkötés jelentősen visszaesett. A harmadik csoport az érettségizetteké. Az ebbe a rétegbe tartozó nők az első vizsgált időszakban, ha nem saját csoportjukon belül házasodtak, akkor egyetemet végzett férfihoz mentek feleségül. Ez a tendencia a későbbi időszakban nem figyelhető meg, viszont nőtt a szakmunkás végzettségűekkel kötött házasságok száma. Ennek egyik oka lehet az, hogy mára az érettségi értéke csökkent, tekintettel arra, hogy jelentősen megnőtt a diplomások aránya. A főiskolai diplomások csoportjába tartozó nő korábban legnagyobb eséllyel egy egyetemi diplomás férfi felesége lett, de az utóbbi időben ez is megváltozott. Most nagyobb arányban mennek férjhez ők is a saját csoportjukon belül. A férfiakra is ez utóbbi állítás igaz, azzal, hogy lefelé házasodás esetén ők az érettségizetteket választják legnagyobb valószínűséggel. Az utolsó csoportot az egyetemi diplomások képezik. A nők esetében korábban is és most is a házassági homogámia a legjellemzőbb, különbség abban mutatkozik a két vizsgált korszak között, hogy most csökkent a diplomás nők házasodási hajlandósága. A férfiak esetében az első időszakban szintén a homogám, vagy az érettségizettel való házasodás volt jellemző, ahogy azonban ezt már az érettségizetteknél láttuk, ennek aránya mára lecsökkent és inkább a főiskolai diplomával rendelkezők kerültek előtérbe.
Látható tehát, hogy a képzettebbek egyre kevésbé mennek bele házasságba egy kvalifikálatlanabb személlyel, egyre inkább a sajátjukkal megegyező végzettségű partnert keresnek. Ha ilyet nem találnak, akkor inkább elhalasztják a családalapítást.
Az utóbbi évtizedekben a házassági homogámia erősödése elsősorban a legalacsonyabb és a legmagasabb végzettségűek körében figyelhető meg. Ugyanakkor erre a két csoportra a legjellemzőbb a házasulási hajlandóság csökkenése is, nyilván más-más okból. Míg a legfeljebb általános iskolát végzettek nem rendelkeznek megfelelő munkaerő-piaci, ezáltal megfelelő anyagi helyzettel, így nem elég "versenyképesek" a házassági piacon, addig az egyetemen diplomát szerzettek a karrierjük kibontakoztatása érdekében, későbbre halasztják a családalapítást.
A könyv utolsó fejezetében a szerző összefoglalja a magyarországi kutatási eredményeket és megállapítja, hogy Magyarországon a tradicionális családmodell, a nemek szerinti munkamegosztás nem érvényesül, hanem a szerepkombinációs modell valósul meg. Látható, hogy a párválasztási szokásainkban az iskolázottság és a munkaerő-piacon megvalósuló teljesítmény egyre nagyobb szerepet kap.
Bukodi Erzsébet könyvében részletesen ismerteti a párválasztás nemzetközi és hazai befolyásoló tényezőit. A munka, ahogy azt láttuk, elsősorban gazdasági, illetve közgazdasági alapon közelíti meg a partnerszelekciót és ez a megközelítés helyenként már "túl soknak" is tűnhet. A szerző több helyen hangsúlyozza, hogy ezek azok a mérhető adatok, amik a demográfus számára értékelhető eredményeket adnak, összességében azonban a tanulmány olvasásakor felmerül a kérdés, hogy valóban ilyen hangsúlyos szerepet játszanak ezek a mutatók az életünk egyik legnagyobb döntésének meghozatalában? Az érzelmeknek kétségkívül elsődleges szerepük van a párválasztásban, azonban, ahogy erre Bukodi könyve utolsó oldalain rávilágít, a gazdasági és származási szempontból homogám házasságokról - ezen belül is azokról, amelyek kvalifikált, kedvező gazdasági helyzettel rendelkező férfiak és nők között jönnek létre - általánosságban elmondható, hogy tartósabbak, ritkábban vezetnek váláshoz, mint azok, melyek különböző társadalmi helyzetű egyének között köttetnek meg. Bukodi a tanulmánya során tehát vállaltan nem számol az érzelmekkel, és nem számol a családjogi és öröklésjogi jogszabályok egyént befolyásoló hatásával sem, pedig érdekes lenne a jogi szabályozás és a fenti demográfiai jelenségek egymásra való kölcsönhatásának vizsgálata is.
Nem kapunk választ továbbá arra, hogy egy gyermek megszületése mennyire befolyásolja egy házasság létrejöttének esélyét, és nekem személy szerint hiányzott a tanulmányból az újraházasodás magyarországi előfordulásának vizsgálata. Jóllehet, Bukodi több helyen hangsúlyozza, hogy minden elemzésnél az első házasságokat és élettársi kapcsolatokat vonja be a vizsgálatba, azonban a kötet címe alapján ebben a tekintetben szélesebb körű vizsgálatra számítottam. A tanulmányban az egyes demográfiai jelenségeket elemző irányzatok, a feltételezett kutatási eredmények és a szerző végső megállapításai váltakozva jelennek meg, mely véleményem szerint helyenként kissé nehezíti a megértést. A statisztikai számítási módszereket Bukodi rendkívüli alapossággal ismerteti és a könnyebb megértést számtalan ábra, diagramm, táblázat, táblafüggelék segíti.
A könyv nagyon jó kiindulási alapul szolgál azok számára, akik a fenti jelenségek vizsgálatát a mű 2004. évi megjelenése óta eltelt időszakra vonatkozóan továbbfolytatnák, esetleg azt kibővítenék az azóta bekövetkezett, és a várható jogszabályi változások tükrében. Szintén érdekes lesz visszanyúlni ehhez a kutatási anyaghoz 2011 után, a legközelebbi magyarországi népszámlálást követően, teljesebb népesedési és népmozgalmi adatok tükrében. ■
JEGYZETEK
1 Forrás: statinfo.ksh.hu
2 Forrás: www.ksh.hu Gyorstájékoztató: Népmozgalom, 2009. január-augusztus közzététel:2009. Október 27.
3 Forrás: A demográfiai folyamatok regionális különbségei, 1980-2007. KSH, 2008. 68. old.
4 2008. évben 25.155 házasságot bontottak fel hazánkban
5 csoportosításukat ld.: Cseh-Szombathy: Családszociológiai problémák és módszerek Budapest, Gondolot 1979.
6 Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába 14. fejezet 14.5.6. Budapesti Közgazdasági Egyetem, Aula Kiadó 1995.
7 Two Kinds of Preindustrial Household Formation System 1982.
8 Bukodi id.: Parsons (1942, 1949), Winch (1955)
9 Bukodi id.: Schultz, Becker, Polachek, Mincer
10 Bukodi id.: Beck (2003)
11 Bukodi id.: Blossfeld
12 "Ajánlás a 2000 körüli nép- és lakásszámlálásokhoz az EGB-régióban" Készült: az Európai Statisztikusok Értekezlete, az EGB Emberi Települések Bizottsága, az Európai Unió Statisztikai Szervezete és az EUROSTAT közös munkaprogramja keretében az ENSZ Gazdasági és Társadalmi Tanácsának 1995. július 19-i elfogadott 1995/7. számú határozatának megfelelő Nép- és Lakásszámlálási Világprogram keretében.
13 Forrás: A háztartás és a család fogalma, Statisztikai Módszertani Füzetek 47.; KSH Budapest, 2006 56. oldal
14 Ideértve természetesen a jogi szempontból örökbefogadott gyermeket is.
15 Bukodi id.: Kalmijn-Flap (2001)
16 A vizsgálat a KSH 1983. és 1992. évi társadalmi mobilitásfelvételén, a 2000. évi életmód időmérleg felvételén alapszik, az egyéneket 14 éves kortól házasságkötésig, de legfeljebb 40 éves korig vizsgálva
17 A KSH "Ifjúság 2000." felmérése alapján
21 14/1995. (III.13.) AB határozat
22 Az Alkotmánybíróság határozata a 2008. évi CLXXXIV. törvény kapcsán született, mely törvényt az Alkotmánybíróság hatályon kívül helyezett, tekintettel arra, hogy az, hogy a jogszabály homogén csoportként kezeli a különböző és az azonos nemű személyek párkapcsolatait, továbbá generális utaló szabálya, amely a bejegyzett élettársi közösség jogintézményét a lényeges tartalom (joghatások) tekintetében azonossá teszi a házassággal, sértik az Alkotmányt.
23 A módszer leíró jellegű volt, a férjek és feleségek iskolázottságának és származásának egymástól független vizsgálatát jelentette, ahol a jellemzőket egy kereszttáblára vezették fel, ahol a főátló a homogám házasságok arányát mutatta.
24 Blau és Duncan 1967-es Egyesült-Államokbeli felmérése, amely az amerikai foglalkozási struktúrát vizsgálta
25 ld.: Uunk-Ganzeboom-Róbert 1996-os tanulmánya, mely 1930-1979 közötti időszakban vizsgálta a magyarországi származási és iskolázottsági homogámiát
26 A módszer leírását ld. a könyv 191. oldalán
27 Vizsgált időszak: 1950-es évek második fele és 1985-1992. közötti időszak.
Lábjegyzetek:
[1] dr. Kőfalusi Eszter közjegyzőhelyettes
Visszaugrás
