Radnay József: A munkaidő és pihenőidő egyes kérdései (GJ, 2004/5., 15-17. o.)

A munkaidő és pihenőidő egyes kérdéseinek az Európai Unióra kiterjedő szabályozását a 93/104/EK tartalmazza. Ennek az irányelvnek a hatálya nem terjedt ki egyebek mellett a légi, vasúti, közúti, tengeri, belvízi szállításra, valamint a képzés alatti orvosokra, akikre vonatkozó szabályokat a 2000/34/EK állapította meg. Az irányelv lényeges rendelkezései szerint

- minden 24 órás időszakban legalább 11 óra egybefüggő pihenőidő szükséges,

- 6 órát meghaladó munkanap esetén munkaközi szünetet kell biztosítani,

- hetenként egy napi pihenőidő szükséges,

- a heti munkaidő legfeljebb 48 óra lehet, a rendkívüli munkaidőt is beleértve,

- négyheti éves rendes szabadság szükséges,

- az éjszakai munkavégzés tartamának átlaga 24 órás időszakonként 8 órát nem haladhat meg.

Az irányelv rendelkezéseit a magyar jogba a 2001. évi XVI. törvény vette át, majd e rendelkezéseket főleg a 2002. évi XIX. tv. és a 2003. évi XX. tv. módosította.

A munkaidő szervezésének bizonyos szempontjairól szóló ezen irányelv módosítását készíti elő az Európai Unió.

1. Ez a munka mindenekelőtt az irányelv azon két rendelkezésével foglalkozik, amelyek felülvizsgálata az átvételre megállapított időponttól számított hét év eltelte, vagyis 2003. november 23-a előtt esedékes.

Ilyen rendelkezés az irányelvben megállapított szabályoknak megfelelően

- egyrészt az irányelv 6. cikkében megállapított leghosszabb átlagos heti munkaidő szempontjából irányadó négyhavi időszaktól (ún. referencia-idő) való eltérést és annak hat, illetve kollektív, illetve a szociális partnerek közötti egyéb szerződés alapján tizenkét hónapra való felemelését megengedő 17. cikk (4) pontja,

- másrészt a munkavállaló beleegyezésével a 6. cikk alkalmazásának opcionális megállapodással történő mellőzését (ún. opt-out) megengedő 18. cikk (1)b/i pontja.

Az átlagos heti munkaidő számítása szempontjából irányadó keretekre vonatkozó szabályozást csak négy ország (Görögország, Írország, Portugália és az Egyesült Királyság) alkalmazta az irányelvnek megfelelően. (Ehhez hozzátehetjük, hogy Magyarország is idetartozik majd, bár a magyar rendelkezés nem utal külön a munkavállalók biztonságának és egészségének védelmével kapcsolatos általános elvek megtartásának szükségességére). Franciaországban a heti 48 órás határ feltétlen, átlagszámításnak nincs helye. Más országokban az átlagszámítási időszak általában egy év, ez azonban a heti 48 óránál lényegesen rövidebb rendes munkaidőhöz kapcsolódik.

Az átlagszámítási időszaknak kollektív szerződéssel történő kiterjesztésével kapcsolatban a vizsgálat felhívja a figyelmet arra, hogy az egyes közösségi államokban kialakult helyzet eltér egymástól abban a kérdésben, hogy a munkáltatóknak mennyiben van lehetőségük kollektív szerződés alapján meghosszabbítani az ún. referencia-időszakot. Míg ugyanis egyes államok elérik vagy megközelítik a munkafeltételeknek szinte 100%-os arányban kollektív szerződéssel történő rendezését, és ezáltal lehetőségük van az átlagszámítási időszak egy évig történő meghosszabbítására, ugyanez az arány Luxemburgban és Portugáliában 60% körüli, az Egyesült Királyságban pedig 36%-os, illetve a magán-szektor körében csupán 22%-os.

A vizsgálat jelentősnek ítéli, hogy a tagállamokban olyan tendencia érvényesül, hogy a munkaidőt éves mértékkel fejezik ki, ezért a kollektív szerződéssel történő eltérést engedő szabály az egyes államokat eltérően érinti. A szociális partnerek egyéb szerződéssel, például a munkavállalói közösséggel történő megállapodással történő eltérés lehetőségét nem igen veszik igénybe.

A 18. cikk (1)b/i. pontja alapján a munkavállaló átlagosan heti 48 órát meghaladóan végezhet munkát az irányelv megtartásával, főleg a személyes beleegyezésével és a munkavégzés nyilvántartásával. Az előbbi szükségességére az Európai Bíróság is rámutatott a SIMAP-ügyben hozott ítéletében azzal, hogy a szakszervezeti képviselő hozzájárulása nem esik egy tekintet alá a munkavállaló személyes nyilatkozatával (határozat 73. pontja). Erre külön kitért a főügyész is a Pfeiffer-ügyben kifejtett véleményében (C-397/01).

Az Egyesült Királyságban az irányelven alapuló, a munkaidőről szóló 1998. évi szabályok (WTR) előírták a munkavállaló személyes hozzájárulását, valamint az irányelvtől eltérő szabályok és a hetenként a munkáltató részére teljesített munkaórák nyilvántartását. A szabályok 1999. évi módosítása azonban már megelégedett a munkavállalóval kötött olyan írásba foglalt megállapodással, amely szerint a munkavállalóra a heti 48 órás munkavégzési felső határ nem alkalmazható, mellőzte a munkavégzési idő nyilvántartását és megelégedett az ilyen munkavállalókra vonatkozó nyilvántartással.

A vizsgálat eddigi megállapításai szerint ez az új brit szabályozás nem elégíti ki az irányelvben foglalt követelményeket. A gyakorlatban a munkavállaló a munkaszerződés megkötésével egyidejűleg teszi a 18. cikk (1) bekezdésén alapuló beleegyező írásbeli nyilatkozatot, és ez nem teljesíti az irányelv azon követelményét, amely szerint a munkavállalót nem érheti hátrány amiatt, hogy nem tesz beleegyező nyilatkozatot. Ezenkívül a szabályozás nem tesz eleget annak a követelménynek sem, hogy a munkáltató nyilvántartást vezet a megállapodást kötött munkavállalókról, azokat az illetékes hatóság rendelkezésére bocsátja és a hatóság a munkavállalók biztonságával, illetve egészségével összefüggő okból megtilthatja vagy korlátozhatja a munkaidő túllépését. Ez abból is következik, hogy az irányelv nem a megállapodást kötött munkavállalók, hanem a heti 48 órát meghaladóan munkát végző munkavállalók adatainak nyilvántartásáról rendelkezik, ehhez pedig a ténylegesen teljesített munkaórák nyilvántartása szükséges. Ezzel szemben a brit jogszabály a legegyszerűbb nyilvántartást rendeli: a megállapodás, illetve beleegyezés nyilvántartását. Ez ahhoz az ellentmondásos helyzethez vezetett, hogy nyilvántartják a legfeljebb heti 48 órában foglalkoztatott munkavállalók munkavégzését, de ez nem terjed ki a hosszabb munkaidőben foglalkoztatottakra, akik jobban ki vannak téve az egészség és biztonság veszélyeztetésének.

Emiatt nem vizsgálható az irányelv egyéb rendelkezéseinek megtartása sem. Ugyanis, ha hiányzik a tényleges munkaidő nyilvántartása, nem vizsgálható a munkaközi szünet, továbbá a napi, illetve a heti pihenőidő megtartása sem.

A vizsgálat megállapítása szerint az Egyesült Királyságban a tényleges munkaidő-rendszer változatlan maradt az irányelv hatálybalépése ellenére, a külön opcionális megállapodás alapján. A tényadatok szerint ugyanis az 1990-es évek kezdetén 3,3 millió munkavállaló (15%) végzett heti 48 órát meghaladóan munkát, jelenleg pedig mintegy 4 millió munkavállaló, a foglalkoztatottak 16%-a. Ezen belül a heti 55 órát meghaladóan munkát végzők száma emelkedett, számuk jelenleg mintegy 1,5 milliót tesz ki. Az Egyesült Királyság az egyetlen tagállam, ahol a munkaidő az elmúlt tíz évben növekedett. Lényeges, hogy ezek az adatok nem tartalmazzák a második munkaviszonyban végzett munkát, és meg kell említeni azt is, hogy a nagy óraszámban foglalkoztatottak egy része menedzseri állást tölt be. Nem elhanyagolható adat, hogy az opcionális megállapodást kötött munkavállalók száma nagyobb, mint a ténylegesen heti 48 órát meghaladó időben foglalkoztatottaké, továbbá hogy az egyes ágazatokban az adatok eltérhetnek egymástól: például az építési ágazatban a munkások 48%-a dolgozott heti 48 órát meghaladó munkaidőben, annak ellenére, hogy a megállapodást 43%-nak ajánlották fel.