A gyermek polgári (családjogi) eljárásban történő, közvetlen meghallgatásával kapcsolatban még mindig nagyon kevés szakirodalomból[1] válogathatunk, annak ellenére, hogy ez a kérdés hazánkban és nemzetközi szinten is az érdeklődés homlokterébe került. Mind a közbeszédben, mind a családjogi szakemberek között komoly vita folyik ugyanis arról, kedvező-e a gyermek szempontjából, ha bekapcsolódik a szülei között zajló pereskedésbe, még akkor is, ha annak "tárgya" ő maga. E vitákkal párhuzamosan ugyanakkor tanúi lehetünk annak, hogy a gyermekek egyre gyakrabban válnak aktív szereplőivé az őket érintő eljárásoknak.
A témával kapcsolatban elsőként a legtöbb szülőnek, jogásznak, laikusnak, de még a pszichológusnak is az jut eszébe, hogy a gyermek részvétele a bírósági eljárásban nem kívánatos, mert a gyermeket az ilyen esemény érzelmileg nagyon megterheli. Egy 2003-ban meghozott határozatában még az Alkotmánybíróság is azon a véleményen volt[2], hogy a gyermek meghallgatása mindenképpen súlyos érzelmi-lelki megterhelés a kiskorú számára, ezért nem alkotmányellenes, hogy azt a törvény egy bizonyos koron felül nem teszi minden esetben kötelezővé.
De vajon van-e tényleges alapja ennek, a közvélekedésben is elterjedt álláspontnak, vagy csak automatikusan mindenki elfogadja anélkül, hogy annak valóságtartalmáról meggyőződött volna? Ha pedig tényleg igaz, akkor mit kell tennünk ahhoz (kell-e tennünk egyáltalán valamit), hogy ez a tendencia visszaszoruljon? Ezek a kérdések nyilván minden olyan bíróban is felmerülnek, aki többször hallgatott meg már gyermeket vagy szembesült a gyermek meghallgatásának lehetőségével.
A gyermekmeghallgatás jogi hátterének kialakulása viszonylag új keletű, az angolszász common-law jogrendszerekben pl. sokáig ismeretlen volt.[3] 25 évvel ezelőtt azonban a Gyermek Jogairól szóló, New Yorkban, 1989. november 20-án kelt Egyezmény[4] (a továbbiakban: New York-i Gyermekjogi Egyezmény) megszületésével nemzetközi szinten megteremtődött a gyermek meghallgatásának a jogi alapja is azáltal, hogy az Egyezmény elismerte: a gyermek alapvető joga, hogy sorsa alakulására maga is befolyást gyakorolhasson. A New York-i Gyermekjogi Egyezmény 12. cikke ugyanis kimondta, hogy az ítélőképessége birtokában lévő gyermeknek joga van arra, hogy az őt érintő kérdésben szabadon kinyilvánítsa véleményét, egyben a részes államokat felhívta arra, hogy ezt a jogot biztosítsák és ennek keretében adjanak lehetőséget arra, hogy bármely olyan bírói vagy közigazgatási eljárásban, amelyben a gyermek érdekelt, közvetlenül vagy képviselője, illetőleg arra alkalmas szerv útján, a hazai jogszabályokban foglalt eljárási szabályoknak megfelelően őt meghallgassák, továbbá az így kinyilvánított véleményt - a gyermek korára és érettségi fokára figyelemmel - vegyék is figyelembe. Ennek hatására az elmúlt több mint két évtized alatt a New York-i Gyermekjogi Egyezményben részes államok a vonatkozó jogszabályaikat módosították illetve újakat alkottak, amelynek hatására mára egyre több országban van meg legalább az elvi lehetősége annak, hogy a gyermekek valamilyen módon részt vehessenek, szót kapjanak az őket érintő családjogi, gyámügyi eljárásokban, kívánságaikat és véleményüket a tanulással, egészségügyi kezeléssel, beavatkozással stb. kapcsolatos döntések meghozatalakor mérlegeljék az illetékesek.
Ennek ellenére még a '90-es években is erős kritikák érték pl. a német joggyakorlatot azzal kapcsolatban, hogy túlságosan gyakran hallgatják meg a bíróságok a gyermeket, és a viszonylag alacsony életkorú gyermekek kívánságát is figyelembe veszik az érdemi döntés során[5]. Utóbb az uniós jog részeként megalkotott Brüsszel IIa. R[6]. mégis már a preambulumában
- 9/10 -
leszögezte, hogy a gyermek meghallgatása fontos szerepet játszik e rendelet alkalmazásában, jóllehet e jogi eszköz nem kívánja módosítani az alkalmazandó nemzeti eljárásokat. A gyermekek jogellenes külföldre vitelével kapcsolatos eljárások kapcsán pedig főszabály szerint előírta a gyermekek meghallgatását, kivéve ha ez a gyermek életkora vagy érettségi szintje miatt nem tűnik célszerűnek. Ezen túlmenően még egy, a gyermek meghallgatásának hiánya miatti végrehajtási akadályt is beiktatott a Brüsszel II.a. Rendelet, miszerint a szülői felelősségre vonatkozó határozat nem ismerhető el a másik tagállamban, amennyiben - sürgős eseteket kivéve - a határozatot úgy hozták meg, hogy nem adtak lehetőséget a gyermek meghallgatására, megsértve ezzel annak a tagállamnak az eljárási alapelveit, ahol az elismerést kérik.[7]
Annak ellenére, hogy a Brüsszel IIa. R. célja nem a gyermekmeghallgatással kapcsolatos egyes nemzeti jogok, gyakorlat megváltoztatása volt[8], több tagállamban mégis azzal járt, hogy a szülői felelősséggel kapcsolatos eljárásokban egyre többször hallathatják a gyermekek a hangjukat.[9] Ennek egyik oka nem vitásan a fent már hivatkozott gyermekmeghallgatás hiánya miatti végrehajtási akadálytól való félelem. Emiatt például Belgiumban is egyre gyakrabban hallgatják meg a gyermekeket[10]. Az igazság kedvéért azonban hozzá kell tenni, hogy még mindig kevés olyan uniós tagállam van, ahol a gyermek személyes meghallgatását maga a bíró foganatosítja, és azt nem szociális munkásra vagy pszichológus szakértőre bízza.[11]
Fontos megjegyezni, hogy a gyermek vélemény-nyilvánítási jogát elismerő nemzetközi dokumentumok egy esetben sem határozzák meg azt, hogy milyen életkortól tartják a gyermeket meghallgathatónak. Egyedi mérlegelésre bízzák annak megítélését, hogy egy gyermek birtokában van-e ítélőképességének, mennyire érett, ezáltal meghallgatható-e, és az általa előadottakat - életkorára is tekintettel - mennyiben lehet figyelembe venni egy adott döntés meghozatala során.
A jelen tanulmány célja, hogy felderítse: van-e reális félnivalója azoknak, akiket ez a jogintézmény érint, elsősorban a gyermekeknek, és szükség van-e az eljárási szabályok illetve a gyakorlat módosítására annak érdekében, hogy az valóban "gyermekbarát" legyen?
Európát illetően Németországban van a legrégebbi hagyománya a gyermekmeghallgatásnak. Már 35 éve van hatályban olyan tartalmú jogszabály[12], amely kötelező jelleggel írja elő a bíróságok számára a gyermek személyes meghallgatását egyes - a gyermek személyét illetve vagyonát, különösen a szülői felügyeletet és a kapcsolattartást érintő - döntések előtt. A családjogi bírók ezen törvényi kötelezettség elől csak igen indokolt feltételek megléte esetén térhetnek ki, emiatt Európában - és valószínűleg világviszonylatban - nekik van a legnagyobb szakmai tapasztalatuk ezen a téren. A német bírók részére rendszeresen szerveznek több napos, kifejezetten a gyermek meghallgatásával kapcsolatos képzéseket is. A német Szövetségi Igazságügyi Minisztérium pedig időközönként elrendeli a gyermek meghallgatás gyakorlatának jogi tények szempontjából történő vizsgálatát, mint az történt 1987-ben[13] és 2002-ben[14], valamint legutóbb 2007. november 16. és 2010. március 31. közötti időszakban. Ez utóbbit a Tübingeni Egyetem Gyermek- és Fiatalkorúak Pszichiátriai és Pszichoterápiás Osztályának munkacsoportja végezte el.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
